Nem tudok nem úgy visszaemlékezni arra a Los Angeles-i útra, hogy közben ne harapnék az alsó ajkamba vagy legalább ne húzódna a szám apró mosolyra, még akkor is, ha utána elő kellett adnom, hogy azért nem tudtunk megjelenni, mert gyomor rontást kaptam. Vitatható, hogy hányan vették be ezt a dumát, mert pár kolléganőm azzal indított, hogy pajzán vigyorral az arcukon szemöldököt vonogattak, de mégis ki merné nyíltan az arcomba vágni, hogy hazudok? Hát senki, nekem pedig egy pillanatig sincs lelkiismeret furdalásom a kis füllentésem miatt, mert így utólag is azt mondom, hogy akkor épp sokkal fontosabb volt, hogy Dmitrij mellett legyek, hogy újra közel kerüljünk egymáshoz, mint hogy bármilyen avató ünnepségen részt vegyek.
Az már más kérdés, hogy az a közelség inkább fizikai értelemben valósult csak meg, mert amint visszatértünk Chicagoba, mintha ólomsúlyként nehezedett volna ránk a valóság. A szálloda szobában lévő laza és játékos Dmitrij-t azonnal felváltotta a feszült és zárkózott maffia főnök, akit egyértelműen nyomaszt valami, csak épp esze ágában sincs beszélni róla. Igyekszem nem bizalmi kérdésként kezelni a dolgot, hanem inkább hálás lenni azért, hogy nem avat be az ügyes-bajos dolgaiba, de egyre kevésbé tudok hálás lenni amiatt, hogy nem tudom, mi történik és mi miatt olyan feszült, mert lássuk be, ha Ő feszült valami miatt, az csakis komoly dolog lehet. Aggodalmat ébreszt bennem és bár nehéz úgy tennem, mintha nem így lenne, mégis próbálkozok vele minden áldott nap.
Mondjuk ma egyébként is szükség lesz a színészi képességeimre, mert vacsorára és puccos bulira vagyunk hivatalosak, ahová személyesen -vagyis telefonon- Dmitrij apja ajánlotta igen nyomatékosan, hogy jelenjünk meg, mert fontos üzleti partnerekről van szó, bármit is jelentsen ez az ő köreikben.
Más helyzetben, más hangulatban talán annyira nem igyekeznék, hogy eleget tegyek a parancsnak, élvezettel törnék borsot Dmitrij orra alá azzal, hogy szándékosan kések például vagy ilyesmi, de most kicsit sem áll szándékomban öngyilkos merénylőset játszani. Dmitrij olyan feszült manapság, mint egy élesített bomba és semmi kedvem magamra zúdítani a haragját. Legalábbis, amíg hagy más lehetőséget. -Tudom, tudom. Igyekezzek.- szólalok meg fennhangon, mikor kilépek a szoba ajtaján, de közben még mindig azon küzdök, hogy a cipzárt valahogy felügyeskedjem a hátamon.  -Elpazaroltam az időt a ruha választással. Nem volt szándékos.- magyarázok tovább, közben Dmitrij szobája felé indulva, hogy megnézzem nem-e ott van ám, ha idő közben válaszol és kiderül, hogy már lent vár, a lépcső felé veszem inkább az irányt.

||