Egy pillanatra megáll a számban a falat, amit éppen rágcsálok és a kintről hallható zajokra próbálok inkább figyelni, ahogy közeledik egy autó, majd megáll a felhajtón, viszont az ajtó csapódásának hangja elmarad. Lenyelem a falatot, bár a torkom úgy elszorul, hogy egyébként az is csoda, hogy lemegy rajta, a szívem pedig máris gyorsabb tempóra kapcsol, mert őszintén fogalmam sincs, hogy mégis mire számíthatnék most.
A milliónyi lehetőség között esküszöm, még az is megfordul a fejemben, hogy már egy bérgyilkos érkezett, hogy eltegyen láb alól, mert mondjuk Dmitrij elment a papához mesélni az érkező unokáról, akinek ez nyilván cseppet sem tetszett, de ezt az őrült ötletet elhessegetem egy fejrázással és betudom annak, hogy keveset aludtam. Egyébként is felismerem a kocsi hangját, már számtalan ébren töltött éjszaka hallottam, amikor Őt vártam haza vagy épp azért, mert hiányzott vagy pedig, mert rohadtul nem. Nehéz eldönteni, hogy most épp melyiket is érzem, amikor fogalmam sincs, hogy mire számítsak Tőle. Ezelőtt még sosem közöltem Vele, hogy gyereket várok tőle.
Mozdulatlanul ülök a konyhában, mert a kocsi még mindig a feljárón van és magam sem tudom mennyi idő telik el, míg szívem zakatolása mellett meghallom a kocsiajtó csukódását, majd a bejárati ajtó nyitódását és a tétova lépteket. Ahogy a kocsi hangját felismerem, már a lépteket is, így egy halk sóhajjal nyugtázom, hogy a drága férjem egy kicsit ittas, de mindez mit sem számít, ahogy a lépcső felé indulva elkezdi ledobálni magáról előbb a kabátot, majd a pólót is, ami így a konyhából nézve vagy nagyon absztrakt mintával van díszítve vagy pedig véres.
Fájdalom hasít belém a gondolattól, hogy mi a fenét művelhetett az éjjel ez az ökör, de aztán inkább magamat kezdem sajnálni, hiszen a francba is, itt voltam egész éjjel egyedül kétségek között, tanácstalanul és Ő inkább inni ment, mint hogy velem lett volna. Pedig, pokolian félek attól, hogy mi vár rám, hogy mi a fene lesz így az életemből, amit már eddig se én irányítottam csak legalább nem tartoztam felelősséggel saját magamon kívül még egy aprócska életért is. A férfi pedig, akit szeretek, akit minden faszsága és hibája ellenére akarok, épp bevágja a hálószobája ajtaját és épp ugyanúgy hagy magamra, mint tegnap éjjel.
Iszonyúan haragszom rá, amiért eszébe se jut, hogy Nekem milyen lehet ez az egész, mégis a harag ellenére is jó pár perccel később felállok a pulttól, a mosogatóba teszem a tányéromat és pár tétova pillantást követően végül elindulok azért a pólóért, hogy meggyőződjek arról, valóban véres és nem a mintha ilyen furcsa. Haragszom rá, de az aggodalom is ott dolgozik bennem és pontosan ez vezet fel a lépcsőn a szobája ajtajáig, ahol még épp hallom, ahogy elzárja a vizet a fürdőben. Azzal nyugtatom magam, hogy ha olyan durva sérülése lenne, nem tusolgatna olyan lelkesen, így inkább a szobám felé veszem az irányt és összedobálok magamnak néhány holmit a bőröndömbe, majd azzal együtt lesétálok a földszintre az ajtón kilépve pedig én magam keresem meg Kirillt. -Elmegyek. Jössz vagy maradsz?- szegezem neki a kérdést ellentmondást nem tűrően és esküszöm, valahol még némi hálát és megkönnyebbülést is látok az arcán, amiért most nem rázom le valami sunyi módon, így percekkel később már a lakásom felé haladunk kedvenc testőrömmel, akinek nyilván nem tartozik a feladatai közé, most mégis rázúdítom minden fájdalmamat.

||

A nap sugarai szinte kiégették a szemeimet, miközben megtettem azt a pár kilométernyi távolságot a klub és a ház között, de amikor beálltam a felhajtóra, jó pár percig a volán mögött maradtam. A torkomat szinte kimarta az éjjel elfogyasztott alkohol mennyisége, és ha most tükörbe néztem volna, szinte biztos, hogy egy olyan csapzott verzióm köszönt volna vissza rám, mint akit szarrá vertek az éjszaka, bár, ez még annyira nem is volt távol a valóságtól. Éreztem, hogy az öklöm még mindig sajog, hogy a keserű íz az ajkaim között nem a vodka, hanem a vérem maradéka, de kicsit sem bántam, hogy kiprovokáltam azt a verekedést, hagyva, hogy az az átkozott faszfej különösebb ellenkezés nélkül tudjon behúzni, de utána én sem maradtam adósa. Addig sem arra koncentráltam, ami előtte történt, próbáltam minden Olivia körüli gondolatot száműzni a fejemből, de az este elején, mikor helyet foglaltam az egyik bokszban, még volt lehetőségem alaposan végig gondolni, mi is lesz ezek után. Már azon kívül, hogy Olivia a végén már egyedül akart gyereket nevelni, és azon kívül, hogy közölte velem a rideg tényeket, mást nem is nagyon hagyott, bár, aligha tudtam volna többet mondani annál, mint ami kibukfencezett belőlem. És amivel valószínűleg egy életre elveszítettem, de újra és újra oda lyukadtam ki, hogy nem tudtam, mit várt tőlem. Vagy hogy mit gondolt, tényleg ugrálni fogok örömömben, amiért gyereket szül ebbe a családba, ilyen körülmények között? Hogy belőlem majd jó apa lesz? Kurvára nem álltam készen erre, nem akartam egy gyerekről gondoskodni, és nem akartam azt sem, hogy az apám játékszerévé váljon a gyerekem. Az én... gyerekem.
Talán ez volt az a gondolat, ami a leginkább elsodort a valóságtól, vagy ami miatt még kevésbé akartam a józanság partjain maradni, így mikor némi agresszív provokáció után volt lehetőségem eltörni annak a senkiházinak az állkapcsát, már nyilvánvaló volt, hogy elértem, amit akartam. Teljesen kikapcsoltam magamból minden emberséget, és azzá váltam, aki mindig is voltam, míg Olivia az életem részévé nem vált. Nem érdekelt a fájdalom, mert az meg sem közelítette azt, amit a mellkasomban éreztem, csak arra ocsúdtam, hogy valaki jegeli az öklömet, majd néhány órányi józanodást követően ismét kocsiba ültem.
És még mindig ott ültem a felhajtón, némi hezitálás után döntve úgy, hogy végre betessékelem magamat a saját házamba, de a lábaimon éreztem leginkább, hogy mennyire kimaradt az a bizonyos alvás, az elfogyasztott alkohol mennyisége után pedig kisebb csoda volt, hogy még képes vagyok megállni a saját lábaimon. Ledobtam a kabátot az előszobában, szinte menet közben tépve le magamról a kissé véres pólót, amit valahol az előszoba és a lépcső között hagytam el, és míg elértem a szobáig, nagyjából minden ruhadarabot lerugdaltam magamról, hogy csak be kelljen állnom a hideg víz alá, úgy folyatva az arcomra, mintha ettől vártam volna a józanodást, de ez a pár perc hideg zuhany is csak arra volt jó, hogy újfent visszataláljak a keserű valóságba.
Minden mozdulatom lassú és komótos volt, majd miután fogat mostam és felöltöztem, elindultam az ágy felé, olyan merő fáradtsággal borulva a párnák közé, hogy talán két perc sem kellett az álom beköszöntéig.

