Már meg sem lepődtem, hogy ezúttal is egyetlen pillanat döntött a következő lépésünkről, bár, Ő sem volt adósom szemtelenségből, hisz ha nem kezd el szándékosan sértettséget mímelni, valószínűleg tényleg kinyitottam volna előtte az ajtót, hogy aztán az este maradék részében egy pohár pezsgővel a kezünkben bámuljuk egymást, miközben a gondolataink nagy részét az uralta volna, hogy miként is fogunk kibékülni, ha erre sor kerül egyáltalán. Azt viszont megkockáztattam, hogy az iménti tüzes egymásnak esés sokat javított a békülési esélyeinken, még ha az indulat át is itta minden mozdulatunkat, de a fájdalom ilyen helyzetben alig néhány másodperc alatt a kéj mozgatórugójává válik, és ahelyett, hogy tényleges fájdalmat éreztem volna bármely mozdulata révén, inkább csak jobban kívántam, az élvezet pedig, ami végül elragadott mindkettőnket, olyan intenzív és forró volt, hogy szinte kristálytisztává vált a mindent beterítő élvezet receptje.
Ennyi azonban nem volt elég, és ezt mi sem bizonyította jobban, hogy alig telt el pár perc, de már a közeli asztalon ült, és miután eltüntettem róla a bugyiját majd zsebre dugtam azt, már ott is álltam combjai között, ajkaim mohón szívtak rá mellbimbójára, míg egyik kezemmel a másik mellére markoltam, másikkal pedig már a lábai között kalandoztam, és mielőtt bármit is mondhatott volna, masszírozni kezdtem teste legérzékenyebb pontját, már tökéletesen ismerve azt a ritmust, amivel el tudom venni az eszét. Mi sem bizonyította jobban annál, hogy csípője a kezem alá ringott, én pedig, hogy kimaxoljam ezt, finoman testébe vezettem először csak az egyik, majd a másik ujjamat is, úgy mozgatva benne, mintha én hatoltam volna belé. Ez kis híján elvette minden eszemet, főleg mikor az első hangok kibuktak belőle, majd teste is finoman remegni kezdett, és ez volt az a pillanat, mikor ajkaim elengedték a mellét, és miközben ismét lecsaptam a szájára, nyelvemmel finoman érintve az Övét, a kezemet is elhúztam a combjai közül, így akadályozva meg az édes megsemmisülését, a pofátlan vigyor pedig már rögtön meg is jelent arcomon. - Gyere haza ma este, és befejezem - súgtam oda Neki az egyértelmű feltételt. - Még talán a bugyidat is megkapod - tettem aztán hozzá, csak azért hajolva el, nehogy úgy döntsön, hogy a frusztráltságát egy pofonnal próbálja demonstrálni. - Viszont ha nem jössz haza, én megyek hozzád - húztam ki magam, egyértelműsítve, hogy bármi is legyen, ma nem most találkoztunk utoljára, kivéve ha most nem úgy hagyja majd el a helyiséget, hogy vérig sértettem.

Mióta csak megláttam az első pozitív tesztet, kismillió lehetséges reakció lejátszódott előttem, hogy Dmitrij miként fogadja majd a hírt és őszintén szólva egyik rosszabb volt, mint a másik, ráadásul a legrosszabb lehetőség nem az volt, hogy majd magamra hagy. Bár az is tény, hogy ezen elképzelések nagy része drámai túlzás is, mert ha valamiben biztos voltam végig az az, hogy nem bántana sem engem, sem a bennem növekvő gyermekünket és erre ma elég erős bizonyítékot is kaptam, ha valaha eszembe is jutna kételkedni ebben.
Tudom, hogy idő kell neki, míg megbarátkozik a gondolattal és úgy ahogy én, Ő is pontosan tisztában van vele, hogy a maffia nem éppen a legjobb hely arra, hogy felneveljen az ember egy gyereket, főleg nem olyan emberek között, akik nagy része rágóka helyett pisztolyt adna annak a szerencsétlen gyereknek. Ha pedig úgy döntene végül, hogy nem kér ebből az egészből, hogy nem akar apa szerepbe bújni, valószínűleg belepusztulnék, de azt is elfogadnám és pontosan úgy, ahogy most hazamentem, elmennék akkor is. -Nagyjából.- vallom be halkan, kissé szégyellősen is talán, de közben kiélvezem mindazt a helyzet adta lehetőséget, amiből nem jutott ki az elmúlt napokban, hiszen olyan rögeszmésen igyekeztem távol tartani magamtól, hogy még hozzáérni is alig mertem és ezt most pótolom. Azzal, ahogy hátát cirógatom az ingen keresztül, ahogy állára csókolok, miközben tovább csacsogok és elcseni a bugyimat, de leginkább mohó tekintetében fürdőzök, miközben a ruha felső részét lecsúsztatom magamról és testéhez simulok. -Bizonyára, mert eddig olyan jó kislányt játszottam, hogy eszedbe se jutott ilyesmit feltételezni rólam.- pimaszkodok tovább, mikor fennhangon a perverzségemen kezd méltatlankodni, de nem sok időt hagy aztán a mulatozásra, mert ajkai mellemre vándorolnak, buja, feszült sóhajt csalva ki ezzel belőlem, mert az érzés, ahogy forró ajkai mellbimbómra simulnak, forró bizsergést indít el bennem a lábujjaimtól a gyomromig és miközben hátrébb dőlök kicsit és megtámaszkodok karomon, Ő másik mellemet masszírozza izgatón.
A vérem, már ettől is felhevül, a forróság pillanatok alatt borítja el a testemet, miközben mégis csupa libabőr mindenem, majd ahogy keze combjaim közé csúszik és az ölemre simul, feszülten felnyögök az élvezettől. Lepillantok rá, ahogy mellemet kényezteti ajkaival és nyelvével, a látvány csak még inkább feltüzel, ujjaim finoman szántanak hajában, majd csúsznak le a háta közepéig feszült sóhajok közepette élvezve ujjai kínzó kényeztetését. Csípőm önkéntelenül is mozdul keze ritmusával, érintése alá simulok, szinte követelve a folytatást, mintha egyébként magától nem tenné, mintha nem ismerném már eléggé, hogy ezen a szinten már nagy eséllyel arra hajt, hogy az őrületbe kergessen és ehhez jó úton jár, mert a gyönyör biztosan nem marad el, ha tovább gyötör ilyen pofátlanul.

| Love don't let me go |

Már hosszú percek óta nem jutott eszembe, hogy ezúttal milyen okkal is száműztük magunkat egymástól, és emiatt be kellett ismernem magamnak azt is, hogy tudat alatt minden pillanatot megragadtam, hogy megfeledkezzek arról a gyerekről, aki most se szó, se beszéd, készült betolakodni kettőnk közé. Mintha így akartam volna meg nem történté tenni az egészet, holott tudtam, hogy előbb-utóbb szembe kell néznem a valósággal. Azzal, hogy az a gyerek igenis él, hogy napról napra növekszik, és hogy ha tetszik, ha nem, de én vagyok az apja. Még nem tudtam, hogy mit fogok csinálni, ahogy nem szaladtam annyira előre sem, hogy elképzeljem, vajon jó apa leszek-e, vagy még idő előtt a megfutamodást választom, de abban az esetben Őt is elveszítem. Nem tehettem azt, hogy az egyiket akarom, míg a másikat nem, ez nem így működött, és abban a pillanatban, ahogy eldönteném, hogy nem kérek a gyerekből, többé Olivia sem akarna az életem része maradni. Ez pedig megjáratta velem a poklok poklát, minden ízében éreztetve, hogy kurvára nincs jó döntés, itt csak rossz van és még rosszabb. A legeslegrosszabb pedig az volt, hogy nem a gyerekkel volt a baj, hanem velem, mert képtelen voltam elképzelni, hogy valaha is fel tudnék nevelni bárkit is, ebben a családban, ilyen kompetenciákkal. Nem voltam követendő példa, nem volt bennem semmi, ami kicsit is apává tehetett volna, e kudarc pedig, amit ez az egész magában hordozott, még inkább megijesztett, mint annak az aprócska életnek a létezése. - Szóval már napok óta attól félsz, hogy mit fogok reagálni - összegeztem a mondanivalóját, csak azt szűrve ki belőle, ami nekem lényegesnek tűnt, miközben tovább élveztem érintését, de már ebben a pillanatban is tudtam, hogy miként is fogom elérni, hogy ma este haza akarjon jönni. És tudtam azt is, hogy mocskosul utálni fog érte, de jobb ötlet híján muszáj volt abból főznöm, ami akadt.
Épp csak annyira hajoltam el Tőle, hogy lehúzzam a bugyiját, már most a zsebembe túrva a fehérneműt, mielőtt bármit is mondhatott volna, és amíg Ő néhány apró csókot követően elhajolva Tőlem, a ruháját kezdte bontogatni, én félre billentett fejjel fürkésztem a mozdulatokat, nem kis tetszéssel adózva annak a látványnak, ami fogadott, amint előtűntek a mellei, még ha meg is próbálta elrejteni őket azzal, hogy hozzám dörgölőzött. - Nem gondoltam volna, hogy ilyen perverz feleségem van. Szégyen - válaszoltam drámai hangsúllyal, utalva arra, hogy szerinte izgató, hogy az apám házában estünk egymásnak, de ahelyett, hogy tovább fűztem volna a szavakat, ajkai helyett a mellei után kezdtem kutatni, és míg az egyikre forró szenvedéllyel tapadt rá a nyelvem, addig a másikat a kezem kezdte masszírozni, szabad kezemmel a lábai közé nyúlva, hogy kitapintsam teste lüktető forróságát, és bár minden izmom beleremegett abba, ami fogadott, de kénytelen voltam uralkodni magamon annyira, hogy a végletekig izgassam. Vagyis, a véglet előtti utolsó pillanatig, emiatt is figyeltem annyira teste minden mozdulatára, minden jelzésére, hogy még időben állhassak le, mielőtt a gyönyör végig marná testét.

