Elrontottam! Annyira buta voltam! Ha már évszázadokkal ezelőtt hagytam volna - talán elég lett volna csak pár évtized is -, hogy Cedric szemtől szembe álljon velem, elmondhassa a mondókáját, dühös lehessen rám és sejteni vélje az ismerős vonások mögött a végletekig szeretett feleségét, sokkal könnyebb dolgom lett volna! Ehelyett dacoltam vele, túl akartam járni az eszén, megmutatni neki, hogy ki is az a bizonyos ész a csapatban és a főnök kettőnk között... épp azzal az emberrel szemben felejtettem el használni a női befolyás fortélyait, akivel szemben a leginkább szükség lett volna és a legkardinálisabb eredményeket érhettem volna el. Abban a pillanatban, ahogy az ajkai súrolták az enyéimet megvilágosodtam és ezt a világosságot muszáj volt megőriznem amellett, hogy én is kifejezetten élveztem a helyzetet. Bimbódzó fiatalként szabadságra vágytam, aztán beletörődtem a sorsomba, hiszen szépen bánt velem; megtetszettem neki, jó életünk volt, egymásra találtunk és én visszavonhatatlanul beleszerettem és vakon követtem volna a halálba is egészen addig a percig, míg a szemeiben már nem csupán az irántam érzett csodálatot, hanem a szörnyeteget is megláttam. Azt a szörnyet, aki bármire képes lenne, hogy elérje a céljait és lehetetlen volt neki ellenmondani, mert egy igazi zsarnokká, rémisztővé vált. Én pedig a saját védelmem érdekében olyan messzire kerültem tőle akartam kerülni tőle érzelmileg, amennyire csak lehetséges volt, hiszen azokban az években a legnagyobb rémálmom vált valóra: az ember, aki mellé rendeltek elhúzta előttem a mézesmagdzagot és a legvadabb rémálmommá vált.
- Ced...  pchelen med! - Leheltem, miután ajka a nyakamra tévedt. Még az ősidőkben imádta, ha így szólítottam, halvány mosolyra húzódott az szám néhány emlékkép hatására. - Nézz rám! - Kértem, egyik kezemet az arcára csúsztatva, finoman megemeltem a fejét, hogy elváljon a bőrömtől és a szemeibe nézhessek. A zakóm időközben a padlón landolt, de ügyet sem vetettem rá, tekintetemet az arcán futtatva ujjaimmal simítottam a borostáját, mintha minden millimétert szerettem volna megjegyezni. Furcsa volt ismét ilyen közelről látni, megdobbant tőle a szívem. Épp emiatt kellett észnél maradnom. - Hát nem lenne sokkal jobb így nekünk? - Ujjaim végigrajzolták a hajvonalát, tekintetembe annyi melegséget próbáltam csempészni, amennyit nem szégyelltem. Ki kell használnom a lehetőséget. Őt. Másképpen nem lehet. Ennyivel tartozott nekem... tönkretette az életünket. - Mi ketten a világ ellen. - Egyik kezem a derekára csúszott, mintha csimpaszkodni akartam volna belé. A régi érzelmek utat törtek maguknak, egyszerre tartottam tőle és izgatott a közelsége. - Hosszú volt ez az 500 év. Elfáradtam. Nem akarok többé bujkálni előled. - Az övéhez érintettem a homlokomat és reménykedtem, hogy azt mondtam, amit hallani akart. Muszáj volt meggyőznöm. Közben pedig számomra is ijesztő volt, mennyire könnyen jöttek ezek a szavak.

Ha halványan is, de emlékeztem még azokra az időkre, hogy milyen érzés volt először szeretni és először félni attól, hogy mindent elveszítünk. Tatia-nak köszönhetően mindkettőbe idő előtt kóstolhattam bele, mert bármit is gondolt rólam, de a szerelmem iránta soha nem volt hazug, és ha vádolhatott is valamivel, az inkább a birtokló szenvedély és szeszély volt, semmint a hűtlenség vagy ridegség. Végül Ő volt az, aki miatt megtudtam, milyen veszíteni, és éppen azért voltam most itt, hogy benyújtsam a számlát, még ha kellett is hozzá pár évszázad. Elvégre, előbb voltam az a férfi, aki attól tartott, hogy elveszíti mindazt, amit szeret, és csak utána köszöntött be az az időszak, mikor már inkább a hatalom volt a szerelmem, nem pedig az, ami igazán jelentett valamit.
A csókra pedig, amit végül kikényszerítettem belőle, legalább annyira vágytam, mint arra, hogy lássam Őt elbukni, és bár megtehettem volna magamnak azt a szívességet, hogy különbséget teszek érzelem és értelem között, de ezt a csatát akkor veszítettem el végleg, mikor újra szembe néztem Vele. Soha nem hagyott hidegen a közelsége, már pusztán egyetlen pillantásával képes volt hegyeket megmozgatni bennem, olyan vágyat szólítva meg bennem, ami még a legmerészebb történetekben sem létezett. Tökéletesen működtünk, mikor még gyermeki ártatlansággal szerettük egymást, még ha nem is önként házasodtunk össze, de később ezt az ártatlanságot felülírta a hatalomvágy, és magam sem vettem észre, hogy melyik volt az a pont, amikor végleg elveszítettem Őt, és vele együtt a szerelmét is. - Örökké - súgtam ajkaira rekedten, még érezve tarkómon, hogy körmei belém vájtak nemrég. Választhattam volna azt az utat, hogy tagadok, de semmi értelmét nem láttam. Ő is tudta jól, hogy egyszerre szeretem és gyűlölöm, és hogy ezt a kettőt egy nagyon halvány mezsgye választja el egymástól. Egyértelmű volt, hogy egyikünk nem élhet a másik nélkül, így mindenképp egymás keze által fogjuk végezni. A saját halandóságom már nem is érdekelt, mert ha Ő már nem lesz, egyetlen okom sem marad arra, hogy éljek.
Illata szétáradt a tüdőmben, mélyeket szippantva a levegőből, miközben hagytam, hogy kioldjon egy gombot, majd miközben a falig hátrált, tenyeremmel megtámaszkodtam a feje mellett, szabad kezemmel a nyaka vonalán simítva végig, egészen a kulcscsontjáig, míg el nem értem melle vonaláig, fogamat finoman alsó ajkába mélyesztve közben, ahogy egyre mohóbb szenvedély áradt szét bennem. - Mi lesz az ügyfeleiddel negyed óra múlva? - kérdeztem úgy, mintha amúgy érdekelt volna a válasz, ekkor már elengedve a falat, mindkét kezemmel azon dolgozva, hogy letoljam vállairól a zakóját, nyelvemmel ekkor már a nyakán kidudorodó eret masszírozva.

