Kezem lassan megremeg, ahogyan a hófehér ruhához érek, majd lassan végigsimítok rajta, mintha csak egy gyűrődést akarnék kisimítani. Mély levegőt veszek, amit a lehető leglassabban fújok ki, miközben a pillantásom megállapodik a tükörképemen. Azt mondják természetes, ha ilyenkor az emberlánya izgul, de a belsőmet cincáló érzés idegen volt számomra. Legszívesebben kibújtam volna a ruhából és az ecsetjeimért nyúltam volna, hogy papírra vethessem a bennem tomboló érzéseket, de tudtam jól, hogy nem tehetem. Mindig is jobban ki tudtam fejezni magam a rajzaimon át, hogy mit érzek, mintsem szavakba önteni. Világéletemben inkább voltam jó hallgatóság, mintsem jó az érzelmek és történetek mesélésében.  Fejemet kicsit oldalra billentem és megmozdulnék, de a ruha úgy nehezedik rám, mintha ólomsúlya lenne. Kezdem úgy érezni, hogy megfulladok, és talán még se vagyok erre képes. Félelem gerincem vonalán végigrobog, majd szétterjed az egész testemen, de mielőtt a pánik eluralkodhatna rajtam, az ajtó kinyílik. Sietve próbálom elűzni a kavargó érzéseket és a lehető legédesebb mosolyomat elővarázsolni. Tükörben figyelem, ahogyan édesapám egyre közelebb sétál hozzám, majd mosollyal az arcán végigmér.
- Baba.* – sietve nyúlok a kezéért, hogy megcsókoljam, majd a homlokomat érintsem hozzá a tisztelet jeleként. Mire ő édesebbnél édesebben becéz, mint ahogy gyerekkoromban tette. Arcomat gyengéden megsimogatja, közben pedig látom a szemében megcsillanó büszkeséget és azt a mosolyt, ami gyerekkoromra emlékeztet, amikor először mondtam neki ezt a szót.
Pár pillanatra az emlékek újra magukkal rántanak, ahogyan a múlt megelevenedik előttem. Szüleim messze innen látták meg a napvilágot, majd idővel úgy döntöttek, hogy ideje új otthont találni és új életet kezdeniük, de soha nem felejtették el azt, hogy honnan is származnak, ahogyan a hagyományokat is nagy becsben tartották. Hagyomány volt az is, hogy mielőtt a gyermekük megszületett hazalátogattak a régi családi birtokra, így esett meg az is, hogy én ott láttam meg a napvilágot és nem itt, mert hamarabb érkeztem, mint gondolták. Ők úgy hitték, hogy ez egy jel és az őseink megajándékoztak engem és vigyázzák minden léptemet. Részben ennek köszönhetően történhetett meg az is, hogy míg apám visszatért, hogy vigyázzon a családra és az üzletre, addig én itt maradtam édesanyámmal és pár rokonnal, hogy az ősök árnyékában cseperedjek. Másrészről ennek köszönhetően az is, hogy a sorsom megpecsételődött. Olykor édesapám meglátogatott, ha az üzlet és a család engedte. Egészen 13 éves koromig Isztambulban nevelkedtem, míg nem az erőm megmutatkozott. Ez után térhettem haza a testvéreimhez, akiket szintén ritkán láttam és vált újra eggyé a családunk.
- Çok güzelsin Serra kızım.**- megköszönöm a kedves szavakat, majd elveszem a csokrot és belekarolok apámba, hogy az oltárhoz vezessen. Szívem a torkomban dobog és hagyom, hogy ahhoz a helyhez vezessen, ami ezernyi szélviharnál is ijesztőbbnek tűnik. Figyelem a tömeget, akik eljöttek az esküvőmre, figyelem a könnyes szempárokat, a narancssárgára festett horizontot, majd pedig megállapodik a pillantásom azon a személyen, akit hamarosan férjemnek kellene szólítanom, pedig alig ismerem.
