Élesen odavetett replikájára megingatom a fejem.
- Eszemben sincs - hunyom le egy pillanatra a szememet, ahogy megingatom a fejemet. Először csak az egyik szememet nyitom, aztán a másikat is. Nem volt nehéz megtalálni, idejönni annál inkább, már csak azért is, mert nem egyszer, s nem kétszer a tudtomra adta, hogy nem akar a klánban tudni, mi több: látni sem bír többé. Arról nem is beszélve, hogy bár a legtöbb itt tartózkodó már az orra hegyéig sem lát, legfeljebb épp csak annyit, hogy a poharat még megragadják ezen a késői, vagy korai órán, attól még mind vadászok, és biztos akad köztük olyan, aki szívesebben látna farkasként - a nappaliban kiterítve a kandalló előtt.
Faszság volt idejönni, de ki van zárva, hogy most, hogy végre elcsíptem, elengedjem és elszalasszam a lehetőséget. Nem, mintha józanul nem lenne őszinte - mostanában inkább fájón és marón -, de ordas nagy hazugság volna azt állítani, hogy nem akarom kihasználni az ittasságát, hogy egy kicsit nyugton maradjon a tompaságban. Nem, mintha erre emlékezne majd, amikor felébred. Nem is értem, mit gondoltam, hiszen érzem a tequila éles-, és a sör kesernyés illatát a pórusaiból párologni.
- Nem láttam - tényleg nem, de elhiszem neki, hogy van. - Hát - körülnézek, az egyik asztal alatt pihegő fazonon állapodik meg a tekintetem -, szerintem le kellene vennetek - vonom meg a vállamat finoman és lassan. - Fáj, hogy így látsz - felvonom egyik szemöldökömet, miután lesütöm a pillantásomat, hogy aztán rá emeljem, majd leülök vele szemben, amikor kiböki, hogy mégis csak érdekli, minek jöttem ide.
- Ugyanazt, amit eddig - amit mindig is, ami a részemmé-, az életemmé vált. - Szeretnék úgy beszélni veled, mint régen, hogy nem úgy nézel rám, mintha a legszívesebben felhasítanál. Ha csak egy kicsit félre tudnád tenni azt a kurva, elavult kódexet, meg a makacsságodat, és kinyitnád a szemedet, meg a füledet - meg az aranyszívedet -, és észrevennéd, hogy ugyanaz vagyok, aki voltam - a keze felé nyúlok. - Szeretnék hazamenni veled, és nap, mint nap, mint nap bizonyítani, ha te meg ezt akarod.

Sosem voltam még ilyen elveszett, mint most, és, ha Jax ott lett volna - de, legalábbis számára érthető okokból, nem volt -, akkor bizonyára én sem lennék itt. Mert Jax nem hagyta volna, kitépte volna a kezemből a vodkával telt üveget, aminek mostanra már csak kicsivel több, mint a fele pihen a konyhapulton. A kapcsolatunk jelenlegi dinamikájából adódóan pedig vagy fejbe baszott volna vele, vagy lelocsol, hogy aztán nemes egyszerűséggel a homlokomnak pöcköljön egy gyufát, majd a biztonság kedvéért, kétszer-háromszor belelőtt volna a testem tetszőleges pontjaiba.
De ugye Jax nem volt ott, ezért megállítani sem tudott abban, hogy ide jöjjek a híres-nevezetes, south side-i késdobálóba, ami több szempontból nézve is kurva nagy hülyeség volt, de mi mást tehettem volna? A családom, a klán, ami felnevelt és kinevelt, kivetett magából, nekem meg nincs kihez mennem, nincs hova fordulnom, nem mehetek a házba sem, és az a lakás nem az otthonom. Megszállott módjára kerestem, hogy meggyőzzem róla, hogy annak dacára, hogy, ami történt, amivé lettem, végtére is ugyanaz az ember vagyok, mint az előtt. Mielőtt bemart volna az a rohadék, mielőtt megfertőződtem volna a kórral. Ugyanaz vagyok, Jax, hát nem látod, hát nem érted? Nem akarok falkát, és nem hiszem, hogy jó ötlet volna visszamenni ahhoz, aki bemart, de akkor hova mehetnék, mi tévő lehetnék? Hova, ha nem hozzá, aki a világom meghatározó része, és az elvesztése olyan, mintha egy létfontosságú szervtől fosztottak volna meg? Hogy lehet, hogy bennem, bár megváltozott minden sejtem, nem változott semmi, ő pedig kifordult magából?
Nagyon későn, vagy nagyon korán érkezem a kocsmába, nézőpont kérdése, amikor a többség már hazament, esetleg egy másik helyre, vagy annyira részeg, hogy észre sem vesznek majd, és én is pont annyira vagyok részeg, hogy ne legyenek aggályaim, hogy ne féljek annyira - nem, mintha terveznék bemenni egy helyre, ahol akár egy maréknyi-, fél tucat-, tucat vadász is lézenghet, még, ha olyan homályosan is látnak, hogy fel sem fogják, hogy esetlegesen régről-, vagy egy tárcába rejtett képről ismerik a vonásokat.
- Hozzád jöttem - mondom ezt kevésbé magabiztosan, mint szerettem-, vagy terveztem volna korábban, amikor végre egy karnyújtásnyira van. És még az is lehet, hogy olyan türelmetlen voltam, hogy, amikor megéreztem a nyíló ajtón kiszökő-, csak rá jellemző illatot, egy életem, egy halálom, bementem.