Túlzás lenne azt állítani, hogy féltem az újratalálkozástól, hiszen a szelleme folyamatosan a hátam mögött és a fejem felett lebegett, de mindig volt egy kavargó érzés a gyomromban, miszerint nem fogom megúszni sértetlenül. Az emberség egy olyan dolog, amit a magunkfajták ügyesen képesek lesöpörni magukról, ám néha mégis utat tör, főleg, ha életünknek azon szakasza kopogtat be az ajtón, ami miatt a felelősség nélküli öröklétet választottuk. Nekem az okok Cedric-ben találtak testet és tudtam, hogy vezekelni fogok az ellene elkövetett bűneimért: néha azt kívántam, bár rám találna, előbújna a sötétből és véget vetne a szenvedéseimnek, majd mégis én magam szaladtam előle, amikor rájöttem, hogy saját magamat már sokkalta jobban szerettem, minthogy igazat adjak neki és önszántamból feküdjek fel az áldozatom oltárára. És ahogy egyre közelebb került hozzám, egyre jobban feltérképeztem a rég látott vonásokat és kezdett eltűnni a testemből a félelem okozta sokk, ismételten rá kellett döbbennem, hogy Cedric évszázadok múltán is úgy táncolt, ahogy én fütyültem neki. A mellkasomat diadalérzet töltötte el, alig megférve a megbúvó vágy mellett... látva, hogy tűz lobbant a szemében, érezve, hogy a gyűlölet és a rajongás pokolian vékony mezsgyéjén táncol engem is magával ragadott. Imádtam, hogy imádott és jót tettek neki az elmúlt évek. Erős, bosszúszomjas, számító és kegyetlen. Pont, mint akit a kislány, aki hozzáment el akart kerülni és pont, akire éppen szükségem van.
- Tökéletes az időzítésed. - Az alsó ajkamba harapva tartottam a tekintetét. A viszontlátás hormonjai teljesen elöntötték a testem, az agyam majdnem végleg elborult, annyi eszem még volt, hogy a húzd meg-ereszd meg játékunkban most az ereszd meg-részt választottam. Éreztem, ahogy a sértéseim ellenére is vágy ébredt benne, mintha be akarta volna bizonyítani, hogy leperegnek róla, igenis kemény fából faragták és meg fogja kapni, amit akart; engem. A közöttünk lévő szikra megismerkedésünk első pillanatától izzott és magamat csaptam volna be, ha megpróbálom elhitetni magammal, hogy nem úgy kaptam az ajkai után, mint szomjazó a vízért. Ujjaim mellkasáról a tarkójára csúsztak, belemélyesztve a körmeimet a bőrébe vontam közelebb magamhoz, teljesen hozzá simulva, egyetlen millimétert sem hagyva kettőnk között. Mintha egy hatalmas kő zuhant volna le a szívemről. Ezt a csatát megnyertem. A háborút nem, a vele vívottat semmiképp, de az, hogy ő most elbukott velem szemben az én egyik másik harcomban nagy előnyömre válhat.
- Örökké szeretni fogsz. - Leheltem az ajkaira, épp csak elhúzódva tőle. - Ez lesz a büntetésed a létezésed végéig. És ez lesz a végzeted is. Mindkettőnké. - Hüvelyujjammal végigsimítottam felső ajkát, letörölve az oda került halvány rúzsfoltot, de a másik kezem nem bírt magával, kipattintotta az ingének legfelső gombját a helyéről. Ismét magamhoz húztam egy csókra és hátrébb léptem, hogy a hátamat megtámassza a fal. Amennyire váratlanul ért Cedric érkezése, olyan gyorsan állt össze hirtelen a kép, hogy mekkora hasznot húzhatok belőle. De ehhez meg kellett adnom, amire vágyik... és amire jelenleg én is a lehető legőszintébben vágytam.

Az elején azt gondoltam, hogy sokkal korábban meg fogom unni a macska-egér játékot, bár, esetünkben nem volt szó egérről. Ő sem volt kisebb játékos, mint én, sőt, a helyzeten még inkább rontott, hogy még inkább kiszámíthatatlanabb volt, mint én, de ennyi idő elteltével már úgy hittem, hogy majdnem mindenre felkészültem. A kezemben volt a döntés joga, hogy kitépjem a szívét, ahogyan megtehette volna Ő is. Csak egyszer kellett volna úgy döntenie, hogy felfedi a mögötte lopakodó árnyékot, ami minden lépését, minden lélegzetét figyelte, és éppen ez hitette el velem, hogy valójában élvezi az egészet. Mert tudta, hogy addig is a figyelmemben fürdőzik, hogy egyedül Ő köti le minden gondolatomat, és bár már magam is tisztában voltam a Vele kapcsolatos rögeszmékkel, de mégsem döntöttem úgy, hogy hagyom az egészet veszni. Mi együtt kezdtük, és egyszer, ha eljön az ideje, együtt végezzük majd, mert szemernyi kétségem sem volt afelől, hogy ha Ő már nincs, az én életem is feleslegessé válik majd. Nekem Ő volt az üzemanyag, minden kibaszott pillanatomban Ő éltetett, és a gyűlölet, a bosszúvágy, hogy egyszer még igazán, szívből szenvedni lássam, erről az útról pedig nem tudtam és nem is akartam már letérni. Nekem Ő lesz a végzetem, ez a kibaszott nő, és talán éppen úgy végezzük majd, ahogyan a nevetséges drámákban szokás: egymás szívét fogjuk kitépni, miután alaposan megtáncoltattuk egymást.
- Neked kell előadást tartanom a tökéletes időzítésről? - tettem fel a nagy kérdést félrebillentett fejjel, de még így sem tudtam elegendő távolságot tartani Vele. Próbáltam leplezni, hogy mennyire érzékeny pontot bombáz, és hogy valójában közel fél évszázad után még mindig ugyanott tartunk, holott ennyi idő elteltével már lett volna legalább ezer és egy alkalmam lerombolni a világát. Nem tettem, és ennek okait szándékosan nem is boncolgattam, elvégre, Őt akartam tönkretenni, nem pedig saját magamat.
Minden izmom megfeszült, mikor ujjai a mellkasomra simultak, a levegő megakadt bennem, valahol fél úton a tüdőm felé, szándékosan mellőzve a pislogást, hogy egyetlen mozzanatáról se maradjak le, de szavai bizonyítékként szolgáltak, hogy mit is akar elérni. Fel akart bosszantani, azt akarta, hogy megmutassam, mennyire gyűlölöm Őt azért, amit tett velem. Velünk. A családunkkal. Mindketten megbocsáthatatlan bűnöket követtünk el, leginkább egymás ellen.  Mégis, a legalattomosabb felismerés akkor ért, mikor rájöttem, hogy igaza van. Ő a kibaszott életem egyetlen mozgatórugója. És bár régóta tudom, hogy ha eljön az idő, együtt szállunk majd a pokolba, de mégis más volt így, az Ő szájából hallani. - Még mindig lebecsülsz - kúszott ki némi hang az összekoccanó fogaim közül, közben tekintetem hol tekintetét, hol pedig ajkait vizslatta, és ahogy az indulat nőtt bennem, úgy nőtt egyre nagyobbra a bennem tomboló forróság is. Ez a nő volt az életem, Ő tette színesebbé, majd Miatta omlott össze az egész, és még ezek után sem tudtam józanul gondolkodni, pedig legalább ezerszer képzeltem már el, hogyan is történik majd a viszontlátás. Ösztönösen emeltem meg ismét a kezem, de ezúttal nem a nyaka köré fontam ujjaimat, hanem a füle mögé, belecsimpaszkodva néhány hajtincsbe, hogy így rántsam magamhoz ajkait, nyelvemmel türelmetlenül és mohón követelve a bebocsátást.