Számtalanszor zajlott már le köztünk hasonló, hiszen valahányszor vitáztunk, valahányszor felhúzott valamivel vagy épp én mentem túl egy határon a dacolással, az mindig ugyanígy végződött, mint most. Pár napig kerültük egymást, forrtunk a saját levünkben, de aztán olyan tomboló szenvedéllyel találtunk újra egymásra, amihez foghatót nem tapasztal az ember, csak ezerből egyszer. Most is egyetlen nap telt el, bár érdemes beleszámolni még azt a párat, amit azzal töltöttem, hogy próbáltam minél távolabb maradni tőle és kitalálni, miként is közöljem vele a titkomat, és most mégis újra itt vagyunk. Újra olyan forró szenvedéllyel találunk egymásra, mintha ezer éve nem vesztünk volna el egymás testében és, ha tegnap nem közöltem volna vele egy olyan hírt, ami mindkettőnk életét fenekestül felforgatta már most is, valószínűleg ugyanez történt volna, csak épp a konyhapulton vagy az előszoba komódon estünk volna egymásnak.
Mert így működünk mi, így dolgozunk fel egy-egy vitát és így találunk mégis újra és újra vissza egymáshoz és, bár most merőben másabb a helyzet, mert olyasvalamivel kell szembenéznünk, amire egyikünk sem számított, mégis biztos vagyok benne, hogy meg fogjuk oldani. Így vagy úgy, de menni fog.
Pontosan ezért vonultam el inkább a lakásomra, mert nem csak Őt akartam hagyni, hogy megemészthesse mindezt és gondolkozhasson, de nekem is van mit feldolgozni és felkészülni talán arra az eshetőségre is, ha Dmitrij nem akar majd teljesen az életem vagy inkább életünk része lenni. Mert ez is benne lehet a pakliban, hiszen ki a fene tudja, hogy mi lenne a helyes ebben a helyzetben, ahol egy szerződés köt minket össze és aztán ki tudja, hogy merre tovább? Bár, ha rajtam múlik, már a jó Isten se tudna elrángatni Tőle, mert az amit Benne megtaláltam, ami köztünk van tudom, hogy nincs meg senki másban, máshol nem találnám meg és erről csak még inkább biztosítanak ajkamra suttogott szavai, miközben finoman az asztalra emel.
Két csók között tekintetét fürkészem, gyengéd érintését élvezem, ahogy az arcomra simít, majd gyengéden a hasamra csúsztatja a kezét, amitől csak még inkább eltölt a forróság. -Hidd el, tudom, hogy ezt Neked is meg kell emésztened. Nekem is kellett pár nap, míg egyáltalán felfogtam.- sutyorgok vissza halkan, gyengéden simítva arcára a tenyeremet, hüvelykujjammal finoman megcirógatva alsó ajkát, mielőtt ajkaink újra mohó csókban forrnának össze, ami most egyszerre szenvedélyes és gyengéd, egyszerre tüzel fel és melengeti meg a szívemet is, mert legalább most kicsit beszél is hozzám és nem elvonul az éjszakába. Még így is szerencsésebb helyzetben van, mert én egy ilyen hír után még azt se tehetem meg, hogy jó alaposan felöntsek a garatra. -Még bőven van időnk, bár én valószínűleg hétről hétre egyre hisztisebb leszek.- kuncogok halkan, ahogy ismét elszakadnak egymástól ajkaink és miközben homlokunkat egymáshoz érintjük, egyik kezemmel pedig átkarolom nyakát, másikkal megtámaszkodok és megemelem magam picit, hogy lehúzhassa rólam a bugyit. -Az durva, ha csak még jobban felizgat a tudat, hogy ez az apád háza?- kúszik pimasz mosoly ajkaimra, melyekkel ismét lopok tőle pár csókot, de aztán elhúzódok annyira, hogy kétoldalt lecsúsztassam vállaimról a ruha pántját, így téve szabaddá melleimet, melyekkel aztán élvezettel préselem magam mellkasához.

| Love don't let me go |

Már nem botránkoztatott meg azzal, hogy Ő inkább a távozás mellett döntött, elvégre, akárhányszor súrlódás alakult ki kettőnk között, általában így reagáltuk le, ezt pedig mindannyiszor azzal egészítettük ki, hogy napokig kerültük egymást, mintha amúgy nem képeztük volna egymás életének részét. Bár, akkortájt még tényleg minden követ megmozgattunk, hogy ne legyen közünk egymáshoz, a közöttünk munkálkodó vágy azonban egészen máshogy döntött. Egészen más megközelítésbe helyezte kettőnk kapcsolatát, olyan dinamikát építve fel kettőnk között, hogy magam sem tudtam mire vélni, de ezzel nem voltam egyedül. És hiába tűnt úgy, hogy ez az egész csak testiségre alapszik, valójában már akkor kiderült, hogy ez tévedés, mikor még hetekkel az első légyottunk után sem tudtam másra gondolni. Csak Rá, mert szüntelenül ott keringett a fejemben, és az, hogy Vele még beszélgetni is hajlandó voltam, éles váltás volt mindahhoz képest, amihez előtte hozzászoktam. Azzal pedig, hogy dacolt és ellenszegült, nemhogy a negatív érzéseimet befolyásolta volna, éppen ellenkezőleg, olyasmit érve el, aminek hatására most is itt álltunk egymással szemben, és valami őrült módon még mindig nem adtuk fel egymást, nem adtuk fel az egymás iránt érzetteket, pedig... azzal, hogy a gyerekem ott növekedett benne, kurvára közel kerültem ahhoz, hogy ne akarjam ezt az egészet. Csakhogy hiába nem akartam apává válni, Olivia nélkül aligha tudtam volna élni, és képtelen voltam lemondani arról, hogy Vele legyek, csak azért, mert a kibaszott természet közbeszólt. Ki kellett találnom valamit, de nem most, nem ebben a pillanatban, mikor megint arra pályázik, hogy itt hagyjon, viszont a pofátlan megjegyzésemmel legalább elértem, hogy rám figyeljen. A fantáziám már amúgy is szárnyalt, vadabbnál vadabb emlékképeket idézve fel azzal kapcsolatban, hogy miért is szeretem annyira a hátát, de ez az egész párbeszéd elég volt ahhoz, hogy ne akarjam kiengedni, kulcsra zárva előtte az ajtót.
Az, hogy újra ajkait ízleltem, már talán annyira nem is volt meglepő, próbálva minél közelebb férkőzni Hozzá, nemcsak testileg, de minden létező formában is, és mikor fenekével az asztalnak ütközött, majd közben elkezdte letolni rólam a zakómat, már tudtam, hogy nyert ügyem van, ez pedig diadalmas vigyort rajzolt ajkaim köré, miközben újfent a ruhájával kezdtem bíbelődni, egyetlen mozdulattal ültetve fel az asztal szélére. - Nem azt kérdőjeleztem meg, amit irántad érzek - súgtam ajkaiba, egyik kezemmel finoman végig simítva az arcán, majd a tincsein, miközben testemet újfent eltöltötte az a különleges forróság, de ezúttal már a mellkasom is forrongott, amiért végre elmondhattam, hogy nem vontam kétségbe mindazt, amit iránta éreztem. - Csak még nem állok készen arra, hogy róla is beszélgessünk - érintettem meg a hasát kissé tétován, mielőtt újra ajkaira tapadtam volna. Nem akartam, hogy kettőnk története így érjen véget, vagy hogy én legyek a kibaszott bűnöző, aki még a saját döntéseinek következményét sem vállalja fel, de még nem álltam úgy, hogy lekezeljem ezt az egészet. - Amúgy is van még időnk rá, nem? - kérdeztem, homlokomat a homlokának támasztva, csípőmmel a combjai közé fúrva magamat, majd feljebb futtattam mindkét kezemet, hogy a szoknyája alá benyúlva lehúzzam róla a bugyiját.  

