Nem igazán emlékszek már, hogy milyen világot is éltünk akkor. Részletek ugyan beugranak, mégis olyan rég volt már, hogy elmossa ami utána következett, majd azután . . egészen mostanáig. Az ember, ha normális, rövid életet él is csak azt őrzi meg, amire igazán szüksége van, amitől fejlődött, vagy éppen sérült, ami felemelte, vagy a mélybe taszította, és ez velem, velünk sincs másképp. Amit az eleje óta áldok, hogy a húgom a történetem egészének része, nélküle akármekkora ajándék is az, amit kaptunk, ma valószínűleg nem lennék itt, és rég elfelejtette volna mindenki, hogy valaha léteztem. De ez már csak ilyen, ha az ember úgy jön a világra, hogy a másik fele pár perccel később követi őt, a szerencsésebbek pedig - amilyennek magunkat mondanám -, életük végéig legjobb barátok maradnak, egymás támaszai, vagy úgyis mondhatnám, a másik titkos naplója.
Azon a napon, mikor minden megváltozott, ugyanígy egymás támaszai voltunk, hiszen az életünket is rábíztuk volna a másikra, történetesen akkor éppen ő bízta rám sajátját, mikor úgy éreztem, hogy nem bírom végignézni, ahogy azt a nőt kivégzik, ha boszorkány, ha nem... és szerencsére nem csak én/mi voltunk az egyetlenek, akik így döntöttek. Nem tudtuk, sikerrel járunk-e, nem tudtuk, bízhatunk-e a nőben, nem tudtuk, mi lesz utána, csak egy dolog számított, és az a lelkiismeretünk volt. Az embernek csak egy kis bátorítás kell néha, egyesek pedig nagyon is értenek hozzá, hogyan hassanak a másikra.  

Na de ez már réges-régen volt, és Gita valami olyasmivel ajándékozott meg, ami miatt még ma is itt vagyunk, és ami miatt örökké itt is leszünk - ha minden jól megy. Én, mivel mindig is kíváncsi természet voltam, igyekszek kihasználni, hogy nem kell beosztanom a halandóságot, minden alkalommal új dolgot tanulhatok meg, új emberként létezhetek, új 'arccal' segíthetem a halandókat, új tapasztalatokkal gazdagodhatok, bár ez nem mindig könnyű azért. Nagyban segít, hogy ahogy akkor, úgy most sem vagyunk egyedül, hiszen mikor az emberek gyarlóságát látom, vagy más-más kiábrándító tulajdonságukat, sokszor jól jön, hogy egymás támaszai vagyunk. Igenis kell támasz, hogy ezt a túl sokáig tartó életet élni tudjuk, és aki mást mond, hazudik, hidd el. Számunkra is pakol az élet a mérleg mindkét oldalára, hiába lettünk áldottak, néha átok ez inkább, mégis megyünk előre, rendíthetetlenül.  

Tartogatott már jó pár dolgot az élet, amiről... lehet, nem is beszélek már, úgy egyáltalán, csupán pár személy van, akik tudnak róla rajtam kívül. Ide tartozik, hogy miért nem kerestem sokáig kapcsolatot, és, hogy miért nem szeretnék a mai napig gyereket, és miért kezd el erősödni a pánikrohamom, ha egy aktuális párom elkezdi pedzegetni a témát. Utóbbival mondjuk egy ideje nincs 'gond'... Ugyanis úgy alakult, hogy a negyvenes években megismertem egy fiatal boszorkányt, aki azóta már a feleségem, legjobb barátom, és pár éve már a titkaim őrzője is, már amennyinek .. azoknak, ami számít. Igaz, mindketten tudjuk, hogy nem ez a legtökéletesebb kapcsolat, amiről csak álmodni lehet, de szeretet és tisztelet van, így nem kapálózunk, hogy megszabaduljunk a másiktól, sőt .. sokáig szóba se került, hogy valami nem stimmel, bonyolult ez az egész. Néha öröklétűnek lenni annyit jelent, hogy majd lesz valami...