Talán soha semmi nem esett még olyannyira jól, mint felpofozni őt, pedig ha valakinek, akkor nekem volt lehetőségem rengeteg történést megélni. Cedric árnyéka eggyé vált a létezésem tényével, sohasem koptathattam le teljesen: voltak időszakok, amikor kicsit távolabb került tőlem, majd túlontúl közel, de el sohasem hagyott. Egyszerre jelentette a totalitáriánus fenyegetettséget és a mérhetetlen, megtörhetetlen bizalmat, hiszen kevesen mondhatták el magukról, hogy volt egy személy, aki évszázadok alatt sem unt rá és szüntelen figyelte minden egyes lépését. Élveztem kettőnk vakon játszott játékát, leginkább azért, mert a megszokottal ellentétben én voltam az, aki nem látott előre minden lépést. Cedric csak akkor nem látott, ha én ezt akartam és tudtam, hogy csak akkor engedte láttatni saját magát, ha neki éppen ahhoz volt kedve. Áltathattam volna magam azzal, hogy nem érdekelt a jelenléte az életemben és az idő nagy részében valójában így volt, de most, hogy közvetlenül rá szegeződhetett a tekintetem, vizslathattam az arcát és megérinthettem az elmúlt hosszú évszázadok során először ismét létezőként ismertem el. És ez furcsa volt. Nagyon. Szerettem volna megszabadulni tőle, úgy kitépni a szívét, ahogyan kihúzta Greg mellkasából az övét és odadobni a kutyák elé. És szerettem volna csak egyetlen pillanatra egy mély levegőt venni a közelében és érezni, hogy itt van. Ideért. Eljött értem. Mintha a karma benyújtotta volna a lehető legnagyobb számlát.
- Mivel elégednél meg? - Kérdeztem tőle, mikor kihúzta az arcát az ujjaim közül. Épp akkora távolság volt közöttünk, hogy elég volt a súlypontomat előrébb helyeznem ahhoz, hogy az orrom majdnem súrolja az övét. - Sok minden az enyém és bármi az enyém lehet. Nem veheted el mindet. Nem pusztíthatsz el, Ced. - Megcsóváltam a fejemet. Ezt ő is tudta és én is... lehetetlen harcba kezdene bele, mivel ha valamiben, abban biztos voltam, hogy bár megvan a magához való esze és csodálatos társam volt a macska-egér párharcunkban, képtelen lenne valóban ártani nekem. Számtalanszor megtehette volna, mégsem tette. - Most is itt állok előtted, most is bármit megtehetnél és mégsem teszel semmit  csak üres frázisokat puffogtatsz. Ötszáz éved lett volna arra, hogy eltörölj a bolygó színéről is, de te még mindig csak itt toporogsz. - Sóhaj tört fel belőlem, félig őszinte, félig színpadias. A mellkasára simítottam mindkét tenyeremet, a jobbat oda, ahol a szívét sejtettem. Összeszorítottam az ajakimat, amikor természetesen nem éreztem semmit, mivel visszaemlékeztem, milyen volt halandó emberként, fiatal lányként a kényszerházasság gondolatában megenyhülve, megszeretni kezdve ölelni ezt a férfit. Talál egy apró félmosoly is az arcomra rajzolódott, amelyet rögvest el is tűntettem onnan. - Te azért vagy itt, mert a nyomorult életed semmit sem ér nélkülem és ha megölnél, elvesztenéd az egyetlen, utolsó értelmét is. - Vágytam meglátni a gyűlöletet a kék tekintetben. Szükségem volt rá, mert annak vágyát akartam érezni a kezeim alatt, hogy legszívesebben felvágnám a mellkasát. - Mondd, mire jó ez neked? Ha apád látna, forogna a sírjában. Mi az, amit tudsz ellenem tenni? Esetleg fel tudsz mutatni valamit, amivel árthatnál nekem?

