Hű, a bátyám nem semmi a sértegetésben. Persze ehhez még beépülnie sem kell nagyon, emlékszem, mennyire böktem a csőrét, amikor pár éve felbukkantam az életében. Kellett egy kis idő, mire megtaláltuk a közös hangot. Akárhogy is, elég rég nem beszélt már velem így. Lehet, mazochista vagyok, de szinte már jó érzés ilyen téren nosztalgiázni.
- Te most lelótifutiztál? Jó vicc. Különben meg a füleden ülsz? Az imént mondtam, hogy az egyik embere után takarít. Várj, segítek, hogy megértsd. Ez szó szerinti takarítást is magában foglal, mert az ipse képes volt szemtanút hagyni maga után, Caputo így végzett a szemtanúval meg aztán a saját emberével is, és kénytelen elsikálni a dolgot... meg a vért. Fúj. Barbár szokás ez a gyilok, én jobb szeretem... hogy is mondják, tisztán intézni mindent. Igen, ez is szó szerint értendő. - Már csak az hiányzik a beépüléshez felvett stílusomhoz, hogy még a hajamat is megigazgassam. Mondjuk gond egy szál sem, így is elég buzisra vettem a figurát, ez már nem oszt, nem szoroz. Mialatt átveszi tőlem a táskát, körbenézek, figyelve a körülöttünk állókat. Azt hiszem, Jake és én ugyanarra gondolunk. Hogy miképp szereljük le legalább fél perc erejéig az ő emberét meg a hozzám tartozókat. Mialatt számolgatja a pénzt, be is ugrik valami, ám mire szólásra nyitnám a számat, ő szépen megelőz. Továbbra is fellengzős vigyorral a képemen bólintok, mikor a számolási készségeinket dicséri.
- Hidd el, nekem sem fűlik hozzá a fogam, hogy helyette dolgozzak, de persze, lökjed. - Miután az ő embere visszaindul a kocsijukhoz, ellenben az én két hátvédem szoborrá válva még kb. levegőt se vesz, egyrészt joggal merül fel a kérdés, hogy még életben vannak-e vagy kővé változtak, míg nem figyeltem, másrészt meg valahol számíthattam volna rá, hogy nem veszik a lapot. Az eddigiek alapján valami értelmi fogyatékosoknak szánt iskolából halászta ki őket Caputo. Felmutatom Jake-nek a mutatóujjamat, jelezve, hogy várjon egy pillanatot, majd türelmetlenül szembefordulok a két idiótával. - Mire vártok, tapsra? Esetleg nagy villogó táblán üzenjem meg, hogy tipli van és várjatok meg a kocsinál vagy addig számoljátok meg a halakat a vízben, nekem tök mindegy! Gyerünk-gyerünk! - Legyintek nekik, hogy minél előbb vegyék újra használatba a lábaikat. Amint eltávolodnak, visszafordulok Jake felé.
- Mi a rosseb van? Hallottam, nem teljesítettél egy feladatot. És megelőzve egy felesleges kört a kérdéseddel, igen, ezért vagyok itt. - Meredek rá komoly tekintettel, bár a szám még mindig vigyorra húzódik, hátha figyelnek minket a kocsiktól az embereink. A szerepből nem eshetek ki, játszanom kell a lazát, noha most azért eléggé zabszem van a seggemben, kár lenne tagadnom.

