I'm a winged insect, you're a funeral pyre

A tükörképem viszonylag nagymértékű idegességgel töltött el, pedig az égvilágon semmi kivetnivalót nem találtam magamon – már ahhoz képest, amit mindig is elvártak tőlem. A hajam frissen mosva, illatosan és fényesen, lágy hullámokban omlott a vállamra, a sminkem kifogástalan volt – nem túlzó, vérvörösre rúzsozott ajkaim voltak a legfeltűnőbbek. A rúzs színe pontosan passzolt a hosszú, magasan felsliccelt vörös estélyihez, amit Ivan dobott le az ágyamra egy puccos dobozban ma délután.
Csípd ki magad, ennyit mondott, és egyszerre tűnt átkozottul titokzatosnak és egy kissé feszültnek; ebből nem sok jót sejtettem, de ugye a kérdéseknek csak akkor volt helye és ideje, amikor azt Ivan is úgy gondolta. A legrosszabb része talán az volt, hogy tudtam: a ma estém nem Nikolai-é lesz. Jól ismertem már a módszertant; amikor Nikolai sajátított ki, mindig ő maga mondta meg, miben akar látni, sosem küldte Ivant maga helyett.
Igazság szerint még mindig fájdalmas emlékeztetőket viseltem a testemen a legutóbbi eset óta, amikor a véleményük épp nem egyezett Ivannal, így sikerült egy olyan férfi mellett kikötnöm, akivel Nikolai nem értett egyet – ezt a frusztrációját pedig másnap úgy vezette le rajtam, mintha én kértem volna, hogy ajánljanak fel valakinek. Ezt az oldalát is ismertem már, és nem sok kedvem volt hozzá, hogy Nikolai másnap ismét megverjen.
Nem mintha az életem valaha is arról szólt volna, mihez van kedvem.
Belebújtam a fekete magassarkúba, még egyszer végignéztem a tükörképemen, majd fújtam magamra egy keveset abból a parfümből, amit Nikolai utált, de én szerettem, és ilyenkor legalább használhattam. Hallottam odalent az ajtó nyitódását és Ivan hangját – már meg sem lepődtem rajta, hogy bárki kérdezés nélkül belép ebbe a lakásba –, ezért elindultam lefelé a lépcsőn, de mire leértem, már nem találtam ott.
Vagy legalábbis nem őt.
Nem voltam teljesen felkészülve arra, amit – akit – a lakás nappalijának közepén találtam. Nem egyszer és nem kétszer kellett már megbirkóznom idősebb férfiak társaságával, de még az utóbbi időben sem volt alkalmam olyanokkal találkozni, akiket ne találtam volna visszataszítónak. Márpedig a nappaliban ácsorgó elegáns, öltönyös fickót ezen ritka kivételek közé kellett sorolnom. Egyszerűbb volt így, Nikolai-jal is azért volt könnyebb dolgom, mert legalább külsőleg nem taszított...
Ezúttal mégis végigfutott a hátamon a hideg. Talán a metsző, hideg szempár leplezetlen bámulása miatt, talán azért mert nem tudtam eldönteni, honnan ismerősek a vonásai, de lehet, hogy azért, mert egyikünk sem szólt egy szót sem.
Aztán a bejárati ajtó újra kivágódott, nekem pedig hátra kellett lépnie, ha nem akartam a feldúlt, zilált Nikolai útjába kerülni. A szívverésem kihagyott egy ütemet, mert Ivan már elment, én viszont még sosem kerültem nyíltan Nikolai és az aktuális kuncsaft közé, és fogalmam sem volt, mit kellene tennem, vagy hogy mi fog történni...
Csak sejteni tudtam, hogy katasztrófa helyett valami sokkal rosszabb történt. Nem tudtam hova tenni a jelenetet, ahogy Nikolai őszinte megrökönyödéssel meredt a  férfira, de azzal végképp nem tudtam mit kezdeni, hogy ez utóbbi olyan hideg, fensőbbséges nyugalommal nézett a szemébe, mintha nem lenne senki. Még soha nem találkoztam Nikolainál fontosabb emberrel, márpedig Nikolai egyelőre csak tátogott, mint egy partra vetett hal és egy pillanatig sem vonta kétségbe, hogy csakugyan magyarázattal tartozna.