Volt idő, mikor mindent megadtam volna az előttem álló nőért. Lestem volna minden mocskos kívánságát, és lehoztam volna az égről az összes kibaszott csillagot, csak hogy végre teljes egészében átadja magát nekem, de akkor még nem sejtettem, hogy minket még a halál sem fog tudni elválasztani. Pedig egyszer-egyszer eljutottam arra a szintre, hogy lemondok Róla, főleg miután úgy döntött, hogy elszökik és maga mögött hagyja a mellettem kialakított életét, a szerelmét, és az egyetlen lányát. A mai napig nem tudtam eldönteni, hogy ezt a döntést az önzőség szülte-e, vagy csak tisztában volt vele, hogy mellettem még mindig többre viheti az a szerencsétlen gyerek, mint mellette. Hisz mit tudott volna kínálni a lányunknak? Mit tudott volna adni Neki? Próbáltam felidézni azt a pillanatot, mikor először fedeztem fel íriszeiben az önzőségét, de újra és újra arra jutottam, hogy már akkor is ott élt benne, mikor feleségül vettem. Pedig, sokáig abban a hitben éltünk, hogy mindennemű kényszer ellenére mégis a szerelem alapjain nyugszik majd házasságunk, de az önzőségén túl, a saját felelősségemet sem vitattam soha. Nem úgy szerettem, ahogy kellett volna, és én is ugyanolyan önző voltam, mint Ő, miután tönkre tettem azt az ártatlan, törékeny lányt, és megteremtettem az előttem álló, kegyetlen és vérszomjas dögöt. Ujjaim alatt éreztem, hogyan pulzál a nyakán kidudorodó ér, egy pillanat erejéig mintha félelem csillant volna meg mély szemeiben, de ahogy lazítani kezdtem ujjaimon, már el is rántotta magát, a kezemet pedig ellökte, a pofon pedig, ami arcomon csattant, hosszú másodpercekig visszhangzott a helyiségben.
Megfeszültek arcizmaim, érezve, hogyan pirosodik el az arcom, fogaim összekoccantak, ahogy újra rátaláltam tekintetére, de ahelyett, hogy újabb bedühödött mozdulatot intéztem volna Felé, inkább elvigyorodtam. A magam tenyérbe mászó, pofátlan és kicsinyes módján, ahogy azt már ezerszer megszokhatta. És amit talán tiszta szívből gyűlölt is, bár, merész gondolat volt az Ő esetében szívekről beszélni. - Mert azt gondoltad, hogy az első viszontlátás alkalmával kitépem a szívedet? Tényleg ennyit nézel ki belőlem? - vontam fel szemöldökömet, teljes testemben megfeszülve, mikor ezúttal Ő vette tenyerei közé az arcomat, a nyugtalanság pedig bizonyára átsugárzott. Kezdtem elveszíteni a gyeplőt, lassacskán kicsúszott kezeim közül, de bármit is gondolt magáról az elmúlt évszázadokban, bármennyi csatát is nyer meg, a végső háború még hátravan. - El akarom venni, ami a Tiéd. Mindent akarok, amire valaha is rátetted a kezeidet. És a legvégén - rántottam ki arcomat ujjai közül -, mikor már nem marad belőled semmi, és ott állunk majd egymással szemben, azt fogod kívánni, hogy bárcsak hallgattál volna rám - mélyedtem el íriszeiben, és bár még én magam sem hittem el saját szavaimat, de a végső haditerv elkészítése még csak most következett. Hogy képes voltam-e félelemben tartani és elvenni tőle mindent? Valószínűleg igen, amint kitapogattam a gyenge pontjait. Ezúttal nem élhettem vissza a lánya iránt érzett szeretetével, arról pedig igyekeztem tudomást sem venni, hogy még mindig láttam benne azt a nőt, akibe beleszerettem, és akinek minden porcikáját, testét és lelkét egyaránt, de mocskosul kívántam.

Szinte éreztem a halál jeges fuvallatát. Volt néhány alkalom a létezésem során, amikor szembenéztem a véggel, de hogy az utolsó pillanataimban Cedric tekintetét bámuljam... valahol egyszerre dühített, borzolta fel a kedélyeimet és nyugtatott meg mélységesen. Mintha bezárult volna egy kör; ha meg kellett volna neveznem, mi lesz egyszer a vesztem, Cedric lett volna az első, aki eszembe jutott volna. Ezek a kék szemek viszonylag rövid időn belül jelentették számomra a családom legnagyobb ellenem elkövethető árulását, egy nem várt szövetséget, a mindent elsöprő szerelmet, az utam megtalálását, majd a másik felem elvesztését és a szótárakban a fájdalom melletti kifejezés illusztrációját. Miért csodálkozott, hogy elszöktem? Hogy nem vette észre, hogy ő sokkal hamarabb vált szörnyeteggé, mint én? Ha a kezei nem a torkomat szorították volna, beleordítottam volna az arcába, hogy mielőtt engem okol mindenért, nézzen tükörbe! De miért is érdekelt? Évszázadok teltek el és ő most érezte idejét annak, hogy előlépjen és belesétáljon az életembe... biztos voltam benne, hogy végig a része volt, hiszen láttam, éreztem. Az ilyen kapcsolódás a bőr alá ivódik és nem múlik el akkor sem, ha megpróbáljuk kivájni magunkból.
- Te teremtettél. - Suttogtam az ajkaira. - Te tettél ilyenné. - Nyögtem ki még pár szót, miután engedett a szorításon. Féligazság volt, mert ő szolgáltatta az alapot, de a saját döntéseim jogán lettem az, aki. Dönthettem volna úgy, hogy élek mellette pár évtizedig, kibírom, hogy a lelki terrorjaihoz képes a középkori inkvizítorok cirkuszi mutatványosok voltak, de eltört bennem valami... egyik pillanatról a másikra fogalmazódott meg bennem, hogy eleget irányítottak és hagyták figyelmen kívül az igényeimet. Mintha megőrültem volna és soha, egyetlen percig sem csodáltam, hogy mindenki azt hitte, hogy ténylegesen elment az eszem. Hiszen így volt. Az az eszem valóban eltűnt, ami addig igazgatta a  mindennapjaimat és próbálta kiegyensúlyozni a személyiségemet. Aztán ahogy ez eltűnt, hirtelen én lettem a gonosz. Felbosszantott a gondolat, hogy olyasvalaki akar nekem fejmosást tartani, aki már emberként, a korlátok nélküli hatalom megtapasztalása nélkül is mindenhatónak vélte magát és a bennem feltámadó düh lehetővé tette, hogy mivel Cedric kicsit enyhített a szorításán, megragadjam a csuklóját és lelökjem a nyakamról. Ezzel a lendülettel pedig akkora pofont kevertem le neki, amibe annyira belesajdult a tenyerem, hogy azt hittem leszakad a helyéről. - Te büdös féreg! - Hisztérikus vigyor rajzolódott fel az arcomra. - Ha még erre sem vagy képes, mit vársz tőlem? - Tettem fel a költői kérdést. - Mostantól ezt fogjuk játszani? Felfedted magad előttem és azt hitted megijedek? - Felvontam a szemöldökömet. Nem mozdultam a közeléből, mert én magam sem hittem el, de mintha biztonságot éreztem volna. Elég nagy volt kettőnk játszótere ahhoz, hogy bármit elbírjon. - Ott voltam melletted minden egyes percben, Ced. - Két kezem közé fogtam az arcát. - Végigkísértem minden pillanatodat... nézd, hol vagy most! Még mindig engem kajtatsz. Akkor most ki birtokol kit? - Emlékeztem, mikor először közölte velem, hogy a tulajdona vagyok... soha nem éreztem olyan mély fájdalmat, mint akkor.

