Mint egy diliházba zárandó kényszerzubbonyos bolond figyeltem a körülöttem lévőket, minden érzékem kiéleződött arra, hogy észrevegyem, ha esetleg valaki túlságosan rám tapadna és követni. A paranoia kialakulásának kifejezetten jót tett zsaruként beépülni a maffiába, egyetlen pillanatra sem lankadhattak az árgus szemeim, mindeközben muszáj voltam viszonylag normális arckifejezést magamra erőltetni és viszonylag feltűnésmentesen pásztázni a körülöttem zajló történéseket, hogy a járókelők ne higgyék azt, hogy ténylegesen megőrültem. Mára már hozzászoktam, hogyan lehet jól szervezni a napokat, amikor eltávolodtam az orosz maffia kötelékétől és néhány órára visszavedlettem ügynökké, kiszakadhattam az álcámból és belekóstolhattam a korábbi vagy igazából még aktuális, de igencsak a háttérbe szorult életembe. A határok nagyon elmosódtak, főleg az utóbbi időben: minél régebben és minél több időt töltöttem a ruszkik kötelékében, annál instabilabbá váltak a keretek, kevésbé ragaszkodtam az elvekhez, amiket a kezdetek kezdetén megfogalmaztam magamban, készségszintűvé váltak olyan viselkedések, és automatizmusok, amelyeket alapvetően nem akartam magaménak tudni és sokkal lazábban vettem a járulékos veszteségeket, legyen szó emberéletekről vagy a személyiségemről. Hiszen aki reggelente belenézett a tükörbe köszönőviszonyban sem volt azzal a Jake-el, aki belevágott a folyamatba és azt gondolta, milyen jó ötlet lesz megdönteni a  rendszert, ami az ő családját is hazavágta! Megmásíthatatlan eltökéltséggel és szilárd elhatározásokkal viseltettem a küldetésem iránt, ám időközben a fekete és fehér meggyőződéseim ellenállásában megjelentek a színek és bonyolítani kezdték a megvalósítást. A munkám célja változatlan maradt, a szükségességében szüntelen hinni véltem, de a felvett álca annyira a részemmé vált, hogy már meg sem próbáltam ellenállni neki vagy kiírtani magamból. Bár kaptam érte ferde pillantásokat, a lehető legtöbb előnyt kiszedtem a bűnözők kötelékébe tartozásból és őszintén? Hatalmas szabadságot adott, hogy akármi genyóságot, ökörséget kellett vagy akartam csinálni, ráfoghattam arra, hogy egy rohadt maffiacsapatban tengetem a mindennapjaimat. Emiatt mindkét térfélhez tartoztam és egyikhez sem igazán.
A becsődülő embertömeg áldásos takarásában a legélesebb sasszemek is alig vehették észre, hogy besétáltam a Dearborn Street felhőkarcolójának ajtaján, ahol Man irodája volt található. Ezerszer kértem, hogy hanyagoljuk az államügyészi hivatal épületét, mert máshol talán még ki tudom magyarázni, hogy miért csevegek a helyettes államügyésszel, de ha a munkája központjául szolgáló helyen lát meg valaki, soha nem mosom le magamról. Ugyanakkor Man nagyon jól értett azoknak a kifejezéseknek a használatához, amelyek arról próbáltak meggyőzni, hogy fontos lenne találkozunk és mennyi könnyebbséget jelentene, ha alkalmazkodnék az igényeihez... és neki elég nehezen mondtam nemet.
A biztonsági ellenőrzésen akadálytalanul átslisszantam, a beléptető személyzet és az őrök ismertek, mint a rossz pénzt. Az egyikük nyugalmazott rendőr volt, a másik szintén egyenruhás, aki másodállásban itt kereste meg a plusz kenyérre  valót, a harmadikkal pedig ők ismertettek össze, azonban a köszönésen és a jelentőségteljes pillantáson kívül annak ellenére, hogy kedveltük egymást nem léptünk interakcióba. Én és ők is tisztában voltunk vele, hogy a nyilvános bratyizás az én esetemben komoly következményekkel járhat, így folytattam az utam a talán túlságosan magasan fekvő iroda felé. Otthonosan mozogva léptem ki a liftből és vágtam át a folyosón, viszont belépve Man irodájának előterébe nem a megszokott asszisztencia fogadott, a huszonéves kislánnyal egy hosszabb másodperc erejéig meglepetten bámultunk egymásra. Illedelmesen válaszoltam a kérdésére, miszerint ki vagyok és hogy, igen, várnak és ne aggódjon, a helyettes államügyész asszonyt nem fogja zavarni, ha csak úgy benyitok hozzá, de amikor kérte, hogy igazoljam magam meguntam a veszkődést és már Man ajtaja felé menet mutattam fel neki hanyagul a ma reggel magamhoz vett jelvényemet.
- Az új fogadóbiztosság majdnem leharapta a fejemet. - Léptem be végül a helyiségbe és hiába csuktam be magam mögött az ajtót, hátrafelé mutattam a túlbuzgó kisasszony irányába. - Mondtam én, hogy nem biztonságos ide jönnöm. - Jegyeztem meg félig-meddig viccelődve, mosolyra húzva a számat.