Most az tűnt a legjobb ötletnek, ha felvonulok a szobámba, ahogy eredetileg is terveztem és megbarátkozom a jelenlegi helyzettel, hiszen Dmitrij is egyértelműen jelezte, hogy már nem akar erről beszélni. A képet és a borítékot a kezembe nyomta és úgy sétált át a nappaliba, hogy közben még csak rám sem nézett ez pedig sokkal jobban fáj, mint szeretném. Hiszen, teljesen megértem, hogy ez számára is sokkoló és nem is azt vártam most tőle, hogy ezer wattos mosollyal kezdjen arról ábrándozni, hogy hol lesz majd a gyerekszoba vagy, hogy milyen színű lesz, de azért az, hogy így elzárkózik és annyit mond, hogy képtelen erre, iszonyú érzéseket kelt bennem. Pontosan olyan kibaszottul egyedül érzem magam, mint az elmúlt napokban, míg próbáltam őt kerülni, csak az legalább miattam volt és nem azért, mert Ő elsétált mellettem.
Minden esetre arról azért biztosítom, mielőtt a szobám felé veszem az irányt, hogy bárhogy is áll az egészhez, az a lehetőség nem szerepel a választhatók között, hogy elvetessem ezt a gyereket, bár ha megkérdezte volna, hogy mennyi idős és mi a helyzet, akkor tudhatná, hogy a tizenkettedik hétig amúgy is rizikós még az egész, de minek is fecsérelném a szavakat? Amikor azt sem tudja, hogy mit várok Tőle...
Úgy vágom be magam után a szobám ajtaját, hogy abból érthető legyen számára, hogy ne is próbálja kinyitni, bár egyébként sem hinném, hogy ezek után megpróbálkozna vele, így aztán nyugodtan leülhetek az ágyra bőgni, hiszen Őt most veszítettem el, helyette azonban itt van bennem ez a kis valami, ami már most úgy felforgatta az életemet, hogy már nem is tudom, hogy tényleg az én életem-e egyáltalán. Egyszerre vagyok rá pokolian dühös, másfelől viszont tudom jól, hogy Ő aztán a legkevésbé sem tehet erről az egészről.
Nem tudom mennyi idő telik el, míg az ágy szélén ülve magam elé bámulok, de érzékelem, ahogy odalent bevágódik a bejárati ajtó majd az udvaron álló autó motorja felbőg és elhajt, ettől pedig, csak még dühösebb leszek Rá. Képtelen arra, hogy ésszerűen végig gondolja a helyzetet vagy, hogy legalább biztosítson arról, hogy mellettem áll, de azzal nincs problémája, hogy késő este elvonuljon a klubjába a lotyóihoz. Ez Ő és nem is igazán értem, hogy mire számítottam. Ja igen. Pontosan erre és pontosan ezért féltem elmondani ezt neki, igazság szerint, ha az a nagy szerelem csak ennyi volt, hogy egy komolyabb problémánál máris eldob magától, akkor nincs is értelme az egésznek.

Úgy térek reggel magamhoz, ahogy este odakuporodtam az ágyra, azzal a különbséggel, hogy akkor nem kínzott rosszullét, ami miatt most is rohanhatok a mosdóba és mivel késő hajnalig azt vártam, hogy vajon Dmitrij mikor jön haza, ami már egészen megszokássá vált nálam, egy forró zuhany most extrán jól esik. Nagy eséllyel haza sem jött, hiszen minek is jönne, csak hogy reggel ismét eltűnhessen, mielőtt még ne adja az ég, szembe kellene néznie a valósággal, így teljesen nyugodtan sétálok le a konyhába reggelizni. Már, csak arra leszek kíváncsi, hogy az újabb partira, amire hivatalosak vagyunk ma este és amire az apja kifejezetten parancsolta, hogy toljuk el a képünket, hogy fogunk végül elmenni.

||

Még az sem volt egyértelmű, hogy Ő mit vár tőlem, miután közölte velem a hírt, de azon túl, hogy nem jöttek szavak a számra, nem tudtam mit hozzátenni ehhez az egészhez. Még azt sem mondhattam, hogy olyan könnyű lett volna, elvégre, Olivia-ról volt szó, nem holmi nőcskéről, akinek egyszerűen, szemrebbenés nélkül mondhattam volna, hogy vetesse el, mert bár ez a gondolat túlságosan is közel került a fantáziámhoz, volt annyi józan eszem, hogy ne mondjam ki. Mert bármit is jelentett ez a gyerek, bárhogy is reagáltam rá én vagy Ő, nem állhattam elő ilyesmivel, megkockáztatva, hogy nemcsak a meg nem született gyereket, de Őt magát is elveszítem, méghozzá a legkegyetlenebb, legdurvább módon, és ha valamiben biztos voltam még most is, az az, hogy Rá ugyanúgy szükségem van, mégsem tudtam beleilleszteni a képletünkbe azt a plusz elemet, ami éppen a testében növekedett. Mintha darabjaira hullottunk volna, és ezen a ponton talán Ő maga is annak örült volna, ha megcsal korábban, hátha egy olyan férfi gyerekét várná most, aki képes szeretettel és örömmel a feladat elé állni. Az egész kezdett kicsúszni a kezeim közül, egyre nehezebb lélegzetvételekkel kezelve azt, amit láttam és ami közben végig ott tombolt a fejemben, vadabbnál vadabb képeket lökve a szemeim elé.
Nem is tűnt jó ötletnek megszólalni, miközben vissza adtam Neki a képeket, majd elsétáltam mellette, a nappalit tűzve ki célul, de ezúttal már abban bíztam, hogy az eredeti úticélját fogja folytatni és nem várja majd, hogy most rögtön megváltsam a világot ezzel a gyerekkel kapcsolatban. Főleg úgy, hogy hirtelen a legőszintébb vágyam egy tucat vodka lett, ami kimossa a fejemből az összes kibaszott gondolatot. Ennek ellenére hallottam magam mögött a lépteket, amik végül a lépcsőnél váltak el, emiatt egy pillanat erejéig hátra is fordultam, szembesítve magam mindazzal, ami a tekintetében tombolt, de ettől csak nehezebb lett minden. Főleg miután tényként közölte, hogy megtartja a gyereket, anélkül, hogy egy percnyi beleszólást adott volna az egészbe. És innentől nyilvánvaló volt, hogy Ő már döntött, méghozzá nélkülem, úgyhogy akár a kezébe is adhattam volna egy kalapácsot, hogy elkezdje beverni a szögeket a kapcsolatunk koporsójába. - Ha már úgyis tudod, hogy mit fogsz csinálni, nem tudom, mit vársz tőlem - szólaltam meg végül, megemberelve magamat, de ezekben a szavakban benne volt minden, ami kavargott bennem, egyszerre üzenve meg, hogy nem állok az útjába, miközben nyilvánvalóvá tettem a tüskét is, ami percek óta egyre mélyebbre jutott a szívemben. Döntött, nekem pedig vagy az ujjongó szerepe volt kiosztva ebben a történetben, vagy a kilépő szereplőé. És a jó ég tudta csak megmondani, hogy valaha képes leszek-e ujjongani ezért az egészért.
Magam sem tudtam, hogy mikor lett csend körülöttem, miután leültem a nappaliban, ezúttal sem mellőzve a vodkás üveg társaságát, már nem is fárasztva magam a poharas adagolással, de ahelyett, hogy segített volna csillapítani a gondolataimat, inkább még hangosabban tomboltatta őket, mintha az agyam meg akarta volna erősíteni, hogy innen nincs visszaút, hogy elveszítem Őt, a gondolat ezredik megismétlődése után viszont a lábaim önálló életre keltek, a komód tetejéről markolva fel a kocsi kulcsait, és miután bevágtam magam mögött a bejárati ajtót, rögtön szembe találtam magam Kirill-el, aki innen tovább már tudta, hogy az Ő dolga mostantól Olivia felügyelete. - Csináld jobban, mint tegnap - vetettem oda Neki foghegyről, elindulva a kocsi irányába, bár, a dühöm valójában már nem Neki szólt. Elvégre, mivel lettünk volna előrébb, ha nem veszíti szem elől? Az egyedüli következmény az lett volna, hogy ez az egész egy nappal korábban lejátszódik, nem mintha már nem lett volna teljesen mindegy. - Bűzlesz a vodkától, így akarsz vezetni? - dobta vissza a labdát, amivel megálljra kényszerített, de csak egy lesújtó pillantásra futotta. - Remélem, nem ezzel akartál megállítani - zártam rövidre ezt a nevetséges beszélgetést, mielőtt bevágódtam volna a volán mögé, alig fél perc elteltével kikanyarodva az útra.