Ahogy tekintetünk újra és újra egymásba fonódott, tettem egy erőtlen, gyenge próbát, hogy megpróbáljam felkutatni vonásaiban azt a nőt, aki annak idején elrabolta a szívemet. Majd nem is adta vissza, hanem magával vitte a sötétségbe, azon az éjfekete, gyászos éjszakán, és mikor másnap kutatni kezdtem utána, már tudtam, hogy hiába. Soha nem fogom visszakapni sem Őt, sem pedig a szívemet, amit hol kifacsart, hol pedig összepréselt, így nem is volt nagy csoda, hogy mára már nehezemre esett felidézni, milyen is érezni. Bár, a haraggal és a gyűlölettel nem volt különösebb problémám, miután csorbát ejtett a büszkeségemen, a bosszúvágy pedig, ami már több évszázada abban motivált, hogy a nyomában legyek, erősebben tüzelt bennem, mint bármikor. - A legfelsőbb hatalmak nem ismerik a türelem erényét - vágtam vissza, még ha ezzel nem is tudtam megrengetni az arcára kiülő vigyort. Egyetlen pillanat alatt kedvem támadt letörölni onnét, kerül, amibe kerül. Tényleg azon dolgozott, hogy minden düh, ami lappangott bennem, egyszerre szabaduljon fel, mintha ki akarta volna vívni az istenek haragját, ami egyszerre összpontosult ujjaimban, mikor a játszadozását megunva, egyetlen pillanat alatt a nyaka köré kulcsoltam őket.
Elvesztettem minden hangomat, csak sziszegésre voltam képes, ahogy ujjaim egyre keményebben szorították, végre elégedettséget érezve, hogy látom Őt meglepődni, és levegőért küzdeni. Tény, hogy nem így képzeltem a viszontlátást, de ez a nő a lehető legrosszabbat hozza ki belőlem, és minden önuralmamat egyetlen csettintéssel száműzte el. Nem tudtam letörni a dühöt és az önsajnálatot, ebből a furcsa kábulatból pedig, az elégedettségem legmélyebb bugyraiból, az rántott vissza, ahogy ujjai csuklómra simítottak, kizökkentve a furcsa transzból, aminek amúgy minden pillanatát élveztem. - Nem -  bukott ki belőlem szaggatottan, olyan közel hajolva arcához, hogy ajkainkat egyetlen centiméter választotta el, tekintetem eredeti színe pedig lassan visszatért, erőnek erejével tartva vissza fújtatásomat. Fogaim összekoccantak, mikor íriszeiben megcsillant az a régi fény, ezzel is bizonyítva, hogy mennyire jól tudja keverni a lapokat, ha érdeke fűződik hozzá. És az életben maradásnál nagyobb érdek nem is kellett, de valahol mélyen mindketten tudtuk, hogy a mi történetünk nem így fog véget érni. És nem ilyen hamar. - Ennyivel nem úszod meg - sziszegtem arcába, ekkor homlokommal már az Övét érintve. A halál túl kegyes lenne ahhoz képest, amit én terveztem számára.
Ujjaim aligha, de lazultak nyaka körül, már nem éreztem annyira a kidudorodó ereket, vagy az akadozó levegőt tenyerem alatt.

smart enough to run
stupid enough to left behind

Vártam a reakcióját, közben pedig a szívem majd' kiugrott a helyéről. Izgatott voltam, szinte bizseregtek a végtagjaim, ahogy éreztem, hogy az adrenalin végigáramlott a testemben. A kezdeti sokkot elkezdte felváltani a már ismerős érzés, ami azt jelezte, hogy a szervezetem mentálisan is felkészült a velem szemben álló elleni harcra. Mintha észhez tértem volna, a sejtjeimbe visszaszivárgott az élet és ehhez elég volt meglátnom Cedric parázstól izzó tekintetét, hiszen pontosan az általam kívánt érzelmek és gondolatok jelentek meg benne. Egyszer egy nem túl közeli ismerősöm közölte velem, hogy engem mások nyomora tesz boldoggá... és mennyire igaza volt! Látva rajta az elmúlt évszázadok vegyesfelvágottját rájöttem, mit okoztam és elemi erővel járt át a tudat, hogy én voltam rá ekkora hatással. Kell ennél nagyobb erő?
- Óvatosabb? Miért, talán bántani fogsz? - Felvontam a szemöldökeimet és hitetlenséget megjelenítő, szívből jövő vigyor ült ki az arcomra. Talán ebben a pillanatban éreztem magam a legfelszabadultabban. - Már a legfelsőbb hatalmak sem tudnák megszámolni, hány éved és mennyi esélyed lett volna rá, de sohasem tetted meg. - Kacaj tört fel belőlem.  Felhörpintettem a maradék italomat és megrántottam a vállamat, mivel egyetlen pillanatát sem hagytam volna ki a lehetőségnek, hogy Cedric Georgiev felé kerekedjek. Életem legmeghatározóbb időszakának tönkretételéért volt felelős, ennyit megérdemeltem.
Meglepetésszerűen értek a nyakamra kulcsolódó kezei, a szuszt is kiszorította belőlem. Látásom beszűkült arca négyzetcentimétereire, vérben forgó szemeiről és dühösen fel-le mozgó orrnyergéről ha akartam volna se lehetett volna elterelni a figyelmemet. Elégedett voltam, bár levegőt nem kaptam, de legalább megfulladni nem tudtam.
- Rajta! Tépd csak ki! - Nyöszörögtem az ujjai között. Nehezemre esett kipréselni magamból a szavakat, ám semmiért sem hagytam volna ki ezt a pillanatot. Tartottam a tekintetét,  a saját tenyereimet a csuklója köré fontam, viszont nem erősen, csupán akartam, hogy érezze az érintésemet bízva abban, hogy némi hatással lesz rá. - Akár a szívemet is... van még hely azon a szőnyegen. - Krákogtam. - Ezt akarod? Ezért vagy itt? Erre vártál ilyen hosszú ideig? - Kicsit előrébb mozdítottam a fejem., közelebb kerülve hozzá, az íriszeimbe pedig próbáltam belecsempészni annak a lánynak a látszatát, aki annak idején voltam. - Tedd meg hát!

