Nem a fenevad a probléma, vihog az éhség.
A nőstény csupán annyiban hibás, hogy a létezése kaotikus masszaként elegyedik az éhséggel. Ez a gonosz entitás nem sokkal azután született, hogy vérfarkassá változtattak. Kordában tudom a farkast tartani, azzal nincs gond, én irányítok. De az éhség. Ő valami egészen más. Velejéig romlott, gonosz. Valami, ami szintén én vagyok, csak egészen idáig mélyen bennem szunnyadt. Feketévé aszott szívem kivetülései, összetört lélektükreim maradéka.
Az idegen férfi csitítani próbál. Haha, ha tudnád, hogy mi vagyok, nem szánnál meg, az éhség most már vicsorog. Pont egy pap akar segíteni... nekem! Szinte fel van háborodva. Vagyis fel lenne, ha az ezüst nem gyengítené le egyre jobban. Velem együtt, persze. Leginkább már csak arra tud gondolni, hogy a pap is egy finom falat, és mindenkit fel kéne zabálni, mert attól biztosan jobban lennénk.
Szempilláim rebbenni vágynak, ahogy nekem szegezi a kérdést, miszerint magamnál vagyok-e még. Rebbenni vágynak, ám mégsem rebbennek. Előbb lendítem magasba a kezem ügyében lévő pisztolyt, mintsem kinyitnám a szemeimet. Egyszerre csak egy mozdulatra vagyok képes. Előbb lövök, aztán kérdezek; ami korántsem egyezik meg azzal az elvvel, amit zsaruként megfogadtam magamnak. Még egy előző életben. Amire már nem is emlékszem... Néha csak egy homályos, torz emlékkép, villanások, olykor álom képében jelenik meg az előző életem. Az, aki valaha voltam. Annyira szürreális, hogy álomnak vélem, látomásnak csupán. Hello, a nevem Nadine, és gyilkos vagyok.
A fegyver elsül, de nem a pap a célpont, hanem az időközben háta mögé settenkedő vadász csőcselék. Persze elhibázom, hiszen alig látom. Homályos minden. Valójában azt sem tudom, hogy a pap közben kitért-e előlem, vagy a golyó, amit másnak szántam, rajta keresztül indult útjára. Nem is érdekel. Ne segíts rajtunk, a tébolyra nincs ellenszer, a gonosznak nem jár megváltás. Az éhség jól mulat, de már zabálni akar. Mit érdekli őt, hogy a jelenlévők közül egyvalaki menteni akar.
Az éhség önző. Az éhség átkozott.
A pap háta mögül halálhörgés, kiabálás, káromkodás hallatszik, majd egy újabb dörrenés, de ezúttal nem az én fegyverem sült el.
Az éhség mozdul, magamra rántom a papot. Vagy a férfi ránt maga alá, hogy ne érjen sérülés? Akárhogy is, valahogy alá kerülök, és mozdulni sem tudok, amíg le nem rúgom magamról, hogy mielőbb nyúlcipőt húzzak, vagy felzabáljak itt mindent és mindenkit.
A férfi súlya alatt kezdem el a metamorfózist, de a bennem munkálkodó ezüst miatt fájdalmasabb, mint valaha. Csontomig hatol a kín, ahogy a testem próbálná kilökni magából az idegen anyagot, csakhogy képtelen rá. Az átváltozás sem sikerül, csak részben; fogaim megnyúlnak, ahogy az arccsontom is amorf formát kap. Körmeim karmokká lényegülnek.
Nekem ennyi elég. Eldobom a pisztolyt, a kést meg már a gyóntatófülkében úgyis elejtettem. Helyette kieresztett karmokkal a meglőtt - vagy legalábbis sérültnek tűnő - férfi nyakába ugrok. Combommal szorítom a nyakát, majd az ütőerét egyetlen mozdulattal széthasítom. Vér fakad, beszennyezi a templom szeplőtelen padlójának minden egyes szegletét.
Az éhség elégedett ugyan, de még hátravan kettő.
