Declan O. Cavanaugh - mert most így hívják -  édesanyja, Ekaterina (született Dmitrievna Kuznetsova) az értetlen rokonok, a falusiak és a többi érdeklődők számára előadott hivatalos mese szerint 1782 áprilisában, két nappal a fia születésnapja után és tizenkilenc nappal a saját születésnapja előtt, az éjszaka leple alatt megszökött, elhagyta a családját. Húsz esztendővel idősebb, mélyen hívő férje, egy starišiny, a kozák közösség és tanács (Rada) tapasztalt, tiszteletben álló tagja, Nikolai Lukyanenko természetesen másnap reggel azonnal jelentette az eltűnését, tűvé tette érte a falut, meglátogatta az asszony környező településeken élő rokonait remélve, hogy ott találja; Három napig űzte ezt a kutyakomédiát, a negyedik napon kiment a földekre dolgozni, mert vetni mégiscsak fontosabb.
Alexei Nikolaevich Lukyanenko - mert akkor még ez volt a neve - kilenc évesen szemtanúja volt, hogy az apja patakéssel tarkón szúrja az anyját, elválasztva egymástól két csigolyát amitől a nő feje émelyítő természetellenességgel bicsaklott oldalra, majd a holttestet a kiszáradt kútba dobja. A fiú aznap este ivott először bort, és bélrendszer-fertőzésre hivatkozva egy teljes hétig nem ment a közösség iskolájába sem.
Soha nem beszéltek az esetről.
Manapság már a kibékíthetetlen ellentéteket jól lehet orvosolni a válással, de akkoriban ha két ortodox keresztény az Úr színe előtt megfogadta, hogy őket már csak a halál választhatja el egymástól, úgy is kellett hogy legyen, mégis; A babonás Nikolai inkább a "szökést" és a szomszédok emiatt szánakozó pillantását választotta, mintsem a szégyent és hogy összesúgjanak az ő és a fia háta mögött: Nézd ott megy a férfi, aki boszorkány vett el; Nézd ott megy a fiú, akit boszorkány szült;
Mint az sejthető, Ekaterina Nikolayevna Lukyanenko sohasem volt boszorkány.

Teltek az évek. Tizenhat évesen Alexei Nikolaevich Lukyanenkonak iskola után a földeken kellett segítenie egyre idősödő apjának, kevés szabadidejében viszont volt ideje kamasznak lenni és összegabalyodni a szomszéd gazda vele egykorú lányával. A fiú nem számított jó partinak, de alkatára, fizikumára látványos hatást gyakorolt a hét éve gyakorolt kemény munka: bőre napbarnítottá, izmai hangsúlyosabbá váltak, a farka meg rohamtempóban kőkeménnyé, akárhányszor nyúlt érte Ignatija. A lány nevéhez méltóan tüzes szeretőnek bizonyult, terhességét viszont csak öt hónapig tudta titkolni otthon.
Két héttel később összeházasodtak.
A csecsemő csak annyi ideig élt, megkeresztelhessék - az anyja négy nappal később a gyász és a szülés utáni depresszió együtthatójaként jobbnak látta véget vetni a saját életének, és valamikor napközben felakasztotta magát a pajtában, tizenhét éves ifjú férjét özveggyé téve.
A fiút nem rendítette meg a két haláleset különösebben - a feleségét persze sajnálta, mert szeretett vele kefélni - de nem állt ellen amikor a közösség férfitagjai sajgónak vélt szívét alkohollal próbálták gyógyítani a helyi ivóban.
Részegen támolygott hazafelé, az éjszakai égbolton pedig sápadtan világított a telihold amikor a fenevad kilépett elé az útra, de hogy mi történt azt követően... Tudja, hogy életében nem látott még addig akkora farkast. Tudja, hogy másnap hajnalban találták meg az aratók véresen, lázasan, jobb oldalán marásnyommal és napokig nem volt eszméleténél. Hirtelen gyógyulását betudták a gyógyító tudásának, forró higanygőz áldásos hatásának, az Úr kegyelmének, az ima erejének és a többi baromságnak. Elég lett volna csak egy ember, aki látott már vérfarkas harapást és még a betegágyán agyonverik.
Amikor Alexei Nikolaevich Lukyanenko először alakot váltott, feltépte saját apjának a torkát és bezabált belőle. Másnap reggel hányt, majd az öreg maradványait egyszerűen átlépve elmenekült.
Valahol itt kezdődik ez a történet.