Muszáj vagyok megpróbálni valahogy elszakadni Tőle, bár azt már magam sem tudom, hogy miért, hiszen ha egyvalami biztos a jelenlegi helyzetben az az, hogy akarjuk egymást. Még, ha egy részem iszonyúan haragszik is rá, amiért meghátrált és önpusztításba kezdett ahelyett, hogy megbeszéltük volna ezt az egész baba dolgot és pontosan ezért is láttam jobbnak, ha haza megyek és ott várom ki, míg kitombolja magát, de egy másik részem ezzel szemben tökéletesen megérti, hogy miért hátrált meg. Nem csak, hogy úgy érte ez a hír, mintha arcon öntöttem volna egy adag jéghideg vízzel, de mindezt épp akkor, amikor épp abban sem biztos, hogy a saját családjában megbízhat.
Hiszen, épp az imént hallgattam végig, hogy az apja a feladatának nevez és az üzlet érdekében oda akarna adni valami idegen fazonnak, amitől a gyomrom is felfordul. Ezek után, mégis mit várhat majd az ember, mit fog tenni a gyerekünkkel, ha odáig jutunk és mégis, hogy a fenébe lehet azt feldolgozni, hogy a számtalan ellenség mellett, talán a család épp az, akitől a legjobban kellene óvni?
Mégis, mindezek ellenére tudhatná, hogy én legalább ennyire félek és, ha Ő nincs mellettem, akkor végleg magamra maradok ebben az isten verte pokolban. Bár ezt is épp az imént vétózta meg, amikor szembe szegült az apjával értem, annak ellenére is, hogy épp nem tökéletes köztünk minden. De hát sosem volt az, már az első pillanattól kezdve el van cseszve ez az egész és mégis... egymásban olyasmire leltünk, amire egyébként talán sosem találtunk volna rá.
Talán ezért a sértettség, ami szavai nyomán feléled bennem, hogy még csak meg sem próbál marasztalni, miután tétován elindulok, de a csípős megjegyzésem minden bizonnyal betalál, mert az ajtó még nem nyílik. Csak a hátamra tesz egy megjegyzést, hogy az rajtam a kedvenc része, ez pedig épp elég arra, hogy beindítsa a fantáziámat, hogy mégis miféle helyzetekben tetszhet neki annyira. Az arra való próbálkozásomnak, hogy kisétáljak innen, ezzel vége is szakad, mert az ajtót ahelyett, hogy kinyitná előttem, inkább kulcsra zárja, na nem, mintha én annyira tiltakoznék, amikor egyértelműen szándékosan szúrtam oda azt a megjegyzést csak, hogy érezze, mennyire nem tetszik, hogy csak így elenged. Főleg, hogy tegnap még arról beszélt, hogy mennyire összetöröm a szívét azzal, ha tartom tőle a távolságot, ami legalább annyira fájdalmas volt nekem is, én is végig szenvedtem a napokat, csak mellé még ott volt ez a nagy titok is, amit rejtegettem előle. Hiszen, alig két hete bèkültünk ki talán és engedett magához közel, erre most megint ott tartunk,ahol a part szakad.
Ha másra nem is jó most ez a kis lopott idő, amink van ebben a kis szobában, ez az újabb mohó csók, amivel ajkaimra forr, hát legalább arra emlékeztet minket, hogy ami köztünk van, az kibaszottul igazi. -Annyira jól esett, hogy így kiálltál értem.- lehelem ajkaira túlfűtötten, miközben az asztalig terelget testével, én pedig végre letolom vállairól azt a nyomorult zakót, élvezettel simítva aztán végig hátán, elveszve bőre forróságában, amit még az ing vékony anyagán keresztül is tisztán érzek. Hiába az iménti egetrengető gyönyör, most is épp úgy vágyom rá, mint percekkel ezelőtt és tudnia kell, hogy a dühöm ellenére kibaszottul büszke vagyok Rá, arra amit tett és kibaszottul szeretem még mindig.

| Love don't let me go |

Számtalan olyan esemény volt már a hátunk mögött, aminek meg sem kellett volna történnie, és mindegyik ugyanoda volt visszavezethető: a kényszerre, amivel egymáshoz kötöttek minket, és felesleges lett volna tagadni, hogy ebben egyikünk sem akart szerepet vállalni. Ő utálta, amit én képviseltem, nem bírta elviselni a jelenlétemet, azt, hogy egy bűnöző felesége lett, én pedig hidegrázást kaptam attól, amiért annyira más volt, mint minden, amihez hozzászoktam. Ő nem működött csettintésre, még azt a kibaszott első csókot is aljas módszerekkel tudtam megszerezni Tőle, de valószínűleg éppen ott indult kettőnk története. Már ott nyilvánvalóvá vált, hogy milyen láz ég kettőnk között, csak míg én mindenáron utána akartam járni, Ő inkább dacolt ellenem, ezzel pedig egyenesen az őrületbe kergetett. És ebben azóta sem történt változás, azóta is utáltam az állandó ellenkezését, a dacot, amit kizárólag felém tanúsított, de talán éppen ebbe szerettem bele. Mert más volt, mint én. Más volt, mint az összes eddigi nő, akivel dolgom volt korábban. És egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy nekem nem kellettek azok a nők. Nekem Ő kellett, és ezt annál jobban, mint ahogy most tettem, egyszerűen képtelen voltam a tudtára hozni. Mert mégis mit jelentett az, hogy a megannyi düh és félelem ellenére szükségem volt Rá? Ha csak szexre vágytam volna, azt minden második nőtől megkaptam volna odakinn, alig tíz méterre tőlünk, de az én szomjamat Ő tudta csillapítani, és ha nem is volt hajlandó ezt beismerni, de nem tudta volna más magyarázattal megválaszolni a kételyeket.
Megigazítottam az ingemet, majd a nadrágom övét, ezt követte a hajam, közben nem véve le Róla a szemeimet, végig nézve, hogyan is tesz ugyanígy Ő is a ruhájával, egyszerűen közölve, hogy neki most mennie kell, én pedig nem is próbáltam marasztalni, annak ellenére, hogy a vágy még mindig ugyanúgy marcangolta a torkomat, olyan szomjúságot okozva, mintha ezer éve nem kaptam volna egy csepp folyadékot sem. - A hátad az egyik kedvenc részem - válaszoltam kimért könnyedséggel, csak hogy ne érezhesse annyira nyeregben magát, de ehhez már igazán hozzászokhatott. Aligha tudott olyat mondani, amire nem tudtam rákontrázni, méghozzá a magam pimasz, félreértelmezhetetlen módján, és ezúttal sem kellett túl vad fantáziával rendelkezni ahhoz, hogy tudja, pontosan milyen helyzetekben szeretem bámulni a hátát, az pedig, hogy elképzeltem, hogyan is küzd levegőért, miközben fölé hajolva a hátát csókolom, csak még inkább beindította a fogaskerekeket a fejemben.
Farkasszemet néztem Vele, miközben a kezem már a kilincsen pihent, Ő pedig egyértelművé tette, hogy ideje lenne kitárnom előtte az ajtót, mégsem tettem. Talán éppen a pimaszsága miatt, de szavai sem hagytak nyugodni, újra és újra az visszhangzott a fejemben, hogy szerinte már megkaptam, amit akartam, ez pedig elég volt ahhoz, hogy a kilincs ne mozduljon, helyette a kulcsra fogtam alatta, egyetlen mozdulattal zárva be az ajtót, így elvágva előtte az egyetlen menekülési útvonalat is, ekkor már le sem véve arcáról a szemeimet, így fürkészve minden vonást, ami kicsit is megmozdult a tetteim miatt. - Még nem kaptam meg teljesen - fűztem tovább a megkezdett gondolatmenetet, szándékosan nem eresztve bő lére a szavakat, miközben újra előre lendültem, ismét ajkait véve támadásba, és miközben közelebb vontam magamhoz, újra a hajtincseibe túrva, hogy foglyul tartsam csókunkban, tolni kezdtem a közeli asztal irányába, egészen addig, míg lábai neki nem ütköztek.

Egyszerre akarom minél előbb orvosolni ezt a kínzó vágyat, megkapni az áhított gyönyört, amitől majd talán épp úgy illan el belőlem a düh és a harag, mint máskor, de közben arra is vágyom, hogy ez a pillanat örökké tartson és soha ne érjen véget. Maradjunk itt, ebben az apró szobában, ahol most újra egymás karjaiban vagyunk, egymás testébe merítkezve keresünk oltalmat, a valóság pedig maradjon ott a francba, ahol van. Az apja is és az a gyerek is, aki rosszabbkor nem is jöhetett volna és bár nem gondolnám, hogy létezik olyan alkalom és helyzet, ahol Dmitrij boldog mosollyal fogadta volna a hírt, mégis hiszem, hogy ha nem épp ebben a helyzetben alakul így, nem hátrált volna ki ilyen vehemensen. És talán, még én is megengedhetném magamnak, hogy csak azon aggódjak, hogy mennyire nem akarok a maffia kötelékébe szülni, ne pedig azon még mindezek mellett, hogy egyáltalán lesz-e apja annak a gyereknek.
Zihálva, nyirkos homlokkal ölelem magamhoz, miután a gyönyör darabokra cincálja kettőnk valóságát, a gondolattól pedig, hogy ezzel véget is ért mindez, gombóc nő a torkomban.  Mint ahogy az emléktől is, ahogy elsétált mellettem tegnap este ahelyett, hogy épp így, ilyen szorosan magához ölelt volna és azt mondta volna, hogy minden rendben lesz vagy, hogy majd együtt megoldjuk. Ő csak közölte, hogy képtelen erre, ami felér azzal, hogy nem kér a gyerekből és ezáltal belőlem sem, ez pedig kellően józanító gondolat annak ellenére, hogy mennyire nem szeretném elhagyni ezt a szobát. Alig pár perce vagyunk itt, mégis a legkedvesebb hely lett számomra, mintha kint tartana mindent, ami most túlsagosan zavaros és ijesztő.
Mégis, mindezek ellenére is elérem, hogy letegyen az öléből, a ruhát pedig sietve megigazítom magamon, mintha ettől majd nem latszódna rajtam, hogy mi történt az imént. Szívem szerint örökre itt maradnék, mégis közlöm Vele, hogy mennem kell, Ő pedig nem ellenkezik egy pillanatig sem. Megigazítja a nadrágját, végig túr a haján és már lép is az ajtóhoz, hogy kiengedjen ez pedig újabb löketet ad ahhoz, hogy ne akarjak itt maradni. -Végül is. Ha nem unod még nézni, ahogy elsétálok...- szúrom oda sértetten, még utoljára jelentőségteljesen tekintetébe kapaszkodva, mielőtt az ajtó felé indulnék, hiszen pontosan ugyanez fájt nekem tegnap este, hogy olyan egyszerűen ott hagyott a konyhában, én pedig ugyanígy voltam vele. Ki volnék én, hogy megállítsam?-Úgyis megkaptad, amit akartál.- állok meg előtte, várva, hogy ne csak fogja azt a kilincset, hanem le is nyomja, hogy végre kimehessek innen és szembe nézhessek a valósággal, amivel nem akarok.

