Nem mindig akartam hivatalnok lenni. Ez pusztán néhány év távlata.
Volt időszak, mikor csak azt akartam, hogy kiléphessek bátyám árnyékából, és ne az legyek, aki folyamat hallgatja, miért nem tudsz olyan lenni mint a bátyád? Miért nem hasonlítasz hozzá kicsit jobban?!
Nos igen… akadnak azért fekete foltok az életemben, és nem minden olyan rózsás, mint amilyennek elsőre tűnik.
A bátyám sokkal hamarabb mutatta meg mire is képes. Sokkal hamarabb bontakoztak ki képességei, bár még elevenen élt mindenkiben a Boszorkányperek emléke. Vigyázni kellett, s mindent a négy fal között intézni, ahogy Apám mondta mindig. Odafigyelni, mikor mit mondasz, hogyan cselekszel, s persze ki mellé állsz.
Sosem voltunk szegény család, s mindig akadt egy jó cél, ahová anyám letehette a voksát.
Hosszú ideig éltünk Salem-ben, és úgy hiszem, hiába is költöztünk el idővel, mindig odahúz a szívem.
Ott tanultam meg, hogy nem kaphatod meg azt amit akarsz, hogy nem lehetsz mindig az első, bármennyire is szeretnéd, és hogy az erő olyan dolog, melyet egyszerű halandóknak nem mutogathatsz, hisz ott ég még a köztudatban a gyűlölet, s a megvetés a fajtám iránt.
Így nehéz őrizni az egyensúlyt, és fenntartani azt, bár én magam nem is erre születtem.
Míg nővérem mindent feltett arra, hogy segíthessen másoknak, s hű legyen ahhoz, mi a boszorkányok feladata, s bátyám is az orvosi pályát választotta, hisz úgy tudott a legjobban segíteni, s oly módon menthetett meg életeket, hogy az emberi szemmel csodával határos volt. Én magam 1823 májusában láttam meg a napvilágot. Apám, egy új kezdetet látott bennem, ki talán végre olyan lesz mint ő maga.
Belém nevelte, hogy nem kaphatsz meg mindig mindent amit akarsz. Belém nevelte, hogy ha nem vagy önző, sosem érvényesülhetsz igazán az emberek világában. Belém nevelte, hogy a család az első, és ehhez mind a mai napig ragaszkodok.
Elevenen emlékszem az első pofonra mit tőle kaptam, s mennyire belesajdult a szívem. Felnéztem rá! A világot jelentette számomra. A példaképem volt, akiért mindent megtettem volna, és erre megütött! Visszagondolva olykor arra a napra, még mindig érzem ujjainak nyomát az arcomon.
Azon a napon, felgyújtottam a pajtánkat.
Úgy pattant ki belőlem az erő, akár a villámcsapás. Lángra kaptak a bálák, majd hamarosan már az egész épület lángokban állt. Körülvett, s nem tudtam szabadulni. Sem a haragtól, sem a tűztől. Talán rettegtem is, ám a legrosszabbak a sikolyok voltak...
Fülemben még visszacseng, a rémült lovak hangja, miképpen törik a karámok ajtaját, s próbálnak menekülni, s míg én ott álltam a káosz kellős közepén, addig apám fa arccal, nemes tartással lépett át a tűzön, s lépte nyomán a lángok elhamvadtak, s míg én ámulva figyeltem, hogyan oszlatja szét őket, s egy intéssel folytja el az általam keltett lángokat, addigra ő mellém ért, megragadta tarkóm, homlokom homlokához húzta, s életében első, s talán utolsó alkalommal láttam őszinte mosolyt az arcán.
Büszkeség égett szemében, s szavaiban. ”Eljön a nap, mikor hálás leszek nekem mindenért fiam! Eljön a nap, mikor úgy gondolod, megérte Atyádra hallgatni! „
Annyi év eltelt, s én még keresem azt a napot, ám még is hálás vagyok neki. Hálás, amiért megtanított rá, hogy valóban nem kaphatsz meg mindent amit akarsz. Az ugyan is hosszabb ideig tart!
