Olivia &
Maxwell

The trouble with unknown enemies is, that they are so difficult to identify.

Szeretek itt lenni, az irodában. Na félre értés ne essék, napi szinten próbára teszik a türelmemet és napi szinten tudnék valakit jó alaposan képen törölni, de én ezekkel együtt is imádom, hogy itt lehetek. Normális és hétköznapi az egész és pontosan ezért van szükségem erre a helyre, mert még ha fenekestül fel is fordult az életem, itt legalább van némi esélyem arra, hogy maradjon némi árnyéka a saját életemnek. Csak végzem a munkámat, idegeskedek, akár a többiek, a nap végén pedig szépen hazamegyek, miután elköszöntem a kollégáktól, még ha aznap össze is kaptunk valamin egyikkel, másikkal. És ennyi. Nincsenek fegyverek, testőrök, járulékos veszteségek vagy ellenségek, akik lelövetnek a nyílt utcán. Annyira normális, egyszerű és unalmas az egész, hogy szinte már üdítő itt lenni, kicsit elvonatkoztatni mindattól, amibe csöppentem és ami teljesen idegen számomra, bármilyen tökösnek is akarom mutatni magam. Ez a világ ismerős, ebben éltem egészen addig, míg egy maffiózó felesége lettem, bár újabban már ez az új helyzet is kezd egészen kellemessé válni, mióta Dmitrij és köztem különös, de annál izgalmasabb fordulatot vettek a dolgok. Talán, egy nap majd nem is lesz szükségem erre a kis zugra.
Összerezzenek, ahogy a halk kopogás az ajtón visszarángat a jelenbe, de már egyenesedek is fel a székemből, miközben jelzem az érkezőnek, hogy "szabad". -Megérkezett Mr Lambert.- közli Molly, a recepciós, ahogy éppen csak bedugja fejét az ajtón én pedig az órámra pillantok, ami pontosan fél tízet mutat, így az máris bizonyossá vált, hogy az új ügyfél pontos, ez pedig szimpátiát ébreszt bennem. Intek Mollynak, hogy engedje csak be a férfit, majd az asztalomat megkerülve közelebb sétálok picit az ajtóhoz, hogy ott köszönthessem. Még nem tudni, hogy miféle munkát szeretne ránk bízni, csak a találkozót szerveztük le vele, de azt tudom, hogy nagyon sok múlik az első benyomáson és az szeretném, ha mindenképpen kellemes lenne, így aztán a legkedvesebb mosolyommal az arcomon várom az ügyfelet.
Nem vagyok olyan kimagaslóan jó emberismerő, mint mondjuk Dmitrij, akit nyilván gyerekkora óta arra készítettek fel, hogy az ember veséjébe lásson, de azt azért le tudom szűrni valaki megjelenéséből, hogy érdemes-e komolyan venni vagy sem. Meg tudom állapítani az első találkozáskor, hogy képesek leszünk -e együtt dolgozni vagy, hogy én vagyok-e a megfelelő építész számára és én most legfőképpen ezekre vagyok kíváncsi, mikor az irodába belépő férfi felé nyújtom a kezemet. -Nagyon örvendek, Mr Lambert. Én volnék Olivia Burton.- mutatkozok be, még ha ezt már nyilvánvalóan eddig is tudta, hiszen azt mégse mondhatom, hogy "Hello, szia", majd az asztalom és az az előtt helyezkedő szék felé intek. -Kérem, foglaljon helyet.- indulok el magam is a helyemre, ha nincs ellenére, hogy leüljünk, majd kíváncsian a férfi arcára pillantok. -Egy kávét? Vagy teát?- kérdezem, mielőtt még bármibe is belekezdenénk, arcomon továbbra is a barátságos mosolyommal.

|The power over me|

Olivia & Maxwell

Szerettem azt gondolni, hogy a meglepetések ideje véget ért; de a mi életünk állandó meglepetések sorozata. Ez a gondolat időzött a fejemben, mikor végigmértem a több tíz emeletes irodaház magas épületét a belépésem előtt. Gyakran jártam ide, főleg mikor én magam akartam ellenőrizni az üzleti ügyeinket, de most egészen más apropó szólított a kilencedik emeletre; hisz az állandó meglepetések mellett van még valami, ami igencsak ránk vall. A bosszú.
Nem szokásom felesleges köröket róni, és ismertem magam annyira, hogy tudjam; ha egyszer a fejembe veszek valamit, hát senki nem fog megszabadulni tőlem egészen addig, míg meg nem kapom, amire vágyom, amit akarok és amire szükségem van. Ilyen a Lorenzini-vér, ami bennem és a húgomban jobban dolgozott, mint a bátyámban, de rá nem is akartam gondolatokat pazarolni az elmúlt időszakban. szavakat pedig főleg nem. Foghatnám apánk bigott viselkedésére mindazt a kellemetlen, már-már szúró érzést, ami bennem dolgozott, mikor eszembe jutott a bátyám, de rászolgált ő apánk nélkül is, hogy kivívja belőlem, belőlünk a megvetés szürke árnyékát, főleg azok után, amit a húgommal művelt. De ő még az apánknak is sok volt, ezt pedig alátámasztotta az is, hogy megváltoztatta az öröklési sorrendet, csak hogy a bátyám ne jusson még több hatalomhoz, és nekem osztotta ki a saját helyét.
Nem szégyenkeztem álnéven bejelentkezni pár nappal korábban, mintha építészre lenne szükségem, mindezt azért, hogy közelebbről is szemügyre vehessem azt a nőt, aki állítólag képes volt elrabolni a legnagyobb ellenségem szívét; bár kételkedtem ennek valóságtartalmában, tekintve, hogy mindannyian ismerjük Dmitrij-t. Nem lepne meg, ha valami más állna a háttérben, mert ez a hirtelen jött szerelem valahogy nem illik a képbe. Egy ilyen hétköznapi nő még annyira sem.  - Intézkedj, ha a kis testőre megjelenne. - Adtam utasítást a kísérőmnek, mikor felértünk a kilencedik emeletre, egyelőre minimális elképzelés nélkül, hogy mégis hogyan működik ez az egész. Csak nem ülnek egy irodában, miközben a nő dolgozik, az még a mi jó öreg Antonov barátainktól is túlzás lenne, de ki tudja, mi mindenre képes egyesek megalomániája. - Üdv. - Megálltam az emelet recepciója mellett. - 9:30-ra van időpontom Miss Burton-höz. - Elővettem a bizalomgerjesztőbb mosolyom, de az sem lepett volna meg, ha a recepción ülő kishölgy felismert volna; nem is ez a lényeg. De ha a lány is felismer, kicsit megváltozik majd a beszélgetésünk menete, még ha nem is úgy képzelem el a Dmitrij-vel való házasságát, hogy fotókat nézegetnek rólam. Inkább úgy, hogy láncon tartja valami alagsori lyukban.