||

Lehettem volna megfontoltabb, és feldolgozhattam volna úgy a haragot és az ingerültséget, mint minden normális ember, de talán ez bizonyította a legjobban, hogy mennyire nem vagyunk azok, az életünk pedig még annyira sem. Megküzdhettem volna magammal, ellenszegülhettem volna, hátha a vágy csak úgy elillan majd magától, de ismertem magamat annyira, hogy tudjam, ezt egyedül Ő volt képes csillapítani, és pontosan ezért vonzott magához, mint valami kibaszott pillangót a fény. Ahogy én belé menekültem, Ő úgy tudott osztozni ebben, egymást nyugtatva meg, még ha csak egy rövidke időre is, mert ami most dolgozott bennünk, meg sem közelítette azt a gyengéd, finom játszadozást, amiben általában részesítettük egymást, mert ez az egész a vad, nyers vágyról szólt, ez adta vérünk ütemét, akárcsak mozdulatainkét, ahogy csókolni próbáltam, jólesően fogva fel ajkaimmal a belőle kibukó nyögéseket, de mozdulataimmal sem maradtam adósa, olyan mélyen merülve el benne újra és újra, hogy szinte minden pillanatban fékeznem kellett a beköszönő gyönyör sebes vágtázását. Most itt volt velem, kibaszottul közel, és nem tudtam volna megmondani, hogy mikor lesz ismét így, mert egyértelmű volt, hogy azt az árkot, ami jelenleg köztünk húzódott, én ástam ilyen mélyre és egyedül én voltam képes betemetni is, már amíg hajlandó volt elfogadni, és nem készült arra, hogy Ő maga tovább mélyítse. De meg kellett értenie, hogy jelenleg még nem tudtam feldolgozni a történteket, az életünk most készült darabjaira hullani, és az, hogy szembe nézzek egy gyerekkel, jelenleg olyan súlyt rakott rám, hogy kis híján beleszakadtam a teherbe.
Talán ezért is szorítottam Őt ennyire, még a gyönyört követően is, amiből mindketten jócskán megkaptuk a magunkét, mert tudtam, hogy amint lecseng, véget ér a kis kitérő, és minden olyan lesz, mint tíz perccel ezelőtt. Dühösek leszünk, hibáztatni fogjuk a másikat, és ami a legfájóbb, hogy távol leszünk egymástól, holott...
A gondolataimból mozdulatai kezdtek ébresztgetni, mikor szavak nélkül jelezte, hogy engedjem le lábait a talajra, én pedig megtettem, majd ezt követően egy határozott torokköszörülést követően a nadrágomat és az övemet kezdtem igazgatni, csak ezt követően simítva le a hajamat, méghozzá éppen ott, ahol nemrég még a tincsekbe kapaszkodott, de nehéz volt elvonatkoztatni attól, hogy szívem szerint újra visszarántottam volna, hogy ezúttal ne az ajtó tövében, hanem a közeli asztalra borítva tegyem magamévá, ismét megjelölve Őt, hisz ezek után csak a vakok nem fogják látni rajtunk, hogy mi is történt nem olyan régen közöttünk. - Ki vagyok én, hogy megállítsalak? - kérdeztem aztán, mikor szavaival nyilvánvalóvá tette, hogy Ő azonban nem osztozik az általam vizionált fantáziaképekben, így mire ismét megszólalt volna, a kilincsre markoltam, hogy kinyissam előtte az ajtót.  

Soha nem értettem, hogy lehet valakit egyszerre gyűlölni és szeretni, miként lehetnek az embernek ilyen szélsőséges érzései ugyanazon ember iránt, de aztán megismertem Őt és ezt a szédítő vágyat, ami közöttünk pattog már az első pillanattól kezdve és hirtelen minden világos lett. Gyűlölöm, hogy annak ellenére, hogy mennyire nem akartam, a bőröm alá férkőzött és gyűlölöm, hogy ilyen hatással van rám annak ellenére, hogy nem akarom. És iszonyúan szeretem, hogy a testünk ilyen tökéletesen kommunikál és szeretem, hogy a legőrjítőbb helyzetben is képesek vagyunk egymásba kapaszkodni, egymás testébe temetkezve próbálni túlélni. Mert akármi is zajlik most köztünk, akármekkora káoszt is okoz az a gyermek, ami bennem cseperedik, valahol mélyen hiszem, hogy ez sem állhat közénk, tudom, hogy végül egymás mellett kötünk ki újra.
Mi mást jelentene az a hév és szenvedély, amivel most csókoljuk egymást, amilyen ragaszkodón kapaszkodunk egymásba még akkor is, ha valójában a dühből fakadt ez a mindent felemésztő vágy? Minden csókja, minden mozdulata üvölti, mennyire szeret, mintha nem lett volna épp elég őszinte vallomás az, ahogy az apjával beszélt, és csak remélni tudom, hogy az, ahogy én viszonzom csókjait, amilyen markánsan kapaszkodok tarkójába, miközben belém hatol, legalább olyan bőbeszédű.
Basszus, olyan kibaszottul haragszom Rá! Annyira szükségem lenne a jelenlétére, teste melegére éjjelente az ágyban és, hogy ebben a zűrzavarban továbbra is Ő legyen a biztos pont, a horgonyom, hogy az már fáj és ez a fájdalom legalább annyira kínoz és felemészt, mint a vágy, ami most itt tombol bennem, miközben teszünk eggyé válik. Buja, vad nyögésekkel fogadom magamba újra és újra, melyeket ajkai közé vagy épp nyakába rejtek, körmeim a zakóba kapaszkodnak vállán és csak azt sajnálom, hogy nem tudom a bőrét marni, hogy érezze belőle, hogy mennyire fáj, hogy így elbizonytalanodott és, hogy mennyire élvezem, amit most művel velem. Testem azonban jelzi ezt másképp is, hiszen a közeledő gyönyörtől újra és újra végig söpör rajtam a borzongás, izmaim egyre kínzóbban feszülnek meg, a levegő pedig egyre inkább marja tüdőmet, mit már inkább nem is lopok belőle újabb adagot.
A hajába markolok tarkóján, fejemet hátra vetve ölelem magamhoz, szinte kérve, hogy a nyakamat csókolja, miközben a gyönyör kíméletlenül és olyan elemi erővel söpör végig rajtam, amihez foghatót talán, még soha nem éreztem. Aztán arcomat vállába temetem, fogaimmal kínlódva harapva Őt, ahogy az első buja, hangos nyögés kikívánkozik belőlem, amit csak fokoz az érzés, ahogy Ő is elélvez, olyan piszkosul izgató mozdulatokkal feszülve belém, hogy attól a maradék józan eszem is elvesztem. -Basszus, igen.- zihálom nyaka bőrébe, még mindig úgy kapaszkodva belé, mintha soha nem akarnám már elengedni és, mielőtt még véget érne ez a pillanatnyi mennyország, ami kijutott most nekünk egymásból, ajkairól újabb forró csókot lopok, míg lassan enyhülni nem kezd a mámor és az az érzelem kavalkád, ami dúl bennem. Próbálok közben úgy helyezkedni, hogy le kelljen tennie az öléből és, bár még mindig ajkait ízlelem, egyik kezemmel lesimogatom magamon a ruhát, mert szándékomban áll itt és most megállni, mielőtt a valóság újra közénk tör és rádöbbenek, hogy bármennyire is szeretem Őt, kurvára nem akar a biztos pont lenni számomra. -Mennem kell.