Vele ellentétben én már napokkal ezelőtt átestem ezen a sokkon, úgyhogy most nem hibáztathattam, amiért hosszú pillanatokig képtelen bármit is mondani. A helyében én se nagyon találnám a szavakat és szinte biztos vagyok benne, hogy mostanra már inkább bánja, hogy nem azt vallottam be, hogy mondjuk kikezdtem az egyik kollégámmal vagy a fogorvosommal, mert azt még mindig sokkal jobban tudná kezelni. Az erőszak ismerős terep. A gyereknevelés kevésbé, bár utóbbiban én legalább annyira tapasztalatlan és rémült vagyok, mint Ő. Más kérdés, hogy nekem még legalább van esélyem arra, hogy majd a felébredő anyai ösztön, egy rakás szakkönyv meg egy csomó film ad némi támpontot, de Dmitrij nem állhat neki a partikon a többi rosszfiúval a babavárás öröméről csevegni. Vagy kérdezze meg az apját, milyen volt, amikor Őt vagy a húgát, Yelenát várták? Kibaszottul nevetséges és groteszk ez az egész, csak épp nevetni most valahogy egyikünknek sincs kedve.
Reszkető gyomorral figyelem, ahogy hol engem, hol a képet nézi, a szemem láttára hullva darabokra, ami lássuk be, egy olyan férfinak, mint Dmitrij, egyáltalán nem kenyere. Neki, aki egyébként mindent mindig irányítani akar, ez a jelenlegi helyzet maga lehet a pokol, de ennek ellenére azért csak várnék Tőle valami reakciót, bármit, akármit, csak hogy tudhassam, hogy hányadán állunk, mert a jelenlegi helyzetben ez a kis apró bökkenő könnyedén jelentheti a kapcsolatunk végét is.
A percek óráknak tűnnek, a ház csendje lassan, már fojtogatóvá válik, miközben még mindig nem történik semmi, így végül megpróbálom egy kérdéssel megtörni azt a különös transzt, amibe zuhant és én lennék a legboldogabb, ha azt mondanám, hogy úgy reagált, amire nem számítottam, de nem. A képet a kezembe nyomja borítékostól, mindenestől, miközben elsétál mellettem én pedig erőnek erejével kell visszanyeljem a kikívánkozó könnyeket, így inkább le is hunyom a szemeimet, miközben a távolodó lépteit hallgatom és, csak egy nagyobb lélegzetvételt követően indulok el a lépcső felé. -Elvetetni nem fogom, ezt jobb, ha már most letisztázzuk.- közlöm fennhangon, mert közben már azt sem tudom, hogy hova vette az irányt. -Akkor inkább végig csinálom egyedül.- adom meg a záró szót, mert ha valamiben biztos vagyok az az, hogy nem fogom elvetetni ezt a gyereket, bármilyen pocsékul is időzített és, ha kell, majd egyedül a saját lakásomban a saját nevemmel megoldok mindent.

|Bad Dreams|

Szükségem volt a magyarázatra, mert anélkül csak sötétben tapogatóztam, és bár a bizalom megannyi kérdésre adhat választ, de ebben az esetben ez most kibaszottul kevésnek bizonyult, főleg ha olyan gyanú támad az emberben, ami éppen a bizalmat tépázza meg leginkább. Bárhogy is győzködtem magam arról, hogy nem lenne képes ezt tenni, és inkább az én bűnlajstromom végére férne oda, hogy még hűtlen is vagyok, mégsem tudtam mibe kapaszkodni. Mert bármikor történhet valami, nálunk semmi nem ismerte jobban azt a szikrát, ami végül minket is összeláncolt, de mi volt a garancia arra, hogy az a szikra nem támad fel ismét, valaki mással? Ez pedig nemcsak a hűséget, de a kapcsolatunkba vetett bizalmat is kétségbe vonta, elvégre, amit eddig szilárdnak és egyedülállónak gondoltam, talán mással ugyanúgy működik, és kicsit sem voltunk sem egyediek, sem szerencsések. Mégis mit kellett volna gondolnom, mikor újabban semmit nem tudtam Róla? Nem mondott el semmit, mellé még el is tűnt, és minden kibaszott bizonyíték ellene szólt, én pedig kevésnek bizonyultam ahhoz, hogy bármivel is meg tudjam magyarázni a jeleket. Pedig benne volt minden bizalmam, mégis, nem tudtam szabadulni attól a gondolattól, hogy nem vagyok méltó Hozzá. Hogy... egyszer tényleg rájön majd, milyen is vagyok valójában, és amint tud, kiugrik ebből az egészből.
A csókja enyhített valamelyest a gondolatfolyam súlyán, egészen addig taszítva, hogy kis híján elragadtattam magamat, már fejben azon morfondírozva, hogy miként is tüntessem el róla a göncöket, de utána ismét a kétely maradt. Bár az maradt volna örökre... mert azzal, amit végül közölt velem, nem tudtam mit kezdeni. Azon túl, hogy levert a víz és a torkom sivatagi szárazsággal reagált a hírre, mást nem tudtam produkálni, a nekem adott képeket pedig hiába bűvöltem, nem tudtam rajtuk beazonosítani semmit. Olivia nevén kívül, ami ott díszelgett a bal felső sarokban, ezen a ponton pedig végre összejött, hogy nyeljek egy hatalmasat.
Vastag burok emelkedett körém, amin alig szűrődtek át szavai, nem is értettem, hogy miről beszél, hol Őt, hol pedig a képet nézve, de a ledermedt mozdulataimból még mindig sejthette, hogy nem ocsúdtam fel. Mit kellett volna kezdenem ezzel az egésszel? Életem legrosszabb rémálma készült valóra válni, és a helyzet kicsit sem volt rózsásabb annál, mint amikor azt hittem pár perce, hogy megcsalt. Hát, valaki tényleg közénk férkőzött, de amíg egy szerető tényét még tudtam volna kezelni, ez... hidegzuhanyként ért. Még a felszólítása után sem jöttek szavak a számra, helyette utána léptem, hogy a keze ügyébe nyomjam a képeket, majd megköszörültem a torkomat. A lehető legostobább kérdés jutott eszembe, amit végül nem mondtam ki hangosan: hogy mégis hogyan lehetséges ez, de ez nem szorult különösebb magyarázatra, pontosan tudtam, hogy mégis hogyan történt, azt sem feltétlenül tudtam mondani, hogy nem teremtettünk rá bőven alkalmat, hogy meg is tudjon történni, csak egyszer sem jutott el az agyamig az, hogy bármikor előléphet egy ilyen következmény. - Én erre képtelen vagyok - szűrődtek ki végül szavak a fogaim között, miközben elsétáltam mellette, ekkor már Rá sem nézve, mert képtelen lettem volna még azt a mérhetetlenül sok érzelmet is magamra venni, ami belőle áradt volna felém jelenleg. Egy normális világban ezt örömként fogtuk volna fel, és abban a világban a támogatásomról biztosítottam volna, Vele együtt vészeltem volna át a kritikus időszakokat, várva arra a gyerekre, de a mi életünk kurvára nem egy normális világban kapott helyett. És én nem válhatok apává. Ő pedig... nem akartam, hogy anya legyen. Nekem volt Rá szükségem.

