- Yapp. - vágtam rá. - Vagy Uránusz.... Neptunusssz... - teszem még hozzá. A Coupier-övről már nem is beszélek, de azt valahogy mindig átugrom. Ott egészen biztos egy Vortex lappang valahol, hogy mindig átugrom.
- A legnagyobb örömmel. - biccentek komolyan. Némi könnyed fejjel, mert még lebegek kicsit. Az orgona meg a szívügyem. A sok közül.
Pocsék üzletember és fejlesztő lennék, ha nem venném észre, mikor érdemes meglovagolni a témát, s mikor szükséges hagyni rezegni tovább, hagyni beérni azt, aminek szükséges. Így a levegőben lógva hagyom a zene részét, nyitva hagyott kérdésekkel, forgassa magában.
Mint ahogy érlelődik benne a válasz is, hagyom. Ha siettetem, úgy bevágja előttem az ajtót, hogy az orromra koppan.
A hit. Hát persze. A hit. Melyik is? Ugyanolyan arckifejezéssel nézek rá, ahogy a válaszát kaptam. S lám, folytatja, így nem mozdulok. Súlyos szavak fognak érkezni, nagy hullámokat adóak.
Méltó. Még nem tudom eldönteni, válaszul megrójjam, vagy átöleljem.
- Ó, a templom akusztikájának kialakítása a lehető legjobb szakértelemmel készül. - igaz, előbb az orgona készült el, hogy azután a templom tökéletes akusztikája épülhessen meg, később fizikailag is. - Az orgonáé éppen úgy.
Kényelemmel veszek pár kortyot, mely sosem sok. S nem csak, mert én vezetek.
- Milyen érzés, mikor játszik rajta? - mert játszott rajta. És bár a logika mentén halad, érezhetően, itt az érzelem az, ami bedugaszolta ujjait.
S csak ez után adom meg azt a választ, én miért is zenélek.
- Hol Mars, hol Neptunusz, hol Vénusz, hol maga a Nap. Számomra a zene az, a tervezésen kívül, ami összeköt azzal Erővel, amin keresztül megoszthatom és osztozhatok. - nem mondom ki, hagyom, gondolatban vagy netán szavakkal mondja ki ugyanazt a szót, amivel a saját válaszát kezdte a zenéléssel kapcsolatban.
- Miért nem tartja méltónak magát, hogy az orgonán játszon? - fogalmam sincs, mi volt az utolsó lépése, rá figyeltem.
Hogy miben tépázódott meg hite, hagyom göngyölíteni a beszéd fonalát, különben olyan csomókat alkotok meg, amit csak szétvágni lehet...
Megvan!
A lépés. Mármint az enyém. Messze van még a bábulevételtől, de hol érdekel? A szavai sokkal inkább. Kortyolok egy újabbat a borból.

-A mars? – felszaladt szemöldökkel kérdeztem vissza, s talán ott bujkált arcomon egy mosoly is, hisz én magam addig nem mentem el gondolatban. Meglehet, túl önző, lettem az elmúlt időszakban, s csak saját megtépázott hitemet keresgélem, bármelyik sarokban, ám ha meglelném egyszer, bizonyára a marsig is elmennék érte.
Vagy akkor már teljesen mindegy lenne? Mindegy lenne mit hoz az élet, s egyszerűen megelégednék azzal, hogy miképp is alakult az életem? Nem hiszem.
Persze közben folyt tovább a beszélgetés, annak ellenére, hogy olykor elkalandozott tekintetem, s a festményeken, üvegfestéseken állapodott meg tekintetem.
-Köszönöm! Hálás lennék érte. – bólintottam, s tekintetem egy pillanatra rá emeltem, ám szavaira nem mondtam semmit. Meglehet sunyi és csaló az elme, s elhiteti velünk, semmire sem képes, s mindaz, mit megtanultunk, feledés homályába vész.
Tudtam, képes lennék megszólaltatni, s hangja végigrezegtetné lelkem, ám azzal is tisztában voltam, hogy az elmém nem hagyná, hisz nem vagyok hozzá méltó. Pusztán hallgathatom. Többet nem érdemel kételkedő lelkem.
