Válaszát hallva sanda mosolyra görbül ajkam szeglete, mert értem, hogy mire gondol, de őszintén szólva tényleg ez az eshetőség is megfordul a fejemben, még, ha a feltételezés is nevetségesen hangzik. Ezektől, ott fent, a felsőbb körökben, sok minden kitelik, beleértve ezt is. Akkor is, ha veszélyes, mert talán tudnak a kettőnk közt történtekről, még, ha nem is sejtik annak minőségét, és mélységét, erre-, és, ha Jake mesélt a raktárban történtekről, arra alapozva miért is ne akarhatnának ebből hasznot húzni. De neki elhiszem, hogy ennyire mégsem hülyék, részben ezért, részben azért, mert azt is benyalom, hogy magától jött. És ez, pontosan annyira ijesztő, hogy mindazok után, ami Chicagóban történt, elhiszem, mint, ahogyan az is, hogy egészen eddig a pontig aggódtam érte, hogy mi történt vele, miután eljöttem.
És nem is a haszontalanságomra tett megjegyzése bosszant fel igazán, hiszen mindketten tudjuk azt is, hogy én sem hagynám el az enyémeket, nem árulnám el őket még annál is jobban, mint, ahogyan ezt már megtettem azzal, hogy elhallgattam a tényt, hogy kígyót melengetnek a keblükön. Az már sokkal inkább felbasz, amit utána mond, mintha csak egy mellékes tényező lennék a nagy tervben, mint egy halálos, trópusi vírus, amit kezelni kell - valahogy, bárhogy, mindegy hogyan, csak ne terjedjen. Amikor elkapja a csuklómat, csak megfeszítem karomat a szorításában, de nem rántom ki bilincsként feszülő ujjai közül.
- Akkor miért maradtál? - zöld íriszeimet kékjeibe vájom. - Ha csak a munkádat végezted, ki tudja, mióta - emelem fel szabad kezemet, megvonva vállamat, rövid, karcos nevetést hallatva. Mert most nem csak a tégla szerepéről-, hanem a likvidálásomról is beszélünk, hiszen ezzel nem a maffiát árulta el abban az adott szituációban és pillanatban, hanem engem. Mindazok után, hogy, amikor még azt hittem, hogy egy közülünk, tényleg, komolyan megbíztam benne, oly’ annyira, hogy a szavamat adtam, hogy nem állok az útjába, nem ásom alá a tekintélyét, ha már előléptették - ezen a gondolaton pedig szívem szerint elröhögném magam mindennek tudatában -, és, mint feljebbvalómként, követem az utasításait. - Miért nem fejezted be az első adandó alkalommal? - ahogy visszaemlékszem az események sodró egymásutánjaira, lett volna rá lehetősége. Őszinte érdeklődéssel és kíváncsisággal kérdezem, az elején ugyanis, ha lehetséges, ennél is ambivalensebb és ellenséges volt a kapcsolatunk. Akkor miért nem?
Megütközve nézek rá, mert látom rajta, hogy neki tényleg fontosak a kékek, a csapata, a rend hű őrei, és, mert tudom, hogy nem lehet egyszerre két, ilyen ellentmondásos dolog ennyire fontos a számára, hogy az egyik miatt, a másik karját levágja.
Sosem kérnék tőle ilyet, de azt látom rajta, hogy nem csak úgy mondja, hogy ő már választott, hanem ezt alá is támasztja kimondott szavaival, miután elengedett.
Megingatom a fejemet, és röviden elnevetem magam, ahogy elfordítom egy pillanatra az arcomat felőle.
- Ezért nem kellett volna átbumliznod a fél világon, fel is hívhattál volna. Semmit sem kezdek vele - felvonom egyik szemöldökömet, és legszívesebben már nem is az ő fejét verném a falba, hanem a sajátomat, amiért ennyire hülye vagyok. Aztán újra rá emelem pillantásomat. - Ha annyira be akartalak volna mártani, vagy egyenesen feldobni téged, akkor már rég megtettem volna. Azon az éjszakán, vagy, amikor ideérek, vagy az elmúlt hetekben bármikor. Minden okom meglett volna rá. Így én is árulóvá váltam - mutatok rá a nyilvánvalóra. - Ugyanis bármennyire is egyszerű volna ezzel zsarolni téged, neked pedig jó okot adna arra, hogy idecsődítsd a kollégáidat, hogy valaki elsüsse helyetted a fegyvert, ahogy eddig nem szóltam, úgy ezután sem fogok - pedig tudom, hogy az volna a helyes döntés. Az elvárt. Az okos. A logikus. De nekem Jake nem csak egy ügy, mint, ahogyan én az vagyok neki. - Tudom, hogy neked az adott szavam vajmi keveset ér, mert a tettek sokkal beszédesebbek és az ilyesmit csinálni kell, szóval... köpjünk a tenyerünkbe és fogjunk kezet, vagy vérszerződést-, áldozatot bemutatni akarsz, vagy mást? - olyan érzésem van, mintha két idegenként bámulnánk egymás képébe, és ez mélységesen elszomorít, összefacsarja a szívemet, ami ragacsos kátrányként csepeg és csorog végig egész bensőmben. - Maradok egy ideig, akad elintéznivalóm - felelem, és már indulnék is a dolgomra, mert tényleg van. - És te? Ha befejezted?

Úgy éreztem magam, mint aki önként sétál bele egy csapdába, amiről pontosan tudja, hogy a vesztét okozhatja vagy legalábbis borzalmasan kellemetlen lesz, mégis megteszi, mert képtelen ellenállni azzal, amivel csalogatták. Tökéletesen tisztában voltam vele, hogy semmi jó nem sülhet ki abból, hogy ide jöttem, a legjobb eshetőség az volt, hogy Leta nem dühödik fel túlságosan és így törött bordák nélkül utazhatok majd vissza az Államokba, de egyéb pozitív kimenetelre nem számítottam. Hazudtam neki, átvertem, meg akartam ölni és ugyan az utolsó pillanatban meggondoltam magam, ez az eredeti tetteimen és szándékaimon nem változtatott. Mondhatnám, hogy máshogy csinálnám, ám valószínűleg akkor sem cselekednék másképpen, ha kapnék egy újabb esélyt; nem lenne könnyebb a döntés, nem őrlődnék kevesebbet, nem látnám máshogyan a szituációt, mert ő talán ezt soha nem fogja megérteni, de számomra minden faszságuk ellenére igenis fontos volt a közeg, ahonnan érkeztem és ami felé felelősséggel tartoztam, ezen pedig semmi sem változtathat olyan mértékben, hogy teljesen ellenük forduljak. Nem tudom megtenni és ahogy elmondtam neki a raktárban, nem is akarom. Egyszerűen elképzelhetetlennek tűnt számomra. Ugyanakkor minél többet töprengtem, minél többször jutott eszembe a nő és minél tovább bámultam őt ezekben a pillanatokban is, kénytelen voltam belátni, hogy miatta igenis olyat csináltam, amire eddig sohasem volt precedens és ez azt jelenti, hogy valamilyen csoda folytán fontossá vált nekem. Azt hittem, ha meg fogok őrülni egy nő végett, akkor az egy kedves, aranyos, normális, szolgálatkész, türelmes, a nagykönyvben jóként definiált valakiért lesz, nem pedig egy időzített bomba miatt.