Annyira eltöltött a félelem és a kétségbeesés, a tanacstalanság attól, amire fény derült a napokban, hogy eszembe se jutott, miféle kétségeket ébreszhetek Benne a viselkedésemmel, hogy végül már szenttül meg lesz győződve arról, hogy valaki másé a szívem, mikor azt már réges-régen Neki adtam. Akármennyire is rettegek most, az iránta érzett szerelmemen ez mit sem változtat, sőt, ebben a kaotikus helyzetben, ebben a nevetségesen váratlan fordulatban úgy érzem, hogy egyedül Rá van szükségem. Az Ő ölelő karjaira, az illatára, teste melegségére, mert számomra mindezek egyvelege jelenti a biztonságot és, ha elég jó színész lennék, nem kellett volna megfosztanom magam ettől az elmúlt pár napban sem, de képtelen lettem volna elrejteni előle az aggályaimat.
Arról nem beszélve, hogy másra sem tudtam volna gondolni csak, hogy vajon mennyire fog ez eltűnni, mennyire veszítem majd el, ha közlöm Vele, hogy gyereket várok, amire amúgy rohadtul nem számított egyikünk sem és nem is igazán volt tervben. Nem, amikor épp csak zöld ágra vergődtünk vagy amikor épp a feje tetejére állt a világa, a családjában belső viszályok dúlnak és különben is ellenünk van a fél világ. Erre a meglepetésre sosem lett volna jó alkalom, de ennél rosszabb nem is lehetett volna.
Ösztönösen cselekszem, mikor ajkaiért kapok, mert az elhangzott szavaktól, a fájdalmas vallomásától, hogy összetöröm a szívét, kis híján az enyém is meghasad, hiszen ha valamit nem akarok, hát az az, hogy elveszítsem a szerelmét, Őt, azt ami köztünk van, ez pedig tisztán kiérződik csókunkból. A ragaszkodás, a kétségbeesés, a félelem, a féltés mind ott van benne, egy jókora adag vággyal fűszerezve, mert hazudnék, ha nem akarnám Őt piszkosul most azonnal, de akkor soha az életben nem fogok tiszta vizet önteni a pohárba.
Más kérdés, hogy amikor ez végül megtörténik, Dmitrij úgy elsápad, hogy fontolóra veszem, hogy talán az a tiszta víz az arcába se ártana, de a kérdése és az a frusztrált "bassza meg" elég bizonyíték arra, hogy nem kapott sem sokkot, sem agyvérzést. -Hát ja. Bassza meg.- bólogatok elgondolkodva, hiszen amikor a második majd a harmadik teszt is pozitív lett, én pontosan ugyanezt a két szót ismételgettem szorgosan, csak közben a hajamat túrtam kínomban és a fürdőszoba padlóján ücsörögtem. -Én nem tudtam...szóval...kibaszottul...- kezdek bele jó párszor a következő mondatba, de most Őt és a reakcióját látva ismét milliónyi gondolat kezd zakatolni a fejemben és egyik rosszabb, mint a másik. -Mindegy. Ez... Majd megoldom.- sóhajtom beletörődőn, közbe már téve pár kósza lépést hátrafelé, ki a konyhából. -Szóval orvosnál voltam és tekintve, hogy Kirill milyen pletykás, nem akartam, hogy tőle tudd meg.- motyogom halkan, ekkor már olykor az arcát vizslatva, miután szemügyre vette azt a képet amin amúgy egyáltalán nem csodálom, ha nem tudja, mit is kellene nézni. -Mondanál valamit?- bukik ki belőlem a frusztrált kérdés, mert azért félelmek és pánik ide vagy oda, azért jó lenne tudni, hogy számíthatok-e rá vagy innentől oldjam meg egyedül a problémáimat.

|Bad Dreams|

Az, hogy szívem szerint ripityára törtem volna mindent körülöttünk, még meg sem közelítette azt az érzést, ami a mélységekben tombolt bennem. Ahol egyszerre éreztem magamat felszarvazva, elárulva és összetörve, holott úgy bíztam Rá a szívemet, hogy meggyőztem magamat arról, mennyire vigyázni fog rá. És mégsem tette, mintha azután, hogy kitépte a mellkasomból, rögtön ki is hajította volna az ablakon, miközben tudta, hogy soha senkivel nem osztottam meg, és soha senkire nem bíztam még rá sem a szívemet, sem pedig az érzelmeimet. Talán igaza volt a húgomnak, ez az egész gyengeséget szül, én pedig kibaszottul utáltam gyenge lenni, mégis, már nem tudtam ellenállni ennek az egésznek. Már megtörtént, és hiába próbáltam elzárni magamtól Őt, hiába próbáltam eltolni, mindig visszatért, vagy én mentem utána, hogy magamhoz láncoljam, a lényegen mit sem változtatott. És most elvárta, hogy elhiggyek egy nyílt hazugságot, pedig tudnia kellett volna, hogy átlátok rajta, nem most jöttem le a falvédőről, és bármit is akart elhitetni velem, a legkisebb jelét sem mutattam annak, hogy hajlandó vagyok bekajálni ezt a sületlenséget. Mert történt valami, és ha nem valaki más miatt, akkor itt volt az ideje elmondani, hogy mi történik, és miért viselkedik olyan furcsán. Nem hagyhatott cserben, most nem. És talán ez a kétségbeesés szülte azt is, hogy arcát ujjaim közé fogtam, már-már könyörögve, hogy legyen őszinte, erre pedig előtte még soha nem volt példa. Mintha a saját kétségbeesésem aktuális szintjét próbáltam volna a tudtára hozni, egyértelműen közölve Vele, hogy összeroppantja a szívemet a viselkedésével, azt pedig mindketten tudtuk, hogy milyen nehéz visszaépíteni az ilyesfajta bizalmat. És mikor szemei megteltek könnyel, már tudtam, hogy célt értem, és ha valamikor, hát most őszintén fog válaszolni arra, hogy mi is történik.
A csókra azonban nem számítottam, amivel béklyóba zárta ajkaimat, ebben pedig benne volt minden, a kavargó érzelmek őszinte, nyers kavalkádja, a kétségbeesés savanyú íze, és a tehetetlenség bizarr aromája, attól pedig egy egészen kicsi választott el, hogy ne akarjam itt helyben letépni róla az összes ruháját, hogy a testébe feledkezve kapjak némi vigaszt, ezt azonban Ő maga gátolta meg azzal, amikor ellépett előlem, néhány másodpercig magamra hagyva a kételyeimmel, tétován lépve előre egyet-kettőt, újra a hajamba túrva, míg vissza nem tért valami borítékkal a kezében, az viszont, amit mellé mondott, úgy leforrázott, mint előtte még talán soha semmi. Szinte éreztem, hogy a vér kiszalad az arcomból, majd minden porcikámból, a torkom pedig kiszáradt, szavakról pedig momentán nem is álmodtam. Mondanivalója visszhangot vert a fejemben, újra és újra ismételgetve, hogy mit is közölt velem éppen, és még abban is biztos voltam, hogy a szívem is elfelejtett verni pár ütemet, miközben csak bambultam Rá, majd a borítékra, amit a kezembe nyomott. - Hogy mi vagy? - jött belőlem az ösztönös, hitetlenkedő kérdés, miközben mindenáron ignorálni próbáltam a borítékot, ami minden bizonnyal kellő bizonyítékot tartalmazott ahhoz, hogy hitelt nyerjenek a szavai. De én alig fél perccel ezelőtt még szentül hittem, hogy megcsal, mit kellett volna kezdenem ezzel az egésszel? Egyáltalán.. mit kezdjek vele? Én nem lehetek apa, nem akarok az lenni, soha nem is akartam, főleg nem most, főleg nem... - Bassza meg - bukott ki belőlem, épp csak annyit mozdulva, hogy kinyissam a borítékot, amit a kezembe nyomott, de azon kívül, hogy a fekete-szürke háttéren láttam pár világosabb foltot, az égvilágon semmit nem tudtam kivenni. Főleg nem tudtam értelmezni, hogy amit látok, az milyen formában mutat meg egy... gyereket.  

