A hajnal első sugarai már simogatták az ablakpárkányt, de én órák hossza óta a fotelben ültem felhúzott lábakkal, kezemben a véres kést szorongatva. A szüleim a padlón feküdtek, a nemrég történt események viszont csak töredezve idéződtek fel előttem: anya sikoltott, én ordítottam, apa szorítását éreztem a csuklómon, az asztal felborult, a finom bor eláztatta a vajszínű szőnyeget, majd a piros életnedvvel keveredett és hirtelen csend lett. Azt mondták, nem értik miért fordultam ki önmagamból, miért tűnök zavarodottnak és segítséget kellene kérnünk, mert valami biztosan történt... Csak kapkodtam a fejem, nem tudtam válaszolni a kérdéseikre és úgy éreztem, össztűzbe kerültem, és az egész világ összeesküdött ellenem. De én sem értettem, mi történt velem.
Tegnap óta furán éreztem magam. Szorított a mellkasom, fájt a fejem, szédültem, kavarogtak a gondolataim, folyamatosan ideges és feszült voltam. Ha ez nem lett volna elég, hirtelen támadó, szaggatott képszerű betöréseim voltak egy álomnak tűnő eseményről, amelyet képtelen voltam kontrollálni: az egyetem kollégiuma mögötti parkban a testem a nyirkos talajra zuhant, miközben nyilalló fájdalmat éreztem a szívem tájéka körül. A képben magam elé pillantva egy alakot láttam magam előtt és mellkasomhoz kapva éreztem, hogy nedves a tenyerem. A közvilágítás fénye láttatta, hogy a saját vérem ragadt az ujjaimra, hiszen a másiknak semmi baja sem volt.
Aztán minden megváltozott. Sérülések nélkül, energiával telve tértem magamhoz és az állapot kitartott addig, míg délelőtt az egyik csoporttársam sportsérülése miatt a kezeim ismét vérrel szennyeződtek be. Emberfeletti vágyat éreztem az ujjaim számhoz emeléséhez, ám a kísérő érzések, a szégyen és a bűntudat erősebbek voltak. Hogy mit kísértek? Az éhséget.
A szüleim társaságában viszont már képtelen voltam kontrollt gyakorolni magam felett... mintha kikapcsolt volna az agyam, csupán arra emlékeztem, mennyire bosszantottak a kérdéseikkel, amelyekre nem tudtam válaszolni. Az élettelen testüket nézve egyszerre volt hányingerem és szűnni nem akaró étvágyam, a könnyeim pedig megállíthatatlanul potyogtak, hiszen nem értettem, miért tettem, amit tettem... megöltem őket, tomboló bestiaként végeztem ki a két legszeretettebb személyt a semmiért. Levegőért küszködve, remegő kézzel irányítottam magam felé a kezemben lévő kést, mert nem láttam más kiutat. Csak azt, hogy a szívembe mélyesszem.

Fogalmam sem volt, mennyi idő után tértem magamhoz, de az erős fények sajgó fejfájást okoztak, amin a hófehér szín és a csipogó hang sem segített. Kitisztult előttem a kép és realizáltam, hogy egy kórházi szobában feküdtem. Mozdulni alig tudtam, a bal csuklóm felől fémes csattogás hallatszott, amikor meg akartam emelni; bilincs kötött az ágyhoz, a tömör anyag a húsomba vájt, én pedig ismét hiperventilálni kezdtem. A monitor még jobban sípolt, rángatóztam, ki akartam szabadulni, mire egy nővér rontott be, megpillantva őt lefagytam és egy hang sem jött ki a torkomon. Injekciós tűt vett elő és csak ráztam a fejem, némán kérlelve, hogy ne tegye. Rám nézett és szánalommal vegyes gyűlöletet láttam a tekintetében, ami pont akkora fájdalom volt, mint amikor abban az álomban szíven szúrtak... vagy az sem álom volt?
- Telefon. - Ennyit nyögtem ki. Elkezdtek beszűrődni az este emlékei, de már nem tudtam, mi a valós és mi nem. A nővér az ajtó felé fordult, ahonnan egy rendőrtiszt lépett felém. Megbilincseltek és egy rendőr állt az ajtóm előtt. Tehát gyanúsítottak és valószínűleg őrizetbe is vettek? Mennyire pokolian fájó, hogy ez a felismerés joghallgató mivoltomnak köszönhetően azonnal beütött. A férfi egy készüléket tartott felém, biztosítania kellett a telefonhívás jogát. Egyetlen számot tárcsázhattam, ki máshoz fordulhattam volna? Istenem, mi történik itt?
- Bryan? - Szóltam vele erőtlenül meghallván a tömör hello-t. - Azt hiszem, nagy bajban vagyok.