- Befűzni? - Felvont szemöldökkel ingattam meg a fejemet. A feltételezés is abszurd, majdnem hangosan felnevettem miatta. - Nem. Nem lenne belőled hasznunk. - És valóban így van, ugyan az FBI előszeretettel alkalmazta a rablóból pandúr stratégiát, azzal mindenki tisztában volt, hogy a Leta-hoz hasonló karaktereket sokkal veszélyesebb lenne beengedni a belső berkekbe, mint amennyi előnnyel járna és itt nem a szabad szelleműségéről vagy a megzabolázhatatlanságáról volt szó, hanem hogy semmilyen cél vagy tartozás nem kötné a lojalitását. Ő kiszámíthatatlan és megfoghatatlan, ezért is kellett volna meglepjen a reakciója, a kirohanása, a rám való neheztelése, amiért megbízott bennem... sohasem hittem volna, hogy ténylegesen megbízna bennem, hogy kötődni kezd és ez amennyire meglepett, éppen annyira nyugtatott meg. Hiszen én is pont ezt éreztem.
- Mondanám, hogy sajnálom, de mindketten tudjuk, hogy nem lenne igaz. - Ugyan hagytam, hogy közel lépjen  és a dühével egyező intenzitással elkapja az államat, mikor elengedte azt, megragadtam a csuklóját. Most már nem abban a helyzetben voltunk, amikor bármit megtehet, ha ismételten így akar játszani, mindenféle érzésem ellenére muszáj lesz megmutatnom neki, hogy velem nem szórakozhat és igenis sebességet kell állítania magán. - Ez nem személyes ügy volt, a munkámat végeztem. - Néztem a szemeibe, akkor sem hagyva, hogy távolodjon tőlem, ha esetleg ez lett volna a szándéka. - A személyes része az volt, hogy elengedtelek, mert képtelen voltam megölni téged. Parancsot szegtem érted. - Jelentettem ki megfeszülő arcizmokkal. Fogalma sem volt arról nekem ez mit jelentett... nem ismer, nem ismerhet, nyilvánvalóan ezekbe a dolgokba nem avattam be, sejtelme sem lehetett arról, hogy tudatos létezésem minden egyes cselekedetét, tervét, pillanatát szembe köptem miatta. - Szóval igen, téged kérdezlek. - Eresztettem el végül, mert szinte kínzás volt a közelében lenni, főleg így, ilyen körülmények között, ezzel a háttérrel és a bejósolható jövővel. - Én folytatni tervezem azt, amit elkezdtem és mivel most már olyat tudsz rólam, amit csak nagyon kevesek, tudnom kell, mihez fogsz kezdeni ezzel az információval. - Sóhajtottam egyet. - És saját magaddal. Itt... - Mutattam körbe. - Vagy máshol. - Vagy velem. Azzal, ami egyre inkább úgy tűnik, hogy kettőnk között volt. És még igazi is lehetett.

Őszintén szólva nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar viszontlátjuk egymást, pedig az elmúlt hetek olyannak tűnnek, mintha hosszú évek teltek volna el az ominózus éjszaka óta. Kár volna hazudni: szenvedtem, mint a kivert kutya. Dühít, hogy megbíztam benne, hogy átvert, nem is akárhogyan, hogy az életemre tört, aztán ahelyett, hogy elvégezte volna a feladatát, szökni hagyott, a kételyekkel, miszerint annyi erővel, amennyivel most itt áll velem szemben, halott is lehetne - miattam, vagy a jobb-rosszabb szervek keze által, ez már szinte elhanyagolható részletkérdés, tekintve, hogy mindketten élünk; még, ha nem is feltétlenül mondható el, rólam legalábbis nem, hogy virulunk. És valahogy ezen a kifeszített kötélen próbálok egyensúlyozni, a harag és az öröm között, emlékeztetve magamat arra, hogyha ő nem vállalja el a nemes feladatot, akkor most nem itt kellene egymás képébe bámulva várva a feltett-, és fel nem tett kérdéseinkre a választ. Leginkább az univerzumtól, a sorstól, istentől, vagy nevezze mindenki annak, aminek akarja, ugyanis vajmi keveset tudunk mi, Jake és én, apró porszemek ezekről a dolgokról. Hogy miért volt képtelen fejbelőni, amikor magam sétáltam a fegyver csöve elé, hogy miért nem ragadtam meg a kapva-kapott lehetőségen, miszerint elvághattam volna a torkát, amikor már a földön volt, vagy bezúzhattam volna a koponyáját, sőt, abban a szentségtelen pillanatban bármit tehettem volna vele, senki és semmi sem állíthatott volna meg benne. De nem tettem, mert nem tudtam. És a szívem összefacsarodik a gondolattól is, és ez az, ami az egészben a legijesztőbb, a legelborzasztóbb, és az agyammal tudom, hogy pontosan ezért kell távol tartanom magam tőle, ha már ő nem tudott megülni a seggén Chicagóban. Az a fekete, átszúrt, szétlőtt, darabokra tört, makacs szív, a mindenért felelős, amit hülye módjára, vakon követtem, egészen mást akar és szinte erősebben dobban immár a férfi közelében.
- Úgy ismersz, mint, aki egy pillanatot is tököl? - dobom vissza a kérdést, sanda vigyorra húzva ajkaimat, felvonva egyik szemöldökömet, és ezt rögtön alá is támasztva elé lépek, és a felső anyagához nyúlok. Szemérmetlenül közel, pofátlanul lassan húzom le róla a pólót, bőröm az övét simítja, mint egy pillangó szárnya, és ahogy összeérnek a bőrünket alkotó atomok, ezer felé szalad irhámon a kisülésük, mint egy kellemesen bizsergető, apró villámcsapás. A nadrágja övét, és gombját, sliccét ráérősen oldom - nem vagyok én vadállat, hogy letépjem róla, nem igaz? -, hiszen, ha igazat mond és magától, egyes-egyedül jött ide, akkor a világ minden ideje a miénk. Így van ideje gyönyörködni a földi Paradicsomban is. Hát, ki más hozná ilyen helyekre, ha nem én? Kérdésére nézek újra a szemeibe. - A feltételezés is fáj, hogy szerinted az volt a célom, hogy tönkre tegyelek - most rajtam a sor, hogy teátrálisan a szívemhez kapjak. De neked, amigo, majdnem sikerült engem - csak nevetek, és megingatom a fejemet.