Tudom, hogy mennyire nem fair, ahogy éppen viselkedek vele, még akkor sem, ha napokkal ezelőtt épp én voltam, aki szenvedett és Ő volt, aki távolságot tartott, ezáltal pontosan tudom, hogy min mehet miattam keresztül. Talán joggal gondolhatná, hogy ez valami kicsinyes bosszú azért, amit velem tett, de túl jól ismer ahhoz, hogy ezt gondolja rólam és azt azért őszintén remélem, hogy valahol mélyen a kétségbeesés és a féltékenység mélyen azt is tudja, hogy milyen kibaszottul szeretem. És épp ez, ez az érthetetlen viselkedés szüli a féltékenységet, hogy válaszokat keres a cselekedeteimre, hogy miért igyekszem olyan nagyon távol lenni Tőle pedig, ha tudná, ha csak sejtené, hogy miről van szó, talán nem is bánná annyira, ha eltűnnék. Ha csak sejtené, hogy az elutasítása mellett arról félek a legjobban, hogy emiatt majd elveszítem, megértené miért vagyok ennyire tanácstalan.
Ennek azonban itt és most pontot kell tenni a végére és minél többet hallgatom és látom, ahogy őrli magát, ebben annál inkább biztos vagyok. Nem tehetem ezt Vele, nem taszíthatom ilyen mélységekbe, csak mert berezeltem és épp ezért követem a konyhába és próbálom újabb és újabb magyarázattal nyugtatni, de őszintén meglepne, ha ennyivel beérné. Átlát rajtam és Ő is tudja, hogy azért nem ráznám le Kirillt, hogy a barátnőmet lássam, sőt, igazából semmi miatt, mert már legalább annyira a bizalmasom nekem is, mint Neki.
Lassan már véresre harapom a számat, miközben kérdések hadát zúdítja rám, egyik lábamról a másikra helyezem a súlyomat, mintha attól beugorhatna valami zseniális ötlet, hogy miként is vázolhatnám a helyzetet, végül mikor arról beszél, hogy mit művelek vele vagy épp, hogy mit nem, kényszeredetten összepréselem ajkaimat egészen addig, míg előttem nem terem és kezei közé nem fogja az arcomat. Könnyek gyűlnek a szemembe elsuttogott szavai hallatán, a szívem vadul zakatol mellkasomban az adrenalintól, a félelemtől, attól ami történik velünk és, csak arra tudok gondolni, hogy el fogom Őt veszíteni.
Hirtelen kapok ajkaiért, amolyan most vagy soha módon, mintha soha többé nem lehetne már erre lehetőségem és csókom ízéből is ez érződhet, ahogy kétségbeesetten, szenvedélyesen követelem ajkait és nyelvét. Mintha arról próbálnám szavak nélkül biztosítani, hogy a szíve kicsit sincs veszélyben, hogy nálam biztonságban van még, ha most nem is érti még, hogy mi történik, végül hirtelen elszakadok Tőle, pár másodpercig homlokomat homlokának dőltöm és fájdalmasan sóhajtok egyet. -Sajnálom, hogy ezt tettem Veled, de mutatnom kell valamit.- nyúlok finoman a kezeiért, hogy egy gyengéd mozdulattal lesöpörjem őket az arcomról, majd kisétálok az előszobába a táskámért és előhúzok belőle egy borítékot. -Terhes vagyok, Dmitrij.- bököm ki végül, közben kínosan kerülve a pillantását, így jelenleg pont jónak tűnik, ha a felé nyújtott borítékot bámulom épp, amiben pár ultrahang fotó és a kapott vizsgálati eredmények vannak, amiért Kirill nélkül mentem el.

|Bad Dreams|

Nem tudtam mit kezdeni a titkokkal, mert az én világomban nem volt helye ezeknek, az őszinteség mindenki sajátja volt közöttünk, már csak azért is, mert sok esetben csak így tudtunk maradéktalanul megbízni egymásban. Még ha valahol nevetséges is bizalomról beszélni a kibaszott maffiában, miközben közöttünk is bármikor feltűnhetett egy áruló, aki úgy kavarja meg az állóvizet, hogy közben bajba sodor minket, akár a saját élete árán is. Nem akartam vaskos kezű diktátorrá válni itthon, nem akartam megmondani, hogy miként élje az életét, de abban azért bíztam, hogy ha történik valami, főleg a múltkori beszélgetésünk után, akkor az őszinteség lesz az első, ami felüti a fejét, nem holmi titkolózás. Olyan kétségek közé taszított ezzel, amiknek a létezéséről sem tudtam, és bár így már teljesen megértettem, hogy mit élhetett át az azt megelőző hetekben, mégsem akartam megszokni egy pillanatra sem ezt az állapotot. Mert míg Ő csendben tűrt, remélve, hogy egyszer majd jobb lesz, én az első adandó pillanatban felcsattantam, nem volt meg bennem a hallgatás képessége, és erőnek erejével kellett tartanom magam ahhoz, hogy pár nappal ezelőtt ne nyissam meg ezt az egészet. Bár, akkor még legalább nem jutott eszembe az az eshetőség, hogy talán összeszűrte a levét valakivel, ahhoz kellett ez az indokolatlanul furcsa eltűnése tegnap és ma délelőtt, ez pedig olyan képeket szült a szemem elé, hogy szívem szerint kitéptem volna mindkettőt, de az agyam még úgy sem csillapodott volna. Mintha a bizalmamba taposott volna azzal, hogy eltűnt Kirill szeme elől, olyan vad elképzeléseket tárva elém, hogy kis híján tényleg megnyúztam valakit. És a listán volt Kirill is, aki kétszer egymást követően veszítette szem elől, ez pedig kurvára nem volt normális. Mégis hová figyelt, vagy mire figyelt? Meg tudtam volna ölni Őt is.
Fortyogtam a méregtől, elég hamar nyilvánvalóvá téve, hogy pontosan mire is gyanakszom, rögtön hozzátéve, hogy meg fogom ölni azt az átkozott férget, amint a kezem közé akad, de válaszként felcsattanást kaptam. Pont azt, amire számítottam, de ki lett volna olyan ostoba, hogy bevallja a megcsalást? Két lábbal taposta a belé vetett bizalmamat, és nem tűnt úgy, hogy kegyelmezni akarna, de hiába sétáltam át inkább a konyhába, hallottam az utánam jövő lépteket, és ugyan nagyon is reméltem, hogy így tesz majd, beleadva apait-anyait ebbe a beszélgetésbe, valahol mégis megrémített, hogy ilyen rövid idő alatt idáig jutottunk. - Mit kellett elintézned? - vágtam vissza rögtön, gondolkodási időt sem hagyva arra, hogy tovább folytathassa az ámítást, közben már érezve, hogyan is fal fel a szörnyeteg belülről, úgy csócsálva a szívemet, hogy alig maradt belőle valami. - Mi lehetett annyira kibaszottul titkos, hogy Kirill sem tudhatott arról, hová mész? - folytattam tovább, ekkor már ismét szembe találva magamat Vele, de nem is próbáltam meg elrejtőzni. - És amiről még én sem tudhatok - tettem hozzá jóval visszafogottabb hangéllel, ekkor már a saját hajamba túrva, ezzel is nyilvánvalóvá téve, hogy a tanácstalanság és kétségbeesés egy olyan szintjére űzött, ahová még sosem süllyedtem korábban. - Napok óta úgy viselkedsz, mint akit kicseréltek, szó nélkül tűnsz el Kirill elől, nem beszélsz hozzám, mégis mit kéne gondolnom? - buktak ki belőlem a szavak gyors egymásutánban, ekkor már Felé lépkedve, a düh helyett pedig már inkább a furcsa kétségbeesés szülte a mozdulataimat, mikor felemelve a kezeimet, az arcára simítottam, már-már börtönben tartva, hogy a szemeimbe nézve kapjak választ arra, mi a fene történik velünk. - Kurvára összetöröd a kibaszott szívemet - suttogtam halkan, már nem is titkolva, hogy mi tombol bennem jelenleg. És hogy mennyire megtépázza mindazt, amit iránta érzek.