||

Soha nem voltam a szavak embere, inkább a tetteimmel kommunikáltam, és ez most sem volt másképp, mikor utána nyúltam, így kapva el a kezét és rántva be egy még szűkösebb helyiségbe, de félő volt, hogy amúgy a folyosón is simán képes lettem volna nekiesni. Kurvára vágytam Rá, a düh és az indulat, amit az imént az apám csak felerősített, most épp Olivia-n csattant, de csókja egyértelműen elárulta, hogy benne is legalább ennyi érzelem dúl, és ha mást nem is tudtam jelenleg tenni, hát, megpróbáltam a dühét is kicsókolni belőle, már amíg tart ez a rögtönzött, rövid kis légyott, és szembe nem találjuk magunkat a valósággal. Azzal a valósággal, ami most túlontúl fájt, ami meg akart fojtani azzal a gyerekkel, ami most is ugyanúgy ott volt közöttünk, még közelebb, mint gondoltam volna, de ez a pillanat most sokkal inkább szólta  túlfűtött indulatról, semmint a terhességről és arról, amit az apám mondott az imént. Ez már rólunk szólt, róla és rólam, és ahogy szabaddá tett, majd engedte, hogy feljebb toljam a ruhája alját, már egyértelmű volt, hogy ugyanarra pályázunk, méghozzá úgy, ahogy annyiszor tettük már előtte. Egymásban karjaiban, egymásban akartuk megtalálni a békét, még ha csak pár röpke pillanat erejéig is, én pedig nem voltam képes tiltakozni a feltámadó vágy ellen, de túlzottan nem is próbálkoztam legyűrni. Ahogyan Ő sem, mert csókom olyan heves, mohó viszonzásra lelt, mint talán még egyszer sem, teste úgy simult az enyémhez, hogy abba kis híján belevesztem, és nem is pocsékoltam az időt semmi másra, főleg hogy tudtam, ekkora izgalom közepette már Ő is készen állt rám, ezt pedig mi sem bizonyította jobban annál, ahogy testébe fogadott, egyetlen határozott, mohó mozdulattal veszve el benne, miközben ajkaim pár pillanat erejéig elfelejtették csókolni Őt, összeszorítva szemeimet, ahogy testem minden izma befeszült a belőle áradó forróságtól, és mikor megmozdítottam a csípőmet, megadva a tempó vad és kíméletlen ritmusát, már nagyon is egyértelmű volt, hogy a mindent elsöprő megsemmisülés a cél, nem holmi játszadozás. Már az is felért egy kisebb csodával, hogy ebben a felfokozott állapotban képes voltam feltartóztatni a sarkon toporzékoló gyönyörömet, legalább addig, míg egyértelművé nem vált, hogy az Ő testét már közelíti a kéj, ez pedig nekem is megadta a zöld jelzést ahhoz, hogy jó néhány mély, szenvedélyes, mohó mozdulatot követően a testébe feszüljek, így adva át magam a gyönyör vad hullámainak, szorosan tartva csípőjét, minél közelebb magamhoz, hogy újra és újra mozduljak, míg el nem halt a ritmus, teste forróságában és az együtt átélt mámorban fürdőzve, arcomat a nyakába temetve.    

Az elejétől kezdve tisztában voltam vele, hogy kihez megyek hozzá, hogy miféle játékba keveredem ezáltal és, hogy mostantól csakis magamra számíthatok, ha túl akarom ezt élni. Épp ezért azzal is tisztában vagyok, hogy ha az apja ezzel a kéréssel akkor állt volna elő, Dmitrij zokszó nélkül teljesítette volna a parancsot és talán ez az, ami most egyszerre dühít fel és tölt el mérhetetlen szeretettel iránta. Az, ahogy szembe fordult az apjával, a legőszintébb bizonyítéka annak, hogy szeret és, hogy hiába olyan ember, amilyen, hiába egy véres kezű bűnöző, miattam, azért hogy biztonságban tartson, képes lenne bárkivel szembe szegülni. Épp ezért tudnám most orrba verni, amiért mégis magamra hagyott, holott számomra kibaszottul Ő az egyetlen biztos pont ebben a katyvaszban, ami körbe vesz.
Épp ezért igyekszem inkább ott hagyni, mielőtt még olyat mondok vagy teszek, amivel csak tovább mélyítem a köztünk lévő szakadékot, de egy lépést sem tudok tenni, mert visszahúz, magával von és a létező legforróbb, legszenvedélyesebb, legindulatosabb csókkal forr ajkaimra, testemet édes börtönbe zárva testével, ahogy az ajtónak szegez. Az imént még a lehető legmesszebb akartam kerülni Tőle, most mégis azt kívánom, bár lehetnék még ennél is közelebb, hogy szinte már eggyé olvadjunk ebben a forróságban, ami köztünk tombol, miközben ajkaink ádáz harcot vív egymással.
Ujjaim a zakóba kapaszkodnak, testem minden pontjával igyekszem testének feszülni, miközben a harag fűtötte vágy szinte teljesen elveszi az eszemet, ezt pedig csak tovább fűti azzal, ahogy ajkamra harap majd nyakamra lehet forró, mohó csókokat. Már most zihálok, miközben ujjaim kapkodó mozdulattal bontját az övet, majd a nadrág gombjait is, így téve Őt szabaddá és, mintha csak erre a jelre várt volna, kezei lábaimra simulnak, a szűk ruhát egészen a derekamig feltűri, a következő pillanatban pedig már emel is az ölébe.
Ajkait követelem, szinte már levegőre sincs szükségem, olyan mohón csókolom, de jelen pillanatban, mikor úgy érzem, hogy hamarosan felemészt ez a forró vágy, ha nem kapom Őt meg, nem is igazán érdekel a levegő. A harag ébresztette szenvedély fortyog az ereimben, vérem szédítő hangja ott dübörög a fülemben, testem legforróbb pontja pedig kínzón lüktet, miközben egy pillanatra közénk nyúl, hogy azt a nyavalyás fehérneműt félre tolja az útból. Egyetlen vehemens mozdulattal merül el bennem, az élvezettől pedig elakad a lélegzetem, olyan elemi erővel hat rám az érzés, ahogy belém feszül, ahogy teljes egészében kitölt. Nyögésére nyögéssel felelek, bár igyekszem halkan adni tudtára, hogy milyen kibaszottul vágytam rá de hát érezheti abból a szédítő forróságból, ami bennem dúl, a ragaszkodásból, amivel érintem, ahogy tarkójára fogok, másik karommal pedig átkarolom vállát. Ajkára harapok, zihálva lopok onnan egy falatnyi levegőt, bár ebben az emésztő tűzben, már mit sem számít a lélegzet, csak Őt akarom, Rá vágyom és, ha ebben egy pillanatig is kételkedett, hát az újabb csók, amire hívom, mindenről beszámolhat, miközben minden mohó mozdulatánál ajkai közé nyögök az élvezettől.

||

Az apámmal folytatott beszélgetés csak megerősített abban a hitben, hogy ez az egész egy kibaszott színház, a forgatókönyv pedig olyan mocskos, hogy ezer évnyi jóindulat sem mosta volna tisztára. Én pedig előtte fürdőztem ebben a sárban, újra és újra megmártózva benne, mert ez volt az életem, faltam minden rohadt pillanatát, élvezve, hogy az enyém lehet minden, amit csak akarok, vagy amit csak megkívánok, és amíg Olivia nem lépett be az életembe, és nem bizonyította be a viselkedésével, hogy az élet nemcsak fekete és fehér, hittem abban, hogy olyan könnyedén fogok tudni mások életéről dönteni, ahogyan tette azt az apám. Bennem megvolt ugyanaz, ami benne is, hisz Ő nevelt fel, az Ő szabályai szerint éltem, már amikor nem szegültem ellen, és amit felvázolt, az sem tartalmilag volt számomra visszataszító és dühítő, hanem azért, mert Olivia-t akarta bevonni valamibe, amihez mocskosul nem lehet semmi köze. Kurvára nem érdekelt volna, ha egy sima prostit vagy valamelyik escort lányt jelöli ki erre a feladatra, nem védtem volna meg egyiküket sem, pusztán azért, mert nem jelentettek nekem semmit. És ez volt az én valódi arcom. Ezt az arcot akarta Olivia a gyereke apjaként viszont látni? Bárhogy is erőlködtem, csak ezerszer erősebben láttam a mocskos bűnözőt, semmint egy gyerek büszke apját, nem érdemeltem meg, hogy ilyesmiben osztozzon velem, hogy esélyt adjon a megváltásra, mert nem voltam jó ember. Sosem leszek az, még akkor sem, ha a szerelme mindenáron tisztára akar majd mosni.
Amikor azonban a szemeibe néztem, a düh volt a fő mozgatórugó, főleg mikor a keze után nyúltam, és hiába próbálta kitépni a szorításomból, túl korán vágtam be magunk mögött az ajtót, préselve fel úgy a lapjára, hogy onnét ne tudjon meglógni. A düh már egy egészen más formában öltött testet, olyan vágyat ébresztve fel bennem, hogy kis híján szétrobbantak a vénáim, a csókot pedig, amit már-már erőszakkal követeltem ki Tőle, egyszerre fűszerezte a vak indulat és az a perzselő, szenvedélyes tűz, amit egyedül Ő tudott bennem életre kelteni. És kurvára nem vágytam másra. Nekem csak Ő kellett, mindennel együtt, ami Vele együtt járt abban a csomagban, és miközben keze lesimított mellkasomra, én magam a hajába túrtam, mozdulataimban pedig olyan vadság köszönt vissza, amit amúgy már Ő is ismert, főleg amikor a dühömet akartam a testébe fojtani.
Nem álltam útját annak, hogy az övemet bontogassa, miközben kezem végig cirógatta karját, fogaimmal megízlelve alsó ajkát, mielőtt a nyakára vándorolt volna a nyelvem, de amint kioldotta az övet, már nyúltam is lábai után, hogy feltúrjam rajta a ruhát, egészen a derekáig, majd lábainál fogva megemeltem, már-már követelve, hogy a csípőm köré fonja őket, ekkor már újra nyelvét kergetve a nyelvemmel. Megbolondított és megrészegített, orromban mást sem éreztem, csak az illatát, fülemben hallottam szívének szapora dobogását, ami mellé betársult az én szívem vad üteme is, ezen a ponton pedig már képtelen voltam tovább uralkodni magamon. Annyira engedtem el fenekét az egyik kezemmel, hogy közénk nyúljak, majd a következő mozdulattal elmerültem benne, az elégedett, kínzó nyögésemet pedig ajkai közé fojtottam, így élvezve ki, ahogyan mindkettőnk teste pattanásig feszült a hirtelen mozdulattól, a vérem pedig azóta is testem egyetlen pontja felé igyekezett, olyan görcsbe rándítva a gyomromat, hogy kis híján elvesztettem minden józanságot.