Szavaim visszhangjára bólintok, de továbbra sem kerek nekem ez az egész, és, amikor legutóbb ezt éreztem, nem foglalkoztam vele, másra kentem, de most már legalább tudom, kivel állok szemben - akkor még nem tudtam.
- Ha az első felét el is hiszem - a teraszról a nappaliba vezető, hátsó ajtón át lépünk be a kis házba, ami sokkal inkább nyaralónak minősül, már csak a méretéből és a lokációjából ítélve is, itt, a parttól egy kisebb köpésre. Egy-, legfeljebb két embernek való. A kanapé mögött állok meg, a támlára támaszkodva. - A másodikat már kevésbé. Be akarsz fűzni? - karcosan elnevetem magam a cseppet sem félreérthetetlen kérdés miatt. - Sajnálom, a rum teszi. Az FBI-ra gondolok. Nyilván - teszem hozzá, réssé szűkült szemekkel fürkészem arca vonásait. Szó, mi szó, nem volna idegen tőlük az efféle húzás, és nem is lenne nagy hülyeség. Ha már így alakultak a dolgok, hogy mégis életben vagyok, és esetleg velem ellentétben Jake elhintett ezt-azt a kapcsolatunkról, akkor még akár lenne is esély egy ilyen együttműködésre, eleve abból kiindulva, hogy nő vagyok, és ebből adódóan, ha teljesen idióta, szerelmes, bedrogozott csillámpóni módjára röppennék vissza vele Chicagóba, vagy Washingtonba, vagy tudja a nem létező tököm, hova.
Az a baj, hogy még mindig azt hiszem és úgy érzem, hogy nem hazudik, ahogy ránézek, a lélektükreibe, az arca vonásaira, amik olyan sokszor felsejlettek előttem, amikor nem volt itt, és ettől az egésztől csak megszakad a szívem, ami úgy dübörög, mint egy kibaszott kalapács.
- Pontosan ezért dobtam neked az üveget - vonom meg az egyik vállamat, megkerülve a kanapét, megindulva felé. - Tőlem kérdezed, hogy hogyan tovább? Az elvarratlan száltól? Megbíztam benned, baszd meg - azt hiszem, most mondom ki ezt először, amikor már csak egy karnyújtásnyira vagyok tőle, ha nem rántja el a fejét, megragadom az állkapcsánál. - Nem hiszem, hogy épp neked kellene elmagyaráznom, hogy miért olyan nagy szó ez, de te átbasztál a palánkon, mert az atyaúristenek ezt mondták neked egy kerekasztal megbeszélésen. És ne gyere azzal, hogy én is ugyanezt tettem volna, mert nem ismersz annyira, mint hiszed, vagy, mint, ahogy parancsolták - csak most engedem el, körmeim a bőrét szántják.

Természetes, hogy nem bízott bennem, ellenkező esetben én sem bíztam volna magamban és nem úsztam volna meg egy felém dobott üveggel. Biztosan támadtam volna, ha a szemem elé kerül az árulóm, darabokra tépem, talán egyetlen testrészét sem hagytam volna épen, véletlenül sem lett volna lehetősége elmagyarázni, mit miért tett, még mélyebb levegőt sem vehetett volna a halála előtt; ehhez képest én egészen jól megúsztam, sem kieresztett karmok vagy éles állkapocs nem jutott osztályrészemül, ám azt még nem tudtam eldönteni, hogy ez vagy rossz. Ha a paranoiámra és a talán józan eszemre hallgatnék azt mondanám, hogy rossz, hiszen lehet, hogy éppen felkészül, kicsit elaltatja a gyanúmat, meggyőződik arról, hogy egyedül vagyok és majd utána lecsap rám, megkapom a megérdemelt büntetésemet és kitölti rajtam azt a haragot, amit hetek óta érlelgethet magában... de azon kaptam magam, hogy nem ebben a lehetőségben akartam hinni, hanem abba, hogy olyannyira nem tud mit kezdeni a helyzettel, velem, a társaságommal, a döntésemmel, miszerint hirtelenjében megjelenek előtte, mit én. Legalább nem lennék egyedül az összezavarodottságommal és a flippergolyót meghazudtolóan kavargó érzelmeimmel, amelyeket annyira utáltam, hogy szavak sincsenek rá. Ismeretlenek voltak és ezért kurvára idegesítettek... nem voltam felkészülve arra, mi történik, ha bevallom akár csak saját magamnak, hogy igen, hiányzott, vágyom rá, folyamatosan csak rá tudtam gondolni, le sem akarom venni róla a szemem és bármit megtettem volna azért, hogy jól legyen, viszont önző módon örültem volna neki, ha mindezt a közelemben teszi. Milyen élet az olyan, amiben egy másik ember fontosságával is meg kell küzdenem, mint tényezővel? Hiszen ha már most, ilyen rövid ismeretség után is elérte, hogy olyanokat tegyek, amire eddig nem volt példa, mi lesz később? Ha engedem, hogy még jobban számítson?
- Rögtön a lényegre is térünk? - A mosolyom kiszélesedett, képtelen voltam tartani a fapofát, ahogy közelebb lépve időt sem hagyott arra, hogy én szabaduljak meg a ruháimtól, hanem elkezdte rólam lefejteni a pólómat, majd a nadrágommal bíbelődött. Ha nem láttam volna az engem mustráló tekintetét, akkor is megéreztem volna magamon a zöld íriszeket, kifejezetten mulattatott, hogy mennyire próbál belekapaszkodni abba a gondolatba, hogy kísérettel jöttem, de megértettem... én sem hittem volna el, hogy csak úgy a semmiből felbukkan azért, mert látni akar. - Tetszik a látvány? Nem tetted teljesen tönkre, bármennyire próbálkoztál. - Bár azért voltak hosszú napok, amikor azt hittem, az istenért se fognak begyógyulni a sérüléseim. A farkasom nem segített túl sokat, neki is fájdalmai voltak, alig akart előbújni a rejtekhelyéről, önkéntes száműzetésbe vonult és hagyta szenvedni a porhüvelyét, így kissé nehezebb volt a gyógyulási folyamat, mint amire számítottam. Sokáig senyvedtem a fájdalomban és nem tett jó, hogy közben folyamatosan ostoroztam magam vagy azon töprengtem, mi lehet a nővel és hogy mekkora barom vagyok, hogy egyáltalán belekeveredtem ebbe a helyzetbe.