- Nagyon helyes, nézd meg és nemesi család az övék is. Biztosan iszonyatosan cuki gyerekeitek lesznek. – Leyla abla*** szavai visszhangzik elmémben, ahogyan a távolság egyre inkább csökken. Ajkam megremeg, de szerencsére a fátyol elrejt. – Ki tudja, lehet ő is imád pancsolni a színekkel és talán ez is olyan lesz, mint az annyiszor papírra vetett szerelmek. A főszereplők nem kedvelik egymást, aztán meg egyszerűen egymásba szeretnek. – kicsit meglökte a vállamat is, majd testvéri puszit nyomot a homlokomra, hogy aztán elrohanjon, én pedig újra a telefon képernyőjén megjelenő férfira pillantottam, a leendő férjem fényképére. Családomban olykor kétkedve fogadták, hogy ennyire a művészet vonz, de ha már bizonyos lépcsőfokok az életemben kőbe voltak vésve, akkor legalább ilyen téren nem szóltak bele az életembe, hanem támogattak és ügyeltek arra, hogy semmi olyan ne történhessen, ami miatt csorba esik a családunk hírnevén.
Már csak pár lépés. Az idegesség egyre inkább átjárt, majd pedig édesanyámra pillantottam, aki ott ült az elsősorban.
- Minden rendben lesz, hidd el, boldog leszel. Biztos vagyok abban, hogy Ahava is megáldotta ezt a szerelmet. – édesanyám szavaiba kapaszkodva hajtottam álomra a fejemet előző este és ebben a pillanatban reménykedtem abban, hogy tényleg igaza van.
Mindent elkövettem azért, hogy az esküvő rendben megtörténjen és elhitessem az ott jelenlévőkkel, hogy igen is szeretem a férjemet és a lehető legboldogabb nő vagyok a világon, amiért hozzámehetek. Sokan azt mondanák, hogy az ünnepség sokáig tartott, addig én inkább azt mondanám, hogy túlzottan korán érkezett el a hajnal.
Egy idegen szobában álltam, egy idegen férfival, aki éppen a ruhám cipzárját húzta le. A keze olykor a bőrömhöz ért, de míg ilyenkor a regények mindenféle kellemes érzésről beszélnek, addig én nem éreztem semmit se, inkább csak lefagytam és csak az járt a fejemben, hogy bárcsak hajdanán ne úgy történtek volna a dolgok, ahogy. Csak álltam ott, nem fordultam meg, talán percek teltek el, talán nem, míg nem végül egy-két ruhát felkapva eltűntem a fürdőben, hogy átöltözzek. Lemostam a sminket, kibontottam a hajamat a kontyból, ami most kicsit hullámosan omlott a vállaimra. Figyeltem a tengerre emlékeztető szempárt, amiben félelem és elveszettség volt megtalálható, mint egy viharba került, tengeren hánykolódó hajólegénységnek a szemében.
- Sajnálom, de elfáradtam. Szeretnék aludni. – hangom alig hallhatóan csendült, ahogyan visszatértem a szobába és a férfit újra szemügyre vettem, ha nem volt ellenvetése, akkor bebújtam az ágyba, majd amint ő távozott a fürdőbe én se voltam rest felkelni és az ágyneműjét a kanapéra, vagy a földre pakolni. Bármennyire is nem illet, egyszerűen elterültem az ágy közepén és úgy tettem, mintha aludnék már, amikor visszaért. Képtelen lettem volna összebújni egy idegennel… Gondolataim ezerfelé cikáztak, miközben a szívem egyre inkább elnehezedett, ahogyan a gyűrű súlyát egyre inkább megéreztem és egyre jobban tudatosult, hogy mostantól már ő a családom és az édesapja, hiszen most már én is Barness vagyok… Ez az otthonom és holnaptól a kötelességek hada fogja nyomni a vállaimat.
Mielőtt az álom elnyomott volna elmondtam egy fohászt a boszorkányok noktoriához, ahogy még édesanyám tanította.



*apa
** Nagyon szép vagy, Serra lányom.
*** idősebb lánytestvér, tisztelet jele