- Mennyi mindent mondtál már el neki?
- Nem sokat...
- Rheba...
- Jó, talán valamennyit. Nem mindegy? Mintha te olyan tökéletes titoktartó lennél!
- Nem, nem mindegy, mert alig ismered! Néha úgy csinálsz, mint aki tegnap kezdett el élni, és vak a világra!
- Mondja a fő naiv . .
- Persze, kezdd el amit mindig, de ne mondd, hogy nem szóltam.

Ez egy nem épp kedves beszélgetés a bátyámmal, alig pár hónappal ezelőttről, de annál lényegesebb szösszenete az életünknek . . Hallgatnom kellett volna rá.
Úgy kezdődött, hogy megismertem egy srácot, vagány volt, az az igazi motoros, hódítós fajta, hatalmas barna szemekkel, jól belőtt hajjal, és a kölnije...! Na mindegy, a lényeg, hogy belahabarodtam, mint bolond légy a pók hálójába, és alig telt el fél év, az én számon már elkezdtek olyan dolgok kiszaladni, amiknek egyáltalán nem lett volna szabad. Valahogy megnyugtatott a tudat, hogy vérfarkas volt... Nem tudom, úgy éreztem, van valami közös pont, ami az, hogy nem vagyunk halandók? Visszagondolva egy címeres marha voltam, aki még arra a személyre se hallgatott, akire az életét is rábízná. Mert már a fent emlegetett beszélgetésben épp Ram próbált rábeszélni, hogy legyek már óvatosabb Mike-al, csak hát bennem nemhogy pillangók, egy egész állatkert kavargott, és elhittem, hogy ura vagyok a helyzetnek, és, hogy minden tökéletes lesz, megvan a nagy ő, és még meghalni se fog mellőlem egykönnyen. Aha..
Elkotyogtam neki, hogy nem vagyok halandó, ahogy azt is, hogy ennek ellenére azért igen egyszerű megsebesíteni, - amit nem nagyon kellene híresztelni rólunk, noktoriánokról, szóval .. lényegében tálcán kínáltam fel magam, és még csak észre se vettem. Nem működtek a szenzoraim! Úgy behízelegte magát a szívembe, hogy nem számított senki és semmi, egyszerűen az volt, annak adta el magát, akire én nagyon vágytam, bár a mai napig nem tudom, honnan informálódott ilyen jól rólam. Vagy .. vagy tényleg tökéletes lett volna hozzám, csak a körülmények valahol átmentek egy bénán megírt drámába...
A lényeg, hogy otthon voltunk aznap, az akkorra már közös otthonná avanzsálódott lakásomon, tervezgettük, hogy hová megyünk nyaralni, szinte már hallottam az esküvői harangokat is - tudom, tudom, alig ismerem... -, csak aztán az egész este átfordult egy horror regénybe inkább. Maradjunk annyiban, hogy szerintem csak amiatt vagyok még itt, mert ezek a marha halandók feltalálták az okostelefont, én meg megtanultam használni... füstjelekkel rosszabbul jártam volna. Igazából nem is tudom, miből pattant ki az egész, innen valószínű, hogy az egész inkább eltervezve volt, mintsem hirtelen cselekvés.. Mike azt mondta, elmegy lezuhanyozni, én pedig elpakoltam a vacsora után, mikor szörnyen rossz érzésem támadt, de nem igazán tudtam hová tenni. A következő pillanatban már egy olyan helyzetben találtam magam, ahol életem szerelme farkasként támadt rám, hálálkodok a reflexeimnek, hogy sikerült valamennyire lereagálnom a helyzetet, és így csak a combomba sikerült beleharapnia, de abból egy jókora falatot kitépett, mire sikerült egy széllökéssel átrepítenem őt a helyiség másik végébe, kábulgatni ott egy kicsit. Bepánikoltam, nem forgott az agyam ahogy kellett volna, csak a fájdalomra tudtam gondolni, és arra, hogy itt a vége, mindjárt futhatok véle a fenébe, a vér is rengeteg, a 'seb' is hatalmas... A következő pillanatban pedig már a harmadik konyharuhát bugyoláltam magamra, úgy érezve, mintha én csak kívülről nézném az eseményeket, mintha nem is én csináltam volna, csak a tudatom egy magánál lévő része, majd igen nehezen, de elvonszoltam magam a fürdőig, igen egyértelmű nyomokat hagyva, hogy merre is indultam el - nem mintha egy farkasnak akkora feladat lenne kitalálni -, de tisztában voltam vele, hogy abban az állapotban esélyem sincs megvédeni magam. Hiába az erőm, nem vagyok felkészítve minden eshetőségre, hogy azt hogy is kell lereagálni, vagy hogy kellene cselekedni... úgyhogy, miután egy hatalmas jégfallá változtattam a fürdő ajtaját, azt tettem, ami legelőször eszembe jutott hirtelen. Nem, nem hívtam se mentőt, se rendőrt, se semmit, nem egy hülye film ez, ahol a csúnya farkas elpárolog, csak mert telefonálok egyet egy halandónak! A bátyámat hívtam, imádkoztam, hogy felvegye, majd azonnal könyörögtem neki, hogy siessen hozzám, a frászt hoztam rá a kijelentésemmel, hogy Mike meg fog ölni, meg fogok halni, de legalább nem egész hét perc alatt már meg is érkezett, addigra már két törölköző is segíteni próbált, bár már kezdtem kissé kábult lenni... aztán sejthető módon be is ájultam.
Azt már csak utólag tudtam meg, hogy Mike nem volt ott, mire Ram odaért, gondolom meghallotta, hogy telefonáltam - ami nem volt nehéz, mivel szinte belekiabáltam a telefonba... -, engem meg igencsak össze kellett szedni, de legalább ő jobban kezeli a stresszhelyzeteket a jelek szerint, mert végtére is, egyben maradtam. Ellátta a sérülésem, arra az időre, míg a kórházba bevitt, ahol aztán vendégeskedhettem egy ideig, hogy bár szép nagy heggel, de legyen combom, meg .. hát, hogy legyen életem.
Amit nem mondanak el, hogy Kai megtalálta az én szerelmemet, és ... intézkedett is, hogy többet ne fordulhasson elő az eset, de én csak annyit tudok, hogy Mikenak nyoma veszett, senki se hallott róla azóta, szóval valószínűleg lelépett hawaiira, és sose látjuk többé - remélem. Jó kis lecke volt, de nem kérek belőle többet.
A bátyám még csak azt se mondta egyszer se, hogy én megmondtam, de a tekintetében annyi mindent láttam az eset után, amitől még évek múlva is lelkifurdalásom lesz, amiért így ráijesztettem, pedig ő megpróbált figyelmeztetni.