- Magamtól jöttem. - Erősítettem meg újfent a más az ő szájából elhangzó feltételezést, miközben magamra kaptam a ruháimat, mert bár nem volt ellenemre, ha rajtam legelteti a szemeit, jelenleg nem ez volt a fő irányvonal a fejemben. Bárcsak tudtam volna, mi az! Hallva a szavait nyelnem kellett, majdnem a számat is eltátottam, mert hihetetlenül bátornak tartottam, amiért ki meri ejteni őket... csak figyeltem őt, mint valami egysejtű és örültem neki, hogy megfordult és a ház felé vette az irány, mert így talán nem látta, mennyire bamba pofát vágok. Talán ideje lett volna összekaparnom magam, arról nem beszélve, hogy nem ártott volna elhinni, hogy amit mond, igaz... mégis miért hazudna? Miért esik ennyire nehezemre befogadni, hogy kölcsönösen őrültünk meg a másik miatt? - Mindenféle hátsó szándék nélkül. - Elindultam utána, tartva a lépést, időközben beérve a kabinba gyorsan szétnézve és újfent megállapítva, hogy illik hozzá a kis házikó. Valahogy így tudtam őt elképzelni a természetesebb közegében. - Csak azért, hogy lássam, jól vagy. - Álltam meg végül, nekidőlve az egyik ajtófélfának. Nem találtam a helyem, kellemetlen volt a szavakat keresni, feszengtem, zsebre dugtam a kezeimet és inkább hagytam, hogy a tekintetem megállapodjon rajta, mert az nyújtott némi komfortot. Elképesztő, hogyan lehet valaki egyszerre minden feszültség és a nyugalom forrása is.  - És, hogy megtudjam, hogyan tovább. Nem szeretem az elvarratlan szálakat. - Kíváncsi voltam, mit tervez, mit szeretne, merre megy vagy marad. Egyszerűen csak tudni akartam, ám azt, hogy pontosan mit szeretnék hallani... na, azzal nehéz volt szembenézni!

Jobban örülök neki annál, hogy látom, hogy itt van előttem, alig egy karnyújtásnyira, épen és egészségesen, mint, amennyire mutatom, már csak azért is, mert ez azt jelenti, hogy tényleg nem volt hiábavaló és felesleges, hogy egy váratlan húzással átbasztuk az FBI-t, meg Antonovékat egyaránt. Ő az én seggemet védte, és megmentette az életemet, cserébe ugyanezt tettem, mindketten elárultunk egy-egy, nálunk sokkalta nagyobb és veszedelmesebb szörnyeteget; kurva merész volt, és, azt hiszem, hogy ez az egyik legkedvesebb tulajdonásga számomra. Lehet, hogy paranoiás, hogy nem egyszerűen át-, hanem időnként túlgondolja a dolgokat, de mindig, mindig a helyén van az esze és a szíve, és pontosan tudom, hogy bárhol, bármikor képes lenne az ösztöneire hallgatni. Iszonyatosan nagy faszság részemről, de időről-időre még mindig felsejlik bennem annak a gondolata, hogy milyen érzés volt Jake kezébe helyezni az életemet, és, hogyha nem így alakulnak a dolgok, mint, ahogyan, megtenném újra és újra.
Egy részem tehát megnyugszik, hogy tényleg él, hogy látszólag nem esett komolyabb bántódása.
Egy másik azonban, a markánsabb, a dominánsabb azonban rögtön el is nyomja az összes puha, kellemes érzést, amik virág módjára szirmot bontanának mellkasomban, a szívem helyén tátongó űrben, ami eddig kitölthetetlennek és elpusztíthatatlannak tűnt. Vajon jobb lett volna, ha soha nem ver gyökeret itt? Mert most csak azt a zsibbasztó fájdalmat érzem, ahogy arra gondolok, hogy el kell taposnom, ki kell tépnem, fel kell égetnem és sóval felszórni.
Nem mehetek el vakon a tény mellett, hogy micsoda is ő valójában, hogy ki ő, kiknek dolgozik valójában, és, hogy pár hete még az volt a feladata - ki tudja, egészen pontosan mióta -, hogy a fejemet ezüst tálcán felszolgálja a vezetőségi karnak. A közegben betöltött szerepéről nem is beszélve. Hogyan is bízhatnék benne?
Kérdését hallva, már majdnem mosolyra görbül ajkam szeglete, de elfojtom, félmosoly játszadozik csak arcomon, amikor röviden elnevetem magam, és egy szívdobbanás erejéig lehajtom a fejem, lesütve szemeimet, mielőtt újra rá emelném opálos pillantásomat.
- Nem - ingatom meg a fejemet, a szemeibe nézve -, nem igazán tudok most elképzelni olyan szcenáriót, amelyben nem így lenne - vallom be neki.
Ahogy itt állunk, egymással szemben a parton, életemben először kívánom, hogy újra kezdhessem, emlékek nélkül, tiszta lappal, hogy, amikor ránézek, ugyanazok az érzések fogjanak el és ragadjanak magukkal, mint az autóban, vagy az erkélyen, a kanapén, az ágyban, a karjai között. Szeretnék ezen a helyen, ahol csak ketten vagyunk, egy resetet az agyamban, valamiféle elektromos kisülést, amitől az lehetnék, aki régen, nagyon régen voltam, és ne kelljen úgy ránéznem, hogy minden mozdulatát, minden mimikáját, a pillantását ne csupán magamba igyam, hanem kifejezetten kémleljem és mindenben támadást és hazugságot lássak. Szeretném azokat az érzéseket megélni, amik máig-, és most, hogy itt van, még erősebben pulzálnak és lüktetnek lelkemben, a közelségének okán. Szeretném egyszerűen megölelni, mert még soha nem tettünk ilyet, csak úgy, mélyen a nyaka ívébe szippantani, csak egy kicsit, hogy ne érezzem ezt a fekete lyukat a mellkasomban. Hogy megnyugodjak, a hazatérés érzése nyomán.
E helyett persze ajkaim teljesen más szavakat formálnak, és testem máshogy mozdul, ha szükséges.
- Én sem - szinte rávágom replikám, felvonva egyik szemöldökömet, gyalázatos mosolyra görbítve ajkamat. - Vetkőzz - és, ha nem teszi meg, hát kénytelen vagyok én megtenni helyette, és levenni róla a felsőt, de még a nadrágját is lehúzom, még körbe is járom, és ordas nagy hazugság volna azt állítani, hogy nem mérem végig pofátlanul, de be nem gyógyult-, kínzásra utaló hegek után kutatva.
- Vale. Tételezzük fel, hogy elhiszem, hogy csak te vagy meg én. Teoretikusan - szögezem le, nehogy nekem elbízza magát. Vagy én adjak neki túl nagy bizodalmat. - Ha így van, ahogy állítod, akkor vagy ide küldtek, vagy tényleg magadtól jöttél - nagy levegőt veszek, mielőtt folytatnám, mert nyilvánvalóan, ha előbbi, akkor nem azért jött, hogy bulizzunk egy oltárit, Miami emlékére, hanem, hogy végérvényesen és visszafordíthatatlanul teljesítse a korábban kiadott feladatot. Épp szóra nyitom a számat, hogy ezt levezessem neki, amikor megszólal.
A szemeimet forgatom, elnézek a válla fölött egy pillanatra.