Nem sok jóra számítottam ezen a partin, amikor elindultunk, hiszen a tegnap esti beszélgetésünk után, már ha lehet azt egyáltalán beszélgetésnek nevezni, majd a másnap reggelig tartó tivornya és véres póló után nehéz lett volna itt úgy összefutni a drága férjemmel, hogy mosolyogjak közben. Főleg, mert még azóta sem hívott fel azzal, hogy végre megemésztette volna a híreket és úgy döntött, hogy az életem része akarna maradni a gyerekünkkel együtt. Úgyhogy nem. Biztos, hogy nem tudtam volna Rá mosolyogni, de milyen jó, hogy ezt itt egyébként sem várja el senki, mert a vendégek java valószínűleg úgyis sejti, hogy én nem Dmitrij lovagias és elragadó természete miatt vagyok itt.
Minden esetre igyekszem szinte azonnal kikerülni a képből és inkább a mosdó felé venni az irányt miután egyébként is egyértelmű, hogy Dmitrij nincs ott, de percekkel később azt kívánom, bár ne tettem volna így, mert akkor nem lennék fültanúja egy gyomorforgató beszélgetésnek, ahol konkrétan feladatnak titulál a drága apósom. Az egyetlen dolog, ami megakadályoz abban, hogy felrobbanjon a fejem az a döbbenet, ami rám telepszik, majd a sokk, amikor Dmitrij konkrétan megfenyegeti miattam az apját. Egyszerre érzek mérhetetlen szerelmet és haragot, csalódottságot és reményt meg még ki tudja mi mindent, mert a hallottaktól, majd a tekintetétől, ami rám villan mikor kisétál az apjától, a skála minden létező érzelme átrobog rajtam.
Még csak nem is igazán Rá vagyok dühös, amikor hátat fordítok és elindulok, hanem a helyzetre, erre az egész káoszra, amit az életünknek nevezhetünk, bár ha azt vesszük alapul, hogy mit tett az imént, hogy milyen határozottan és vehemenssen állt ki értem, és hogy mindezek ellenére miként hagyott faképnél tegnap, hát Rá is kibaszottul mérges vagyok. Próbálom is elhúzni tőle a karomat, mikor utánam lép és elkapja, majd az egyik szoba felé terelget, de hiába is erőlködök vagy puffogok, mit sem ér ellene, a következő pillanatban pedig olyan forró csókkal fojt belém bármilyen kikívánkozó szót és úgy passzíroz testével az ajtó lapjának, hogy attól az egész testem azonnal megbolondul. Tenyereimet mellkasának feszítem egy pillanatra, mintha annyira azon lennék, hogy eltoljam magamtól, de a következő másodpercben nyögve adok zöld utat nyelvének ajkaim közé, ujjaim görcsösen markolnak a zakójára és élvezettel feszülök melleimmel mellkasának.
Megrészegít az illata, a csókja, a forróság és a feszültség ami belőle árad, amitől mindenem megborzong ettől pedig egyszerre növekszik bennem még jobban a harag, és alakul fojtogató, kínzó vággyá. Mindez persze, már meg sem lep, hiszen nem először tapasztalom ezt, nem először akarom Őt felpofozni a haragtól, miközben a szenvedély egész mássá formálja ezt a késztetést bennem.
A szoba csendjét -ami egyébként fogalmam sincs, hogy milyen szoba akar lenni-, csak az töri meg, ahogy újra és újra élesen magamba szívom a levegőt az orromon át, miközben minden mozdulattal, ahogy csípőm önkéntelenül is ágyékának feszül, felnyögök az élvezettől. Ujjaim fájdalmasan tarkójára marnak, másik kezem pedig kapkodó mozdulatokkal a nadrág övével bajlódik és esküszöm, kis híján már mindezek együttesétől képes lennék elélvezni de nem tudom, hogy ez a helyzetnek, a haragnak, a hiányának vagy inkább a megzavarodott hormonjaimnak köszönhető.

||

Megfordult a fejemben, hogy mindaz, ami most történt, nem más, mint az apám egy újabb kis trükkje, amivel azt a célt tűzte ki maga elé, hogy kiugrassza azt a kibaszott nyulat a bokorból. És voltaképpen sikerrel is járt, mert olyan vehemenciát és dühöt szabadított fel bennem a nevetséges ötletével, hogy az tankönyvi példája volt annak, amit keresett és amit ki akart deríteni, de talán már Ő is tudta, hogy elkésett, ezt a folyamatot már semmi és senki nem lesz képes visszafordítani, akkor sem, ha az lesz a legújabb agymenése, hogy kurvát csináljon a feleségemből. Én pedig, ameddig élek, ezt biztosan nem fogom Neki megengedni, de ahogy az ajtó felé haladtam, már abban is biztos voltam, hogy az egésznek nem volt semmi tétje. Nem volt ügy, nem volt valódi ötlet, csak megvezetés, hogy leteszteljen, és én olyan könnyedén dőltem be, hogy azt már tényleg tanítani kellett volna. De ha azt várta, hogy szégyelljem magam, hát, hiába várt. Egyszer Ő maga is képes volt szeretni, tisztán emlékeztem arra a szikrára, ami még egészen csenevész koromban ott pattogott a szüleim között, és ahogyan az apámnak, úgy nekem is volt egy olyan oldalam, amit csakis Olivia-nak tartogattam. És tudtam nagyon jól, hogy ezt az oldalt az apám akkor ölte ki magából, mikor pisztolyt szegezett az anyám fejéhez, de jelenleg elképzelni se tudtam volna azt, hogy hasonlót tegyek a nővel, akit szeretek. Olivia képes lett volna elárulni? Képes lett volna a gyerekemmel zsarolni? Képes lett volna... arra, amire az anyám képes volt?
Nem jutottam a gondolatok mélyére, mert miután feltéptem az ajtót, rögtön szembe találtam magam Vele, a döbbenet viszont csak egyetlen pillanat erejéig ült ki az arcomra, megkockáztatva, hogy valószínűleg az egészet hallotta, de most először nem volt mit titkolnom vagy szégyellnem előtte. Hacsak nem szégyellnivaló tény, hogy kurvára szeretem, és bármi is történt, bármilyen gyerek is növekszik benne, attól Ő még ugyanúgy az enyém, és képes lettem volna megtenni bármit, hogy Őt biztonságban tudjam, még ha ez azzal is járt volna, hogy én magam közben belepusztulok a saját fájdalmamba. Nem szóltam egy szót sem, de időm sem lett volna rá, mert szinte rögtön hátat fordított, egy kicsit sem halk felcsattanással odébb állva, de hangjából sugárzott a düh, bennem pedig legalább ugyanennyi méreg tombolt, készen állva arra, hogy valakit tényleg megöljek ma este. Dühített az apám, a piszkosul mocskos ajánlata, a tény, hogy egy gyerek növekszik benne, de már az is méreggel töltött el, hogy mit mindig, úgy ezúttal is egymást hibáztattuk a kialakult helyzetért, ez pedig bőven elég volt ahhoz, hogy utána induljak, jó néhány határozott lépés után a karja után nyúlva, hogy egy jól irányzott mozdulattal visszarántsam magamhoz, ezzel egyúttal eltűnve az egyik ajtó mögött, ami mellett éppen elhaladtunk, de mire bármit is mondott volna vagy felcsattanhatott volna, egy indulatos, de annál határozottabb csókkal fojtottam belé mindent, nyelvemmel pofátlanul kérve a bebocsátást ajkai közé, olyan hévvel préselve fel az ajtó lapjára, hogy abba még az én porcikáim is belesajdultak.  

