Amikor a bennem tomboló érzelmek és gondolatok a tetőfokára hágtak, képes voltam olyan ostobaságokat is elkövetni, amikből csak az apám volt képes kirángatni. De azt is csak akkor, mikor az általa fontosnak vélt leckét az orrom alá dörgölte, ami valójában nem tanítás, hanem burkolt büntetés volt. Néha pedig nem is próbálta becsomagolni, de velem még így sem tudott bánni. Soha nem voltam egyszerű eset, egész életemben arra készítettek, hogy egyszer, ha eljön majd az ideje, átvegyem apámtól az irányítást, és ha valamiben, hát, abban már most biztos voltam, hogy máshogy akarom csinálni, mint ahogy Ő tette, még ha a kereteket meg is tartom majd. És ezt a Papa is tudta, máskülönben nem leckéztetett volna annyiszor, de a legutóbbi húzásával úgy ásta alá kettőnk kapcsolatát, mintha szándékosan akart volna bombát robbantani kettőnk között. A drága Papa soha nem volt sem heves, sem meggondolatlan, nem úgy, mint az elsőszülött gyereke, hisz mikor kibújt az anyaméhből, már akkor tökéletes volt. Hát, Papa. Baszd meg.
Az öreg Antonov telhetetlensége már tényleg nem tartott tiszteletben egyetlen határt sem, és úgy készült rátenni a város egyik legtehetősebb üzletemberének a vagyonára a kezét, mint a kibaszott középkorban. Egy házassággal, méghozzá azzal a nőszeméllyel, aki már az első találkozásunk során is bebizonyította, mennyire nem képes úgy viselkedni, ahogy azt a mi köreink elvárták volna tőle. Akkor még valami befolyásos férjre gyanakodtam volna, de miután kiderült, hogy kinek is a lánya, elég egyértelművé vált, hogy honnan a bátorság, de az apja nem fogja mindig pátyolgatni, és arra kibaszottul mérget vehetett, hogy én sem fogom megkönnyíteni az életét. Vagyis, ez volt a terv. Egészen addig a pontig, míg ott nem hagyott, és mint egy csúszómászó, el nem tűnt a frigy utáni másfél órában. Egyszerre tartottam gyávának, ostobának és bátornak is, mert bár főtt miatta a fejem, de még így is olyasmit tett le az asztalra, amihez még nekem sem lett volna merszem. Eleinte nem is akartam törődni Vele, mondván, hadd élje az életét valahol, rejtőzködve, mint egy meghunyászkodó nebáncsvirág, amíg meg nem kaptam az utasítást, hogy akár a föld alól is, de ássam elő.
Nem voltam az a házasodó fajta, és ennek Sofia is élő tanúja volt, bár miután az apám eltiltott tőle, kénytelen voltam más lehetőségek után nézni. Szerettem szórakozni, kiélvezni az élet lehetőséget, a szép nők társaságát, még ha többségük néha nem is önszántukból, hanem félelemből hódolt be, és bár nem szerettem keverni a munkát a magánélettel, de néhányuk miatt kénytelen voltam. És mióta a feleségem elhagyott, nem is tudtam másba ölni a dühömet, de talán nemcsak ebben, hanem a kezemhez tapadó vér mennyiségében is meglátszódott, mennyire nem vagyok képes kezelni mindazt, ami elé állított az apám. Pedig, talán pár röpke perc erejéig még el is játszottam a gondolattal, hogy megpróbálok jó lenni. Nem áttaposni azon az átkozott nőn, mint valami használt lábtörlőn, és még az elszántságot is megszültem arra vonatkozóan, hogy jó férj legyek. Hát, ezt szép szóval is b*szhatom, ennyit a nagy törekvésekről. Az újdonsült ara úgy jutalmazott, hogy szinte rögtön kereket oldott, és csak a jó ég tudja, hogy hol és milyen néven bújkál.
Nem akartam többször Rá gondolni ma este. Ha eszembe jutott, ismét éreztem ujjaimban a megfeszülő inakat, izmaim pedig hasonlóan reagáltak, de ezúttal nem szabadott elvetnem a sulykot. Nem tudtam, hogy mi a tét, vagy hogy mit kell majd tennem, ha előkerítem, de azt az utasítást már megkaptam, hogy mit nem tehetek. Nem bánthatom, nem emelhetek rá kezet, és ha nemet mond, annak tényleg nemet kell jelentenie. Utáltam ezeket a kibaszott szabályokat, mintha gúzsba kötötték volna a karjaimat. Hisz más körülmények között kit érdekelt volna, hogy mit akar az az átkozott szökevény, vagy hogy mit szeret és mit nem?