- Hála neked - iszonyatosan próbálok mosolyogni és hasonlóképpen akarok feltételek nélkül megbízni benne, de olyan, mintha egy falat emeltek volna közénk, és még azt sem tudom, hogy áttörhető, vagy ledönthető-e. - Bárcsak tudnám, hogy mitévő legyek, Jake, de megofgalmazni sem tudom, hogy mit érzek, mióta eljöttem, mióta otthagytalak, azóta próbálom összerakni a sok, kicseszett kis szilánkot. Őszintén egy ideig meg voltam győződve róla, hogy meghaltál, hogy megöltelek, vagy ők, vagy a ruszkik - és meglepően nehéz volt ezzel együtt élni; gondolom, de eszem ágában sincs kimondani, inkább megindulok a ház irányába. - Jössz? - nézek a vállam fölött a férfire, amikor mellé lépek. - Néha azt kívántam, bár így lenne - de az élet nélküled, egyedül, mégis mit ér? - Jó látni, hogy nem így történt - még el is mosolyodok szavaim mellé.

Szürreális volt őt újra látni. A képzeletemben újra és újra lejátszottam a szituációkat, különböző helyszíneken és még különbözőbb reakciókkal, de nyilvánvalóan egyikben sem kapott főszerepet a feltétel nélküli öröm. Őszintén, nem is vártam vagy várhattam el. Csúnya módon megvezettem, az életére törtem és néha még a mai napig hibáztattam magam, amiért nem fejeztem be a feladatot, hiszen sok fejfájást, magyarázkodást és aggodalmat megspórolhattam volna magamnak, ha nem engedem, hogy a számomra egyébként teljesen ismeretlen érzelmek az utamat állják. Hiába telt már el némi idő, továbbra is nehezen fért a fejembe, hogyan lehetett rám ennyire komoly hatással, ami szó szerint kiforgatta a világomat a négy sarkából; korábban elképzelhetetlen lett volna, hogy bármi eltérítsen a meghatározottaktól vagy a saját gondolataimtól, de ennek a nőnek a megjelenése olyan dolgokat indított el bennem, amelyek úgy tűnt, bőven túlmutattak rajtam és olyan voltam ebben az egészben, mint egy járni tanuló kisgyermek, aki elesett és felnyalta az arcával az aszfaltot, aztán pedig amikor megpróbál felállni csak pislog, hogyan tovább. Elég határozott elképzeléseim voltak saját magamról, a működésemről,a  hozzáállásomról, most viszont mintha ködös lett volna az elmém és jelenleg még nem nagyon tudtam adaptálódni a jelenlegi állapothoz... szembementem mindennel, ami fontos volt nekem valakiért, akit alig ismerek és akinek a kiiktatására néhány héttel ezelőtt önként és dalolva jelentkeztem volna, most mégis azon görcsöltem, vajon hogyan fog reagálni, ha meglát. Mi ez, ha nem egy agyrém? Teljesen irreális volt már maga az is, hogy egyáltalán utána jöttem, hiszen ezzel ismét kockáztattam miatt az életemet, hogy visszakerülök abba vagy a még mélyebb szartengerbe, amiből az elmúlt hónapokban igyekeztem kimosni magam és ismételten irányba állítani a mindennapjaimat, a munkámat, az önmagamhoz fűződő viszonyomat... épelméjű ember véletlenül sem gondolt volna arra, hogy jó ötlet azután menni, aki bármelyik másodpercben tönkreteheti a létezését, hacsak nem azért eredt volna a nyomába, hogy véglegesen megszabaduljon a fenyegetéstől. Csak azért, hogy lássa és meggyőződhessen róla, hogy jól van? Abszurd!
- Meg sem fordul a fejedben, hogy nem fogok rászolgálni arra, hogy ne dobj felém valamit? Ez fáj. - Halvány félmosoly húzódott az ajkaimra. Egy pillanatra sem vettem le róla a szemeimet, ám nem láttam élesen, hiába jött közelebb, felfoghatatlan volt, hogy valóban itt van, él, lélegzik, látszólag semmi baja, sőt, még önmagához is hű... talán azt is lehet mondani, hogy jól van? Ugyan az arcberendezése nem feltétlenül erre utal, meggyötörtnek látszott, a napközbeni, egyedül piálás sem kifejezetten azt sejtette, hogy odáig és vissza van a boldogságtól, viszont akkora nagy baja nem lehet... megmenekült, új életet kezdett, az oroszok továbbra is fogták a kezét, akkor és azt csinálhatott, amihez kedve szottyant, ebből a távolságból keveseknek kellett felelnie. Megkapta, amit akart. A szabadságot.
- Nincs itt senki, csak én. - A mellkasom magasságába emeltem a kezeimet, felőlem akár meg is motozhatott, benézhetett bárhová, hogy elhiggye, csak ketten vagyunk. Jelen pillanatban én is pontosan olyan elánnal bujkáltam a zsaruk elől, mint ő. - Ne legyél paranoiás. Kétszer nem játszom el ugyanazt. - Próbáltam viccet csinálni az egészből, de nem biztos, hogy ez jó ötlet volt, ahogy az sem, hogy megérintsem, pedig ösztönösen mozdult volna felé a karom, ha már itt van, ilyen közel, hogy megbizonyosodhassak arról, hogy nem csupán képzelődöm. - Jó látni, hogy jól vagy. - Állapítottam meg. Mit is mondhattam volna neki, amikor én sem tudtam, mi a fenét keresek itt? Látni akartam, ez az egy dolog volt biztos, a többi pedig annyira idegen volt nekem, hogy bele sem mertem gondolni. Csak azt tudtam, hogy folyton ő járt az eszemben és rohadtul hiányzott, képtelen voltam szabadulni tőle, olyannyira, hogy átrepültem az óceánt is vállalva a kockázatot, hogy felbosszantom és az ígérete ellenére beköp vagy kinyír, miközben az ügynökök is rájönnek, hogy hol vagyok és mit csinálok. Egy igazi, kibaszott idióta vagyok.

Az órák napokká sűrűsödtek, a napok pedig hetekké lényegültek, nekem pedig hálásnak kellene lennem azért, hogy most Málagán lehetek, és mintegy munka mellett, után, közben, süttethetem a seggemet a fehér homokos parton, és vedelhetem a kifogyhatatlannak tűnő rumot. Hálásnak kellene lennem Jake-nek, amiért mégsem röpített golyót a fejembe sem akkor, amikor felkínáltam neki a lehetőséget azzal, hogy a pisztoly csöve elé léptem, amiért később sem lőtt a két, szép szemem közé. Hálásnak Yelenának, amiért nem a kivégzőket meg a bérgyilkosokat küldte a nyakamra, hanem egy képzeletbeli jegyet adott Európába, és hagyja, hogy továbbra is a maffia keze alatt dolgozhassak. Én ellenben szégyent érzek. Haragot. Dühöt. Megvezetett, ostoba picsának érzem magam, aki hagyta, hogy az érzései elvigyék, a mindig dörzsölt, bizalmatlan, magát soha ki nem adó szörnyeteg tett egy lépést hátra, hogy helyet adjon annak a nőnek, aki vágyik erre, hogy elomló legyen, gyenge és gyengéd, aki szívesen lefőz egy kávét, vagy összedob egy vacsorát. Aki a világ végére is magával rántotta volna a férfit. Egyszerűen nem ismerek magamra, és nem az obszidián fekete hajjal keretezett arc, és a kialvatlan, megviselt vonások teszik, hanem az a tátongó űr, ami lyukat ütött a mellkasomban, a szívem helyén, amiről fogalmam sincs, hogy mivel tölthetném ki, mert a lappangó gyűlölettel és megvetéssel tudok mit kezdeni, és tudom kamatoztatni, de az üresen kongó porhüvelyre egyelőre nincs megoldásom, legfeljebb fájdalomcsillapító: a munkámból adódó kegyetlenség, az erőszak, a rum, és az óceán.
