Puccos estélyek, mindenféle előkelőségek - az én nyelvemen simán csak sznobok-, akik árgus szemekkel figyelik minden mozdulatodat, hátha találnak valamit, amin majd jót csámcsoghatnak, ami miatt kevesebbnek tűnhetsz mellettük, magukat pedig feljebb valónak érezhetik. Olyanok, mint a keselyűk vagy a hiénák, mert igazán akkor jönnek csak elemükbe, ha valaki a soraik közül elbukik, hiszen náluk nincs sem olyan, hogy barátság, sem hűség vagy együttérzés. Csoda, ha soha nem éreztem magam biztonságban köztük?
Az első emlékem egyike is egy ilyen eset. Körülbelül nyolc éves lehettem, igazi kis tünemény, akit a legcsinosabb kislányhoz illő ruhába öltöztetett az aktuális dadája. Az egyik üres asztalnál üldögéltem fagyit majszolgatva, miközben a szüleim -akkor még egy párként-, készségesen nyaliztak a gazdag haveroknak, aztán az egyik ilyen párocska flegma utódja odasétált hozzám és addig sorolta nekem a lenéző megjegyzéseit, míg jobbnak nem tartottam, ha szimplán arcon nyomom a fagylaltos kehellyel. A szobámban végeztem "büntetésben" és akkor jöttem rá, hogy mi a megfelelő módszer arra, hogy elkerüljem az ilyen kényelmetlen partykat. Nemsokára már mindet a szobám rejtekében töltöttem és iszonyúan élveztem, hogy senki elvárásainak nem kell megfeleljek, hogy egyszerűen csak bedugtak egy szekrénybe, mint egy "majd felveszem, ha belefogyok" ruhadarabot és nyugalmam volt végre.
Aztán az anyám lelépett, helyét hamarosan egy újabb, fiatalabb nő vette át, akivel az első pillanattól tudtam, hogy nem fogunk jól kijönni. Nem is akartam, mert mégis minek akartam volna? Tudtam, hogy hamarosan majd egy másik, tök hasonló nőcske követi, mert már akkor is meg volt a magamhoz való eszem, na meg egyébként sem akartam esélyt adni arra bárkinek is, hogy a közelembe férkőzzön, aztán megint úgy hagyjon magamra, mint egy elfelejtett csomagot, mint ahogy az anyám is tette. Látogatott ő gyakran, sok időt töltöttem nála is, de mégsem volt már ugyanolyan ez az egész és, amikor az új családja gyarapodott egy plusz személlyel, már végképp úgy éreztem, hogy többé nincs ott helyem.
Később, már felnőttként egyre inkább rátaláltam a hangomra, egyre inkább próbáltam kiszakadni az apám világából, bár ez mit sem ért, hiszen az első adandó alkalommal, hogy leléphettem volna, a sors közbeszólt, Őt pedig egy olyan betegség kezdte fenyegetni, ami miatt nem lett volna szívem magára hagyni. Mégis csak az egyetlen élő rokonom, aki még valamilyen szinten törődik is velem, bár mindezt igen csak kétségbe vonta azzal, amikor belekényszerített egy olyan házasságba, ami tönkre teszi az egész életemet.
Mondjuk ezzel, csak akkor szembesültem igazán, amikor az esküvő napján rádöbbentem, hogy egy olyan férfihoz kell hozzá mennem, aki amellett, hogy bárkit simán meggyilkol, egy hímsoviniszta rohadék is és úgy általában semmibe veszi a nőket meg lényegében bárkit. Sokkolt a felismerés és az emlék az első találkozásunkról, ahol cirka tíz perc alatt odáig jutottunk, hogy már erőszakkal fenyegetőzött, én pedig épp előtte ácsorogtam megszeppenve, úgy nyögve ki azt a kis "igen"-t, hogy igazából azt sem tudtam, hogy mit csinálok, mikor pedig percekkel később tudatosult bennem, hogy épp Dmitriy Antonov felesége lettem, úgy másztam ki a mosdó ablakán át, mint akinek az élete múlik rajta és meg sem álltam a reptérig, hogy az első induló gépre felkerülve próbáljak meg megszabadulni Tőle és az élettől, ami így várhat rám.