Nem készültem könnyed beszélgetésre, sőt, inkább azt helyeztem kilátásba, hogy ideje korán egymásnak esünk majd, de nem úgy, mint ahogyan azt az igazán szerelmesek teszik, akik régen látták egymást. Nem, ami közöttünk pattogott, több volt kellemes nosztalgiánál, inkább a bosszú parazsa volt, egyetlen másodpercre attól, hogy valódi tüzet okozzon. Főleg úgy, hogy nem láthattam íriszeit. Megtagadta tőlem, hogy csak egy pillanatig is, de szemtől szembe kerülhessünk egymással, helyette megfutamodott, bár, ezúttal nem jutott túl messzire. Nem mintha féltettem volna, mert volt annyira kreatív, hogy még egy ilyen helyzetből is sikeresen megszökjön, de egyelőre úgy tűnt, hogy maradni szándékozik. Én pedig nem azért jöttem, hogy villámcsapásként a végére érjünk egy provokatív beszélgetésnek, amibe még úgy igazán bele sem lendültünk. Bár, elég hamar a tudtomra hozta, hogy mit is gondol rólam, és bárhogy is tagadtam volna, pontosan erre számítottam. Épp úgy beszélt és úgy forgatta a szavakat, ahogy azt már ezerszer elképzeltem, valahol pedig még ijesztő is volt, hogy az indulat és a bosszúszomj kegyetlen egyvelegén túl ugyanúgy érzem iránta a dorbézoló vágyat, amivel annak idején már magához láncolt. Ha volt valami, ami soha nem okozott kettőnk között viszályt, az a szenvedély, mert bármi is lett vagy lesz a történetünk vége, még ebben a percben is kibaszott pillangók csapkodtak a gyomromban. - Szerintem pontosan tudod, hogy mit akarok - vontam meg vállaimat könnyedén, éppen olyan lazán viselkedve, mintha a csevejünk az időjárásról szólna, de ez csak a látszat volt. És ebbe a látszatba komoly mennyiségű energiát fektettem, mert tudtam, hogy ha nyilvánvalóvá teszem, mennyi indulatot érzek iránta, azzal együtt fegyvert is adok a kezébe, és ezt nem kockáztathattam meg. Amúgy is volt tehetsége ahhoz, hogy meglepjen, nem kellett plusz grátisz. - Ha nem tudnád, ennél óvatosabb lennél, nem? - kérdeztem felvont szemöldökkel, ekkor már rákapcsolódva tekintetére, olyan mélyen kutakodva bennük, mintha tényleg képes lennék átlátni rajta, holott olyan fekete folt volt jelenleg előttem, mint talán még soha, egyszer sem. Csak sejtettem, hogy hogyan is reagálna, de egyelőre nem akartam megkockáztatni semmit.
És ezt nagyjából be is tartottam, míg izmaim feszülni nem kezdtek, állkapcsommal együtt, miután szavaival egyenes támadást indított ellenem. Lassan, komótosan pislogtam, miközben az ujjaimon lévő, maradék vért a közeli kanapé karfájába töröltem. Megtalálta a legjobb muníciót, és ahelyett, hogy szépen kivárta volna a maga idejét, rögtön felém dobott egy bombát, mert nagyon is jól tudta, hogy mivel hergelhet fel a legjobban. Régen is vágta már az arcomba, hogy mennyire szánalmasnak tart, ezt a jellemvonást valószínűleg az apámtól örökölhettem, legalábbis Tatia szerint, ezzel pedig csak azt érte el, hogy ledobjak magamról minden kötelet, és engedjem a szörnyeteget tombolni. - Az a legnagyobb bűnöm - kezdtem bele, közben kihúzva magamat, de egy pillanat alatt ott termettem előtte, ujjaim pedig a nyaka köré kulcsolódtak, olyan erővel szorítva rá, hogy szinte belesajdult a tenyerem. -, hogy nem téptem ki a nyelvedet, mikor még lehetőségem volt rá - sziszegtem a képébe, fújtatva a méregtől, érezve, hogy szemeim vérben kezdenek forogni.

smart enough to run
stupid enough to left behind

Figyeltem volna Cedric-et, de nem tudtam. Nem mertem. Nem akartam. Hajtott a kíváncsiság, vajon mit láthatnék azokban a zöldes szemekben, vajon a homlokán már fiatalkorában is ott lévő barázdák mélyültek-e, ugyanúgy rándul-e meg az ajka széle, mint régebben? Volt hozzá szerencsém képeken, nemrég készülteken, de az élmény nem ugyanaz. Vonzott, mint lepkét a fény, de biztos voltam benne, hogy képes lenne elpusztítani, így hosszú évszázadok óta igyekeztem távol maradni tőle. Meglepett, amikor megtudtam, hogy ő is az öröklétet választotta jussául és egy percig sem kételkedtem abban, hogy eljön az idő, midőn megtalál és beteljesíti a bosszúját. A legjobban pedig úgy fegyverkezhettem fel ellene, hogy folytattam, amit eddig is csináltam: tudomásul sem vettem annak a részének a létezését, amelyet egykoron pokolian szerettem és abba a szörnyetegbe kapaszkodtam, amivé vált. Amivé mindketten váltunk.
- Nem kértem, hogy ide gyere. Miért is kellene időt szentelnem rád? - Felvontam a szemöldökömet, viszont választ nem vártam a kérdésemre. Ez még csak a bemelegítőkör volt és mivel észrevettem rajta, hogy a viselkedésem célt ért és amennyiben ember lenne orvosi terminus már képtelen lenne meghatározni a vérnyomását, elmosolyodtam. Sőt, inkább széles vigyor ült ki az arcomra. - Mit akarsz, Ced? - A saját szájából akartam hallani, nem elégedtem meg a saját konteóimmal. - Dicsérjelek meg, amiért megtaláltál és be tudtál jönni egy nyitott ajtón? Bravó, Cedric, ügyes kisfiú voltál! - Összecsaptam a kezeimet tapsot imitálva és ironikusan, gunyorosan büszke tekintetet magamra erőltetve. - Vagy köszönjem meg, hogy ilyen hosszú időn keresztül hagytad, hogy éljem az életemet és csak most jöttél el értem? - Megfordultam és megtaláltam a tekintetét. Egy pillanatra megdermedve kapcsolódtam össze vele és megrohant az összes jó és rossz emlékünk. Kettőnk, a családunk, a szép pillanatok, a durva veszekedések, az őszinte mosolyok és a maró könnyek. - Vagy kérleljelek, hogy bocsáss meg és könyörülj meg rajtam? - Közelebb léptem hozzá. - Sóhajtottam egyet. - Tényleg érdekel... ennyi évtized, évszázad és te most csak így bejelentkezel. Ez annyira szánalmas. - A tűzzel játszottam, ám megérte. Ha kibillentem a magabiztosságából, sebezhetővé válik és nekem épp erre volt szükségem. Megpróbálhattam volna behízelegni magam nála, de a sikeresség esélye egyenlő volt a nullával, ezért nem választhattam mást stratégiát, mint hegyes tőröket döfködni belé és szépen lassan kivéreztetni. A baj csupán annyi volt, hogy sok trükköm alapját épp Cedric emberekkel való csúnya, viszont hatásos bánásmódja ihlette. Innen csodás nyerni és legyőzni a mestert!