A lakrészem felé haladva, összekulcsoltam kezeim hátam mögött, s csak odabent bontottam szét, miután öntöttem neki, és magamnak is egy pohárkával.
Szavak nélkül is értette, mire gondoltam, így hát, magam is letelepedtem az én oldalamon, s a táblát fürkészve forgattam meg poharam a korty előtt, hogy aztán ismét visszatereljem a témát a zenére, miközben ő minden figyelmét nekem szentelte, mint a tudásra szomjazó, figyelmes gyermek.
-A hit. – nem engedtem bő lére a magyarázatot, helyette a táblán állapodott meg tekintetem, figyelve mit lépet, s a következő pillanatban míg végiggondoltam mit is kellene tennem, lassan ismét megszólaltam. – Olykor úgy érzem, nem vagyok rá méltó. Zenélni egy ilyen hangszeren, itt Isten házában, egy kétségekkel teli lélekkel .  - megvonva vállam dőltem hátra, majd ittam egy kortyot, s úgy emeltem rá tekintetem.
-Miért pont a mars? A lehető legmesszebb menne innen gondolatban, vagy pusztán a tiszta zene ereje, mi tova viszi elméjét? El egy kozmikus világba… vagy csak a nyugalom az mi vonzza? Vagy pusztán az én orgonám jobban szól ebben a remekül akusztikált helyen? – mosoly suhant át arcomon, nyomot sem hagyva a kezdeti kétségeknek, hisz épp elég akkor rágnom magam setétedő gondolataimmal, midőn egymagam vagyok.
Tulajdonképpen örültem a társaságának. Örültem, hogy felbukkant, hisz rég volt, hogy erre járt. Jó persze az orgona sem volt akkor a legjobb, ám megérte javítani a hibát, hisz ujjai alatt, ismét a legszebben muzsikált.

- Meglehet. - hümmögök.
Beletúrok a hajamba, megmasszírozom egy kicsit, majd karba fonom a kezem, segítve, hogy valóban vissza is térjek. Még mindig csak a Marsnál tartok, de már látom a Holdat.
- Attól függ, honnan rángatják ki. Nekem a Mars tökéletesen megfelelt. -  mutatok fel, voltaképpen csak szimbólikusan jelezve, az orgona hova is képes repíteni az embert. Meg a nem embert is.
Kibukik belőlem egy fojtott nevetés.
- Akár mind a kettőt is. Megnézem, mit tehetek. - veszek egy nagyobb levegőt, elintézettnek véve a dolgot.
Ingatom a fejem, röviden.
- A zene olyan, mint a biciklizés. Ha egyszer megtanul rajta játszani, azt sosem feledi. Ott van az ujjaiban. - mutatok a kezére. - Csak az elménk szereti elhitetni, hogy nem megy. A sunyi kis csaló. - ezért is szeretem a zenét. Átugorja a tudatos csökönyös szamarat bennünk, hogy még csak levegőt sem kap.
- Tegyük! - állok fel, begombolva a felsőmet, amit szétgomboltam, ahogy helyet foglaltam. Vagyis alapban szétgombolva volt, mert a cipőre koncentráltam, hogy legalább az ne maradjon az orgona mellett, hanem a lábamra húzzam vissza. Tudok lebegni után, hogy nehéz koncentrálni még a járásra is. De már könnyebb.
- Rendben. - bólintok. Az embereknek szükségük van a zenére. Ha már a templomi szózatok nem jutnak el hozzájuk. Bevallom, azt nem is bánom.
Ami megfogott azonnal, a szerényebb berendezés, ahogy haladtunk a lakrészhez. A képekkel nem volt bajom, sőt, az ikonosztázokat kifejezetten kedvelem: szeretem a történeteket, a képek mögött megbúvó üzeneteket. Mint a hangszínek és ütemek, szünetek összessége. Az agyunk olvassa, ám az üzenetet a lélek veszi.
Átveszem a poharat, megköszönve azt,  s megértem a pillantását, helyet foglalok a megfelelő oldalon. Kicsit összébb húztam lábaim, a padlóra simítva, az is segít.
Megforgatom a bort, s előbb illatmintát vételezek, kitalálva, melyikből is iszunk most. Misebornak valót nem vagyok hajlandó pazarolni, ám szokásom hozni bort. Küldetni azért nem teszem, mert azok a fránya konzervatív szokások....
