-Miért baj az, ha valamit tenni akarok a városért, az emberekért?- fordulok újfent az anyám felé, mert az elmúlt két percet inkább arra szántam, hogy a város látképét csodáljam, az alattunk elterülő várost, csak hogy kellőképpen lehűthessem magam, amiért ismét ugyanazokat a köröket futjuk, holott már rengetegszer elmagyaráztam neki, miért is akarom ezt és így csinálni. Ő persze maga a finom elegancia, a kecsesség, ami egy divattervezőtől el is várható, de én ismerem már annyira, hogy tudjam, minden újabb kényszeres hajigazítás -ami egyébként tökéletesen be van lőve és annyi hajlakk tartja, hogy egy cunami se tudná elsöpörni- a frusztrációjáról és az ingerültségéről árulkodik. -Talán, mert nem akarom, hogy a lányom is ugyanarra a sorsra jusson, mint az apja.- csattan fel végül, ami eléggé meglep ahhoz, hogy pár pillanat erejéig szóhoz se jussak, hiszen az ilyesfajta kifakadás Tőle egyáltalán nem megszokott. De most remeg az álla, a szemei könnybe lábadnak én pedig ettől meg is enyhülök annyira, hogy ha a szemeimet forgatva is, de pár nagyon lassú lépéssel megszüntessem a köztünk lévő távolságot és leguggoljak elé, finoman rászorítva a vékony, számtalan gyűrűvel és vérvörös körmökkel díszített kézfejére. -Tudom, hogy veszélyes, anya! Nap, mint nap eszembe jut, hogy milyen alakokkal kerülhetek szembe, de...- pillantok le a kezére nagyot nyelve közben, finoman rászorítva ujjaira, mielőtt újra megkeresném aggódó tekintetét. -Épp Miatta akarom ezt csinálni, hogy másnak ne kelljen ugyanúgy szenvednie, mint nekünk.- suttogom halkan, mintha tartanom kellene attól, hogy bárki meghallhat minket, hogy mire is készülök egész pontosan. Nem, mintha nagy titok lenne, hogy az apám bíró volt, akit azért tettek el láb alól, mert nem volt hajlandó úgy táncolni, ahogy az alvilág nagyjai fütyültek és szerintem az is sejthető, hogy én mire törekszem ennyire. Nagy eséllyel tényleg ugyanarra a sorsra jutok, de ha beleszakadok is, előtte gondoskodni fogok arról, hogy jó páran közülök rács mögé kerüljenek. -Te is tudod, hogy Velük nem tudod felvenni a harcot. Túl nagy a hatalmuk.- sóhajtja anyám szelíd mosollyal ajkain, tenyerét pedig az arcomra simítja, de csak pár pillanatig élvezem a szokatlan, talán kissé idegen gesztust, mert aztán -mielőtt még elérzékenyülhetnék- inkább elpillantok róla és felegyenesedek. -És épp ezért nagy még mindig a hatalmuk, mert senki nem mer szembeszállni velük!- csattanok fel újra, ahogy a pillanatnyi gyengeségem újra feszültséggé változik bennem, mert az, hogy ennyire le akar beszélni, nem csak engem, hanem az apám emlékét is sérti. Ő is erre tette fel az életét. Én is ezt akarom. -És épp Te leszel az?- kérdez vissza halkan, de érzékelek némi gúnyt is a hangjában, mintha szándékosan érzékeltetni akarná, mennyire kis senki vagyok a város életében, de neki pontosan tudnia kellene már, hogy számomra épp ez az etalon. Mert minél lehetetlenebbnek tűnik valami, annál inkább meg akarom mutatni, hogy lehetséges. -Talán, igen.

Napjainkban

Összerezzenek, ahogy a lift felér a hatodikra, de nem a szokásos érzéstől, ami az ember gyomrát csiklandozza ilyenkor, hanem attól, amilyen hirtelen eltűnik előlem az emlékkép az anyámmal való beszélgetésről. Nem nagy titok, ha elárulom, hogy a nógatásával nem ment semmire, ugyanúgy mentem tovább végül a saját fejem után, ma pedig az FBI egyik ügynöke vagyok és épp készülök benyalni magam egy rab kegyeibe. Nem egyszerű az az útvonal, amit végig kell járni, ha az ember kihallgatásra akar kérni egy elítéltet, de jelen esetben még plusz kihívás volt, hogy mindezt úgy intézzük, hogy a lehető legkevesebb nyom maradjon utána papíron és a lehető legkevesebben tudjanak róla. Nem árt óvatosnak lenni, szinte mindenhol vannak téglák és azok után, hogy pár hete eltűnt az egyik informátorom, már senkiben sem bízom. A kihallgatóban ülő pasi bizalmát viszont, nekem most el kell nyernem valahogy, de annak érdekében, hogy a segítségemre legyen, szinte bármire képes vagyok...