Még én sem voltam biztos abban, hogy mit várok a régóta várt találkozótól. Mert bár emlékeimben egy visszahúzódó, kedves és bájos lány élt, de minden híresztelés, ami Vele volt kapcsolatos, ennek a szöges ellentétét állította, beleértve azokat, akiket én küldtem utána. Napról napra egyre közelebb kerültem hozzá, ezzel egyidejűleg pedig halványodott az a kép, amit őriztem magamban, ha eszembe jutott kettőnk közös kis élete. A szökése után egyedül a lányunk tekintetében véltem felfedezni Őt, hiszen ott volt minden mozdulatában, minden ábrándos sóhajában és a dacos dölyfösségében. Az anyjára ütött, és éppen ezért okozta a legnagyobb fejfájást, mert hiába próbáltam megszabadulni Tatia-tól és házasságunk parázsló emlékeitől, a lányom minden egyes napon emlékeztetett Rá. Még mielőtt eltűnt volna, éppen úgy, mint az anyja,  ezzel is bizonyítékot szolgáltatva arra, hogy olyan szörnyeteggé váltam, mint amilyen az én apám is volt, és őt is gyűlölte mindenki, aki valaha is kapcsolatba került vele. A sors undormány fintora, hogy én is erre kárhoztattam saját magamat, de ez az átkozott nőszemély a legrosszabbat hozta ki belőlem. Felesleges volt abban bíznom, hogy a szerelem egyszer megment minket, mert egy idő után bizonyossá vált: az én szerelmem nem az Ő szerelme, és hiába próbáltam táplálni a tüzet, inkább csak eltávolodott tőlem.
Valamiért próbáltam hinni abban, hogy csakis azért vetette ki Greg-re a hálóját, mert tudta, hogy én szabadítottam rá ezt a modern lehallgató készüléket, meg sem fordult a fejemben, hogy tiszta, őszinte szándéka lehetett Vele szemben, de ahogy a férfi szívét markolásztam, akarva-akaratlanul is tisztában voltam azzal, hogy kettejük kis románcának semmi köze nem volt hozzám. Több volt annál, mintsem hogy bosszantson vele, ezzel pedig aláírta a halálos ítéletét.
Ajkamhoz emeltem véres ujjaimat, nyelvemmel ízlelve meg a vöröslő nedűt, miközben pislogás nélkül követtem az időközben hátat fordító alakot, alig bírva ki, hogy ne koccantsam össze a fogaimat. - Én is örülök, hogy látlak - szólaltam meg kellő nyugalommal, de a hangom nem árulta el, hogy valójában mennyire ingerel ezzel az egésszel. Kurvára a szemembe kellett volna néznie azok után, amit tett, nem mintha ezzel meg nem történté tette volna az elmúlt évszázadokat. - Hogy oda ne rohanjak - csúsztak grimaszba ajkaim, lenézően lépve át az élettelen testet, hogy így kerüljek közelebb Tatia-hoz, de még kellő távolságban megálltam ahhoz, hogy ne akarjam rögtön megfojtani. Az illata már így is az orromba kúszott, jólesően szippantva magamba a fanyar, de mégis édeskés, domináns parfümöt. - Szóval, ennyi időd jut a régen látott férjedre? Negyed óra? - kérdeztem felvont szemöldökkel, nem is palástolt felháborodással hangomban, miközben gyerekes ívben legörbültek ajkaim, de ez már inkább megjátszott hiszti volt, semmint valódi sértettség. - Elfér még egy-két hulla az irodádban - néztem körbe, majd megrántottam a vállamat. - Tatia, ennél udvariasabbnak nevelt az anyád. Kezdd elölről - billent félre a fejem, várva, hogy végre ismét szembe forduljon velem, és netán engem is megkínáljon némi szíverősítővel.

smart enough to run
stupid enough to left behind

A tükör előtt állva megigazítottam egy kósza tincset a frizurámon. Kevés dolog bosszantott jobban, mint önön tökéletlenségem, ezért legszívesebben levágtam volna az egész nap rakoncátlankodó tincset, de mégsem tettem: elvégre még csak ebédidő volt és muszáj volt megemberelnem magam, nem hagyni, hogy elöntsön a düh. Greg egy fontos ügyfél előfutáraként bármikor betoppanhatott, az ő dolga volt elintézni, hogy a mai napon megjelenjen előttem a keleti part - a városban éppen átutazóban lévő - egyik legnevesebb üzletembere, akivel tüzijátékszerűen csodálatos bizniszt csaphatnánk nyélbe egy nemrég feltárt szarkofág belsejében talált régiséggel kapcsolatban. Imádtam ezeket a helyzeteket, még akkor is, ha általában a szokásos forgatókönyv szerint zajlottak. Hiába ismertek már a fekete piacon, a vevők miután megláttak rögtön arra gondoltak, hogy hiába hallották a történeteket másoktól, majd ők jól túljárnak az eszemen, hiszen rám nézve nem lehetek más, mint egy magától elszállt fiatal fruska, akinek zéró tapasztalata és pont ennyi üzleti érzéke volt. A gondolat első fele minden esetben igaz volt, de a nagyképűségem nem mostanában alakult ki; bár inkább nevezném egészséges önbizalomnak, mint alaptalan beképzeltségnek. Sokat dolgoztam azért, hogy az éppen aktuálisan nekem tetsző szakmában, foglalkozásban, ügyletekben megtaláljam a számításaimat és ilyen-olyan eszközök segítségével, de én legyek a legjobb és a legkikezdhetetlenebb abban, amit csináltam. Soha nem titkoltam, hogy élveztem az arcokra kiülő döbbentet, a győzelmeket, mások meggyötrését és mivel a sötét középkor és a boszorkányüldözések kora véget ért, a mentális hadviselésre kerülő egyre nagyobb fókusszal tényleg az enyémmé vált a terep.
Hallottam az ajtó nyílásást, a hang felé fordultam és kellemes mosolyt rajzoltam az ajkaim köré. Greg-nek a titkárnőmön túlmutató bejárást adtam az irodámba, hogy elhiggye, valóban számít nekem. Jóképű volt, magas és annyira szeretett volna a közelemben lenni és bizonyítani, hogy szinte már melengette a szívemet. Hónapokkal ezelőtt találkoztam vele, remekül elszórakoztunk, de ennél többet keveseknek engedek meg. Nem szerettem, ha valaki megpróbált komolyan az életem részévé válni, teljesen felesleges próbálkozás volt és még bosszantott is... persze, voltak, akikben láttam volna a potenciált többre is, viszont a szerelme és a feltétel nélküli bizalom hosszú évszázadok óta messzire elkerülték a házam táját. Mondjuk biztosan hozzátett volna a pozitívabb kimenetelhez, ha nem húzok szögesdrótot magam köré,
Láttam Greg mosolyát, ami miatt az enyém is kissé őszintébbé vált, aztán az arca egy másodperc alatt megnyúlt, a szája tátva maradt, szürke pólóját vöröslő folyadék terítette be és ujjak kandikáltak ki a mellkasából. A teste élettelenül esett össze és ahogy követtem a tekintetemmel,  néhány pillanat erejéig észre sem vettem, ki állt a háta mögött. Sajnálat járta át a porcikáimat, a sejtjeim összébb húzódtak jelezve a veszély, a csalódottság és szomorúság egyvelegét, amit rögtön leuralt egy újabb, mikor rájöttem, ki művelte ezt. Cedric a döbbenet, a zsigeri félelem, a gyűlölet és az elemi vonzalom keverékét váltotta ki belőlem, de mivel nem hagyhattam, hogy mindezek kiüljenek az arcomra, rendezni próbáltam a vonásaimat. Muszáj volt megkeresnem a tekintetét, hogy meggyőzhessem, a kis akciója nem akasztotta meg a létezésemet, így rövid szemkontaktus felvétele után hátat fordítottam neki. Biztos voltam benne, hogy ettől begőzöl... mindig is utálta.
- Végre előbújtál a sötétből. - Felemeltem az asztalon lévő poharamat és belekortyoltam a whiskymbe. Ettől a pár szótól is kiszáradt a torkom és legszívesebben kiszaladtam volna az irodából. Hosszú ideje sejtettem, hogy életben van, igyekeztem figyelni a lehetőségekre, amikor felbukkanhat a bosszúját beteljesítve, de eddig minden egyes alkalommal sikerült meglépnem előle. Pedig volt, hogy már annyira közel volt, hogy szinte éreztem, ahogy a lehelete csiklandozza a fülemet, ahogy bele suttog. - Minek köszönhetem éppen most a látogatásodat? És miért kellett megölnöd ezt a szépfiút? Annyira kedvemre való volt. - Fel akartam bosszantani, ösztönösen jött az igény, közben pedig belül reszkettem, mint a nyárfalevél  annak ellenére, hogy örültem a végre beteljesült találkozásnak. Olyan rég volt már! - Gyorsan el kéne tűnnöd, mert ügyfelet várok negyed óra múlva.