Kellő kitartással, akarat erővel, s önbecsüléssel, elérheted azt amit akarsz!
Igaz, én nem futottam olyan nemes életutat, mint a bátyám, ki viszonylag fiatalon lelte halálát a csata téren a világháborúban, s vannak tetteim melyekre nem vagyok büszke, de ha visszagondolok rá, nos akkor sem akarnék másképp dönteni.
Olyan rég volt, hogy szinte már nem is emlékszem rá pontosan, vagy pusztán feledni próbálom, bár tagadni sosem akartam. A mai napig úgy vélem, megérdemelte azt amit kapott, s ha még egy alkalom lenne az életemben, akkor is aképpen tennék. Végeznék vele, s elvenném az életét újra. Egyetlen varázslat volt az egész. Egyetlen pillanat, és vége volt.
Talán mondhatnám, hogy magának kereste a bajt. Talán mondhatnám, hogy nem kellett volna azt tennie amit, hogy nem kellett volna betörnie hozzánk, és bántani az apámat… hogy rossz házat szúrt ki magának… de még is… életet vettem el életért.
Apám utoljára az én arcomat látta, midőn narancssárgából, vöröses árnyalatot kapnak lélektükreim… de szavamat adtam, hogy többet nem teszek ilyet. Szavamat adtam, s azóta is igyekszek tartani.
Még akkor is, hogyha egy olyan gengszterek által uralt városban élek, s próbálom fenntartani a rendet, ahol nehéz jónak lenni, hisz ha csak jóság lakozik benned, eltemetheted magad. Felfalnak, és többet nem leszel képes változtatni semmin sem.
Feledtem hát múltam egyes szakaszait, s folytattam mindazt, mit apám szánt nekem.
Pár éve, bekerültem a Polgármesteri székbe, s igyekszem fenntartani a látszatot, hogy a Szelek városában minden rendben. Hogy a világ tökéletes a maga hebehurgya módján, s rejtve maradjanak a természetfeletti teremtményei, s az emberek élhessenek tovább a maguk alkotta kis álomvilágban, hisz épp elég számukra a maffia, mi szép lassan behálóz mindent, s én… én nem szeretnék rosszul járni, de még nem adtam be a derekam.
Azonban előre szaladtam, s nem beszéltem a magánéletemről...a családomban talán az első voltam, aki pár év házasság után elvált a feleségétől, s külön folytattuk útjainkat, majd 32 évvel ezelőtt újra megnősültem, s olyan életet éltem, ami szükséges volt ahhoz, hogy feddetetlen maradhassak, s olyan életet mutathassak, amivel elnyerhetem a választók bizalmát.
Sabin tökéletesen kedves nő volt, ám meglehet sosem szerettem igazán, s ez a tökéletesség, valaki más számára volt megfelelő. A házasságunk harmadik évében született egy gyermekünk.
Szégyen vagy sem, de a magam 168 éve alatt, akkor ő volt az első gyermekem.
Szerettem vagy sem az anyját, akkor és ott, akkor is büszke voltam rá. Büszke, hogy ott tarthattam fiamat, azt a csöpp életet a karjaimban, hogy talán olyan „ember” lehetek általa, amit a többiek is akartak.
Aztán három évvel ezelőtt, az egész megromlott. Látszat volt minden, s talán mind a mai napig az, ha közösen kell mutatkoznunk. Megjátszott mosoly, kedves érintések azokon az eseményeken, hisz rosszul mutatna egy válás a renomémban. Nem igaz? Végül, a harmadik év végén, elváltunk. Szépen csendesen, nagy felhajtás nélkül.
De hosszúra szaladt a mondandóm, és még meg kell mentenem egy történelmi jelentőségű épületet a lebontás alól, szóval… Viszont látásra Kedvesem!!