Az öcsém? A testvérem, aki amikor megismertem, épphogy képes volt arra, hogy három mondatnál több szót váltson az emberekkel? Kinek az elvetemült ötlete volt ez, de komolyan? A feletteseink kezdenek megőrülni? Ez az egyetlen racionális magyarázat arra, hogy az egyébként egyáltalán nem terepügynök-alapanyag Jeremy-t bedobják a mélyvíz kellős közepébe, aminek sokkjából elég nehezen tértem magamhoz. Figyelnem kellett, nehogy eltátsam a számat, arról nem beszélve, hogy legszívesebben mindenkit elküldtem volna a picsába, aki körülöttünk lézengett, hogy szemtől-szemben beszélhessek vele, kifaggathassam, hogy ez az egész az ő beleegyezésével történt-e vagy egyáltalán miről van szó, mert nekem egy árva mukkot sem szólt senki. Hogy lehetnek ennyire barmok? Azzal nem számoltak, hogy elpattan az agyam, nem fogom tudni tartani magam és mindketten lebukunk? Jó, ennek vajmi kevés esélye volt, viszont egy ekkora meglepetés eltitkolásánál simán benne van a pakliban... egyáltalán mióta készítik erre Jeremy-t és miért hitték, hogy jó ötlet bevonni egy olyan világba, amibe épeszű ember magától nem akarna tartozni? Ő okos volt, ugyanakkor egyáltalán nem volt meg az a motivációja, ami nekem és ezzel nem is volt semmi probléma, sőt! Eleinte faszfej módjára nehezteltem rá, amiért neki jobb sors jutott és úgy tűnt, a szüleink első pillanattól kezdve jobban szerették őt, hiszen volt annyi eszük, hogy kirakják őt abból az elcseszett históriából, amiben ők és én vergődtünk; esélyt adtak neki a jobb életre és szerencséje is volt, normális, tisztességes emberek nevelték föl, valahogy mégis belekeveredett a mocsokba. Álmaimban sem gondoltam volna, hogy ténylegesen ilyen helyzetben fogok vele találkozni... az még rendben volt, hogy kívülről szemlélte az eseményeket, részt vett a felkészítésekben, az éles eszével és tudásával támogatta azokat, akik inkább a végrehajtáshoz értettek, de baszki! Bevetni?
- Raven... aha. Szóval Caputo lerázza magáról a melót és egy lótifutit küld maga helyett. Szép. - Nyögtem ki végül és mivel a gyökér stílus gyakorlásáért egyébként sem kellett a szomszédba menni, sikerült úgy kiejtenem a szavakat, mintha lenézéstől tocsognának. A maffia első szabálya, hogy a tiszteletet ki kell érdemelni, nem beszélünk szépen olyanokkal, akikről nem tudjuk, láttuk vagy tapasztaltuk, hogy letettek valamit az asztalra és mivel a tesóm az én itteni létezésemben egy teljesen új szereplő, nem bánhattam vele finoman és kedvesen. Bár ahogy figyeltem őt, nem is volt szüksége a finomkodásra, hihetetlenül meglepett, mennyire otthonosan mozgott a szerepében. Az én kisöcsém? Mint sziporkázó főállású maffiózó? Csípjenek meg! Egyre kíváncsibb lettem a részletekre, bizsergett a talaj a lábam alatt, azon töprengtem, hogyan szereljem le ezt a három idiótát, aki körülöttünk lebzselt, hogy minél hamarabb beszélhessünk pár szót. Nyilván nem ez lesz életünk leghosszabb és legmélyenszántóbb diskurzusa, a semmitől mégis több.
Átvettem a felém nyújtott táskát és a közelben lévő pad karfájára tettem. A távolban lófrált egy-két ember, de nem zavartattam magam, igazából bárki, aki két hétnél többet töltött a városban tisztában volt azzal, hogy az egész betondzsungel egy kibaszottul nagyra nőtt bűnszövetkezet. Minden sarkon bonyolódott valamilyen illegális üzlet, a lakosok hozzá voltak szokva, hogyha ők nem tartoznak ezekbe a körökbe, érdemesebb becsukni a szemüket és nem foglalkozni a körülöttük zajló eseményekkel. - Megnyugtató, hogy mindketten tudunk számolni. - Csaptam le a táska fedelét, majd visszafordultam Jeremy felé. - Ahogy Caputo-nak is elmondtam, holnap este érkezik a szállítmány a a Bridgeport-i raktárba. Remélem akkor már rá fog érni és odadugja az orrát... de ha nem, akkor át kéne neki adnod egy infót. - Odaadtam Sergei-nek a táskát. - Ami másokra nem tartozik. Azon kívül persze, hogy az lesz az utolsó alkalom, hogy jelzés nélkül nem jelenik meg. - Jelentőségteljes pillantást vetettem a két gorillára, várva, hogy maguktól vagy Jeremy utasítására eloldalazzanak, majd Sergei-t is megjutalmaztam ugyanezzel a gesztussal, aki rögtön értett is belőle és elindult a kocsi felé.

