- Még a végén elbízom magam... - forgarom szemem játékosan, mintha csak kéretném magam, de amúgy bókoljon csak - persze mindez tényleg játék. Vannak pillanataim, mikor elhiszem, hogy tényleg mindig igazam van, de józanabb pillanataimban belátom, hogy ez senkivel nincs így.
Az ölelése viszont mindig jól esik, így szinte azonnal köréfonódik két karom, arcommal is bújok övéhez, vagy épp hajához, ahogy sikerül.
- Mint a ma született bárány... - pont annyira vagyok ártatlan! .. na azért nem mindig, de igen sűrűn! Olyankor mondjuk pont nem ilyesmin jár az agyam hirtelen, mikor csak így elkezd húzni maga után, mikor tudjuk jól, hogy amit épp elpakolna, az még nincs is odafent.
- Már meg is adom magam, bármikor csőbe húzhatsz, nem ellenkezek, még ügyvédet se hívok. - vallom be szélesebb mosolyommal, mi kicsit már magára ölt egy zavartabb érzést is, de csak mert eszembe jut, milyen is az, mikor valamit a fejébe vesz, és aztán azt a tudtomra adja... De persze-persze, főzés, itthoni szakácskodás, figyelek!
Ha nem lennék tele gondolatokkal, kérdésekkel, ez lenne az a pont, mikor egyszerűen csak mennék utána, fel a lépcsőn, és alig várnám, hogy megtudjam, miért is indultunk el rajta egyáltalán. Viszont.. van, amiket ki kell mondanom, miattam is, miatta is, tudja jól, hogy az őszinte, egyenes kommunikáció híve vagyok, ha fáj, de igaz, akkor is. Amit  ki kell mondani, azt mondjuk ki, úgy lesz tiszta.
Ahogy a valódi nevemen hív... még a hideg is végigfut minden porcikámon, a lehető legjobb értelemben, beleborzongok, úgy imádom hallani tőle, aminek pontosan megvan a maga oka, és az teszi széppé igazán. Hogy tudja, hogy így kell hívnia, hogy tudja, ki vagyok, és mi is az igazi nevem, és mit képviselek. Ezek mind olyan dolgok, amiket kénytelen voltam megosztani vele, és nem bántam meg azóta sem, sőt, inkább csak még mélyebbre ásta magát a lelkemben, még közelebb férkőzött a szívemhez.
Szavait figyelmesen hallgatom, bólintok néhol, vagy éppen elmosolyintom magam lágyan, de mikor azt mondja, hogy soha se gondoljam .. ekkor látszik igazán tekintetemen, ábrázatomon, hogy ez a beszélgetés mennyire fontos számomra. Hogy odafigyelek minden egyes szavára, és ahogy azokat kiejti, az arcára közben, .. mindenre. Szavai végeztével szélesedik mosolyom, és ismét bólintok párat, kezeimet pedig derekára simítom szorosan, mikor megölel, minél erősebben ölelve őt magamhoz, mintha bárki is el akarná venni tőlem.
- Nagyon szeretem, akivé váltál, és büszke is vagyok rád nagyon. Hogy meg lehet veled beszélni ezeket, és nem úgy állsz hozzá, mint sokan tennék, hogy makacskodnak, már csak azért is kötöszködnek, meg vitába kezdenek... Nem rossz dolog, ha belátjuk, hogy bármennyire is szeretjük egymást, nem feltétlenül válunk azzá egymás mellett, akivé talán válhatnánk, vagy válnunk kellene. Ez még nem jelenti, hogy ne lennénk tökéletesek együtt. - felelem, bár hasonlókat már átbeszéltem vele, tudom jól, mégis úgy érzem, nem baj, ha erősítem benne ezeket, hogy egy pillanatra se kezdje el átformálni ezeket a döntéseket, gondolatokat, ne kezdjen el bűnbakot keresni, mert az nincs ebben a történetben.
Közben kezeim derekára kúsznak, így, mivel lazul ölelésem, gyanítom ismét szemeibe nézhetek, úgy folytatva mondandómat. - Ami biztos, hogy bármi lesz, rám mindig számíthatsz. De tényleg mindig. Ha a férjed vagyok, ha nem, szeretném, ha a legjobb barátom, aki szintén te lettél az évek alatt, nem tűnne el egy papír aláírása miatt... Hiszem, hogy elég érettek leszünk kezelni ezt, hiszen fontosak vagyunk egymásnak, ez nem is kérdés. - nézek végig szemeibe, illetve hát igyekszek, mert néha el-elkóricál tekintetem arcán, vonásain, hiszen imádom a látványát, a közelségét, ez tagadhatatlan. Meg kell tanulnom viselkedni mellette.... majd ha eljött az idő.