Igyekeztem megőrizni a nyugalmamat, pedig valójában a torkomban dobogott a szívem és minden izmom megfeszült a testemben. Tekintetemet Nikolai halálra vált arcára fordítottam... de a világ csak akkor állt igazán a feje tetejére, amikor a hangja megtörte a csendet.
– Ya... Ya... Pakhan, ya mogu obʹyasnit'...
Lehet, hogy még ennyi év után sem tudtam igazán oroszul, de megértettem egy-két dolgot, és most elhangzott egy szó, amit még én is tisztán felismertem. Pakhan. Nem kellett közvetlenül a maffia tagjának lenni ahhoz, hogy értsem; bőven elég volt, ha a lábtörlőjüknek használtak. Ez a jéghideg, halálosan nyugodt férfi nem csak Nikolai felett állt.
Tényleg minden az övé volt.
Éreztem, hogy a testem szeretne közelebbi kapcsolatba kerülni a padlóval, de kényszerítettem magam, hogy ne legyek gyenge. Sok mindent kibírtam már, ezt is ki fogom. Hiába tudtam, hogy nem tettem semmi rosszat – minden Nikolai döntésein keresztül vezetett idáig és Ivan is tudott mindenről –, elég ideje voltam már a rendszer része, hogy tudjam: ha azt akarják, úgyis én leszek a felelős mindenért. És általában azt akarták. Nyeltem egyet, tekintetemet pedig visszafordítottam az idegenre... a Pakhanra. Éreztem, hogy végigfut a hátamon a hideg, amikor rájöttem, hogy ő azóta sem fordította el rólam hűvös, acélosan kék szemeit. Abszurdnak tűnt a gondolat, hogy az íriszei tiszta színe milyen vonzóvá tenné, ha nem tudnám, hogy valószínűleg egyetlen csettintésébe kerülne, ha holtan akarna látni.
És miért ne akarna? Nikolai legalább képvisel valamilyen értéket a szervezetében. Én csak egy üres, csinos doboz vagyok, amit néha fel lehet húzni.
Már csak ezért sem lepett meg, hogy a következő pillanatban Nikolai habogása is abbamaradt; alighanem ugyanerre a következtetésre jutott.
– Ugye nem gondolod, hogy emiatt vásároltam meg a lakást? – szólalt meg már sokkal összeszedettebben, és ezúttal úgy, hogy én is értsem. Az arcom már meg sem rándult, amikor ő is ennek hívott. – Vladimir! Már egy évtizede hű embered vagyok! Csak nem vonod ezt kétségbe?!
Azon kaptam magam, hogy ezúttal én is a férfit figyelem. Vladimirt. Kíváncsi voltam, hogyan reagál Nikolai szavaira, mert az én olvasatomban talán egy kicsit vakmerőnek tűnt a hangnem, amit megengedett magának, még ha a kétségbeesés vezérelte is. Csakúgy, mint akkor, amikor egy hirtelen mozdulattal mellém lépett. Nem volt időm reagálni, a keze már felém nyúlt, de persze... talán egyébként sem kellett volna ellenkeznem a Pakhan előtt. Nikolai ujjai durván martak bele a hajamba, én pedig csak egy pillanatnyi fáziskéséssel tudtam leküzdeni az arcomra kiülő fájdalmas fintort, ahogy erőszakosan megmarkolt néhány tincset a tarkómon, majd erősen maga felé rántott.
– Eto... Eto prosto shlyukha! – köpte a szavakat, én pedig hiába nem értettem, voltak elképzeléseim arról, mit mondhatott. Újra maga felé rántott, ujjai megszorultak a hajamon, én pedig elnyomtam egy fájdalmas nyögést a tépő érzésre. Éreztem, hogy remeg a keze, és azt is, ahogy a lélegzete izgatott, félelemmel teli zihálásként távozott. Csak azt nem tudtam eldönteni, hogy pontosan milyen fajta megtorlástól tartott.