Sokszor eszembe jut Jake. Néha még sanda félmosolyra is görbül az ajkam szeglete, amikor valami igazán gyalázatosat teszek, és nem azért, mert az ő arcát vizionálom magam elé, hanem, mert tudom, hogy nem hagyná, ha itt lenne - legalábbis szó nélkül biztosan nem. Mert tudom, hogy hogy nézne rám, néha szinte még azt is tudom, milyen hanghordozással szólalna meg, vagy, hogy meg is ragadna-e a karomnál fogva. De Jake nincs itt, hogy visszafogjon, és valójában mégis, mindig velem van: a bőrömön hordozom, a pórusaimban, a gondolataim között császkál, a lelki szemeim előtt látom fel-felbukkanni, mint egy pop-up ablakot. És az álmaimban. Egyedül azt a légüres teret nem tudja kitölteni az emléke, amit hagyott maga után a fizikai valója.
Azt legalább tudom, hogy életben van. Biztos nem lehetek benne, hiszen még csak pisszenését, vagy levegővételét sem hallottam, egyszerűen éreztem, hogy ő van a vonal túlfelén.
- Digame - a csendre összevontam a szemöldökömet, és a kijelzőre néztem, a número privado feliratot fürkészve és bűvölve, mintha bármiféle információt is kinyerhetnék belőle, de a másodpercek csak pörögtek, a vonalat pedig nem bontották. - Hello? - olyan erővel haraptam a szám belsejébe, hogy kiserkent belőle a vér. - Jake? - természetesen ez is válasz nélkül maradt, de szent meggyőződésem volt, hogy a vonal nem volt süket. - Remélem, tényleg te vagy az, mert akkor az azt jelentené, hogy életben vagy, és nem volt felesleges az áldozat, amit hoztál - értem; lenyeltem a szót meg a könnyeimet. - Miattam meg aggódj - próbáltam mosolyogni, hogy a hangom is úgy csengjen, mintha így tennék. - Tudod, hogy kikezdhetetlen vagyok - ezt arra is értettem, hogy a titka kettőnk között marad, és magammal viszem a sírba is, annak dacára is, hogy ő úgy baszott át a palánkon, ahogyan azt illik. De tartozom neki ennyivel, hiszen a végén megmentette az életemet. - Jót ne halljak, Jakito - és nem is hallottam felőle azóta, feltéve, ha valóban ő kezdeményezte a hívást.
Egészen mostanáig. És most sem meghallom először, hanem a lelkembe lopakodik az érzés, mintegy újra kitöltve a maga mögött hagyott, légüres teret. A szívem hevesen kalapál, és először nem is hiszek a szememnek, mert attól tartok, hogy az éles látásomat átbassza a tudatalattim, az agyam. A szívem.
A megfeszített izmaimban és az elhajított üvegben benne volt egy jó adag feszültség és harag, és ezeknek kisülése egyaránt. Ha nem állít meg a kérdéssel, akkor valószínűleg még lökök is rajta egyet, de így csak felvonva egyik szemöldökömet, még mindig széttárt karokkal megingatom a fejemet.
- Általában akkor doblak meg valamivel, ha megérdemled - mutatok rá a nyilvánvalóra. - Biztos vagyok benne, hogy az elkövetkezendő percekben okot fogsz adni rá. Megelőlegeztem - réssé szűkítem szemeimet. Leplezetlenül mérem végig, és van abban valami megnyugtató, hogy látszólag nem szedték darabokra. - Látom, te is egyben vagy - ó, de még mennyire; ezt leplezendő összefonom mellkasom előtt a karjaimat, és egy tapodtat sem mozdulok, egészen addig, amíg be nem fejezi a mondanivalóját. Csak ekkor lépek nagyon közel, de nem érek hozzá.
- Nem hiszek neked. Minek. Jöttél. Ide - ez pedig inkább hangzik követelésnek, semmint kérdésnek. - Gondolom, valahol a közelben vannak az egyenruhás-, vagy épp civilnek öltözött barátaid - töprengek hangosan. - Esetleg egy hotelből hallgatóznak épp, vagy egy furgonból, hm? - jobbra biccentett fejjel, ravasz mosollyal kérdezem. - Mit akarsz, Jake?

Talán életem leghülyébb ötlete volt idejönni. Már akkor sem hittem, hogy ez a megfelelő lépés, amikor egyáltalán eszembe jutott, hogy utána kellene mennem, meg kellene keresnem... a jegy megvétele után, a becsekkoláskor, sőt, még felszállás előtt is visszavonulót fújhattam volna, de nem tettem. Meg kellett volna elégednem azzal, hogy látszólag nem lett következménye az elbaszott feladatomnak, legalábbis olyan nem, amit kisebb vagy tetemesebb munkával ne tudtam volna ismételten egyenesbe állítani. Miután úgy döntöttem, elengedem Leta-t és ugyan a feletteseim szemében nem, de egyébként megtagadom a kapott parancsot és még be is vallottam a nőnek, hogy beépített ügynök vagyok, nyilvánvalóan felpörögtek az események. Ő eltűnt, a kérésemnek megfelelően hátrahagyott, ami hiába én adtam neki az egérutat és fogadtam el annak lehetőségét, hogy így soha többé nem látom, szarul esett... nyilvánvalóan kevésbé lett volna kellemes, ha az elvárásaimnak megfelelően megjelenik valahol, ahol én is vagyok és kivégez, de ki tudja, talán azt hitte, hogy sikerült neki, elvégre olyan sérüléseket okozott, amelyekből nem volt egyszerű a felépülés. Hiába a bennem lévő farkas, lassan gyógyultam, mire a srácok betörték az ajtót az eszméletemet is elvesztettem és arra tértem magamhoz, hogy ébresztgettek, majd rögtön felém is szegezték a kérdéseket, miszerint mi a kurva élet történt, hogy volt képes meglépni a nő? És itt jött a ciki része a történetnek, magamra vállaltam, hogy elbasztam, hogy nem voltam elég szemfüles és felkészült, hogy erősebb volt, mint én, hogy gyanút fogott és rájött, mit akarok tenni vele, ennek köszönhetően pedig ő volt az, aki a meglepetés erejével hamarabb lecsapott rám. Természetesen ebből adódóan is jöhetett a magyarázkodás, hogy hogyan sikerült ennyire elbasznom, mit csináltam, ami miatt lelepleződhetett a szándékom és mégis mi történt az egyébként általánosságban pazarul funkcionáló fizikai erőnlétemmel, hogy egy csaj könnyedén ki tudott ütni, sőt, olyan sebeket okozni, amiknek az utóhatásait hosszú napokig nyögtem. A megítélésem nem csak szubjektív megítélésem szerint szenvedett súlyos csorbát, a feletteseim nem győzték hangsúlyozni, mennyire csalódtak bennem, hogy tönkretettem a vadászokkal köttetett együttműködést is és igazából meg sem érdemlem, hogy a továbbiakban beépülve dolgozhassak, hiszen ha egy ennyire alap feladattal nem tudok megbirkózni, hogy várhatják el, hogy egy nagyobb kaliberűt teljesíteni fogok? Nem érdekelte őket az eddig elért eredményeim garmadája, csak fújták és fújták a magukét, engem viszont nem érdekeltek... csak az járt a fejemben, vajon hol van Leta, mit csinálhat, mi történt vele, merre ment, mit csinál és őszintén, voltak pillanatok, amikor nem bántam volna, ha egyszer csak ismét megjelenik és az oroszoknál borítana mindent, a ruszkik pedig golyót repítenének a fejembe. Legalább az FBI papolását nem kellett volna hallgatnom.