- Bááár most shaajnos úgy tűnik, akkor ez a része még kicsit odébb van, mert ha mutatnunk kell a csodás házaspárt a szüleid előtt, egészen biztos, hogy nem tudok megmaradni a döntésünk mellett. - állapítom meg nevetve, majd ahogy egy apró másodpercre lepillantok ajkaira, muszáj a saját, alsó ajkamon végighúznom fogaimat, amolyan visszatartó erőként, hogy jobban ellen tudjak állni a kísértésnek, így aztán ismét szemeit bújom inkább. Miért is akarunk a másik irányba indulni??
- Na jó-jó, várj! - előzöm meg hirtelen nevetve, elengedve kezét, ne mozduljon onnan! Inkább gyorsan ellépek azért a hülye sporttáskáért, két fülénél fogva lendítem át vállamon, majd bal kezem ismét övéért nyúl ahogy visszaérek hozzá, éppen úgy, ahogy az imént még húzni kezdett maga mögött.
- Mehetünk pakolni. - pillantok fel rövidkén, mintha az irányt mutatnám még szemeimmel is, szemtelen mosolyommal karöltve, ne akarja, hogy kiköveteljem azt a csőbe húzást! - Majd aztááááááááááán főzünk valamit, mire DeFrászék ideérnek. - húzom el hosszan a szót, éreztetve, hogy terveim szerint az lehet, hogy .. odébb van még. Remélem, hogy odébb van még? Ez mondjuk biztos, csak az indokok kérdésesek, nem tudom, milyen hatással lesz ránk, ha belépünk odafönt az ajtón . . Na mindegy-mindegy, vigyük fel ezt a fránya táskát!

A dicséretre csak nekem is szélesebbé vált a mosolyom, pláne mert ez nem is igazán dicséret. Vagyis az, csak nem úgy, nem olyan hízelgő szándékkal, mint bárki másnak. Ramaya azért mondja ezt, mert így is gondolja. A mostani magabiztosságomnak, ő az egyik kulcsfigurája, mert mindig önzetlenül és őszintén dicsérgetett addig, amíg el nem kezdtem elhinni.
- Igazad van, mint jobbára mindig, édesem.- Elkacagtam magam és gyorsan megöleltem ismét. Annyira szeretek a közelében lenni és ölelgetni. Szeretem, hogy már ennyi is feltölt energiával. Feltölt élni akarással és vágyakkal. Ha valami, akkor ez nagyon fog benne hiányozni. Az, hogy anyáék ma jönnek az egyszerre áldás és átok is. Ilyen kegyetlenül emlékeztetni arra, hogy mit veszítek. Ugyanakkor ez a távolság nem csak az ő javára van, de az enyémre is, mert ha közel vagyunk, sosem szánjuk el magunkat a helyes lépés felé.
- Oh, hát perszeee, te aztán soha semmiről sem tehetsz. - Játékosan forgattam meg a szemeimet. Ő ártatlan angyalka és mindig én vagyon az aki bűnbecsábítja, amikor éppen beadjuk a derekunkat a testi érzelmeknek.
Na de menjünk és pakoljunk ki! Már húzom is. Az ajtó a szobá(nk)hoz egészen közel van, mégis túl távolinak tűnik. Mert, ha anyáék bármikor beléphetnek az ajtón..nekem meg van egy ártatlan kis tervem..izé..erre is meg arra is, akkor nem baj, ha gyorsan kipakolunk
- Csőbe húzni??? - Elnevettem magam ismételten és olyan tekintettel néztem rá hátra, ami elég sok mindent sejtet, de főleg semmi ártatlant. - Igen, fogalmazhatunk így is. - Csak húztam magam után, reménykedve, hogy inkább együtt szeretne főzni és nem rendelgetni. Ramy egyik legjobb pontja, hogy a világon a legjobban főz! Senki sem ér a nyomába.- Akkor átöltözünk és mehetünk is!-Úgyis van itt elég ruhája, a többit kipakolhatja, később!