Ahogy közeledik az autó, a torkomban dobog a szívem. Rohadt rég nem láttam a bátyámat, és 99% az esély rá, hogy ő utazik az autóban, hiszen a jelentések alapján tudom, hogy igencsak magasra sikerült felküzdenie magát a maffia berkeiben. Egyszerre vagyok büszke öcsike, ugyanakkor szétfeszít az aggódás is. A vevő egy olasz maffiózó, Caputo. Az ő két embere tartott most velem, az előbb jóval arrébb pöfékelték a cigijüket, ezért is tudtam gond nélkül telefonálni. Most viszont a kocsit látva beleállnak kb. a seggembe. Még jó, hogy Caputo-ra hallgatnak, így megbíznak az "új fiúban". De azért ez a védelem részükről már túlzás kissé. Idegesen fordulok hátra.
- Bocs, figyu. Engem nem zavar, ha véditek az életem, sőt! Igazság szerint örömmel ugrok el az esetleges golyók elől, ha ti akarjátok mindenáron bekapni őket, de légyszi... az aurámat ne tisztogassátok már, álljatok két lépéssel hátrébb. Mille grazie. - Azzal a lendülettel vissza is fordulok és igazítok egyet a rajtam lévő öltönyön, adva a piperkőcöt. Közben látom, ahogy Jake kiszáll az autóból. Igen, sejthető volt. Na, most szedd össze magad, Hughes.
- Caputo küldött maga helyett, mert kissé lefoglalja, hogy az egyik embere után takarítson. Raven vagyok, ezek ketten meg... bocs, mi is a nevetek? Áh, mindegy, nem foglalkozom buzgómócsingokkal. - Legyintek nemtörődöm módon. Normál esetben nem szoktam bunkó paraszt lenni, eléggé távol áll tőlem ez a jampec viselkedésforma, de a szerep megkívánja, és a fenébe is, azért be kell ismernem, igencsak élvezem a dolgot. Plusz ez a két melák már több életet is kioltott, annyira nem zavar, ha a lelkükbe, vagyis az annak helyén lévő űrbe gázolok. Látom, a bátyámmal jött egy óriás is. Olyan... kissé buta tekintete van, szerintem Jake IQ-ja simán zuhant pár pontot mellette.
- Na, kérem... mi lenne, ha rátérnénk az üzletre? Rohadtul nem érek rá egész nap. - Dörzsölöm össze a két tenyerem, és mutatok az egyik olasz kezében lévő táskára, majd intek neki, hogy adja át, de úgy látom, ő egy másik dimenzióban ragadt. - Hé, első számú mumpic, ez már nem Óz birodalma. Ideadnád a tatyót még ma? - Még csettintgetek is neki. Látom, nem fűlik hozzá a foga, hogy úgy beszélek vele, mint egy degenerálttal, de Caputo miatt visszafogja magát. Amint átadja, nyitom is ki a pénzzel megpakolt táskát, megmutatva az oroszoknak, hogy komolyan gondoljuk a drogüzletet. Egyébként ha pár héttel ezelőtt valaki azt mondja nekem, hogy "Jeremy, nemsokára szemtől szemben állsz a testvéreddel, miközben maffiaügyeket bonyolítotok le", konkrétan pofán röhögöm az illetőt. Még mindig kicsit szürreális nekem ez az egész, és bár úgy érzem, nagyon is jól megy nekem ez a beépülés, hiszen az MI6-es időkben sem volt gond ezzel, még ha ott nem is ilyen volumenű akciók során kellett szerepbe kerülnöm, hanem csak maximum pár napos feladatokat bíztak rám, akkor is mélyen belül baromira sokkoló a helyzet. Azt hittem, amikor legközelebb látom a bátyámat, már ismét önmaga lesz, beülünk egy sörre vagy valami, és kitárgyaljuk, milyen szarságokon kellett keresztülmennie a maffiában. De az élet szereti a meglepetéseket, szóval ahelyett, hogy lazán tesósan kidumálnánk a múltat, inkább csavart labdát dobott nekünk, és elintézte, hogy beépülve bizniszelgessünk egymással. Haha, röhög a vakbelem. Na, de vissza  a valóságba.
- Nyugodtan számoljátok meg, vagyis inkább te. - Mutatok rá Jake-re.
- Bocs, de az oldalbordád nem tűnik túl eszesnek. Abban sem vagyok biztos, hogy az ABC-t ismeri. - Végigmérem az ürgét és enyhén félrehúzom a számat, nyomatékosítva, mennyire nem hiszek a számolási képességeiben. Kockáztatom ugyan, hogy menten lepuffant a sértegetés miatt, de valahogy kétlem, hogy erre engedélyt kapna. Egyrészt mégsem módi az üzletet gyilokkal tönkretenni különösebb ok nélkül, másrészt Jake úgysem hagyná, hogy idáig fajuljon a dolog. Nyilván feszegetnem kell a határokat, de csak módjával. Ez pedig még bőven a mezsgyén belül van.