***

Évek teltek el, pontosan három. Negyedéves egyetemistaként, joghallgatóként, a szakma új reménységeként egy buli után sétáltam visszafelé a kollégiumi szobámba, amikor valaki úgy döntött, hogy az életemre tör és szíven szúrt: a mai napig nem tudtam, ki és miért vetemedett erre.  Ha pedig ez nem lett volna elég, a jóakaróm az életem kioltása előtt vámpírvért itatott velem, hogy vérrel táplálkozó szörnyetegi létra kárhoztasson. Az ezzel járó változás, az átváltozási procedúra vér iránti sóvárgása annyira megbomlasztotta az elmémet, hogy megöltem a szüleimet. Ma már tiszta a történet, viszont kicsivel sem érzem jobban magam csak azért, mert összeállt a láncolat, hiszen nem csak a gyilkosság tudatával és a bestiális létemmel kellett megbékélnem, hanem életem tragédiájának jogi következményeivel is. Hirtelen felindulásból elkövetett emberöléssel vádoltak meg és egyetlen embernek köszönhetem, hogy nem kerültem rácsok mögé vagy elmegyógyintézetbe, aki nem más, mint Bryan Foster, a neves brüsszeli ügyvéd, a professzorom, mentorom és a férfi, akihez hasonlót egyetlen ember sem volt képes elindítani bennem. Ma már ki mertem jelenteni, hogy szerettem őt, de ez az érzés sohasem találhatott validálására. Nem volt szabad engednem az emóciónak, hiszen házas ember volt, a tanárom, minden az érzelmeim ellen szólt és nagyon sokáig türtőztettem, távolítottam magam a bennem dúló, felé irányuló vonzalomtól. Megelégedtem a lopott délutánokkal, az ügyekkel, amiken együtt dolgoztunk és hónapokig azt hittem, egyoldalú a történés, mígnem a buli előtti éjszakába nyúló munkában kijutott nekünk egy csók. Ennyi, semmi több, hiszen mire észbe kaphattam volna, az életem fenekestül felfordult. Bryan végig mellettem állt, ő volt a védőm; mi több, inkább az őrangyalom, akinek a szemébe kellett hazudnom és aki erőm felül teljesítve azt bizonyította, mennyire jó ember vagyok és a lehetetlennel egyenlő, hogy én követtem volna el egy ilyen szörnyűséget. Mekkorát tévedett! És én hogyan háláltam meg? Szó nélkül eltűntem.
Chicago-ban kezdtem új életet. Az első pár hónap pokoljárás volt, senki sem akart szóba állni velem a médiában is megjelent hír miatt. Én voltam az elkényeztetett és szelepet kapott felső-középosztálybeli lány, aki meggyilkolta a szüleit és biztosan az ő pénzüket felhasználva lógott meg az igazságszolgáltatás elől. A nagynéném az államokban lakott és mivel ő sem hitte el, hogy én voltam a szüleim gyilkosa, megbeszélték a férjével, hogy a férfi édesanyjához költözhetek a szeles városba. Lilien idősödő asszony volt, befogadott magához, én viszont az első hónapokban alig mozdultam ki a lakásból: önkéntes bezártságot fogadtam, mert rettegtem attól, mi fog történni velem, ha megérzem az emberek vérének illatát. Lilien-t sohasem bántottam, akárhányszor megfordult a fejemben, erőnek erejével tartottam vissza magam: bár ez nem jelentette, hogy másoknak nem okoztam szenvedést. Hihetetlenül hosszú folyamat volt megtanulni az önkontrollt és néha még a mai napig küzdök vele, közben pedig számtalan alkalommal próbáltam elvenni a saját életemet is. Az egyik ilyen alkalommal belém botlott egy hozzám hasonló... vámpír. A mai napig furcsa használnom ezt a szót. Az ő segítségével kezdtem megérteni az új működésemet és belevetettem magam a történelmünk rejtélyeinek felfedezésébe, az így megtudott információkat pedig kamatoztatni is tudom természetfeletti körökben. Mivel megjelent a fény az alagút végén és elkezdtem elfoglalni magam, könnyebbé vált a túlélés is: könnyebbé, viszont annak a terhét még mindig cipelem, hogy embereket ölök. Az ő ötleteivel és tanácsaival sikerült talpra állnom és megfogalmazódott bennem a gondolat, hogy a Lilien virágkötészetében való dolgozás mellett ismételten visszaülhetnék az iskolapadba és kamatoztatva a billenékeny, ám egyensúlynak tűnő új helyzetemet, befejezhetném a jogot. Az álmom beteljesülését keserédes íz követi, de már csak egy félév választ el tőle... viszont amikor megláttam Bryan-t a szemináriumi oktatóteremben, levert a víz. Mégis mi a fenét keres ő itt?