Ámbár úgy néz ki, hogy ő is ugyanúgy tele van aggályokkal és aggodalmakkal, mint én...Viszont ő van olyan érett, hogy nem hagyja mindezt kimondatlanul. Csak állok vele szemben a lépcsőn és próbáltam kigondolni, hogy mit tudnék erre válaszolni, ami százszázalékosan biztosítja abban, hogy számomra ebben semmi kényelmetlen nincs. Sőt, inkább nekem kellene ezeket kérdeznek tőle.
- Ramman..Mi tökéletesek vagyunk külön is, együtt is. Ha a házasságunk nem is az mostmár és megegyeztünk abban, amiben...De soha se gondold azt, hogy bármilyen értelemben is kényelmetlen lenne bármilyen helyzet, ha rólad van szó. Elvégre, ahol a legfontosabb..- A szabad kezem a mellkasomra helyeztem és úgy mosolyogtam rá, őszintén.- Ott mindig is ott leszel. Már pedig ha valakinek a szívemben van helye, annak mindig ott lesz mellettem is. Teljesen mindegy, hogy együtt vagy külön.
Ritkán vagyok érzelmes, de ha egy valaki a világon megérdemli, hogy azt mutassam neki, ami valójában bennem rejlik mélyen, a hibátlan smink és drága ruhák mögött, akkor az ő. Ennek hatására meg is öleltem őt, hosszan, hátha így mégjobban át tudom neki adni, hogy mennyire szeretem. Egyben bűntudatom is lett, hogy meg sem vártam, hogy ő elmondja erről az egészről a véleményét, csak mentem a vágyaim után.
Látod anya, ennyi év alatt sem tudtam levetni magamról az önzőséget, amit belém neveltél.
Immár megfogtam Ramy kezét és mégis ellenkező irányba indultam meg a lépcsőn. - Gyere, pakoljuk ki a ruháidat, aztán főzzünk valamit, amit kis eséllyel égetek oda.  

Lehetetlen lenne kibírnom, hogy ne nézzek végig rajta, mikor körbeleng a finom illata, és ennyire jól esik, hogy magához ölel.. Néha el kell gondolkoznom, miért is akarunk válni egyáltalán. De attól, hogy két darab összeillik, még nem biztos, hogy ugyanabból a kirakósból valók.. és ezt el kell fogadnunk, hiába vonz még mindig.
- Szoktál nem az lenni? - kérdezem nevetve, de mintha ezzel együtt közölném is, hogy nem, nem hinném, hiszen mindig szuper jól néz ki... akármit visel. Szerintem ha felkapná az én ruháimat, és egyáltalán nem látszana az alakja sem bennük, akkor is jót néznék rajta...
És hát nem követelőzni próbálok, de vissza kell szoktunk azokra az apró érintésekre is, amik tényleg házaspárrá tesznek minket, mert ha szinte azonnal lebuktatjuk magunkat, akkor teljesen fölösleges volt beleköltöznöm a táskámba . . na de mikor látom, hogy kékjei ajkaimat vették célba, én is hasonlóképpen muszáj vagyok övéit nézni erre a pár másodpercre, majd ismét tekintetét keresem.
- Ugyan, semmi hátsószándék nem volt bennem. - vágom rá finom nevetéssel, még kezeimet is emelem, én ugyan nem tehetek semmiről, de azéért .. tekintetemben van egyfajta szemtelen játékosság, hiába tényleg nem azért mondtam. Hogy a kémia mindig is működött köztünk, az tagadhatatlan, az sosem romlott meg, de vagyunk annyira felnőttek, hogy belássuk, csak arra nem lehet kapcsolatot építeni.
- Vagy a repülőről... - forgatom szemem, de közben már húz maga után, így inkább .. rá figyelek. Bár, ahogy az emelet felé indulunk el, megfordul a fejemben több dolog is; egy, hogy nem-e kéne bezárni az ajtót, és kettő, hogy amit ki kéne pakolnom, az egyébként a nappaliban van, ..
- Te most csőbe akarsz húzni, fel se vittem még a cuccom. - közlöm szélesebb mosollyal, mintha azt mondanám közben, hogy nem is nagyon érdekel most a táska, mikor így húz... khm. - Főzhetünk együtt amúgy, azt tudod, hogy jobban szeretem. - teszem hozzá azért, rendelt étellel várni anyósomékat? Már csak az kéne, még azért is kapnék, hogy ennyi telik tőlem, pedig a kislánya minimum egy mesterszakácsot érdemelne!