Nyugatnak ment. A boszorkányüldözések már kezdtek kimenni a divatból - egy, a nem túl távoli Monarchia élén álló nő képes volt korlátozni, egyelőre csak korlátozni a tömeghisztériának is beillő, alapvetően protestánsüldözést, de húsz év kellett várni még hogy törvény tiltsa azt, és még tíz év hogy le is álljanak vele. Három-négyszáz évvel korábban a boszorkányokat csak akkor büntették ha másnak kárt okoztak, aztán becsengetett a történelem ajtaján az egyház (a huszonkettes rajtszámot viselő pápa) és az emberi hülyeség. Ezekben a sötét időkben százezer embert kínoztak és öltek meg, ezek közül alig maroknyi volt ténylegesen boszorkány. A "Felvilágosodás kora" igazán megérdemli a lassútapsot.

Élete első boszorkányával három évvel később, húsz évesen, az utolsó boszorkányégetések egyikén, Lengyelországban találkozott kellemetlen körülmények között - a nő többedmagával oszlophoz kötve, a meggyújtott máglya tetején; Tudta, tudnia kellett hogy kínhalál vár rá mégsem tűnt úgy, mintha félne, pedig akkoriban nem volt teremtmény a Földön aki ne tudta volna, ne hallotta volna már életében legalább egyszer a tűzhalálra ítéltek jajgatását, ne érezte volna a szagukat. Az agónia minden nyelven beszél, hisz bármelyik nemzethez is tartozik a végén ugyanúgy üvölt, sikolt férfi, nő és igen, a gyerek is. Utóbbiak tüdeje hamarabb felperzselődik ugyan, de addig úgy sírnak mint a sérült őzgidák.
A nő.. lány nem félt, csak bámulta a férfit aki néhány éve még Alexei Nikolaevich Lukyanenko volt - és talán pont ezért bámult vissza rá a farkas a véletlen események láncolatában kialalkuló káosz kellős közepén, egy helyben állva, csuklóiról monoton mozdulatokkal fejtve le az elrágott kötelet.
A lángok már a ruháját nyaldosták mire megalkudtak egymással, mire a boszorka végre olyat ajánlott amiért cserébe megérte kiszabadítani.
Ezt követően évtizedekig voltak társak, de ez nem egy szerelmi történet. A boszorkány varázslattal magához kötötte, aztán eltűnt és még legjámborabb farkas is idegbeteg lesz a rajta felejtett póráztól. A férfi pedig, akit egyszer Alexeinek neveztek, soha nem volt jámbor. Tudja, kötelékén keresztül érzi hogy létezik valahol a ribanc akivel harminc évig élt teljességgel kielégítő szimbiózisban, azt is tudja hogy egyszer, valahol, valamikor össze fognak futni és akkor majd megkéri szépen, hogy vegye le róla a kibaszott kötést, különben letépi a kibaszott fejét.

Az elmúlt kétszáz év alatt tanult, tapasztalt, nyert és vesztett, egy keveset szeretett, többeket meggyűlölt, megalapozott azóta is gyümölcsöző szövetségeket, szerzett néhány ellenséget; Látni megöregedni és meghalni a hozzá közel állókat, a hosszú élet súlyának terhét soha nem szenvedte igazán - próbálta gruppenben, falkában, látta milyen pusztításra képesek a vadászok, hogy milyen dévajul tud nevetni egy holttest néhány liter vér után; Rosszabb napjain vagy amikor a világ égett fertőzött meg másokat a kórral, erőszakolt nőket, talán olyan fattyakat is nemzett akik tovább húzták mint az első kölyke...