Még hagyom a bort. Egy fenét hagyom, a Hold még mindig nem jelentkezett be, márpedig az előttem lévő játékot az eszemmel akarom játszani, nem a másik nézőpontból. Kortyolok egyet belőle, megízlelem, majd még egyet. Elégedetten hümmentek.
- A legjobb.- leteszem a poharat, s nézem az állást, majd a beszélőre pillantok.
- Igen? - döntöm hátam a szék támlájának, hogy teljességgel rá tudjak figyelni.
Az első mondat után érzek még egy kis várakozást, s ekként hallgatok is.
S figyelmesen hallgatok, még az utolsó szó után is, pár másodpercet.
- Mi az, ami visszatartja attól, hogy megszólaltassa?
S ha jól emlékszem, én jövök most. Megteszem a lépést, még ha tudjuk is, ez sokkal inkább szimbólikus, mintsem a nyerésért megy.

Szerettem beszélgetni. Szerettem múlatni az időt az emberekkel, hisz az elmúlt időszakban, mindig akadt valaki, kinek sokkal nagyobb volt a hite a sajátomnál. Sokkal nagyobb, és sokkal áhitatosabb.
Mondhatnám akár azt is, hogy még egy apáca is áhitatosabb, és megleget, nem is füllentenék vele túl nagyot.
-Meglehet értékelne egy pohárkával.- feleltem komoly hangon, aztán tekintetem tova vándorolt róla, s igyekeztem fejben is ott maradni.
Meglehet a falak fogsága farkasomnak nem teszi a legjobbat, ám még is annyival otthonosabb volt idebent.
-Olykor velem is megesik az elkalandozás. A kirángatás nem mindenkinek szokott jóra vezetni. Nem igaz?-morfondíroztam, mielőtt még elkalandoztam, s gondolatban talán visszacseppentem múltam egy olyan szakaszába, mikor minden megváltozott körülöttem.
Aztán teret engedett magának a zene, az orgona, s visszaterelődtek gondolataim a jelenbe.
- A Doublettet, vagy a tisztítómat? Mindkettőre ráférne.-bólintottam.-De megköszönném a hozzáértő kezek munkáját.- újra elkalandozott tekintetem, s eszembe ötlött, réget még magam is megszólaltattam pár alkalommal, s élveztem bensőséges, magasztos hangját, mi valóban képes volt messzire repíteni a valóságtól.
-Szeretem. Igen. Hosszú évekkel ezelőtt, műveltem is. Mára már talán megkopott a tudásom. -lepillantottam ölemben tartott kezeimre, majd vendégemre, aztán amellett döntöttem felkelek, s úgy pillantottam Jonathan felé.
-Akkor hívjuk meg a papot egy pohárkára!- javasoltam, miközben a javaslatán rágódtam. Vajon jó gondolat lenne? Jó gondolat lenne ha ide szerveznék programokat, a miséken, karácsonyi ünnepségeken túl? Bár tény, és való, a zene mindenkié volt.
-Megfontolom a gondolatot!-ha felkelt, s elfogadta az invitálásom, hát megindultam saját kis zugom, irodám felé, mi talán cseppet szolidabban, s pompától mentesebben festett. Pár szent képe azért itt is ékeskedett a falakon, ám modernebb felszerelés is helyet kapott.
Odabent aztán előszedtem két poharat, majd a bort, s töltöttem egy-egy adagot. Átnyújtottam az egyiket, aztán a sakktábla felé pillantottam, min már nem is emlékeztem pontosan mikor is maradt félben a játék.
Ha helyet foglalt, magam is aképpen tettem, s megforgattam poharam tartalmát mielőtt belekortyoltam volna.
Nem a mise bor volt, arra kínossan ügyeltem, sose abból fogyasszak, ha épp eme szokásnak akartam hódolni.
-Visszatérve a zenére... Jobb szeretem hallgatni egy idő óta, mint sem művelni.- nem éreztem méltónak hozzá magam. Nem éreztem, hogy azt kellene tennem, s hagynom, hogy átadjam magam az áhitatnak, mit az orgona hangja nyújtott.-Tudja, van mikor letelepedek elé, kezeim már a billentyűkön pihennek, de mégsem szólaltatom meg. -magam sem tudtam miért osztottam ezt meg vele. Talán már oly régóta járt ide, zenéjével árasztva el a teret, hogy úgy éreztem, egy leheletnyit talán ismerem.