Hetekbe teltek, mire csitultak az indulatok. Nem viseltem jól a folyamatos egrecíroztatást, mivel természetesen a szervek mellett a maffia embereitől is kaptam az ívet, bár onnan kevésbé és inkább csak arra vonatkozóan, hogy abban a beosztásban, amibe a Parancsnok rakott az ilyen helyzetekre kötelességem felkészülni és nem lehet haditerv nélkül még egy kipakolást sem végrehajtani. Sokkal jobban be voltam szarva attól, hogy a Parancsnok megfoszt a bizalmasi címtől, minthogy az FBI megpróbál kiemelni a beépüléstől vagy valami más szankciót alkalmaz velem szemben; utóbbiak beígérték, hogy innentől kezdve még a seggembe is naponta bele fognak nézni és egy ideig komolyan is vették, akármerre jártam civil ruhás kollégákat jártam magam körül, a lakásomban poloskákat találtam, biztos voltam benne, hogy lehallgatják a telefonomat, egyetlen perc nyugtot sem hagytak nekem. Ekkor borítottam rá az asztalt a közvetlen felettesemre és közöltem vele, hogy így képtelenség dolgozni, ha minden lépésemet figyelik, akkor nem tudok koncentrálni a maffiában élt életemre, márpedig nekem most ez volt a feladatom és úgy tűnt, végre megértették, hogy a szopatásomtól fontosabb dolgokról van szó. Ha szórakoznak velem, nem fogják megkapni azokat az infókat, amikre szükségük van a végső nagy siker eléréséhez, nem kapnak vállveregetést és majd szépen fénylő plecsniket és nem fogják bezsebelni az elismeréseket sem.
Ezután kezdhettem el ténylegesen azzal foglalkozni, ami az eset óta birizgálta a fantáziámat: Leta-val. Végtelenül hosszúnak tűnő folyamat során tudtam meg, hová szökött, heteken keresztül saját magamhoz képest kifejezetten finom manipulációval, megfelelő, apró kérdések csepegtetésével sikerült kiszednem a Parancsnokból, hogy Európában van, sőt, kontaktot is kaptam hozzá, emlékeztetve Gorev-et arra, hogy szerinte is mennyire ütőképes csapatot alkottunk és ezt lehet, hogy nem kéne elengedni. A Parancsnok rám bízta, mit kezdek az információkkal, viszont nem titkolta, hogy konkrétan hülyének néz, amiért kapcsolódni akarok a nővel, aki magamra hagyott a zsarukkal. Napokig töprengtem, hogy felhívjam-e. Végül megtettem, de mivel valószínűnek tartottam, hogy a mobilomat még mindig figyelik, ismeretlen számról csörögtem... viszont amikor felvette, egy szó sem jött ki a számon, csak az ő hangját hallgattam. Talán tudta, hogy én vagyok. Fogalmam sem volt. Ám ekkor eldöntöttem, hogy látnom kell.
A biztonság kedvéért vártam még néhány hetet, amelyek csigalassúsággal teltek. Nem voltak konkrét elképzeléseim arról, hogy mégis mit fogok tenni, amikor megtalálom, találkozom vele vagy meglátom és az egész repülőút során egy hatalmas kőszikla nyomta a mellkasomat. Meg kellett volna nyugodnom abban a tudatban, hogy ő békén hagy engem, nem akar kibaszni velem, az álcám a továbbiakban is stabil, hiszen már feldobhatott volna, ha szándékában állna ártani nekem.. de nem tette, én meg hülye módjára elindultam húzgálni az oroszlán bajszát. Mert látnom kellett. Muszáj volt. Nem bírtam magammal, az ösztöneimet követtem. Így jutottam el Malaga-ba és a kapott infók miatt nem volt nehézkes megtalálnom a kis lakhelyét sem, ahol ugyan őt magát nem leltem, a környéken csapva egy kört nem volt nehéz kiszúrni őt a szikláknál ücsörögve. Más volt, mint korábban, már a távolból is sütött a kisugárzásának megváltozása és én még mindig nem tudtam, mire számítsak. Mint egy szemellenzős bolond, csak közelítettem felé, levegőt ugyan alig kaptam, igyekeztem megregulázni a vonásaimat. Arra éppen volt lélekjelenlétem, hogy elhúzódjak a felém lendülő üvegtől.
- Miért kell mindig megdobnod valamivel? - Kerestem meg végül a tekintetét összevont szemöldökkel. Végignéztem rajta, egy fél pillanatra elszörnyedtem a vélhetően inkognitó miatt választott fekete hajszínén, de a zöld íriszek villanása már sokkalta ismerősebbnek tűnt. - Én is örülök neked. - Majdnem elmosolyodva vizslattam őt továbbra is. Nem mozdultam, nem mentem közelebb, azon sem lepődtem volna meg, ha csak egy délibáb lett volna. - Gondoltam meglátogatlak. Vágytam egy kis napfényre az állandó szeles és borongós idő után. - Majdnem elszörnyedtem magamon. Hogy lehetek ennyire kínos?

