Ezzel a titulussal az általános iskolás osztálytársaim illettek mindig, aztán folytatódott ez a jó szokás a gimnáziumban is. Nekem a főiskola tényleg a megváltás volt, amikor olyanok közé keveredtem végre, akik ha nem is teljesen azon a szinten mozognak intelligenciában, mint én, de legalább közelítenek felé, és átérzik, milyen... nos, zseninek lenni. Mindig próbálom ezt nem nagyképűen kifejteni, de valamiért folyton sikerül azt a hatást keltenem, mintha magas lóról beszélnék. Az "okostojás" pedig, bár pejoratív, de valljuk be, igaz rám. Mostanra szerencsére inkább a "lángelme" van rám akasztva, ami a fülemnek és a lelkemnek jóval kellemesebb hatást kelt.
Mindig is átlagon felüli intelligenciám volt, ezt szerencsére a szüleim is észrevették. Elég sok mindent kipróbáltam az évek alatt, a jogtól kezdve a diplomácián át, egészen a fizikáig. És még nem is soroltam fel mindent. Ám végül a pszichológia változtatott meg mindent, és sodort a megfelelő irányba.

Igen, jól sejted, a "félős" is egy rám ragasztott címke az irigyeimtől, és ennél jóval cifrábbakat is mondtak rám. Persze gyerekként ez nem esett jól, sőt olykor szerettem volna láthatatlanná válni a bántások miatt, ami enyhén szólva nem egészséges gondolkodás. A szüleimnek a felét sem mondtam el annak, amiken az amúgy elit iskolákban keresztülmentem. Nem akartam fájdalmat okozni nekik, inkább egyedül cipeltem a terheim jelentős részét, hiszen ők ketten tényleg mindent megadtak nekem. Semmi mást nem akartak, csak hogy boldog legyek. Ami ha kizárólag rajtuk múlt volna, valóban egy tökéletes gyerekkor lett volna. Így is szinte annak mondható, ugyanis viszonylag hamar rájöttem, hogyan zárjam ki az engem támadók gonosz megjegyzéseit, amik valóban abból fakadtak, hogy hiába voltak ők is eszesek, én jócskán felettük álltam. A féltékenység pedig bizony egy hatalmas zöldszemű szörny.
Az évek, és legfőképp az MI6-nél töltött idő megerősített, és jóval magabiztosabbá váltam. Ma már a szociális készségeim is szimplán szembeköpnék a régi, visszahúzódó énem akkori jelenét. Nem mondom, még mindig van hova fejlődnöm ezen a téren, de azt kell mondanom, kommunikáció szintjén már egész jól el tudom rejteni, ha valami elbizonytalanít. Lehet, ebben a profilozásnak is benne van a keze?

A gyerekekben - még az átlag feletti IQ-val megáldottakban is - van egyfajta... nem is tudom, receptor, amivel rácsodálkoznak a világra. Amivel még képesek hinni a csodákban. Nekem ez a csoda ráadásul meg is adatott, hiszen bár a biológiai szüleimnek nem kellettem, ami önmagában elég szép traumát tud okozni néhány apró lényben, amit legrosszabb esetben egész életükben magukban cipelnek, nekem mégis mákom volt. Két jómódban élő, nagyszerű ember vett magához, akik amúgy sosem titkolták előttem, hogy adoptáltak. Mindig azt mondták, sőt a mai napig hallom tőlük, hogy "az örökbefogadás a legszebb szó, fiam, hiszen benne van, hogy örökre szól." Szóval nem túl meglepő, hogy a velem történt sok jó miatt a naivitásom eget rengető magasságokba szökött az évek alatt. Jó, az utálkozó osztálytársak miatt keletkezett némi repedés a gyermeki naivságom búráján, de alapvetően a mai napig maradt bennem jóhiszeműség... igaz, sokkal kevesebb.
Főleg a munkámban látott borzalmak, az emberi sötétség pszichéjében való elmerülés végett megtanultam a racionalitás talaján mozogni. Be-bekúszik a hiszékenységem halvány aurája, főleg, amikor arról győzködöm magam, hogy igenis több jónak kell lennie a világban, mint rossznak, de alapvetően ésszerűen állok hozzá mindenhez, két lábbal a földön. Ami jóval kevésbé mókás, mint hinni az egyetemes jóságban.