A gondolat végével viszont finoman húzni kezdem kezét, mivel maga mögött vezet, hogy álljon meg kicsit, forduljon felém, és így, hogy egy lépcsőfoknyi előnye van, mondhatni egy magasságba kerül tekintetünk.
- Hogy lesz most, hm? Mármint.. mást beszéltünk meg, azóta már egyedül élsz itt. Ha kényelmetlen, hogy visszajövök, akkor inkább.. nem is tudom. A világért se vallanám be őfelségének, hogy mégse vagyunk olyan tökéletesek, mint reméltük. - 'nevetem', de csendesen csupán, csak próbálom tudtára adni gondolatmeneteim, sok minden van bennem, kérdések, kijelentések, aggályok.. Nem adnám meg az anyjáéknak az örömöt, de nem szeretném azt se, hogy kényelmetlen legyen neki itthon lenni, vagy.. ilyesmi.

Évtizedek óta ismerem Ramyt és mindig le tud nyűgözni az a hatalmas, őszinte mosoly amivel köszönt. Az egyik legvonzóbb dolog benne az, hogy milyen sok mindent átélt már, mennyi idő van már mögötte és milyen sok van még, mégis képes ilyen fiatalsággal mosolyogni. Mintha nem élte volna át a világ..az emberiség összes mocskát. Mégis közel enged, mégis bújik, mégis kedvesebb mint bárki a világon. A csodás mosolya mögött pedig ott lapul az az énje, amivel teljesen el tudja venni az eszem. A tökéletes külső és bőr mögött található személy. Mhh, mennyiszer okozott ő nekem éjszakákat, mikor úgy remegtek a lábaim.
Hoppppáááá ~ Talán nem ez a legmegfelelőbb alkalom erre az egészre, hiszen arra is emlékeznem kellene, hogy volt neki élete előttem is és vannak aggályaim azzal kapcsolatban, hogy magamért szeretett-e belém.
Ahj, de ahogy végignéz rajtam...Pont mint mikor először találkoztunk. Túl...izgalmas.
- Oh, köszönöm. Ma végigjártam az üzleteket, szóval "csinosnak" is kellett lennem. - Nem mondom, hogy a "iszonyatosan vonzó vagy ma" nem esett volna, csak egy kicsit jobban, viszont ő Ramy és tőle ez így imádnivaló. - Haha, igazad van. - Az ajkaira terelődött a tekintetem és ez arra késztetett, hogy ráharapjak a sajátomra.  Neki vannak a legcsókolnivalóbb ajkai a világon. Ez csak szimplán tény. - De, ne reménykedj mert még nincsenek itt.- Játékos mosolyt villantottam rá, mintha én nem ugranék egy másodperc alatt a karjai közé, egy igazi, hosszú csókra.
- Sajnos nem, de még biztosan van pár óránk, mert azt mondták, hogy "készülnek" de nincs kizárva, hogy ezt már a reptérről közölték.
Megfogtam két ujját és finoman húzni kezdtem magam után. A lépcsőn felfelé viszont lepillantottam rá. - Ha gondolod, segíthetek kipakolni, vagy rendelhetek ételt közben, vagy főzhetünk együtt utána.
A szoba nincs túl messze, mégis a torkomban dobogott a szívem. Ez a kettőnk szobája, millió alkalommal, millió módon léptük már át a küszöbét, mégis mintha most tennénk elsőként. Ennyire izgatottá tesz, hogy ez most nem olyan mint a régi megszokott, vagy  csak elfelejtettem volna a hosszú évek alatt, hogy mennyire vonz a férjem?

Kicsit azért fura ez a helyzet, bevallom.. Most akkor lassacskán válunk, de egyébként meg úgy néz ki, hogy nem, ráadásul vissza is kell költöznöm, és eljátszuk, hogy boldog házasok vagyunk, vagy magától jön? El kéne játszani, vagy .. hagyni, ha tényleg jól megvagyunk? Számít ez most a kapcsolatunkban bármit, vagy csak a dac a lényeg? Vah... rengeteg kérdésem van, de nem akarom úgy érezni magam a saját feleségem mellett, mint holmi idegen, mégis, fura belegondolni, hogy az eddigi beszélgetéseink, meg az, amire jutottunk, megy a kukába. És ha tényleg jól fogjuk érezni magunk, és ez az egész nem is csak addig tart, amég a szülei itt lesznek? ... Mennyi mindenre tud gondolni az ember pár pillanat alatt, elképesztő, de csak ezek, és hasonlók járnak az agyamban, még akkor is, mikor már letettem a táskám, és a pohár vizet emelem ajkaimhoz.
