'A vicious probing curiousity. Pure, poisonous, toxic malice. You have tortured and killed without regret or hesitation; you have betrayed and intrigued and gloried in your treachery. You are a cess-pit of moral filth.'

Nem vagyok én rossz. Nem vagyok gonosz. Én csak afféle következmény vagyok. Egy ámokfutásé – ezzel egyidejűleg maga az ámokfutás újabban. Régen ügynök voltam, az állam hű kutyája, most végrehajtó, fejvadász, bérgyilkos a Pakhan keze alatt. Áruló, csalfán mosolygó hazugság a chicagói rendőrség berkeiben, egy rés a pajzson.
- Egy kicsit elpattantam – vállamat hanyagul megvonva felelem kérdésére, mert, hát ebben a világban mindenért el kell számolni. A veszteségekért, a lövésekért, a halálsikolyokért, a halottakért, a lehullott fejekért, a robbanásokért, mindenért.
- Egész Chicago hallotta, hogy elpattantál, Leta – ahogy soha máskor, úgy most sem ordít, és ez az embereket általában jobban megijeszti, mintha azt tenné, vagy, mintha féltucat fegyver csöve szegeződne rá. Nekem is félnem kellene, okosabb és bölcsebb volna, de nem teszem, mert nekem már nincs veszíteni valóm.
- Ezt szereted bennem. Én vagyok a te puta loca colombianád – elég merész kijelentés, hogy a férfi szeret bárkit is, pláne engem. Ha tippelnem kellene, a háta közepére sem kíván egy magamfajta vadállatot, aki emberként is egy veszedelmes bestia, de a lobát még a Pakhan is csodálja és hasznosnak tartja, máskülönben már rég szőnyeg lennék a kandallója előtt – ehhez kétség sem fér.
- Azt szeretném, ha viselkednél – rövid, karcos nevetés hagyja el a torkomat, ami meglehet, hogy morgásba csavarodik. Az egyik testőre, fegyvert tartó keze, mintha meg is rezzenne.
- Tranquilo, Power Ranger – köpöm oda foghegyről a kis katonának, aztán visszavezetem átható íriszeimet a vezérre, és előre dőlök ültemben, lusta szörnyeteg módjára heveredek le félig az asztalra, úgy nézek fel rá, alkaromra támasztott állal. – Nem bántanám a Papát – dorombolom. Mert, ahogy én kellek neki, úgy ő is kell nekem, és holtan semmi hasznát nem venném, ezért megvédem őt is, meg a rohadt családját is.
- Az orosz maffia Pakhanja, meg az egykori kolumbiai kartell, egykori Madrinája egy asztalnál, miközben egyetlen célon kívül nem sok közös vonásunk van, sőt, különbözőbbek nem is lehetnénk – töprengek hangosan. - Hatalmat és erőt akarunk. Neked bevallom – biccentem jobbra a fejemet - én káoszt is, csak, hogy megtörjön a rendszer és úgy omoljon össze, mint egy kicseszett kártyavár. Az a rendszer, amelyik mindkettőnket az élet peremére kényszerített, hogy egy kifeszített kötélen egyensúlyozzunk, meg pengeélen táncoljunk. A férjemet úgy lőtték le, mint egy leölésre szánt állatot, miközben fegyvertelen volt és megadta magát – a helyiség egy sötét pontjába meredek, aztán hirtelen emelem fel a fejemet, és könyökölök az asztallapra, mire a fegyver csöve valóban rám szegeződik. – Elég volt, bassza meg, farkasok vagyunk, nem korcsok. Ha kell, az összes kibaszott hangárt, raktárt, kikötőt, repteret, tűzoltóságot, bíróságot és rendőrséget felrobbantom ebben a városban, Vladimir, hát nem érted? Mert te és én, mindketten veszélyesek vagyunk, hát féljenek, szarják össze magukat a fegyverropogástól, a robbanásoktól, az utcákon hömpölygő vértől. Tudniuk kell, hogy mire vagyunk képesek – előre dőlök ültemben, karcos-, szinte suttogó hangom tölti be a teret, és, ha Vladimirt le is nyűgözi a kegyetlenségem, a brutalitásom, a közös jövőnkről alkotott képem, amiről fantáziálok, hát, kurvára nem ül ki az arcára az elragadtatottság.