Elképzelni sem tudom mióta várhatott már rám, mióta figyelte a nappaliban ücsörögve, hogy mikor toppanok be végre az ajtón, az pedig végképp rejtély számomra, hogy közben mi minden járhatott a fejében, de mikor számon kér, tökéletesen látni rajta, mennyire felhúzta már magát nélkülem is. Most pedig nyilván én se segítek túl sokat az állapotán azzal, hogy konkrétan az arcába hazudok, mintha nem lennék tökéletesen tisztában vele, hogy miféle alak is a férjem és, hogy egy nyugodtabb napján is nálam jóval keményebb emberekből szedi ki az igazságot. Nem beszélve arról, mennyire nem erről kellene szóljon egy kapcsolat, aminek a mérföldkövét alig pár napja tettük le együtt, hiszen kétségtelen, hogy szeretjük egymást, hogy mindketten a másikra vágyunk és senki másra, de most olyasmit tettem kockára a titkolózásommal, ami elengedhetetlen, főleg a mi köreinkben: a bizalom. Mégis, ha belegondolok, hogy hogyan reagálna arra, amit rejtegetek előle, ha végig veszem a lehetőségeket, hogy mi mindent vághatna a fejemhez, még a bizalom is fair árnak tűnik.
-Ez olyan csajos dolog, tudod.- motyogom tanácstalanul, finoman vállat is vonva mellé, de basszus... még én is tisztában vagyok vele, hogy milyen pocsékul csinálom az egészet, hogy mennyire nem tudok az arcába hazudni, amikor látom rajta, hogy küszködik miattam, hogy épp olyasfajta kétségek gyötrik most, mint amilyenek engem kínoztak napokkal ezelőtt. Megszakad a szívem, ahogy figyelem Őt, mégis rettegek a csalódástól, ami érhet általa. -Nem nézlek hülyének.- sóhajtom halkan, közben feszülten hajamba túrva, mert már magam sem tudom, hogy nem-e lenne jobb egyszerűen csak közölni vele azt, amit közölnöm kell, majd felsétálni a szobámba. Legalábbis gyanítom, hogy sokkolná a hír épp úgy, mint ahogy engem is sokkolt, csak ő nem bőgne két órát a fürdőben kétségbeesésében. -Ó, egek. Hát persze! Nyilván félre kefélek, amint van egy kis dolgom, nem?- szólok utána ingerülten, mert ez már mégis csak felhúz engem is, hogy az első gondolata az, hogy valaki más van a háttérben, bár igazság szerint most még emiatt se tudok Rá haragudni. Az én elmém is igen kreatív volt az idő alatt, míg került engem és az övét sem kell félteni, ebben biztos vagyok. -Nincs senki, akinek le kellene tépni a fejét! Nem erről van szó!- szólok utána, ahogy a konyhába indul, téve valami tetova kísérletet arra, hogy elűzzem a téveszméit, amiket soha nem akartam volna ébreszteni benne, mégis mielőtt utána indulnék legalább kétszer a lépcső felé is mozdulok. Felsétálhatnék és elbújhatnék a kis tornyomban, ahogy mindig is mondta, de akkor végképp elveszíteném és azt nem akarom. A fenébe is, szükségem van Rá és szeretem Őt, mégsem tudom, hogy mihez kezdjek a titkommal. -Hidd el, kérlek, hogy nincs más rajtad kívül, csak...el kellett intéznem valamit.- indulok a konyhába magam is, próbálva közben úgy meggyőzni, hogy ne kelljen mindent közölnöm vele, de ekkor már felkészülök arra a lehetőségre is, ha meg kell tennem. Előbb vagy utóbb túl kell esnem rajta és már épp eléggé elmartam Őt magamtól.

|Bad Dreams|

Nagy szükségem lett volna arra a racionális, józanul gondolkodó énre, ami valahol mélyen most megszunnyadt bennem, de voltaképp bárhogy is gondolkodtam, egyetlen racionális magyarázatot nem találtam a viselkedésére, márpedig kellett lennie valami előjelnek. Valaminek, amit talán nem vettem észre, és ami magával rántott minket ebbe az újabb mocskos körbe, egyszerre érezve a mardosó dühöt, amiért megint itt tartottunk, és a kétségbeesést, mert nem tudtam, hogy én hibáztam-e. És ha igen, akkor mégis mit basztam el, amiért Ő inkább a kerülgetést választotta, sőt, már-már biztos voltam benne, hogy az elmúlt napok mindegyike valami színészi játék része volt, mert egyszer sem várt meg éjjelenként, helyette az alvást választotta. Egyszer sem bújt hozzám, nem tett felhívást keringőre, mintha így zárta volna el magát tőlem, és ismét oda lyukadtam ki, hogy ennek csak egy oka lehetett.
Amikor megállítottam a lépcsőnél, vállaimmal a falnak dőlve, először azt sem tudtam, mégis mit kéne mondanom. Már a jeges, közömbös számonkérésen kívül, mert abban nem maradtam adósa, és miközben íriszeit fürkésztem, hallgatva a nevetséges, erőltetett mondanivalóját, próbáltam elképzelni, hogy pontosan milyen is lehet az a másik. Olyan, mint az ostoba munkatársai, az egyszerű, de nagyszerű aktakukacok, akik mellett játék és mese az élet? Akik talán kicsit unalmasak, de legalább nem veszélyeztetik az életét? És ha igen, tényleg megértek annyit, hogy mindezt, ami közöttünk van, feláldozza ezért? - A barátnődnek - ismételtem aztán szavait, azt, amelyik legjobban megütötte a fülemet, és bár a szélén voltam, hogy elnevessem magamat, végül mégsem tettem. De azt leolvashatta az arcomról, hogy egy szavát sem hiszem el. - És egész pontosan milyen segítségre volt szüksége a barátnődnek? - hangsúlyoztam ki erősen az utolsó szót, pedig valójában nem akartam újabb elemét hallani a hazugságának, nem akartam tudni, hogy mégis mit talált még ki, főleg hogy ezzel csak magamat hergeltem. Olyan mérhetetlen feszültség összpontosult bennem, hogy képes lettem volna lyukat ütni a falba az öklömmel. Főleg, ha elképzeltem, hogy bárki más rajtam kívül úgy érinti, ahogy én, és ez bőven elég volt ahhoz, hogy még fentebb kússzon a vérnyomásom, már-már vérben forgó szemekkel követve minden mozdulatát. - Ennyire kibaszott hülyének nézel? - bukott ki végül belőlem a kérdés összeszűkült szemekkel, már a hangomban is felélesztve az indulatot, ellökve magamat a faltól, de nem felé indultam meg, helyette tettem egy lépést a konyha irányába. - Remélem rendesen kiélveztétek egymást, mert amint megtudom, hogy ki az, letépem a kibaszott fejét - vágtam még oda, nyilvánvalóvá téve az indulatom alapjait, de ezen a ponton már amúgy sem érdekelt, hogy mit mond vagy mit nem mond. Valamit titkolt előlem, és az, ahogyan viselkedett, már túlontúl egyértelművé tette, hogy mi is áll az egész mögött, ezzel pedig olyan szakadékot robbantott kettőnk között, amit sem kötéllel, sem semmi mással nem lehetett áthidalni.  

