Utáltam Chicago-t, ez mindig is így volt és így fog maradni. Túl kevés megnyerő dolgot tudnék felsorolni a városban, éppen ezért csúszott a kedvelési listám végére: az építészet borzalmas, az emberek hasonlóan, az időjárás állandóan szeles, ám legalább burjánzott a bűnözés és ez is egy olyan dolog volt, ami sohasem fog változni a városban. Az elmúlt két évben műkereskedőként foglalatoskodtam, hiszen az öröklétbe is kell valami, ami eltereli a figyelmet a mindennapok egyformaságáról és a mögöttem lévő évszázadok tökéletes alapot nyújthattak ehhez a szakmához... én nem csupán könyvekből és képekből ismertem a történelmet, hanem meg is éltem az elmúlt majd' 600 év legtöbb eseményét. Mindenhol ott voltam, ahol két fedőt összevertek, kerestem az izgalmakat, szomjaztam a káoszt, az érdekességeket és a változást. Kiszámíthatatlanná váltam, bejósolhatatlan volt, hol bukkanok fel, kiként, miként és mit fogok csinálni és nem telt el nap, amikor ne tudtam volna megújulni. Az elején a túlélésem zálogaként muszáj volt felszerelkeznem egy kaméleont is megszégyenítő átváltozási-eszköztárral,  elvégre huszonéves, tapasztalatlan lánykaként döntöttem a családom elhagyása mellett. Apám idejekorán férjhez adott egy üzlettársa fiához, mellőzve bárminemű tiszteletet az irányomba és porba tiporva a szabad akarat legkisebb csíráját is; a férjemet eleinte teljes szívemből próbáltam gyűlölni, de hamar rájöttem, hogy nem érdemli meg. Sőt, menthetetlenül beleszerettem. Boldog lehetett volna a történetünk vége, elvégre nemsokára megszületett a kislányunk, én pedig a kornak megfelelően kifejezetten kevés feladattal és még kevesebb joggal voltam megáldva: így amikor a férjem tulajdonságaiban egyre inkább a ma már őstulok kifejezéssel illethető apjához kezdett hasonlítani, az igazságérzetem és az önmagam felé irányuló megmaradt csekély szeretet nem hagyott nyugodni. El akartam tűnni a kislányommal együtt, ám az első kísérletem kudarcba fulladt... a  szobalányom inkább a férjemet választotta az engem történő megsegítés helyett és Cedric elzárta tőlem a lányom, elvette az összes lehetőségemet és lekorlátozott mindent, amit szerettem, válogatott eszközökkel gyakorolt rajtam nyomást, szinte rabként tartott a saját birtokunkon, közben pedig megpróbálta lenyomni a torkomon a kötelességemet, miszerint az én egyetlen feladatom, hogy őt szeressem. Szeretetnek ekkor már nyoma sem volt. Undornak és gyűlöletnek annál inkább.

Végül a szökés mellett döntöttem. Hosszú hetekig terveztem, közben a gyomorforgató érzéseimet háttérbe szorítva a férjemnél is megpróbáltam behízelegni magam, csak annyira, hogy engedélyezze a legjobb barátnőmmel való találkozást. Frida ekkor már felkészült, ám azt én magam sem sejtettem, hogy komoly előnnyel indult a kimenekítésemre szolgáló terv kivitelezésében. Ő ekkor már hónapok óta vámpírként létezett és miután sikeresen, ketten együtt elhagytuk a bolgár fővárost, beavatott a titkába. Fogalmam sem volt, miről szólt ez az egész, csupán örültem a kiérdemelt szabadságomnak; közben viszont megszakadt a szívem a lányomért, aki az apja mellett hagytam, mert abban biztos voltam, hogy neki jobb élete lesz Cedric mellett. Őt egyszer sem bántotta és én nem vihettem magammal a bizonytalanságba, csak azért, mert nekem nem felelt meg, amit a saját életem nyújtott.  AZ élet egy új dimenziójába lépve pedig már egészen biztos voltam abban, hogy mellettem csak a rosszt érhette volna Erina-t: újszülött vámpírként egy összetűzés miatt a felfokozott érzelmeimnek és tartalmazhatatlan fizikai erőmnek köszönhetően a másvilágra küldtem a legjobb barátnőmet. Ekkor ízleltem életemben először némi hatalmat: rájöttem, hogy bárkivel megtehetek bármit, ha az illető nem úgy viselkedik, ahogy nekem tetszik.

Ahogyan értelmet nyert számomra az emberkoromban is sokat emlegetett szépségem, bájom, kedvességem és eszem. Elég volt egy szende mosoly ahhoz, hogy megsajnálják a szegény lányt, aki egyedül utazik a nagyvilágban, senkije és semmije nincsen. Elég volt néhány kedves szó, hogy családtagként kezeljenek és megosszanak velem bármit, amit szerettem volna. Megtapasztaltam, mekkora fegyver rejlik bennem és hosszú-hosszú évekbe telt, de kitapasztaltam, kivel hogyan kell bánnom annak érdekében, hogy én jól jöjjek ki a szituációkból. Eleinte hitetlenkedve szemléltem a saját hatásomat, képtelen voltam elhinni, hogy milyen lehetőségek rejlenek bennem. Gyermekkoromtól kezdve a lehető legédesebb és legengedelmesebb nőnek neveltek, de abba nem avattak be, hogy az ezzel szorosan együttjáró naivitás, hiszékenység és behódolás nekem kellemetlenségekkel fog járni... senkit sem érdekelt, én hogyan éreztem magam, így saját magamra voltam utalva és amint elkezdtem önmagamat helyezni mások elé, máris megváltozott a képlet. Annak a mámoráról, kontrollérzetéről és hatalmáról nem beszélve, amelyet a vámpírlét előnyei okoztak. Úgy éreztem, enyém a világ. És az enyém is volt. Mindent akartam és meg is kaptam.

Az évszázadok során királyok fülébe suttogtam, háborúk, birodalmak meghódítása és széthullása szemlélője voltam. Mindenki ismerte Tatia Petrova-t, ám senki sem igazán.  Különböző nevek, különböző korok, számtalan fajta származás, családi háttér, foglalkozás, tulajdonság, személyiség, történet tartozott hozzám. Mindenbe beleütöttem és ütöm az orrom máig. Miért? Mert megtehetem. Mindenhol ott vagyok, de  mindenki csak egy árnyat ismer. Tudják ki vagyok, de nem pontosan, tudják, ha ott jártam valahol, mégsem sejtik, hogy a szálak összefonódtak, csak amikor már késő. Elértem, hogy bárhol meghallják a nevem, tudják, kiről van szó, de a történetemből mindenki csak annyit vagy azt ismeri, amit én mondtam el neki. Szeretek ott lenni a fontos történéseknél és ezért ébredek fel mostanában reggelente a városban, amit utáltam: mert itt valami készül. És nélkülem nem történhet semmi számottevő ebben a világban.