New York 1838. áprilisa

Nem igazán volt még érkezésem társasági életet élni, mióta kikötöttünk, hiszen épp eléggé lefoglalt, hogy magamba szívjam ezt az új élményt, a környéket, megpróbáljam felvenni a város ritmusát, ami egészen különbözik attól, amit Londonban megszokhattunk, így aztán a piac pár árusán és a hotel pár lakóján kívül még nem ismerek itt senkit. Az egyetlen dolog, amiben biztos vagyok az az, hogy hozzám hasonlóval egészen idáig nem találkoztam, a különös érzést, amiről már sikerült az éveim során kitapasztalni, hogy egy másik boszorkány jelenlétét hivatott jelezni, még nem éreztem, ez azonban most úgy fest, hogy változik, miközben az utcán lépkedek.
Ez az érzés az, ami a fennforgást okozza, ami miatt figyelmetlenül belesétálok az egyik üzlet ajtaján kilépő férfiba, aki szerencsémre épp az, aki az érzést is okozza és még van olyan udvarias is, hogy ne csináljon túl nagy ügyet a figyelmetlenségemből. Mondjuk elnézést is kérek rögtön abban a pillanatban, de mivel nem történik baleset, a férfi nem is veszi zokon az incidenst. -Meglehet, egy kissé valóban elkalandoztam.- mosolygok vissza a férfira egy biccentés kíséretében, valószínűleg akaratlanul is elpirulva kissé a történtek és az ügyetlenségem miatt, de a következő pillanatban a figyelmem, már a mellettünk megálló kocsira terelődik, melyből kiszól egy férfi az előttem állónak. A hanglejtésből is tudható, hogy ismerik egymást, Mr. Pledgen arcán pedig -mert idő közben a neve is kiderül- egy széles mosoly is megjelenik.
Míg Mr Ogden -a másik, aki a kocsin ül- finoman emlékezteti rá, hogy elvileg nekik most egész más helyen kellene találkozniuk, én udvariasan megmaradok a háttérbe húzódva egészen addig, míg a bemutatásom és a rövid ismeretségem Mr Pledgennel szóba nem kerül. -Még nekünk sem nyílt alkalmunk a bemutatkozásra vagy annak tisztázására, hogy ki is volt a figyelmetlen.- mosolygok az előttem álló férfira, aki lényegében magára vállalta a felelősséget, de tekintetem kerül-fordul a kocsiban ülőre siklik, aki alighanem szintén mágiával bír, ez pedig felér egy kisebb csodával. Mármint nem az, hogy a magamfajta boszorkányok barátságot ápolnak egymással és itt vannak a városban, hanem hogy rögtön kettőbe sikerül belebotlanom. -Mrs. Haggerty. Nagyon örvendek.- rogyasztok is a térdeimmel egy pillanatra, miközben előbb az egyik, majd a másik férfira pillantok és bemutatkozok a férjezett nevemen. Nem szoktam világgá kürtölni azonnal, hogy másfél éve megözvegyültem, egy idegen városban pedig idegenek között egyébként is védelmet nyújthat, ha azt hiszik, hogy férjnél vagyok. -Csak nem valami közösségi program zajlik a városházán?- kíváncsiskodok gyorsan, ha már szóba került a hely, bár ez nem feltétlenül jelenti, hogy szívesen az orromra kötnék, mi teendőjük akad arra. Én viszont kíváncsi fajta vagyok és ki más mutathatná be jobban a városi életet, ha nem a hozzám hasonlóak?

- Ugyan, nem történt semmi. Nem esett baja? - a magas termet mellé világos íriszek társulnak, s mindig kedves mosoly.
Enyhén félrebiccenti a fejét a folytatásra, felé, s hamiskás mosollyal válaszol.
- Vagy éppen a gondolatainkba merülve észre sem vesszük, merre is vagyunk.
Újra kiegyenesedve, már éppen kérdezne vagy mondana valamit, amikor egy hintó lefékez mellettük, majd ugyanolyan gyorsan visszatolat, a lovak ugyan kicsit nyugtalanokká válnak a hirtelen váltástól, de a kocsis ismeri már őket, így a hintó pont előttük áll meg.