Magam sem tudom igazából, hogy miben reménykedem. Hogy a maffiózó férjem, akinek az embere minden lépésemet figyeli, nem fog tudomást szerezni arról, ha én sunyiban patikába megyek vagy orvoshoz? Hogy nem fog előbb vagy utóbb számon kérni, amiért kerülöm Őt? Nevetséges lenne ezt feltételeznem, de talán ez mutatja meg igazán, hogy mennyire tanácstalan vagyok Vele, Velünk és a bennem növekvő magzattal kapcsolatban, hogy tényleg ilyen lehetetlen dolgokban reménykedek. Ha erre azelőtt derült volna fény, hogy elmegyünk abba a hotelszobába, ahol olyan őszintén beszélt hozzám és megnyílt nekem, mint még soha előtte, fel sem tűnt volna neki, hogy változott a hozzáállásom, hiszen Ő is minden erejével azon volt, hogy ne találkozzunk.
De már más a helyzet, már megbeszéltük és tudja, hogy a félelem miként fojtogatott a gondolattól, hogy már nem akar engem, Minket és most ugyanez a rettegés markolássza a gyomromat, csak pepitában, mert nem vagyok biztos benne, hogy nem fog elküldeni innen, ha elárulom, hogy terhes vagyok. Ez pedig egyértelműen azt jelentené, hogy elveszítem Őt és mindazt, amibe annyira kapaszkodtam, amiért megfogadtam, hogy képes leszek küzdeni és ez jobban fáj, mintha szívén döfnének. Hiszen, akárhogy is nézzük, ha valóban képes lenne erre, az végleg összetörné a szívemet, mert hogyan és miért is akarnék szeretni egy olyan férfit, aki eldob engem és a gyermekét is? Egy részem annyira bízik abban, hogy jól fogadná a hírt, még ha hirtelen nem is örülne neki, de egy másik részem, amelyik pontosan tudja, hogy Ő és az apja, az egész kibaszott családja mindig mindent irányítani akar és ebbe kurvára nem fér bele az, ha váratlanul terhes leszek. Nem része a tervnek.
Összerezzenek, ahogy meghallom a hangját és hirtelen, még a vér is megfagy bennem, miközben kezem a korlátra csúszik én pedig épp az első lépcsőfokra lépnék, mert az álmom, miszerint ma is sikeresen megúszom a vallomást, épp most tört ripityára. -Nem sietek.- makogom válaszul, de a kezemet már le is ejtem a korlátról, hiszen nyilvánvaló, hogy még nem kell az emeletre indulnom, főleg miután konkrétan a kis kimenőimről kérdez. -Mit kellene mondanom? A barátnőmnek szüksége volt rám és én segítettem neki.- fordulok felé, de közben akaratlanul is egészen a mögöttem lévő falig hátrálok, végül összefonom karjaimat és úgy pislogok rá. Kibaszottul. Mérges. Rám. -Nem tulajdonítottam neki olyan nagy fontosságot, hogy bejelentsem.- vonok finoman vállat, de tudom jól, hogy ezzel is saját magam alatt vágom a fát, hiszen az a Liv, akibe Ő beleszeretett és akinek nincs vaj a füle mögött, most rohadtul dacolna vele, nem pedig ilyen olcsó magyarázatokkal fárasztaná.

|Bad Dreams|

Arra a békére és nyugalomra vágytam, amit megteremtettünk magunknak abban az egyszerű, hétköznapi kis hotelszobában, ahol egyikünk sem szégyellte kimondani az érzéseit vagy gondolatait, bízva abban, hogy mindent meg fogunk oldani, bármit is sodor elénk az élet. Még úgy is, hogy tudtam, megannyi buktató vár még ránk, és legalább tucatnyian akarnak majd akadályokat görgetni elénk, de akkor és ott komolyan gondoltam, hogy átvészeljük. És nyilvánvaló volt, hogy Ő is komolyan gondolta, éreztem minden mozdulatában, a csókjaiban és cirógatásában. A szerelmében, ami túl őszinte és tiszta volt, most mégis olyan gondolatok cikáztak a fejemben, amik beszennyezték az egészet, és egyszerre akartam ripityára törni a nappali berendezését és fejbe lőni valakit. Talán ezen kellett volna levezetnem a bennem vonagló feszültséget, beállni Ivan mellé és azt mondani, hogy ma én intézem a pitiáner ügyleteit, hátha a verekedés, a vér és a fegyverek csörtéje valamennyire tisztít a fejemen, de abban az esetben azt mulasztottam volna el, amire tegnap délután óta még inkább vágytam. A számonkérést, mert kurvára tartozott ennyivel, főleg azt követően, hogy lerázta Kirillt, majd ugyanezt megtette ma délelőtt is. Úgy, hogy megmondtam Neki, mennyire nem érzem Őt biztonságban, miután a húgom is az életemre akar törni, Ő pedig... a kibaszott életbe.
Kis híján földhöz vágtam a poharat, ami már így is több erőpróbát bírt ki a három kör vodka után, nem egyszer érezve már, hogy ujjaim olyan erőt fejtenek ki rajta, ami alatt egy hajszál választja el a megroppanástól. Tudni akartam, hogy ki az. Hogy mi változott, amiért másra volt szüksége, és hogy mit basztam el, amiért az, amit én tudok adni, már nem volt elég. Annyira belelovagoltam magamat abba, hogy van valakije, hogy képtelen voltam tisztán gondolkodni, minden más magyarázat nevetséges próbálkozásnak hatott, amikor pedig meghallottam, hogy ezúttal tényleg megállt egy kocsi a feljárón, majd becsukódott a bejárati ajtó, Kirill felé pillantottam. - Jobb, ha most elmész, moy drug - fordítottam el a fejemet, hogy lássam, Olivia vajon erre téved-e, de mintha újfent próbára akart volna tenni, nem jött a nappali irányába. Én azonban rögtön kirúgtam magam alól a széket, hogy lassú léptekkel az előszoba felé induljak, és miközben Kirill kilépett mögöttem a bejárati ajtón, így hagyva minket kettesben, én vállammal a falnak dőltem, tetőtől talpig végig mérve Olivia éppen surranni készülő alakját. - Hová a sietség? - kérdeztem rideg éllel, abban bízva, hogy ezzel megálljt parancsolok Neki. - A tegnap délutáni kimenő és a ma délelőtti eltűnés után nem akarsz elmondani valamit? - tettem hozzá, ekkor már érezve, hogy iszonyatos méretű ingerültség költözik izmaimba, már-már arra készülve, hogy ma valakinek letépem a fejét, és az jobb híján a szeretőjéé lesz.   