Kezdtem komfortosan érezni magamat az új szerepben, amennyire nyomasztónak tűnt néhány nap erejéig az előléptetés, annál jobban beleszoktam. Természetesen azt akartam, hogy minél előrébb lépdelhessek a ranglétrán, a Parancsnok első számú bizalmi emberének lenni pedig bőven kimerítette ezt a tervet; a beépülésem folyamán kissé meghasadt agyam maffiatag-része, földöntúli boldogságban fürdőzött és megrészegülve, mellkasát veregetve, büszkén feszített az új szerepében, elhitette magával és mindenkivel is, hogy neki ez járt és a nagy többség be is nyelte a magabiztosságát, míg a mocskokat üldöző, zsaru-énrészem azért elég rendesen beszart. A magasabb pozíció még óvatosabb hozzáállást jelentett, az eddiginél is többször kellett a hátam mögé pillantanom, figyelnem a többiekre és leginkább magamra, nehogy valami elrontsak, belesüljek, elszóljam magam, aztán lelepleződjek. Bár, az évek alatt annyira a részemmé vált a mocsok orosz maffia-identitás, hogy szinte már esélytelennek láttam a lebukást: ebben a világban keltem és feküdtem, minden levegővétellel egyre mélyebbre és mélyebbre szippantottam be az itteni elvárásokat és viselkedésmintákat, hogy néha, tisztább pillanataimban magam is meglepődtem, mikre vagyok képes. Nyilván, egyébként sem voltam soha egy matyóhímzés, de annyira természetessé vált a bűnözői létforma, hogy alig rökönyödtem meg bármin, amit láttam, hallottam vagy meg kellett tennem, sőt, legtöbbször azon kaptam magam, hogy még élvezem is, ha elszalad velem a ló. És hogy őszinte legyek, mindenre mentség volt, hogy jelenleg az tőlem az elvárás, hogy a lehető leghitelesebben hozzam a szerepemet, mert ha nem tenném, annyi lenne az elmúlt idők munkájának és mivel ennyire közel még sohasem állt az FBI-ahhoz, hogy beleköpjön a chicago-i orosz bűnszervezet levesébe, szájhúzva, de elfogadták, amit csinálok, még ha az határnélkülinek és túlságosan is önazonosnak kezdett mutatkozni... ezt a legutóbbi rapporton kaptam meg a felettesemtől. Azt gondolják, kezd velem elszaladni a ló. De ők vannak itt? Nekik kell végigcsinálni, amit nekem? Nekik kell kettős szerepet játszaniuk? Az irodában ülve tök könnyű pofázni!
Jelenleg is az egyik fontosabb ügyfelünk felé tartottunk, hogy lebonyolítsunk egy üzletet, amit szintén nem lehetett kedveskedve végrehajtani, nem ez volt az útja annak, hogy az alvilágban az ember kapcsolatokat teremtsen. Természetesen nem egyedül voltam, főnökéken kívül általában párokban járkáltunk melózni, hogyha az egyikünk megdöglik, legalább a másiknak esélye legyen lelépni és hírt adni arról, pontosan mi történt. Jelen esetben nem a Parancsnok által újonnan a gondjaimra bízott Leta kísért el, hanem kétajtós szekrény barátom, Sergei, akinek a barom poénjait és semmitmondó szófosását még élveztem is, de azért kipattanva a kocsiból örültem, hogy a helyszínre értünk és átrakta magát végrehajtóba. Hazudtam volna, ha azt állítom, hogy utáltam őket... tényleg nagyon fura létezés ez, akik ellen dolgozok, azokat egy idővel megkedveltem, sokukban volt olyan,  ami szimpatikussá tette őket. Ez az együtt létezés akarva-akaratlanul szabálya, amire próbáltak felkészíteni, viszont megélni teljesen más.