- Ó ugyan már Mary, Mr. Lincoln egy nagyon kedves úriember. Bizonyára csak izgult, meglátva téged.
Talán most kéne eljátszanom az elfoglalt úriember szerepet, hogy kettesben hagyjam “húgomat” Miss Toddal. Leginkább az orgonámra vágyom. Látványosan összehajtom az újságot, s lehelyezem az asztalra.
- Mr. Lincoln valóban érdeklődött utánad. Nálam is. - nem vagyok házasságközvetítő. De valóban kérdezett elvileg valamit, ami utalhat az érdeklődésre. És ők ketten valóban jó választás. Főleg, hogy nagyon jó kapcsolat lesz nekem később.
Kinézek a télikert ablakán. Kint még csak ébredezik a tavasz, de a télikert melege sokat segít az érzeten  S részben magam is, ahogy a levegő langymelege segít a benti növényzetnek, és nekünk is. Talán ez az egy, amit szeretek. Dél után, megszokva annak párás melegét, még mindig nehezen veszem az itteni teleket, amik sokkal zordabbak Párizs hidege után.
De tudomásul kellett vennem, hogy az ottani világ még nem készült fel a modernizációra. S gyakori utazásaim Északra, felnyitották a szemem a lehetőségekre. S felnyitották a szemem arra is, hogy mennyire haszontalannak tartom már mostanra a vadászklánt, hangozzék bárhogyan. Itt több lehetőséget láttam. S “húgommal”, ki valójában vadászklánban volt társam, velem tartott, mint ahogy páran még.
Vasutak. Ez izgatott igazán. S ahogy Chicagoba értem, megláttam a benne rejlő lehetőségeket. New York Cityben szerzett tapasztalataim, és az államban, megadta a lehetőséget, hogy kitanuljam az itteni észjárást, s sikerrel is jártam: Chicago fejlesztésében, összefogással, másokkal, s a befektetéseimmel, kezdik a város arculatát megadni. Egyre nagyobb örömmel indulok mindig vissza.
Felállok, s rövidre fogott köszönet és szabadkozás után a hintóba vágom magam. Még mindig nem olyan kényelmes, mint egy vonat.
Nagyon megszoktam az atlantisziakkal való együtt dolgozást, s mikor a vadászklánból kiszálltam, magammal hoztam a kapcsolatokat is: a vonat, mint új technológiai lehetőség, okot adott arra nekik is, hogy maradjon kapcsolatunk (jó-jó, másban is, de mindig tervekkel tele a fejem).
Szinte ösztönösen mozdul a kezem, ahogy meglátom az ismerős alakot az út mentén, s kopogok a kocsisnak, álljon meg, majd kettőt kopogok, hogy tolasson vissza. Kiválóan mutatja képességét, mert ahogy kopogok újra kettőt a sétapálcámmal, megáll, s kinézek a hintó ablakán.
- Mr. Pledgen! Úgy tudtam a városházán vár már.
Egészen máshogy viselkedek most. A jókedélyű, humoros arcomat csak azok látják, akiket befogadok a bizalmi körömbe. Így akármennyire is kedvelem Henryt, most nyílt téren vagyunk, másokkal, így csak a politikussal találkoznak szembe, az üzletemberrel, akinek a fejlesztés, építés és a politika fontosabb, mint a negédes udvariaskodás és mások. Ami másokat illet: végigtekintek a mellette állón, s nagyon nehezen állom meg, ki ne mondjam ami bennem van: Henrybe mindenki belezúg. Még én is. Mind a száz kilómmal.
- Mr. Ogden! - Henry arca felderül, égkék íriszeibe az az öröm vegyül, amit csak azoknak ad, akiket régóta ismer. Elég... régóta.
Ő a másik, ki eljött velem délről. Ő most Henry, és én most William Ogden nevét viselem. Pedig édesanyámtól Francis nevemet sokkal jobban szerettem hallani.
A hölgyre tekintek. Végig a ruházatán, nem rejtve a tekintetet.  Hiába mondom “húgomnak”, hogy a párizsi ruhákban sokkal több úriembert teríthet a lábai elé. Nem fegyverrel, úgy értem.
- Be is mutatsz a kedves hölgynek, vagy találjam ki magam? - csak tekintetem egy apró villanása mutatja, hogy eszem ágában sincs őt megróni. Más humorral bír.
- Nem a városházán kéne éppen várnod rám? - még mindig nem szállok ki a hintóból, mosoly sincs igazán arcomon.
- A hölgynek siettem segítségére. Éppen a piacra tartott, mikor nekimentem.
Neki? Alaposabban megnézzem újra a nőt. Tudom, mi ő. S azt is megtanultam, hogy a sietség, bármennyire is szeretek elfoglalt lenni, sosem visz jóra.