Mélyen és lassan lélegzem. Még mindig a zene hatása alatt vagyok, lélekben valahol még mindig a Neptunusz felett lebegek, de érzem, ahogy lassanként mégis kezdek visszatérni ebbe a jelenbe és ebbe a helybe. Szeretem ezt az állapotot, csak senki se adjon kormányt a kezembe.
Éppen ezért is csak akkor értem meg, hogy hozzám beszélnek, amikor a koppanás okán mintha kicsit hamarabb visszahuppantam volna a testembe.
Felnézek a csuha mentén. Az összekulcsolt kezen csak egy pillanatnál tovább marad a tekintetem.
- Hívjuk meg őt is egy pohárkára. Szép, öblös hangot ad.
Veszek egy nagy levegőt, s kiengedem.
- Abban segített, hogy visszalebegjek végre ide, szóval csak köszönöm. - egyenesedek ki.
Előbb ránézek az orgonára, félrebiccentem a fejem, majd ugyanilyen pózban a papra tekintek. Aztán inkább el, róla.
- Hallgatni aranyabb. - somolyodok el.
Gondolatban, lehunyt szemekkel végighallgatok egy részt a játékból. Az pedig, hogy törődik az orgonával, külön öröm. Különben nem hagynám, hogy itt legyen. Vagy mégis. Van saját orgonám, deazééért... itt jobban szeretem a hangulatot. Más is részesedik benne. Kinyitom a szemem, megvan.
- Mmmm.. az egyik Doublette.
Az oltár felé tekintek. Sosem érdekelt a vallás. Külön örültem, hogy tudtam és tudok lavírozni ebben a témában. A jelenben meg simán kimondhatom, ami gondolatom van ebben.
- Érdemes lenne kicseréltetni. Ismerek valakit, aki ért hozzá. - elvégre pár évtizedes, khem-khem kicsit több, gyakorlata van benne.
- Szereti a zenét hallgatni? - uuuhh, isten ments, hogy kimondjam, “Atyám”. Láttam egy videot, amiben az illető egy adott szótól kiborult. Nekem csak az AAAA jutna el a hangban, aztán meg jönne minden benne, így mellőzöm.
- Lehetne programokat tervezni hozzá. Fiatalokat is becsalogatni. - dehogy vagyok hittérítő. Feltéve, ha az nem az orgonaszóról szól!

A nap felkeltétől, annak lenyugtáig, mikor semmi egyéb nem segít, csak a kereszt bámulása a falakon. Figyelsz. Nézed a rengeteg feszületet, a szentek képeit a falakon, a freskókat a mennyezeten, s igyekszel azon lenni, hogy végre napirendre térj. Elviselhess egy olyan pillanatot, mi arra sarkall, hogy továbblépj. Haladj, s átadd magad az áhitatnak.
Levezényelni néhány misét, elbeszélgetni a hívőkkel, de vajon az a beszélgetés, a prédikáció...vajon valódi? Vajon igazi még, mi keresztül fut bennem, s tényleg jogomban áll, miközben ártatlan állatok élete szárad lelkemen, s ördöghöz való módon változom valami mássá. Valamivé, ami nem istentől való?
Épp a mise után morfondíroztam, mikor zeneszó ütötte meg fülem.
Ezer közül is megismerném templomom orgonáját. Összeszaladt szemöldökkel néztem a csukott ajtóm felé, ám nem moccantam azonnal, pusztán utat engedtem a sóhajtásnak, mi ott készülődött egy ideje mellkasomban.
Felkelve helyemről aztán, mikor elhalt a zeneszó, halk léptekkel ballagtam kifelé, mint prédájára leső vad, ki becserkészné áldozatát, indultam tova, s a főhajó oldalán megállva szívtam be a gyertyák illatától áthatott térbe, s ismeretlenűl is ismerős illat árasztott el orromat.
Odaérve aztán megálltam a fickó mellett.