Ám ami a helyszínre érve elém tárult, arra nem számítottam. A szívverésem is leállt egy túlságosan hosszúnak tűnő pillanatra, a torkomat mintha két vasmarok fogta volna közre és a lábaim is csak azért nem gyökereztek földbe, mert valószínűleg az ösztönök vitték előre. Pislogtam párat, hátha rosszul látok, de viszonylag gyorsan kiderült, hogy szó sincs hallucinációról, a tulajdon öcsém állt előttem, éppen zsebre téve a telefonját, az arcomba bámulva. Köpni-nyelni nem tudtam! Hogy kerül ő ide? Miért? Mi történik? És miért nem szóltak nekem? Mi a terv? Baszki, az öcsém itt áll velem szemben egy ügylet kellős közepén! Mit csináljak? A vérem a fülemben dobolt, igyekeztem rendezni az arcvonásaimat, még mielőtt a mellettem sétáló bármit észrevehetett volna, csakhogy kutya nehéz dolgom volt!
- Hát te ki a fene vagy? - Kérdeztem aztán összehúzva a szemöldökömet, elővéve a leglenézőbb, igazi faszfej hanghordozásomat. Tizedmásodpercek leforgása alatt döntöttem úgy, hogy inkább azt játszom, hogy nem ismerem fel, mint azt, hogy igen, amíg fogalmam sincs, miről van szó. Azt elképzelhetetlennek tartottam, hogy Sergei is közülünk való lenne és ez egy mini FBI-os ülés kezdete, ezért inkább Jeremy-t kezdtem el bámulni, remélve, hogy elkezdi eloszlatni a hirtelen rám telepedett ködöt.

Pár hét alatt lement a felkészítés a beépülésre, nem volt vesztegetni való időnk. Hivatalosan is kiképződtem. Mondjuk technikailag nem sok dolguk volt velem, hiszen az MI6-es múltam megadta az alapot, de hogy teljesen őszinte legyek, szerintem ezt vagy nem gondolták át a feletteseim alaposan vagy éppen túlgondolták. Mármint beküldeni a testvérem után elég elrugaszkodott ötletnek tűnik. Oké, sanszos, hogy a főnökség szerint nekem van esélyem hatni rá, de helló, az érzelmi megrázkódtatás is benne van a pakliban, ha sor kerül a nagy találkozásunkra. Jake persze profi, ahogy én is, de belül milyen traumatikus lesz vajon számunkra megélni az újratalálkozást? És én legalább fel vagyok rá készülve, hogy szemtől szemben fogunk állni, de őt senki sem figyelmeztette. Ki tudja? Rohadtul nem akarok elpatkolni, azt meg végképp nem szeretném, hogy az alig pár éve megtalált bátyám otthagyja a fogát. Nem vagyok hívő, de ha az elmúlt hetekben nem fohászkodtam sikerért vagy ezerszer, akkor egyszer sem. Ez van, ideje megbarátkoznom a gondolattal. Biztonsági okokból sem használhatom a saját nevem. A keresztnév marad, nehogy belezavarodjak (bár erre vajmi kevés esély van), ám az új vezetéknevem "Raven". Míg az elhagyatott raktárnál sétálgatok, várva a maffia embereit, hogy a megbízóm helyett kössük meg az üzletet, legalább van egy kis időm annyira felszívni magam, amennyire csak lehet. Ez nem sétagalopp, ez élet-halál helyzet. Egy olyan ügy, amihez baromi mélyre kell leásni az emberi sötétségben, egy kicsit előhozni a bennem rejlő gonoszságot is. Hiszen ne verjünk át senkit, mindannyiunkban ott bujkál a kisördög, kérdés, felül tud-e kerekedni a józan ész hangjával szemben. Csörög a telefonom. Pompás, a legjobbkor.
- Mit akarsz? Bocs a hangnemért, szerepben vagyok, ha nem haragszol. - Szinte hallom a vonal másik végén a megkönnyebbült sóhaját Ripley-nek, Az elmúlt években ő volt a társam az FBI-nál. Még mindig az, de most ő az irodából segíti a munkámat. Elintézte, hogy ha utánam néz a maffia, akkor a jelentős bűnlajstromommal találják szemben magukat, illetve ő zsírozta le, hogy az, aki eredetileg bonyolította volna ezt az üzletet, ne köpjön be, hanem támassza alá a sztorimat.
- Nézd... még mindig lerágom mind a tíz körmömet miattad, de hiszek benned. Pláne most, mert jelentem, megnyugodhatsz, Jeremy Raven a születése pillanatáig visszakövethető. Fedezve vagy, csak légyszi... ne halj meg. - Elmosolyodom, jólesik az aggódása, de már le is kell tennem a telefont, mert egy kocsi fordul be a sarkon. Showtime.