Nehéz eldöntenem, hogy Kirill azért megy-e olyan kényelmes tempóban, mert az új ismeretei miatt ennyire igyekszik óvatos lenni vagy, csak próbál minél lassabban odaérni arra a partira, mert tudja, hogy ha most Dmitrij és én találkozunk, annak nagy eséllyel egy jó nagy veszekedés lesz a vége. Minden esetre a sebességhatárt mindenhol figyelmesen betartja, így még bőven van időm arra is, hogy lélekben felkészüljek erre az estére, mire begördül a drága apósom udvarára és leparkolt.
Jó pár autó áll már ott, a ház gyönyörű fényáradatban úszik és, ahogy Kirill ajtót nyit nekem és kiszállok az autóból, rögtön meghallom a bentről kiszűrődő klasszikus zenét és a beszélgetések zaját. Ezek a maffiózók akkora sznobok, hogy az valami fergeteges, de nyilván valamitől nekik is különlegesnek kell érezni magukat és, ha az más nem is lehet, hát legyen a nagyzolás. Ennek fényében sétálok be én is Kirillel az oldalamon, emelt fővel, hiszen mégis csak Dmitrij felesége volnék, majd elnézést kérek a testőrömtől és a mosdó felé veszem az irányt. Egy úttal legalább alaposan körbe is nézhetek, hátha valahol meglátom Dmitrijt, aki mindamellett, hogy jelenleg rohadtul fájó pont számomra, azért pokolian hiányzik is, ám arra nem számítok, hogy épp az Ő hangja üti meg a fülemet, miközben elhaladok egy hatalmas faragott ajtó és minden bizonnyal a mögötte rejlő dolgozószoba előtt.
A kiszűrődő szavaktól elkerekednek a szemeim és elakad a lélegzetem, mert a "Nem csinálsz kurvát a feleségemből" mondat iszonyúan feldühít, még akkor is, ha Dmitrij épp szembe szegül miattam az apjával. Ezek tényleg azt hiszik, hogy csak úgy eldönthetnek bármit, mert ők maffiózók? És mi lenne, ha Dmitrij történetesen nem érezne irántam semmit? Beteges ez az irányításmánia és a gondolat, hogy ez a sors vár majd a gyerekemre, hirtelen mérhetetlen erejű, fojtogató rettegéssel tölt el, miközben a folytatástól és Dmitrij újabb szavaitól valami kellemes melegség is átjár.
Hiszen, akárhogy nézzük, épp most szegült szembe az apjával, ami egy normális házasságban teljesen jogosan elvárható lenne, de a mi esetünkben pontosan tudom, hogy milyen nagy dolog. Sőt. Konkrétan halálosan megfenyegette az apját, ezzel valószínűleg olyan csatabárdot ásva ki, amit jobb lett volna mélyen a földben hagyni.
A hallottaktól úgy ledermedek, hogy már túl későn hallom meg a közeledő lépteket és mire elindulnék tovább a folyosón, már nyilvánvaló, hogy hallgatóztam. Riadt tekintetem Dmitrij íriszeibe kapaszkodik és, miközben egy részem legszívesebben odarohanna hozzá, hogy szorosan magamhoz öleljem és a szuszt is kicsókoljam belőle, a másik részem minél távolabb akar lenni Tőle, az apjától és ettől az egész nevetséges színjátéktól, ami itt zajlik. Utóbbi nyer, mert aztán egyszerűen hátat fordítok és dühös léptekkel elindulok a folyosón a franc tudja merre igazából. -Ezt nem hiszem el...- sziszegem mérgesen még lehetőleg úgy, hogy Ő is hallhassa, a haragtól pedig egyszerre tölt el a forróság, az adrenalin és a sírógörcs, hogy tényleg, ilyen kibaszottul el van cseszve ez az egész, az életünk, a gyerekünk élete, minden.

||

Ilyen lassan talán még soha nem készültem el, nyűgösen borotválva le a két napos borostát, miután hajat mostam, elvégre, ha valami kurvára nem tetszett az apámnak, ha a gyerekei nem voltak képesek a jobbik arcukat mutatni ilyenkor, ezzel is ráerősítve arra, hogy az egész egy kibaszott színészkedés, amit mindannyian tudtunk egymásról. És Olivia ide akart gyereket szülni, ebbe a családba, ami még azt sem volt képes elviselni, ha valaki tükröt mutatott neki, rávilágítva a pajzson található résekre, de úgy tűnt, hogy apám élvezi ezt a szerepet, nekem pedig az volt a dolgom, hogy elsajátítsam mindazt, amit érdemesnek láttam, így készülve fel arra, hogy egyszer majd át kell vennem a helyét. És jelenleg testem-lelkem nem kívánta az egészet, a darabjaira hulló életemről már nem is beszélve.
Este nyolc óra környékén tettem le a kocsit apám autófelhajtóján, hazatérve a családi fészekbe, ahol az egész gyerekkoromat töltöttem, de ebben most nem volt semmi köszönet. Próbáltam nem gyerekkori emlékeket előhívni, mert bár az elmém készen állt arra, hogy játékot űzzön velem, az orrom elé tárva, hogy milyen is volt gyerekként ebben a házban, ebben a családban felnőni, nyilvánvaló volt, hogy csak még mélyebbre ásom magam a jelenlegi helyzetünkben. Apánk soha nem bánt velünk kesztyűs kézzel, az inkább anyánk szerepkörébe tartozott, de Ő sem tudta kivédeni azokat a tortúrákat, amiket már egészen fiatalon megtapasztaltunk. És nem is akarta, mert bár enyhébb volt, mint az apánk, de nem véletlenül jutott arra a sorsra, amire. Kis híján meghaltam miatta, és hiába apám keménykezűsége, valószínűleg Ő sokkal jobban szeretett bennünket, mint anyám bármikor, abban a rövidke kis életében. Kurvára nem akartam ilyen szörnyetegeket q gyerekem köré, de közben az is nyilvánvaló volt, hogy az Ő szörnyetege nem az apám lesz. Hanem én. Kibaszottuk én.
Apám viszont, az első adandó alkalmat kihasználta, hogy magához hívasson, én pedig nem teljesen, de behajtottam magam mögött a dolgozószobája ajtaját. Eszem ágában sem volt beszámolni Neki a most történő kálváriáról, de nem is kellett, mert hosszú boncolgatásba kezdett, és közölte, hogy ne engedjek meg magamnak mindent, utalva a múltkori távolmaradásunkra, elvégre, elfelejtettem füttyszóra ugró kutya lenni egy este erejéig. De a kimért stílus azt is nyilvánvalóvá tette, hogy ez nem minden.
A következő hetek történéseiről kezdett beszélni, hogy melyik üzlettársával milyen üzletet fog nyélbe ütni, de kiemelt egyet, az összes közül az egyik leghitványabbat, akit valamilyen módon sarokba készült szorítani, ezt a sarokba szorítást pedig úgy képzelte, hogy belevonja Olivia-t, könnyen beáldozható friss húsként, aki majd elcsavarja a tag fejét, és ha ehhez az kell, hogy lefeküdjön vele, akkor az lesz a feladata. Legalább annyira fagyott meg a vér bennem, mint tegnap, mikor Olivia közölte velem a babahírt, ezúttal azonban olyan indulat költözött belém, hogy rögtön fájni kezdett a sebes öklöm. - Nem csinálsz kurvát a feleségemből - köptem elé a szavakat, olyan dühvel az arcomon, hogy kis híján felrobbant a fejem. - Igen, erről is ideje beszélnünk. Ő nem a feleséged, Dmitrij, hanem a feladatod. Egy feladat, amit én bíztam rád, és úgy változtatok a játékszabályokon, ahogy abból nekem hasznom származik. - A haragtól teljesen eltorzult az arcom, miközben indulattól fúlva az asztalra tenyereltem, úgy nézve Vele farkasszemet, mint korábban még soha. - Nem - mondtam csak ennyit, de alig jött ki hang a torkomon, az is olyan torz volt, hogy alig lehetett beazonosítani. - Vele nem csinálsz azt, amit akarsz. És ha csak megpróbálod véghez vinni ezt a totális faszságot, esküszöm, megöllek - csaptam rá az asztalra, majd ellöktem onnét magam, egyenest az ajtó felé indulva.

Tekintve, hogy az én lakásom jóval kisebb, mint Dmitrij háza és a világért sem vártam volna el Kirilltől, hogy a kocsiban gubbasszon, Ő a kanapén ülve néz valami vígjáték sorozatot, míg én a tervezőasztalnál próbálok haladni az aktuális projektemmel. Egyébként is jól esik a társaság, egyedül csak még nyomasztóbb lenne a jelenlegi helyzet, bár arról az elképzelésről, hogy akár Dmitrij is ülhetne így a kanapén és itt lehetne mellettem, inkább erőszakkal terelem el a gondolataimat. Meg arról is, hogy mit művelhetett az éjjel megünnepelvén a hírt miszerint apa lesz. És ez megtörténik, ha akarja, ha nem, ezt pedig megértem, hogy nehéz megemészteni, de a franc fogja Őt sajnálni, amikor az én testemben növekszik egy aprócska lény, akiről fogalmam sincs, hogy miként fogok gondoskodni vagy, hogy hogyan fogom megvédeni ebben a kibaszott világban nem beszélve arról, hogy már a szülés gondolatától is rettegek. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy egyszer sem férkőzik elmémbe a gondolat, hogy inkább búcsúzzak el tőle idő előtt és még csak nem is önző érdekek vezérelnének, csak a puszta védelmezés, mert ha rajtam múlott volna, soha eszembe sem jutna gyereket szülni ebbe a családba. Már most kikészít még az elképzelés is, hogy a közelébe engedjem Dmitrij apját vagy épp a húgát, akiről azt sem tudni, hogy épp hányadán áll velünk és akkor még nem említettem a család többi "jó barátját". -Ezeknek a sorozatoknak semmi valóságalapja nincsen.- méltatlankodik Kirill, ahogy véget ér az adott rész és bár nem figyeltem, hogy mi történik, nagyon úgy fest, hogy épp valami érdekes csavar lehetett. Majdnem, mint a mi életünkben.
Elmosolyodok ahogy egy pillanatra Kirillre nézek, az előttem megjelenő jelenet arról, miként próbálna vigyázni a kis örökösre is egyszer, akinek Ő olyan lehetne, mint egy nagybácsi, túlságosan szívmelengető és épp ez a legszomorúbb az egészben, hogy egyébként nem is lenne olyan borzasztó mindez, ha csak én, Dmitrij és Kirill lenne a képletben. De ott a többi, akiktől görcsbe rándul a gyomrom és eltölt a félelem, hogy miféle embert faragnának közös erővel az Én gyerekemből. -Dmitrij üzent. Azt kérte, hogy vigyelek majd oda a partira.- szólal meg aztán Kirill a telefonját nyomkodja, mire először csak a szememet forgatom és sóhajtok egy nagyot. -Dmitrij meg a kérései.- hangsúlyozom erősen utóbbit, hiszen egyértelmű, hogy inkább parancs volt az, mint kérés, azzal azonban még én is tisztában vagyok, hogy a múltkori parti után, amit kihagytunk, ezen tényleg illene megjelenni, mielőtt még magunkra haragítjuk az apját. Így visszagondolva, nem volt nagy hasznunk abból, hogy a múltkorit kihagytuk, hiszen amennyire közel kerültünk egymáshoz, most annyira távol vagyunk megint.
Nem túl sok kedvvel ugyan, de végül neki látok a készülődésnek, miközben Kirill is behoz magának a kocsiból egy szett öltönyt és mikor én még javában a sminkcuccaimmal szaladgálok, Ő már rég a bejárati ajtónál ácsorog ismét visszalépve a testőr szerepbe. Igyekszem nem túlságosan megváratni, ugyanakkor az időt is húznám, mielőtt újra látnom kellene Dmitrijt, de végül mégis elindulunk nagy nehezen és a megírt helyszín felé vesszük az irányt.