Nem hiába mondják, sok példa van rá: a jó pap holtig tanul. A vérfarkas pedig - aki akkor került legközelebb az oltári szentséghez, amikor reverendában reszelt megy egy apácát - még tovább. A megszerzett tudás az egyetlen amit nem tudnak tőle elvenni, ezért üresjárataiban szívesen tágítja látókörét és szerez új ismereteket, olyan témában amik érdeklik, aminek aztán a gyakorlatban is van haszna.
Chicago városában a Vészhelyzetkezelési és Kommunikációs Hivatal (OEMC) felelel a sürgősségi hívások kezeléséért, a városi közbiztonsági és vészhelyzeti reakció koordinálásáért. Az egyik fő feladata a sürgősségi szolgáltatások, beleértve a rendőrség, tűzoltóság és mentőszolgálatok koordinálása és irányítása, így közvetlenül kommunikál ezekkel a szervekkel. Az emberek szíre-szóra tárcsázzák a 911et, a helyi történésekről leinformálódni ennél a helynél nincs is jobb. Lehet, hogy a halandók nem tudják mikor jelentenek vámpírtámadásról, vagy hogy a belvárosban annyira nem jellemző a kóbor farkas, de aki tudja hogy mit kell meghallani... Hosszabbnak ígérkező tartózkodások alkalmával ilyen hivatalokban vállal állást Rikus Jager néven, szigorúan részmunkaidőben és csakis éjszakai műszakban - önéletrajzában egyedül a megszerzett képesítésről szóló rész igaz, minden más humbug. A férfi nem politizál, nem olvas újságot: a híreket az igazság elferdítésével szerkesztik praktikus okokból, így erre nem lehet alapozni, pláne nem ha nagyobb halat keres, ám a lakossági bejelentésekre nem lehet szűrőt tenni, meg cenzúrázni. Időigényes, de ehhez van türelme.

Declan O. Cavanaugh nem hirdeti magát újságban, szórólapon, vagy főműsoridő reklámblokkjában, ügyfelei ajánlás útján keresik; Mindenkinek van olyan ismerőse, aki ismer valakit, aki hallott valakiről, aki azt mondta hogy látott valakit - a sor végén ez a valaki lesz Declan. Eltűnt/ bebörtönzött/ tanúvédelemben résztvevő/ vizsgálati fogságban tartott személyek előkerítésében, kihozatalában, el- és hazarablásában, alkalmanként terhelő bizonyítékok eltüntetésében utazik, szolgálatait megkülönböztetés nélkül ajánlva a törvény innenső és túlsó oldalán állóknak, de magától értetődően jobban preferálja a magánszektort és az alvilágot, mert ezek képviselői nem akarják tudni, hogy honnan szerezte az értesüléseit; miért van nála hülyére titkosított katonai akta; ki dörömböl a csomagtartóban; Szakmáját sokféleképpen le lehet írni, ő maga független szakértőként szokott bemutatkozni - a magánkopóknál jobban bekoszolja a kezét, a fejvadászokénál kicsivel mélyebb vízben úszik, akinek viszont bérgyilkosra van szüksége, az biztosan nem őt keresi; Nem azért mert morális válságot okozna neki elvenni egy életet, de a bérgyilkosokat a halál-biznisz ribancainak tartja - olyanok mint a lányok az utcán, csak nagyobb gázsiért szopnak. A világ bármely pontján vállal melót, 24/7 rendelkezésre áll, sikerességi rátája 91,7%, mert a halálnak azért ő sem tud parancsolni - arról nem beszélve hogy megkötözött, élő embert könnyebb szállítani, mint egy exhumált holttestet. A hamis igazolványokkal való visszaélés Fibonaccija, FBI, CIA, DHS jelvényekkel operál leggyakrabban, de ha könnyebb a pálya akkor valamelyi futárszolgálat egyenruhájában megy a célszemély után.