New York 1838. áprilisa

Annak ellenére, mennyire próbáltam Trudy-t lebeszélni arról, hogy velem tartson, most mégis mérhetetlenül hálás vagyok, amiért itt van, mert a sok ismeretlen között legalább nem érzem magam teljesen egyedül. Sokkal megnyugtatóbb ketten bejelentkezni egy szobába, mint egyedül, mert New York akár az új világ városa, akár nem, bűnözők és kétes alakok itt is bőségesen akadnak és hiába vagyok boszorkány, nem szeretném máris felakasztatni magam. A világ fejlődik és változik, de vannak dolgok, amelyekkel az emberek még mindig nem tudnak megbarátkozni és ez az a gondolat, hogy van náluk erősebb és hatalmasabb -mármint, aki nem Isten. Pedig, ha csak sejtenék miféle alakok járkálnak az utcákon, hogy milyen lények bújnak meg éjjel a sötétben, vagy reszketve elbújnának, vagy jó szokásukhoz híven kapát, kaszát és fáklyát fogva indulnának meg levadászni őket. Bár jómagam vérfarkassal például még nem találkoztam, maga a tény, hogy a vámpírok mennyire tartanak tőlük, kellőképpen megrémisztenek engem is, ha pedig igazak a pletykák, a természetfeletti lények képviselői maguk is szívesen jönnek az Új világba, hogy otthont találjanak maguknak. Miközben az utcát járom és feltérképezem a környéket, akaratlanul is felvetődik bennem a kérdést, hogy vajon most épp hány vámpír vagy vérfarkas járkálhat a közelemben?
A családom évtizedek óta őriz egy könyvet, melyben a felmenőink jegyezték le tapasztalataikat, tanaikat és, már számtalanszor olvastam, de arra nem emlékszem, hogy tesznek-e említést arról,  hogy képes lennék-e felismerni, ha egy ilyen lény pislogna vissza rám az utcán. Azt azonban tisztán érzem, ha egy hozzám hasonló van a közelben, ezt már ősi könyvecske nélkül is kitapasztaltam, úgyhogy az érzés, ami most kerít hatalmába, egyáltalán nem ismeretlen. Ahogy a bennem lévő mágia az ujjaim hegyét kezdi bizseregtetni, mintha csak próbálna együtt rezonálni a közeli energiával, résre húzott szemeimet ide-oda járatom az utcán sétáló embereken. A város zaja, a nyüzsgés, a lovaskocsik hangja egészen elhalkul, miközben próbálom beazonosítani az energia forrását, aki minden bizonnyal ő maga is érzi a jelenlétemet. Már csak az a kérdés, hogy fel akarja-e fedni magát vagy inkább szeretne rejtve maradni?
-Ó, elnézést kérek. Nem figyeltem.- szabadkozok, ahogy az egyik üzletből kilépő férfinak ütközök, na nem, mintha bármennyire is kizökkentette volna a neki csapódó pille súlyom, vagy legalábbis az, amilyen stabilan megtartja az egyensúlyát, ezt érezteti. Aztán belém hasít a felismerés, a testemen lévő összes szőrszál az égnek meredezik, mintha csak elektromosság cikázna végig rajta, tekintetem pedig megállapodik valószínűleg annak a férfinak az arcán, akinek a mágiáját percek óta érzékelem. Egyértelmű, hogy ő is felismeri a bennem lévő energiát, hiszen nem szoktam különösebben arra összpontosítani, hogy ezt bárki elől is elrejtsem, de azért igyekszem leolvasni az arcáról a felismerés szikráját és miután hátrébb lépek, hogy közénk ékeljem a tisztes távolságot, a karomra akasztott kosarat megigazítom és megköszörülöm a torkomat. -Úgy igyekszem a piacra, mintha bármiről is lemaradhatnék.- szabadkozom halvány mosollyal az arcomon, bár tény, hogy épp úgy, mint Londonban, itt is sikerült felvennem a város tempóját alig pár nap alatt, a figyelmetlenség azonban nem ennek volt köszönhető. A tény, hogy egy hozzám hasonlóval hozhat össze a sors, mindig izgatottsággal tölt el.