Rezzenéstelen arccal tűrtem, ahogyan az évtizedek során már számtalanszor. Meredtem a neonfényekkel világított helyiség egy koszos, ótvar pontjára, a betört, szilánkos tükörmaradványra, a félig már az enyészeté lett polcokra, miközben a Doktor izgalomtól izzadva kereste a golyót a vállam környékén. Csupán annyit éreztem, hogy fáj, de közel sem ez volt a legfájdalmasabb sérülés életem során. Apám egyik első tanítása úgy szólt: soha ne lássák, hogy fáj. A fájdalom gyengeség, Vladimir. És nekünk soha nem fájhat.
Volt idő, mikor meg akartam kérdezni tőle, vajon neki fájt-e, mikor átsétált a másvilágra? Vagy a Pokol kapujában minden fájdalom és bűn alól feloldozást kapott? Kötve hiszem. Három életre elegendő bűnt követett el, ezt pedig sem Isten, sem Sátán nem bocsájtja meg.
Mi, Antonov-ok soha nem jutunk be a mennyországba.
Papa sok időt szánt a nevelésemre, az élet kemény, olykor viszontagságokkal teli leckéire. A tizenharmadik évemet töltöttem, mikor Mama rejtélyes körülmények között meghalt, és csak ketten maradtunk egymásnak a Papával. Gondoltam én, mit sem sejtve arról, mit is érez egy családfő a családja élén. Neki ez az egész jelentette a családot. Nem csak én tartoztam bele, az egyetlen gyermek, az örökös.
És Mama után engem is el akartak venni a Papától. Chicago, 1973. január 16-a, 14 óra 42 perc. Akkor a lábamat érte találat egy étterem teraszán. Tizenöt voltam, még csak kapiskáltam a világot, amelyben a Papa élt, és ott, abban a pillanatban fogalmazódott meg bennem, hogy a Papa világa véres és sötét, hiába a pénzzel kikövezett út, amelyen végiglépked, ha besározza a vöröslő életnedű. Aznap ismertem meg a három családot, és azt, hogy mire képesek annak érdekében, hogy saját felségterületük szilárdságát őrizzék.
És aznap. Aznap öltem először. A Papa szerint gyilkolni nem nehéz. A fegyver, amelynek hideg burkolatát az ujjaim között tartom, elvégzi helyettem a piszkos munkát. Nem, nem maga a gyilkolás okoz problémát. Mi magunk vagyunk a problémák, miután megtettük. A lelkiismeretünk. Az önarcképünk a tükörben. Nem tudjuk elégszer szembeköpni magunkat. Ő már elvégezte magában, hogy ne érezzen semmit, ha a kezei által hal meg valaki. Rajtam volt a sor.
Elég sajátosan vélekedünk arról, hogy mit jelent a szeretet és a szerelem. Ugyan mindkettőből kijutott, szeretni tudtam egy tiszta szívű nőt, Ivana-t, akitől a fiamat és a lányomat kaptam. De a szerelem múlandó, a tiszta szív besárgul, a jó lélek kegyetlenné válik. Hirtelen a saját feleségem lett a legnagyobb ellenségem, aki túl sokat tudott. Túl sokat hallott. Túl sokat látott. És a szívem mélyén már tudtam, hogy ha elkapják, ő készségesen árul majd el, csak hogy a saját, kishitű, pénzéhes életét megmentse, beáldozva ezzel a családját.
Árvává tettem a saját gyermekeimet.
Amit talán a lányom nem is bánt annyira, hisz Ivana úgy bánt vele, mint egy utolsó, tenyésztésre szánt kancával.
Addigra már túl voltam pár lőtt seben, számos késszúráson, kegyetlen viadalokon, és számos küzdelmet vívtam a Papával is. Soha nem volt elégedett. Mindig azt mondta, még mindig túl sokat érzek a világ iránt. Az emberek iránt. A család szent. Csak ennyire kell koncentrálnom. Ha nem leszek elég jó, a család nem fog megtűrni engem vezérként, ha eljön az ideje.
Ki gondolta volna, hogy ilyen korán eljön?
1984. Papa ellen merényletet követtek el. Felfordult az életünk. Káosz, bizonytalanság, menekülés, gyávaság. A Papa nem lett volna büszke rám, ha látja, majdnem tönkretettem azt, amit ő egy életen át építgetett.
A kegyetlen megtorlás volt az, ami segített visszaszerezni a bizalmat. A család újra egyesült, a berken belüli zendülések elcsitultak. Elfogadták, hogy én vagyok az új Papa.
A Doktor szemébe néztem, aki ekkor már éppen kötözte a sebet. - Spasibo, Doktor.
Egy élet, golyókkal, lőtt sebekkel, késekkel, pénzzel, hidegvérrel, kegyetlenséggel kikövezve. Mindezt azért, hogy a Papa büszke legyen majd. Papa, büszke vagy?