Bár gyomorrontás lett volna, ami tönkre vágta napokkal ezelőtt a tökéletes békülésünket, vagy igazából a jelenlegi állásnál, talán még az is jobb lett volna, ha kiderül, hogy valaki megpróbált megmérgezni. Akkor sem rettegtem volna úgy, mint amennyire most rettegek, mint amennyire tanácstalan vagyok, hogy mégis mihez kezdjek, ráadásul ha nem lenne ez már így is épp elég kellemetlen, még az idő is ellenem dolgozik. Mert nem csak, hogy nem tudom a végletekig rejtegetni Dmitrij elől az állapotomat, de félő, hogy a türelme jóval előbb el fog fogyni, amiért most pontosan ugyanazt csinálom Vele, mint ami miatt én elbizonytalanodtam nem rég.
Két napig tartott csupán, míg itthonról kellett dolgoznom, a tüntetések aztán lassacskán elültek, ám a folyamatos émelygés és rosszullét végig kísértett, reggelente pedig, miután Dmitrij elment a dolgára, sokszor hasonló futást nyomtam le a mosdóba, mint a hotelban. És még ekkor sem fordult meg a fejemben a lehetőség, csak amikor bejelentették, hogy az egyik vezetőt körülbelül egy vagy két évig mellőznünk kell, mert babázni megy.
Akkor és ott úgy hasított belém a felismerés, mintha valaki homlokon vágott volna és az első dolgom az volt, hogy Kirillt lerázva szerezzek magamnak hazafelé legalább két tesztet, amit még azelőtt meg is csináltam, hogy Dmitrij hazaért volna. Az eredmény miatt pedig azóta is szorgosan kerülöm Őt, esténként pedig gondosan ügyelek arra, hogy már "aludjak" amikor hazaér, mert képtelen lennék a szemébe nézni és azt hazudni, hogy minden rendben, amikor kibaszottul nincs így. A legszomorúbb mégis az, hogy az Ő reakciójától rettegek igazán, hogy mit fog majd mondani, ha előbb vagy utóbb közlöm Vele, hogy terhes vagyok, hiszen ez soha nem volt betervezve épp úgy, mint a szerelmünk. Senki nem várta el, hogy gyereket szüljek Neki, hogy gyarapítsam az Antonov családot és kurvára nem terveztem ilyesmit én sem, hiszen akkor nem mentem volna hozzá egy maffiózóhoz. Most mégis itt van bennem egy aprócska élet, ami eltekintve attól, hogy mi miként fogadjuk majd vagy akarjuk-e, napról napra cseperedni fog bennem és végül megérkezik ebbe a hatalmas káoszba.
Nyelek egy nagyot, mikor megáll az autó a felhajtón, a gyomrom szokásosan görcsbe rándul az idegességtől, hogy majd talán most jön el az a pillanat, amikor Dmitrij számon kér, mert az alap félelmem mellett ez a másik, amitől a legjobban rettegek, hogy nem tudom mikor sokall be és mikor kéri majd ki -teljesen jogosan-, hogy épp pontosan ugyanazt csinálom Vele, mint ami nekem olyan rosszul esett. Talán, ma még sikerül megúsznom, talán Ő is inkább a munkájába merül, míg én halkan a lépcső felé indulok, bár tudom, hogy ezzel csak halogatom az egészet, mert hamarosan kénytelen leszek szembenézni a félelmemmel.

|Bad Dreams|

Nem gondoltam volna, hogy miután kitisztáztuk a dolgainkat és megbeszéltük a távolságtartó magatartásom okait, nem telik el két hét, hogy újra ezekkel szembesüljünk, csak épp nem én kezdtem bele ezúttal, hanem Ő. Nem is akárhogyan, szinte tökélyre fejlesztve a mellőzés és kerülés képességét, én pedig, jobb híján, úgy tettem, mint akinek eleinte nem tűnt fel semmi. Pedig nem volt erősségem a homokba dugott fej, főleg nem voltam képes szó nélkül hagyni az ilyet, ezúttal elsőkörben mégis ezt tettem, arra számítva, hogy két-három nap elteltével rájön majd, mennyire nem jó az út, amire tévedt. Ez azonban nem történt meg, olyan ingerültséget váltva ki belőlem, amit már leplezni sem tudtam volna, bár eleinte én magam is a kerüléssel igyekeztem orvosolni a kialakuló helyzetet, ahelyett, hogy szembesítettem volna azzal, ami valójában tombolt bennem, és ami az ingerültségem fő táptalaját jelentette. Hisz friss volt még az élmény, amit a múltkori beszélgetésünk okozott, Ő maga is szembesült azzal, hogy milyen, mikor az, aki szereti, elkezdi kerülni, most mégis ezzel büntetett. Betudhattam volna annak, hogy így akar bosszút állni, de nem néztem ki belőle, főleg azután, hogy múltkor ezt az egészet megbeszéltük és pontot tettünk a végére. Legalábbis azt hittem... az árok pedig egyre csak mélyült, felkészülve arra, hogy ennek hamarosan iszonyatos következményei lesznek. Én nem voltam a csendben tűrő típus, főleg hogy már így is uralkodnom kellett magamon, hogy ne bántsam meg az érzéseit, de túl voltunk már azon a határon, mikor képes lettem volna visszaszívni azt, ami jelenleg minden formában ki akart bukni belőlem. Mintha számára mit sem jelentett volna az a beszélgetés, mintha azt akarta volna sugallni, hogy míg én nem tehetem meg, addig Ő igen, méghozzá következmények nélkül, de betelt a poharam. Főleg azután, hogy Kirill beszámolt a gyanús és furcsa viselkedéséről, és arról, hogy az elmúlt napokban még inkább elfelejtett Olivia-ként viselkedni, ez pedig egy olyan irányba terelte a gondolataimat, ahonnan nem tudtam visszatérni, még a legnagyobb jóindulat után sem. Mert ekkor már biztos voltam abban, hogy történt valami. Valami, amit eltitkolt előlem, és annyira kiismerte már Kirill-t is, hogy még Őt is ki tudta cselezni, főleg azzal a tegnapi fél délutános eltűnésével, amivel csak még mélyebbre ásta az árkot közöttünk. Kisebb csoda kellett ahhoz, hogy miután előkerült, nem rendeztem jelenetet, helyette a csend büntető eszközét választottam, de azután, hogy ez ma délelőtt ismét előfordult, Kirill pedig újra egyedül tért vissza, anélkül, hogy tudta volna, hol van Olivia, hát... minden türelmemet elveszítettem.
Alig múlt délután két óra, de már a harmadik pohár vodkát kortyolgattam, ingerülten szívva a ki tudja, hányadik szál cigarettát, fel és le járkálva, már amikor nem éppen a fotelban ülve malmoztam az ujjaimmal, nem egyszer képzelve be, hogy valaki megáll a kocsibejárón, de mindig kiderült, hogy csak az agyam játszott velem. És egyre biztosabb voltam abban, hogy valami közénk furakodott, vagyis, inkább valaki. Mert mégis mit akart ennyire eltitkolni, ha nem azt, hogy van valakije?