Ahogy hallom, hogy közeledik, le is teszem az említett poharat a pultra, és lépek felé két aprócskát, mosolyom is azonnal arcomra költözik megpillantva őt, hiszen haraggal aztán sosem váltunk el, ez biztos. Szeretem őt, bárki bármit mondjon, és bármennyire is megkérdőjelezzük néha még magunk is ezt a házasságot.
Köszönök tehát egy mosolygósabb, boldogabb sziát, miközben már magamhoz ölelem őt, bújósan, olyan ... természetesen, az arcomra kapott csókokat viszont szinte csak .. állom. Jó, ez tényleg fura. Az újabb aprócskát, mit már számra kapok, éppen csak viszonzom hirtelen, mondhatni reflexből, tekintetét pedig el sem engedem jó pár hosszú másodpercig, miközben illata férkőzik orromba, agyamba .. lelkembe. Végül kezeim, mik eddig puhán érintették két oldalát, elengedik lassan lekúszva róla, ahogy végigpillantok rajta szemtelen őszinteséggel.
- Nagyon csinos vagy. - dicsérem lágyan, én magam azért elég egyszerűre vettem az öltözködést, de néha még a rendelőbe is hasonlóképpen megyek be, levéve a pulcsit, mert úgy majd kicsit hivatalosabb... (?) Na mindegy is.
- Az arcomra mondjuk nem kérek több puszit, ha nem akarjuk, hogy anyád élete legkárörvendőbb mosolyát villantsa... - 'nevetem' szemforgatva, fejcsóválva, ami persze nem Lisnek szól, hanem ... az őseinek.
- Még mindig nem tudni, mikor jönnek pontosan? - kérdezem eztán, már csak, hogy azonnal pakoljak-e ki a táskából, vagy ráér, bár sok cuccom maradt is itt még, .. szóval teljesen elköltözöttnek így se tűnnék.

Ha azt mondanám, hogy úgy érzem, sarokba vagyok szorítva, azt elég szégyentelenül szépen fogalmaznám meg. Ahogy az évek teltek, a házasságom Ramyval maga volt a tökély. Benne láttam meg azt a herceget fehér lovon amire mindig is vágytam, ő az én mentőövem, a kötél ami a földön tartja a hőlégballont. Kevés gyengepontom van az életben, de őt bátran nevezhetem annak, anélkül, hogy valóban az lenne.
Szeretem, jobban mint bárkit a világon, felnézek rá és imádom. Vonzódok is hozzá, pont úgy ahogyan az első találkozásunk alkalmával. De..mégsem hiszem, hogy szerelmes is vagyok belé. Mostanában- hogy elköltözött- nagyon sokat tudtam gondolkozni azon, hogy ő az aki hiányzik, vagy csak a megszokás miatt tartanám magam mellett. Ezen még nem jutottam igazán dűlőre, mégis kétségtelen, hogy eltávolodtunk és valami nem olyan. Annyi éve vagyunk házasok és annyi mindent meg is éltünk. Az életem legjelentősebb részét mellette töltöttem. Igen szeretem, de a dac volt az egyik legjelentősebb érzés, ami a házasságunkban tartott, a dac a szüleim ellen.
Igenis jó döntés volt megházasodni, igenis jó döntés volt Ramy feleségévé válnom és eltávolodnom tőlük. Főként anyától. A nagy Cosima mai napig hangoztatja, hogy xy annak idején mennyivel jobban illet volna hozzám és a családunk imázsához...Ugyan. Senki más nem fogja tudni, hogy mi való nekem. Most mégis kénytelen leszek megenni azt amit főztem. Reggel telefonáltak ide, hogy akkor ők most elkezdenek készülődni és meglátogatnak minket. Elvégre "nem maradhatnak le az egyetlen lányuk életéről". Franc tudja, hogy mennyi ideig lesznek itt, de nagyon remélem, hogy foglalnak valami szállodát. Olaszországból nem egyszerű csak úgy az államokba jönni. Eddig mindig a nagypapi egyik vidéki házában tették át a főhadiszállásukat és maradtak egy hónapig. Most azonban, van egy gyomorszorongató érzésem, hogy minél közelebbről akarják majd bírálni a kapcsolatom a férjemmel. Annyi évet vártak erre, miért ne akarnák premier plánból látni a "hanyatlást"?