- Nem hívhatod fel magadra a figyelmet, és nem köthetnek össze minket. Az szörnyű veszteségekkel járna – gondol itt arra, hogy el kellene engedünk egymást, hogy valószínűleg úgy végezném, mint Alvaro, de, ha mégsem, akkor arra, hogy ő is elesne egy téglától, kapcsolatoktól, információktól, és egy érdektelen, lélektelen gyilkológéptől.
Hanyag eleganciával emelkedek fel a székből, búcsúként röviden biccentek, jó éjszakát kívánok, és elhagyom a helyiséget.
El fogom hozni a poklot, Vladimir, veled, vagy nélküled.

- Lia – elcsuklott a hangom, ahogy beleszóltam a mobilba. – Én vagyok. Hidd el, kérlek, ha lenne más választásom, nem rángatnálak bele ebbe az egészbe – megpróbáltam, de nemet mondott és tiszteletben tartottam a döntését, annak dacára is, hogy senki az égvilágon nem tudta volna összekötni őt a bandával. Nem hagytam volna. – De most szükségem van rád – kórházba ugyanis nem vihettem Kolumbia leghírhedtebb, legveszélyesebb maffiavezérét, és az ukrán sebész az Államok másik felében volt, nem ért volna oda. De Thalia ott volt. És, ha egy műtét nem mentheti meg, mert nem volt sem eszközöm, sem tudásom, akkor majd a mágia. Ugye?
Miközben megtettem mindent, amit tehettem érte azokban a végtelennek tűnő percekben, időnként megszólalt. Összefüggéstelenül, lázálomban vergődve, félig a halál mezsgyéjén, és én beszéltettem, kértem, könyörögtem, hogy maradjon velem, miközben újra, és újra, és újra lepörgettem a fejemben a rajtaütést. Megtervezett és szervezett munka volt, régóta készülhettek erre, és, még, ha nem is vártak minket, csupán szemfülesek voltak és kapva-kaptak az alkalmon, hogy egy városba kerültünk, minden túl összehangolt volt ahhoz, hogy egy váratlan, elhamarkodott döntés és akció legyen. Csak éppen arra nem számítottak, hogy Alvaro Cortés asszonya úgy lő, mint az ő legjobb mesterlövészeik, a benne lakozó bestia pedig nem tűri, ha a családjával – a férjével, a bandájával, a hordájával, a falkájával – baszakodnak.
A világ minden dühével álltam az étkezőasztal fölött, egykori férjem arcát kémlelve. Soha nem láttam olyan nyugodtnak az előtt. Természetellenesen békés volt. Alvaro ugyanis nem lett jobban varázsütésre, és a vérfarkas méreg, az utolsó kapaszkodóm, a mentsváram, az a haloványan pislákoló reménysugár, ami engem is megmentett annakidején, csupán felgyorsította a haláltusáját, és kétszer-háromszor, vagy tízszer olyan fájdalmassá tette az utolsó perceit.
Amikor azt mondtam, hogy örökké melletted leszek, azt komolyan is gondoltam, de azt nem tudtam, hogy ilyen korán eljutunk a míg a halál el nem választ részhez. Amikor megismertem-, és beleszerettem Alvaróba, tudtam, hogy kettőnk közül én fogok tovább élni, de azt a legvadabb rémálmaimban sem láttam előre, hogy nekünk csak egy szívdobbanásnyi idő jutott, hogy a közös életünknek ilyen hamar vége szakad és az ő történetének a végére pont kerül, az enyémben pedig egy új fejezet nyílik.
Mindent odaadtam volna érte. A pénzt, a fegyvereket, az autókat, a házat és a nyaralókat, a vitorlást és a jachtot, de még a saját mocskos lelkemet is eladtam volna magának az ördögnek, ha ő élhetne. Mindent, csak, hogy rám nézzen, hogy megszorítsa a kezemet, hogy a teste kilökje a golyókat, hogy együtt sétáljunk ki innen, mint eddig mindig. E helyett ő élettelenül feküdt a tömörfa asztalon, én meg törtem és zúztam, kikelve magamból ordítottam, amíg bírtam szusszal és erővel, hogy az egész világ hallja-, és érezze a fájdalmamat.
A vére szagát még sokáig hordoztam, a pórusaimba ivódott, velem maradt, pedig azt hittem, ha elég gyorsan futok, ha nem állok meg, nem érzem majd ezt az űrt, ezt az elmondhatatlan fájdalmat, ami olyan, mintha egy létfontosságú szervemtől fosztottak volna meg.
Legnagyobb igyekezetem ellenére is itt van, velem van.
Minden. Kibaszott. Nap.