Azok után, hogy Gregory egyértelműen árulóvá vált, nem bízhattam meg benne többé. Bár, teljes mellszélességgel amúgy sem álltam volna mellette soha, elvégre nem volt több egy kibaszott katonánál, egy szimpla sakkbábunál, akit odavissza lehet mozgatni a táblán, és csak addig marad játékban, míg ellátja a Neki szánt feladatokat. A hűtlensége túl nagy bizonyosságot nyert azzal, hogy titkolni próbálta, merre is találom meg Tatia-t, még ha jogos is volt a kérdés, hogy ha ötszáz évet tudtam várni, akkor egy kicsin már nem múlik. Nem hibáztathattam, hogy nem érti, elvégre nem avattam be, egy apró fogalma sem volt arról, hogy mit miért csinálok, és miért éppen most, ennyi idő eltelte után döntöttem úgy, hogy ideje felfednem saját magamat. Tatia talán azt sem tudta, hogy életben vagyok, bár, nem egyszer ejtettem el finom utalásokat, apró jeleket, amik egyértelmű üzenetként hordozták, hogy jobb a háta mögé néznie. Talán évtizedekig volt abban a hitben, hogy leéltem az egyszerű, szánalmas kis életemet halandóként, azóta pedig a föld alatt rohadok, mint egy beletörődő, felszarvazott férj, sebeimet nyalogatva a halálom kibaszott napjáig. Hát nem. Tudtam, hogy egy életnyi idő nem elég a bosszúra, bár, ennyi idő elteltével már nem is bosszú volt, amit éreztem, hanem rögeszme. Miután vámpírrá váltam, csak még nagyobb függést éreztem iránta, közben nem egy kéretlen tanácsot kapva már arra, hogy felejtsem el, mert ami történt, már visszafordíthatatlan és nincs is értelme ezen rágódni. De ők nem érezték, amit én, nem tudták, hogy milyen a szerelem édes ízével kecsegtetni, megkapni mindent, aztán egyik pillanatról a másikra ott maradni, anélkül a nő nélkül, akire felépítettem egy egész életet. Akire építenem kellett, mert nem hagytak más választást, de ideje korán kiderült, hogy a kötelesség és a szerelem néha kéz a kézben jár. Már akinél.
Greg nem tudta, hogy a nyomában járok, ahogy azt sem, hogy már napok óta figyelem. Ennyi idő bőven elég volt, hogy nagyjából sejtsem, mégis miért döntött az árulás mellett, mert túl odaadóan oltalmazta azt az átkozott viperát, így mikor ezúttal a nyomába eredtem, már úgy voltam vele, hogy semmi nem fog az utamba állni. Ennyi idő alatt már nagyjából összeállt, hogy mivel is foglalkozik ez a nőszemély, és hogy Greg ezúttal nem a távolból figyeli a prédáját, hanem a bizalmába épült. Ki tudja, milyen ellenszolgáltatásokat kapott az én drága egyetlenemtől. Ettől a gondolattól minden fogam csikorogni kezdett. Tisztes távolságot tartottam a férfi mögött, ahogy besétált egy nagy komplexumba, majd a folyosó végéig sétált, hogy betessékelje magát egy irodába, némi várakozás után, ahol vélhetően szemben találta magát Tatia-val. Tekintetem megtelt indulattal, a gyűlöletemet szinte tapintani lehetett a levegőben, és még mielőtt becsukódott volna mögötte az ajtó, ott termettem, szorosan mögötte, egyetlen mozdulattal vágva kezemet a hátába, pontosan úgy célozva, hogy szíve a tenyerembe simuljon, még mielőtt kitéptem volna onnét.
A levegő megfagyott, miközben teste vergődni kezdett, próbált levegő után kapkodni, de aligha volt értelme, így mikor egy rántással kihúztam belőle a kezemet, markomban tartva a szívét, ez az áruló féreg pedig összeesett előttem, végre lehetőséget kaptam, hogy az ördögi nőszemély tekintetébe fúrjam pillantásomat.