Leugrok a feltépett torkú vadászról, majd magamra húzom a tetemét, hogy a cimborái azt lőjék szét helyettem, amikor bosszúból célba vesznek.

Ismerős az érzés, mikor a napok veszett gyorsasággal telnek, s az átváltozás pillanatai még ott égnek az elmében. Megkísértés a gyilkolásra, hogy ártatlan életek száradjanak lelkemen, hisz enni kell. Bármiféle fenevadról is legyen szó.
Rengeteg bűnt hallgatva végig, olykor a fejem fogva üldögéltem a gyóntató fülkében, a legutóbbi alkalom után, miközben végigcikázott elmémen, hogy miként lehetséges ennyi fenemód botor ember a világ kerekén? Vajon mitől jobbak ők mint bárki más? Az úr, miért őket választotta kedvencének? Vajon mi vezette arra, hogy Lucifer helyett, őket éltesse? Vajon…
Zaj ütötte meg fülem a némaságban. A robaj, mivel az ajtó kivágódott fülsiketítő zajként hatott.
Felkaptam fejem, ám nem moccantam. Még nem. Füleltem, várakozva, mintha csak a prédát leső vadász lennék, kusza gondolatok kereszttüzében, ám mikor magamfajta energiákat érzék, ám még akkor sem moccantam, hiába tudtam, ez nem az Ő illata. Nem ő döntött úgy, hogy ismét meglátogat, hogy továbbra is fejemre olvassa, mit keresek ezen a helyen, s miért nem dobom végre el ezt a hacukát, s általában erre a kérdésre, pusztán egy fintorral felelek.
Aztán hallottam miként telepedett le, s éreztem vadságát, mit szinte harapni lehetett a levegőben.
Lehunyva szemeim dörgöltem végig arcomon, s paphoz illetlen módon mormoltam el egy „Picsábát”, majd nyitottam a fülkében a kis ablakot.
- Húzd meg magad. Ne csinálj butaságot. Tartsd kordában a fenevadat... – moderáltam magam. Moderáltam, hisz nem felejthettem el, az úr házában tartózkodom. Az úr házában, hol a papnak, papnak kell maradni, még akkor is, hogyha a „veszett” energiákat szinte harapni lehetett a levegőben.
-Az ajtó csendesebben is nyílik uraim! – léptem ki onnan, miközben összekulcsoltam mellkasom előtt kezeim. Csuhám légies könnyedséggel siklott utánam, nyakamban ott fityegett a kereszt, mit már annyiszor akartam elhagyni. Annyiszor érezve, nem vagyok hozzá méltó, ám még is minden alkalommal ott kötött ki rajtam, mintegy emlékeztetve, „az Úr az én pásztorom, nem szűkölködöm!”
-Miben lehetek segítségükre? Mise csak 4 óra múlva lesz esedékes...de gyónás idő van ha emiatt loholtak oly gyorsan, hogy a kilincset is elfelejtették használni. – duruzsoltam, negédesen, kedves mosollyal arcomon, már amennyire tőlem telt, hisz sikerült legyőznöm a késztetést, hogy kitessékeljem „látogatóim”, és kulturáltabb betoppanásra sarkalljam őket.
Játszottam az egyszerű papot, a papot, ki jómodort, s kellő illemet vár el látogatóitól, az úr házában.
Farkasom nyugodtan figyelt, egyik mancsát másikra téve, már-már unott képet vágva súgva penderítsem ki őket, és térjek vissza a másikhoz, kiből áradt az elmúlás szaga. Vérének illata betöltötte orrunk, s a késztetést, mi arra ösztönzött cselekedjek, egy egyszerű gondolattal hessegettem el.
Várakoztam türelemmel, s ha a pasasok csináltak egy hátraarcot, hát megvártam míg csukódik mögöttük a templom ajtaja, s hasonló nyugalommal indultam meg a fülke felé, hogy szemügyre vegyem a másikat.