Saját ordításomra és megfeszülő izmaimra riadok fel, mint minden korábbi éjszaka ez előtt. Nem tudok aludni, nem tudok enni, nem tudok tisztán gondolkozni, nem tudok levegőt venni - sem ébren, sem az álmaiman nem hagy nyugodni Jake gondolata. Vajon meghalt, és életem hátralevő részében kísérteni fog? És, ha igen, megérte? Nincs nappalom, és nincs éjszakám, csak onnan tudom, hogy az idő-, és a Föld a fájdalmam és a haragom miatt sem állt meg, hogy egymást váltják minduntalan, ahogyan az órák is gyötrően lassan telnek, egyik, a másik után, de már nem számolom egyiket sem.
Az első tizenöt óra kritikus volt: Chicagóból kijutni, és eljutni Charlestonba - egyik feltört és lopott autót cseréltem a másikra - a kikötőbe, ahol Nassir Yelena parancsára addig nem engedte el a teherhordót, amíg a fedélzeten nem koppant tompán a bakancsom sarka. És azóta fájdalmas és üres katatóniában telik az idő. Semmiféle inger nem ér, ami elterelhetné a gondolataimat és a figyelmemet hat napon keresztül: reggeli, csend, újabb és újabb céltalan és végeláthatatlannak tetsző, felajzottan megtett körök a hajó konténer labirintusában, ebéd, újabb száz meg száz méter a fedélzeten, vacsora, éjszaka, alvás. És nem alvás, helyette megelevenedett rémképek sora. Mind más és más, de a végük ugyanaz: muerte. Jake-é vagy az enyém, ezerféle módon, ezerféle végkimenetellel. Húsba merülő penge vagy lövedék, tökéletes, kör alakú sebhelyek, bőven vérző vágások. Néha a kezeim közül csúszik az éterbe, máskor nem marad belőle egyéb, csak por és hamu. Megint máskor a saját késemmel vágja fel a torkomat. Egyéb esetben pedig a kommandósok lőnek agyon, mint egy kutyát. Olykor pedig a Papa, a Parancsnok és Yelena legjobbjai hajtják végre Jake kivégzését. Minden szcenárió húsbavágón őszinte és valóságosnak ható.
A hajó Marrákesben köt ki, de a végállomás a túlparton van, Málagában. Kurva nagy tévedés volna azt gondolni, hogy azért lehetek most itt, mert olyan jó vagyok. Nem. Ez a jutalom - az, hogy még életben vagyok - büntetés része. Mint, amikor egy halálos fertőzött beteget elkülönítesz a többitől, csak, hogy az egészséges egyedek ne kapják el a kórt. Ez az én, személyes, privát karanténom, és az is marad, míg el nem csendesednek a dolgok - vagy túlságosan veszélyessé nem válik a létezésem, és Antonovék úgy nem döntenek, hogy inkább leszedetnek egy mesterlövésszel, aki valamelyik pálma tetején csücsül majd, a megfelelő pillanatot megragadva a likvidálásomra. Más okuk is lenne rá, elvégre nem csak Jake árulta el a sajátjait, hanem én is az enyémeket, ugyanis máig senki sem tud a férfi kilétéről. Ha pedig kiderül, akkor jobb leszek nekik holtan, semmint élve, ehhez kétség sem fér.
Újabb nap telik el és jelenleg létezésem egyetlen célja a beolvadás, és az eltűnés, ami a vörös hajkoronával nem, hogy nem lesz egyszerű, egyenesen úgy fogok kinézni az utcai kamerák-, vagy műholdak képein, mint egy kibaszott bólya, mintha láthatósági mellény lenne rajtam, és ennyi erővel a homlokomra is tetováltathatnám, hogy én vagyok én.
Nassir unokatestvére hozott a spanyol félsziget déli részére, Málaga egy külvárosi, óceánparti részén van a nyaraló - a sors mocskos fintorának vélem, hogy éppen ez fog majd új lakhelyemül szolgálni; azt mondta egyszer valaki, hogy a kabin gondolata passzol hozzám, és ettől csak öklömnyire szorul a gyomrom. Az itteni maffia nem túl nagy és még kevésbé feltűnő, leginkább a tengeri-, és óceáni szállítmányozásért felelnek, viszont, ha jól sejtem, Yelena nem bánná, ha terjeszkedhetne a családja Európában is. Micsoda szerencsés véletlen, hogy én meg épp most töltöm száműzetésemet nyaralásomat a félszigeten, nem igaz? Málagán, Marrákesben, Ibizán és Mallorcán virágzik a drogbiznisz, ezt pedig fent kell tartani és tovább terjeszkedni, leginkább Európa felé, nekem pedig megadatott a világ minden ideje és a Chicagóban történtek után, ha minden jól - és egyben rosszul - alakul, évekre letelepedhetek itt.
Mielőtt belevetném magam az éjszakába, és a munkába, amit jobb az éj leple alatt elvégezni, a partra megyek, a kedvenc szikláimra, a három, kedvenc tevékenységemet végezve: rumot kortyolgatok, egy cigaretta kíséretében, miközben úgy bámulok bele a vízbe, a hullámokba, a horizontot kémlelve, mintha választ adhatnának a feltett-, és fel nem tett kérdéseimre. Akkor is, ha el kellene fogadnom, hogy az életben és az életnek egyszerűen nincs mindig magyarázata a dolgokra, amik történnek velünk és körülöttünk, és néha tényleg csak úgy megtörténnek. Bármiféle előrejelzés, figyelmeztetés nélkül, és a végén már nem is marad más, csak az a fülsiketítő csend a detonáció után.
El kellene fogadnom, de nem megy, még ma sem.
Nem a szél hozza magával az illatot, és nem is jut egészen közel hozzám, hogy mondjuk egy pisztolyt szegezzen a halántékomnak. A nőstény kezd fészkelődni, én pedig az ösztöneimet követve fordítom az érzés irányába az arcomat, és először délibábnak hiszem, vagy túl sok volt ezúttal a rum, napszúrásra fogom, aztán egy újabb, groteszk álomnak vélem, amikor kezemet a homlokomhoz emelem és megbizonyosodok róla, hogy felém tart. Én is megindulok Jake felé, még el is mosolyodok, de szemem sarkából a távolt kémlelem, szikraként felvillanó, mesterlövész puska távcsövét keresve, vagy valamiféle árulkodó jelet, miszerint a bozótban bujkál az FBI, vagy épp az is lehet, hogy a homokba ásták be magukat. A levegőbe szippantok, megérzem jellegzetes illatát, de a puskaport, a fémek szagát, a kék egyenruha szövetének műviességét, a veríték és az olcsó kölni szagát keresem, ami a társaira utalna. Fülelek, hátha meghallom, ahogy egy pisztolyt vagy fegyvert biztosítanak, vagy megreccsen egy adóvevő a távolban. De csak a szél és a sirályok énekelnek az óceánnal.
És ebben az idilli pillanatban lendül a félig telt üveg a férfi felé, mintha csak egy ütő volna.
- Takarodj - nem ordítok, pedig kedvem az lenne hozzá, de a hangom így is kellően fenyegető. - Egyáltalán minek jöttél ide? - kérdezem mégis, széttárva karjaimat.