-Azzal talán szolgálhatok. Csak a papnak el ne mondja...-jegyeztem meg, miközben összekulcsoltam kezeim, s ràemeltem tekintetem. Kicsit furán hangozhatott, miközben ott voltam a csuhámban, s hamiskás mosoly suhant keresztül arcomon.
-Nem állt szándékomban.- mosolyom finomodott, lágyabb lett talán, s tettem még pár lépést felé, s felpillantottam az orgonára.
-Szépen játszott. Betöltötte a teret. A zene szerető embereket mindig szívesen látom.- ha nem kelt fel, akkor magam is letelepedtem a mögötte lévő padba, ám elötte keresztet vetettem, s ölembe ejtettem karjaim.
-Épp a multhéten hangoltattam. Tisztítás után elhangolódott. Borzalmasan szóltak.-elcsendesedve pillantottam Szűz Mária szobrára, majd a mennyezeten végigfutó freskókra, s rajta felejtettem.
Gondolatok ezrei kavarogtak fejemben, keresve, még is merre mehet tovább az utam, s vajon eljön e annak az ideje, mikor beadom a derekam, s végleg eldobom a csuhát, hogy olyanná válhassak, minek teremtőm gondolt.
Aztán visszavezettem vendégemre tekintetem.

A zene lényege a frekvencia, melynek semmi sem állhat az útjába. A vastag falak egyszerre enyhítik és teszik áthatóbbá a magasabban induló hangot. Tettem róla, olyan templomot akartam a városba, amelyben kiélhetem orgona szenvedélyemet. Az égi áldások is felülről érkeznek, így megrezegtetem a korona csakra frekvenciáját, segítve a imákat. Merthogy az imáknak erejük van. Sokkal erősebb, mint gondoljuk. A hang kitart, s ha valaki meg tudja lovagolni a hullámot, gondolatai elszakadnak a mindennapi problémáiktól, hogy egy magasabb szintre emelhesse figyelmét. Kitart, s a hang megnyugtatóvá válik.
Akinek kiváló hallása van, érzi, ahogy a gyökércsakra rezgése is belép a képbe, egyszerre tartva meg az egyensúlyt az ellenkező pólussal, s egyben földelve is.
Hirtelen nekifeszülés, robbanás, mely összecsattan a gyomor és szív tájékán, majd hirtelen hal el az is, hogy a játék finoman újrakezdődjön.
A következő körbe azonban a szív jobban kitart, a solar plexusszal, megadva a stabilitást, mint egy mérleg nyelve. Onnan terjed a hang, fel, a torok csakra irányába először, hogy a ki nem mondott érzéseket vigye a hangjával a szélbe, a világba, majd bekapcsolódik a többi csakra is, mintegy sorra gyújtva a lámpákat, hogy aztán kitartsa azt is.
Hogy aztán a tér pulzálni kezdjen, s a lélek szabadon szárnyalhasson, olyan iramot felvéve, mellyel lehagyja az érzet a problémákat, hogy megfürödhessen a fényben, megtalálva és látva önnönmagát.
Hagyom a hangot nem csak elhalni, hanem hatni is. Magamra nézve is. Szeretek az alagsorban, flanelköpenyben, mezítláb játszani a saját orgonámon, de egy templom: valóban szentély. S erre van kitalálva, nem az én egyszemélyes szórakoztatásomra.
Leveszem a speciális lábbelit, amit az orgonához használok, megtisztelve a hangszert, hogy nem mezítelen lábbal nyomkodom a pedálokat (és mert könnyebb is így kezelni).
Szükségem van némi időre, hogy képes is legyek levonulni a lépcsőn, hogy aztán csak üljek a padon. Ritkán adatik meg, hogy más játékát élvezetesnek halljam, pedig sokkal másabb élmény, tudom.
- Most jól jönne egy pohárka bor... - egy idő után értettem meg Mesteremet, hogy miért kíván utána folyadékot, többnyire egy pohár bor volt, de többet sosem ivott. Míg mások elszállnak  a bortól, engem pont, hogy visszaránt a két lábon álló valóságba.
Koppan valami a csendben, megugrok.
- Jesszus, de megijedtem. - na, többek között ezért sem megyek moziba, ott szeretnek ilyennel szórakoztatni.