Na azt már nem! Ha fene fenét eszik is, akkor is azt fogják látni, hogy ebben a háztartásban igenis minden kiváló. Nehezemre esett felhívni emiatt Ramyt, ugyanakkor nagyon mulattatott, hogy pont egyazon a lapon van velem és meg se kellett kérnem, hogy hazajöjjön "eljátszani" a tökéletes házasságot.
Ő a férjem, nagyon-nagyon rég óta, de..nagyon izgatott lettem! Mintha, mintha randizni jönne. Mikor is voltunk utoljára együtt? Rég. Mármint a régi megszokotthoz képest, ez a mostani egy rekordnak számít. Minden porcikámnak hiányzik, minden porcikája és a hangja.
Na jó! Lassan megérkezik, nekem meg össze kell magam szedni, minthacsak nem róla ábrandoznék akár egy csitri. Hallottam, hogy megérkezik és vetettem egy utolsó pillantást magamra a tükörben.
A finom, gyapjú ruhám pont tökéletesen passzol az alakomhoz, modern és vintage hatás egyszerre, pont ahogy szereti..szeretem. Mert ez a teljesen új szerzemény, nyilván nem azért ugrott ma be a bevásárló táskába, mert Ramyt akarnám lenyűgözni vele...Vagy a parfümöm virágos, tiszta, könnyed illatával, ami valahogy mégis olyan csábító.
- Ramya, örülök, hogy megérkeztél. Nemrég értem haza én is.
Lesétáltam a lépcsőn és örömmel mértem fel, hogy milyen természetesnek tűnik még mindig a jelenléte. A közelében sem kell lennem, éreznem sem kell, mégis körbeleng az illata. Minden további nélkül sétáltam hozzá közel, üdvözöltem egy öleléssel és adtam csókot az arcának egyik majd másik oldalára..aztán az ajkaira is egy aprót. Hamár úgyis el kell játszani, hogy minden remek, miért is ne gyakorolhatánk? Most pedig, képzeljünk el a fejem felé egy glóriát.

Fura ennyi év után így lenni egymás mellett.. Vagyis hát, az a fura benne pont, hogy sokszor nem is vagyunk egymás mellett. Rheba kénytelen volt elfogadni, hogy egy darabig nem lakhat tőlem túl messze, így stílusosan egy ikerházat talált, és .. belementem, hogy odacuccolok, a közvetlen szomszédjába. Addigra már.. volt nem egy érdekes beszélgetésünk Lis-el, hiszen mindketten érezzük, hogy ez a házasság nem olyan, mint amilyennek szeretnénk, vagy amilyen volt, és míg nem jövünk rá igazán, hol a hiba, addig megjavítani se nagyon tudnánk. Egyszerűen csak.. változtunk, és már nem úgy működünk.
Viszont, próbálkozni szabad, így igazi kétlakiként hol itt, hol ott töltök egy, vagy pár napot, és bár most nem erről lenne szó, mégis szedem pár holmim egy nagyobb sport táskába, mert a jelek szerint, ki tudja mennyi időre kénytelen leszek hazaköltözni. Azt azért mégse hagyhatjuk, hogy a szüleinek igaza legyen... Mindig is azt mondták, hogy nem illünk össze, ebből nem lesz semmi, és hasonlók, és bár lehet, nem állnának messze a valóságtól, mindketten vagyunk annyira büszkék, hogy ezt nem így fogjuk rendezni. Úgyhogy.. fogom a táskám, bevágom a RAM-ba, és rohanok a házunkhoz, hiszen estére elméletileg már itt is lesznek, vagy talán csak holnap reggelre, de addigra be kéne pakolnom, illetve átbeszélni pár dolgot, hogy tényleg ne látszódjon rajtunk a külön élés. Odaérve kiveszem a táskám, zárom az autót, majd a bejárati ajtóhoz érve be is lépek azon, mint aki itthon van...
- Lis? - kérdezem kezdésnek, érzem, hogy itthon van, és tudom is, de azért hagy ne kelljen keresgélnem. Leteszem a kulcsokat az egykori helyükre, leveszem a cipőm, a táskát pedig a kanapéra teszem, végül engedek egy pohár vizet, míg ideér.