||

Úgy aludtam, mint a bunda, majdnem ugyanabban a pozícióban térve észhez, mint ahogy beborultam az ágyba, de a halványan besütő nap erőssége elég hamar elárulta, hogy jócskán eltelt az idő, és azon sem lepődtem volna meg, ha majdnem az egész napot átaludtam volna. Nem is álltam messze a valóságtól, mert mikor az órára néztem, szembesültem azzal, hogy délután négy óra múlt, én pedig bár némi frissességre tettem szert az alvásnak köszönhetően, mégis rohadt messze álltam attól, hogy kipihentnek, főleg nyugodtnak mondjam magamat.
Ennek ellenére nem kellett nagy erőfeszítés, hogy kikászálódjak a takarók közül, lassan indulva el a földszint felé, azt már rögtön megjegyezve, hogy a szokottnál is nagyobb a csend, sem Kirill, sem pedig Olivia nem volt sehol, a konyha majdhogynem érintetlen állapotban várt rám, de miközben nekiálltam megcsinálni egy kávét, elővettem a telefonomat, nagyon is bízva abban, hogy ha a feleségemnek nincs is annyi kedve jelenleg, de legalább az emberem hagyott némi támpontot, pontosan hová is tűntek el. Hacsak nem megint eltűnt az az átkozott némber, Kirill pedig, ahelyett, hogy felébresztett volna, inkább a nyomába eredt, de a tőle kapott üzenet nyilvánvalóvá tette, hogy együtt vannak, méghozzá Olivia lakásán, ez pedig egyszerre tett ingerültté és nyugodttá is. Nem értettem ezt az egészet, mintha egyetlen kibaszott nap elég lett volna ahhoz, hogy a világunk ripityára törjön, és bár tennem kellett volna ellene, de képtelen voltam megmozdulni. Nem tudtam, hogy mit tehetnék, miközben képtelen voltam jó arcot vágni ehhez az egészhez, és miközben nyomasztott annak a súlya, hogy elveszítem Őt, mégsem tudtam olyan reakciót adni, ami segített volna a helyzetünkön. Mert az, hogy gyereket várt, méghozzá éppen tőlem, kurvára nem volt egy életbiztosítás, és azok után, amit elmondtam Neki múltkor, látnia kellett, hogy ez a legrosszabb időzítés. Már ha létezett jó időzítés erre az egész gyerek témára, amiről előtte soha nem beszéltünk, soha, egyszee sem merült fel, hogy családot alapítunk, vagy hogy melyikünknek milyen a viszonya ezzel a szülővé válás témával. Minden porcikám tiltakozott ellene, de amint eszembe jutott, hogy ha a gyereket ellököm magamtól, akkor Őt is elveszítem... felért a földi pokollal.
Két kávét gurítottam le egymás után, közben az apám megtette azt a szívességet, hogy emlékeztetett a ma esti kötelezettségeimre, ami a lehető legrosszabb időzítést kapta, de a múltkori után nem akartam packázni vele. Így is elég sok volt jelenleg a számlámon. Abban viszont biztos voltam, hogy nem akarok Olivia után menni, nem akartam újabb vitát generálni és még nagyobb éket verni kettőnk közé, így a Kirillnek címzett üzenetbe fűztem bele, hogy ma este az Ő feladata elhozni Oliviat a partira, feltéve, hogy a lány nem áll ellen. Talán annak örültem volna leginkább, ha közli Kirill-el, hogy nem megy sehová, főleg erre a partira nem.

Egy pillanatra megáll a számban a falat, amit éppen rágcsálok és a kintről hallható zajokra próbálok inkább figyelni, ahogy közeledik egy autó, majd megáll a felhajtón, viszont az ajtó csapódásának hangja elmarad. Lenyelem a falatot, bár a torkom úgy elszorul, hogy egyébként az is csoda, hogy lemegy rajta, a szívem pedig máris gyorsabb tempóra kapcsol, mert őszintén fogalmam sincs, hogy mégis mire számíthatnék most.
A milliónyi lehetőség között esküszöm, még az is megfordul a fejemben, hogy már egy bérgyilkos érkezett, hogy eltegyen láb alól, mert mondjuk Dmitrij elment a papához mesélni az érkező unokáról, akinek ez nyilván cseppet sem tetszett, de ezt az őrült ötletet elhessegetem egy fejrázással és betudom annak, hogy keveset aludtam. Egyébként is felismerem a kocsi hangját, már számtalan ébren töltött éjszaka hallottam, amikor Őt vártam haza vagy épp azért, mert hiányzott vagy pedig, mert rohadtul nem. Nehéz eldönteni, hogy most épp melyiket is érzem, amikor fogalmam sincs, hogy mire számítsak Tőle. Ezelőtt még sosem közöltem Vele, hogy gyereket várok tőle.
Mozdulatlanul ülök a konyhában, mert a kocsi még mindig a feljárón van és magam sem tudom mennyi idő telik el, míg szívem zakatolása mellett meghallom a kocsiajtó csukódását, majd a bejárati ajtó nyitódását és a tétova lépteket. Ahogy a kocsi hangját felismerem, már a lépteket is, így egy halk sóhajjal nyugtázom, hogy a drága férjem egy kicsit ittas, de mindez mit sem számít, ahogy a lépcső felé indulva elkezdi ledobálni magáról előbb a kabátot, majd a pólót is, ami így a konyhából nézve vagy nagyon absztrakt mintával van díszítve vagy pedig véres.
Fájdalom hasít belém a gondolattól, hogy mi a fenét művelhetett az éjjel ez az ökör, de aztán inkább magamat kezdem sajnálni, hiszen a francba is, itt voltam egész éjjel egyedül kétségek között, tanácstalanul és Ő inkább inni ment, mint hogy velem lett volna. Pedig, pokolian félek attól, hogy mi vár rám, hogy mi a fene lesz így az életemből, amit már eddig se én irányítottam csak legalább nem tartoztam felelősséggel saját magamon kívül még egy aprócska életért is. A férfi pedig, akit szeretek, akit minden faszsága és hibája ellenére akarok, épp bevágja a hálószobája ajtaját és épp ugyanúgy hagy magamra, mint tegnap éjjel.
Iszonyúan haragszom rá, amiért eszébe se jut, hogy Nekem milyen lehet ez az egész, mégis a harag ellenére is jó pár perccel később felállok a pulttól, a mosogatóba teszem a tányéromat és pár tétova pillantást követően végül elindulok azért a pólóért, hogy meggyőződjek arról, valóban véres és nem a mintha ilyen furcsa. Haragszom rá, de az aggodalom is ott dolgozik bennem és pontosan ez vezet fel a lépcsőn a szobája ajtajáig, ahol még épp hallom, ahogy elzárja a vizet a fürdőben. Azzal nyugtatom magam, hogy ha olyan durva sérülése lenne, nem tusolgatna olyan lelkesen, így inkább a szobám felé veszem az irányt és összedobálok magamnak néhány holmit a bőröndömbe, majd azzal együtt lesétálok a földszintre az ajtón kilépve pedig én magam keresem meg Kirillt. -Elmegyek. Jössz vagy maradsz?- szegezem neki a kérdést ellentmondást nem tűrően és esküszöm, valahol még némi hálát és megkönnyebbülést is látok az arcán, amiért most nem rázom le valami sunyi módon, így percekkel később már a lakásom felé haladunk kedvenc testőrömmel, akinek nyilván nem tartozik a feladatai közé, most mégis rázúdítom minden fájdalmamat.

||