-Magadnál vagy még? – megtorpantak lépteim a fülke ajtaja előtt, csuhám zsebébe rejtve kezeim, s míg én várakoztam, farkasom egyre közelebb ólálkodva ízlelgette orrának minden porcikájával a másik illatát. Ám ha nem érkezett válasz, hát kinyitottam a gyóntatófülke ajtaját, s attól függőn cselekedtem, miféle állapotban találtam.
Ám ha amazok nem mentek el, akkor továbbra is vártam válaszuk, de a templom többi részéhez, nem engedtem szabad utat, s ha kellett, hát felajánlottam egy közös ima elmormolását.

A vérfarkassá válásom előtti idők homályosak, halovány emlékeim épphogy csak karcolják tudatom felszínét. Oh, ha tudnám, hogy az is csak egy hazugság. Nem, én vagyok a hazugság.
Létezésem első emlékeit az éhség torzítja.
Ne menekülj tovább, inkább fald fel őket. Annyira nagyon... finomnak tűnnek!, mordul az éhség, és kifacsarja a valóságot.
Hezitálok, talán engednem kéne neki, az éhség élelmes, neki köszönhetem a túlélésemet. Ugyanakkor az éhség vad és zabolátlan is, mint egy eszeveszett hullámvasút, ahol nem tudod mi jön a következő megállónál. Vagy hogy egyáltalán megálló következik, és nem egy újabb csavar a levegőben, biztonsági öv nélkül, bármelyik percben a mélység felé zuhanva.
Csakis azért szedem jobban a lábaimat ahelyett, hogy megállnék és szembe fordulnék az üldözőimmel - akik minden bizonnyal vadászok, vagy valami hasonló söpredék, esetleg zsaruk, akik az előző életemből üldöznek -, mert fényes nappal van, és nem a sikátorban vagyunk, hogy könnyűszerrel alakot váltsak, hogy az éhség csillapítani tudja dühödt vágyát.
Ja, és van egy rohadt ezüstgolyó a kulcscsontom alatt. Csak úgy, mellékesen. Hogy tudnék-e egyáltalán alakot váltani ebben az állapotomban? Passz. Még sosem próbáltam így, de hát mindent el kell kezdeni valahol.
Bordaketrecemben vehemensen dobban a szívem, a vérem pulzálva száguld az ereimben, noha az ezüsttől gyengének és erőtlennek kéne érezzem magam. Egyelőre az éhség irányít, és dühösebb mint valaha. Sőt, még az is lehet, hogy megőrült.
Az egyiknek a fejével fogjuk leverni a másiknak a fejét, hördül röhögve leghűbb cimborám, az éhség.
A fegyver túl hangos, így inkább az egyik kedvenc pillangókésemet kapom elő, majd a nem létező nyugalmam érdekében megpörgetem egyszer, kétszer, miközben berontok - lábbal rúgom be - a legközelebbi objektumba. Ami egy templom.
Felvihogok a groteszk gondolattól, hogy a legjobb helyszínt sodorta elém az élet.
Három férfi üldöz, bár az egyiküknek már eltörtem a karját amiért rám lőtt.
Biztosan finom lehet, ömlik-csurog le gondolataim felhámján az éhség aberrált ízlése. Szinte lelki szemeim előtt látom, ahogy a bennem élősködő nőstényfarkas a nyálát csorgatja a gondolattól.
A templom kihalt, a sok vallásos ember otthon héderel, vagy már nem is létezik. Így elég könnyű célpont lennék, tovalibbenek hát a gyóntatófülkébe. Érzek a mellettem lévő fülkében valakit, de gyengülnek az érzékszerveim, szag alapján nem tudom eldönteni kiféle-miféle a másik. Amúgy is csak az éhséget érdekli, ő csak a finom falatot látja. Minél jobban hat az ezüst, annál erőteljesebben dörömböl az éhség a fejemben, a nőstényfarkas pedig üvölt. Szét akarja cincálni a világot.
Újabb ajtócsapódások. Gondolom az üldözőim is megérkeztek. Ennek örömére vetkőzni kezdek, hátha az alakváltás sikeres lesz még mielőtt rám törik a fülkét.