A kezem csupa vér volt, lenézve a padlóra a világosbarna padlót is hatalmas vörös tócsák szennyezték. Anyám infarktust kapna, ha neki kellene felpucolnia... de most inkább attól fog, hogy az apám is a négy hulla között feküdt, akiket szinte még csak most lőttek agyon, a leheletük alig párolgott el a helyiségből. Azért kezdtünk el költözködni 13 éves koromban, hogy ne találjanak meg minket: először Peruba, majd Spanyolországba, később Ukrajnába, aztán vissza a wales-i gyökerekhez. Lehet, hogy a szentimentalizmusa okozta apám vesztét? Legszívesebben belerúgtam volna az öreg testébe, hogy érezze a bennem fortyogó dühöt! Azt mondta, befejezi és soha többé nem lép kapcsolatba azokkal a személyekkel, akik egy évvel a költözködések kezdete előtt fegyvert tartottak a halántékomhoz és átlőtték anyám kezét, hogy motiválják apámat a tartozása megadására. Ha tényleg vigyázott volna, most nem feküdne beborítva a saját vérével, nekem nem kellett volna megpróbálnom újraéleszteni és 23 évesen a rendőrsuli első gyakorlati félévében megtalálnom őt a raktárban a haverjaival, majd a sarokba hányom a látványtól. Bármit rátettem volna, hogy ez lesz a vége. Méghogy az emberek változnak! Azt, persze... minden barom ugyanúgy ugyanúgy elköveti a baromságait, maximum a helyszín, az emberek és az időbeli lefutás változik, aztán másra marad a takarítás. Jelen esetben rám. De nem a vértócsákat fogom eltüntetni, hanem akik ezt tették. Méghozzá örökre.

***

Mint valami rossz akciófilmben, a jelvényemet szorongattam, pörgettem a kis fémdarabkát az ujjaim között és megvizsgáltam minden négyzetcentiméterét. Gyűlöltem a tétlenséget és a pár nap, amit a körön kívül kellett töltenem, maga volt a pokol. Három éve beépített ügynökként dolgoztam, bekerültem a chicago-i maffiába, de nem feledkezhettem meg a jelentési kötelezettségemről a rendőrség felé. Hosszú út vezetett idáig, tíz évembe telt, mire megkaptam a lehetőséget. A történtek után Wales-ben járőrködtem két évig, majd Amerikába költöztem, először New York-ban a városi rendőrségen, majd Washington-ban már az FBI berkein belül teljesítettem szolgálatot, ám a célom mindvégig a kiindulópont, Chicago városa volt. Anyámat Franciaországba költöztettem a nővéréhez, mivel ő az apám halálát követően már nem volt veszélyben, én pedig így zavaró tényező nélkül dolgozhattam. Semmi sem fogott vissza és akadályozott a tervemben, miszerint belülről teszem tönkre, mivel se kutyám, se macskám, se feleségem, se gyerekem. Mindezek nekem nem számítottak és ezért voltam tökéletes alany a feladatra a főnökeim szerint is; na meg persze, mert a jellemrajzomban amellett, hogy az arrogáns, forrófejű, önző és veszélyes szavak szerepeltek, a döntéshozók tudták, hogy keresve sem találhattak volna jobbat a feladatra, már a múltamból adódóan sem. Azokban a rendszerekben, amiket a rosszfiú-hálózat tagjai láthattak, Jake Powell egy ketrecharcos utcagyerek volt, akinek a családja évtizedek óta külföldről szolgálta a maffia ügyeit és ez a történet az elmúlt körülbelül 1146 napban olyannyira a részemmé vált, hogy néha már én se tudtam eldönteni, ki vagyok valójában. Ezért volt szükségem arra, hogy néha a kezembe vegyem a jelvényt, érezzem a bőrtok fura illatát és az aranyszínű fém hűvösségét. Semmi sem tántoríthatott el a céltól, amiért olyan régóta küzdöttem, pedig voltak próbálkozások. De mint eddig, most is csak az érzelmek és a velősebb gondolatok teljes kizárása segíthetett utamon,,, ha érzek és töprengek, belehalok. Ha belehalok, elbukok. És azt nem engedhetem meg magamnak.