Paz. Az apám választotta a nevet, tőle kaptam, és később, mindezek után sok évvel, a férjem is így nevezett. Paz, azt jelenti, béke, mert ezt kellett volna jelentenem az anyámnak, miután a nővérem elhagyta őt az ő apjával. E helyett én csak szomorúságot és fájdalmat okoztam neki, mert minden voltam, ami Thalia nem: engedetlen, makacs és vad, nyughatatlan és arrogáns, szemernyi hajlandóságot sem mutatva arra, hogy jobb legyek. Jobb boszorka vagy jobb ember, nem érdekelt.
Okolhatnám a féltestvéremet, az apját, de első sorban az anyámat, amiért olyanná váltam, amilyen lettem, de az igazat megvallva, azt hiszem, mindig is bennem volt ez a kiirthatatlan sötétség, ez a mindent felégető tűz, mert ezzel születtem, ez vált a mozgatórugómmá, ez az epicentrumom. Ez később sem változott, amikor azt hittem, hogy meghalok, mert azok az érzések, amik évekig bennem pulzáltak, csak százszorosára, ezerszeresére duzzadtak az ereimben és a sejtjeimben.
Miféle borzalom lakozik benned?
Ez a düh. Ez a sok erőszak.
Honnan ered?
Az anyám kovenjét egy vérfarkas falka fenyegette és tizedelte akkoriban, én pedig makacs önhittségből meg akartam mutatni neki, és mindenkinek, hogy amilyen rossz vagyok, olyan jó is lehetek, meg akartam őket menteni, és el akartam törölni a falkát a föld színéről, csak, hogy elismerjenek, hogy valaki legyek, hogy az anyám végre lássa, hogy vagyok olyan értékes, mint a nővérem.
Mindent összevetve elég szar volt meghalni. Azt hinni és érezni, hogy vége, könyörögni, hátha valaki vagy valami meghallja a hangomat, a fohászomat, hogy múljon el, hogy legközelebb, amikor becsukod a szemed, ne nyisd ki többé. Csak erre tudtam gondolni, ahogy egyre mélyebbre süllyedtem, mert minden magasztos hülyeséggel ellentétben a lélek nem elhagyja a testet, nem leszel könnyebb, ahogy kileheled utolsónak hitt lélegzetedet. Ó, nem. A halál olyan, mint egy feketelyuk: mindent bekebelez. A lelked ólomsúllyal ereszkedik egy spirálon, zuhan lefelé, a bensődbe, miközben kihuny a szemedből a fény – ezt onnan tudom, hogy én magam is láttam már ezt a fenséges, visszafordíthatatlan, megmásíthatatlan pillanatot.
Csak zuhansz az éteri sötétségbe.
A kárhozatba.
A végtelen semmibe.
És nem, a halálomnak hitt pillanat nem volt sem csendes, sem békés. A tüdőm szétzúzva, a fekete szívem átszúrva, a hasam feltépve, a beleim a forró homokon, ahova a vérem fröccsent. Ordítottam, de nem a félelemtől, és talán nem is a fájdalom okán, amit a sokk már lezsibbasztott és kioltott, hanem tehetetlen dühömben. Kikelve magamból, önkéntelenül, hogy az egész világ meghallja és beleremegjen.
A nőstényfarkas busa fejét lehajtotta, nyelve az ütőeremen járt kánkánt, mielőtt belém mart volna: újra, és újra, és újra, míg nem maradt belőlem egyéb, csak egy eltorzult húsmassza.
Fogalmam sincs, hogy mi késztette arra, hogy otthagyjon, hogy ne zabáljon fel teljesen, ahogy azt sem tudhatom, hogy a sorsnak, a karmának, istennek, egy felsőbb hatalomnak, vagy nevezzük bárminek is, mi célja és szándéka volt azzal, hogy adott egy második esélyt.
Csak azt tudtam, hogy, akármikor, amikor válaszút elé értem az életemben, az az ember lettem, akinek gondoltak, aki nem akartam lenni. A kétségbeesett harag, a düh minduntalan a józanész fölébe kerekedett. Ott kezdődött minden, a kaliforniai sivatagban: hoztam egy döntést, egy visszafordíthatatlan és megmásíthatatlan döntést, és a világom, a lényem kifordult önnönmagából, és idővel azzá a szörnyeteggé váltam, akinek hittek. Akinek lennem kellett. Akivé nem gondoltam, hogy valaha válhatok.

'If you gaze long enough into the abyss, the abyss will gaze back into you.'