Korbács-csókolta felhám villant meg a tűz lángjaiban. Egy pőre váll villant elő a ruha alól, amit már nem fedett többé a fekete anyag, hiszen a korbács csattanással nem csak a felhám szakadt fel, hogy a húsba marjon, hanem a ruhanemű bizonyos részeit is megsemmisítette.
Ennek már két napja; azóta éheztették, meghurcolták, kínozták és kinevették. Kinevették azért, ami: egy boszorkány. Méghozzá fekete mágiát űző. Nevettek azon is, hogy hamarosan csúfos véget ér a története.
Az összes kínzás közül az fájt neki a legjobban, hogy nevettek rajta. Úgy nevettek, ahogyan az árvaházban nevetett rajta a többi gyerek, csupán azért, mert annyira más volt. Vagy amikor megszökött az árvaházból, és a sikátorban nevettek rajta a nála idősebbek, amikor elvették tőle azt a keveset is, amit össze tudott lopni vagy koldulni; majd még jól el is gyepálták. Persze nem sokáig nevettek.
Ahogy az őket korbácsoló kezek tulajdonosai sem fognak rajta sokáig nevetni.
- Utolsó szavak, boszorka?
- Csak egy kérdésem volna.
- Mégpedig?
- Hiszel a túlvilágban?
- Természetesen nem.
- Pedig kéne…
Lilith szemei sokat sejtetően, bestiálisan villantak meg, szája szeglete pedig kurta mosolyra rándult, amely sokkal inkább hasonlított egyfajta vicsorgáshoz. Vérben forgó tekintetét le nem vette volna az áldozatáról, noha ő volt máglyához kötözve, megkorbácsolva, éheztetve, kínozva, mégis a megkínzóját titulálta áldozatnak. Ő a ragadozó lehetett csakis ebben a történetben. Ha nem is ebben az életben, hát a következőben. Biztos volt benne, hogy ha most meghal, a sötét istene lidércként hozza vissza őt, hogy addig kísérthesse ezt a csürhét, míg az őrülettől le nem tépik önnön bőrüket és húsukat. Ilyen jövőt tervezett nekik, nem számított, hogy most majd ő fog meghalni. Nem izgatta. Tudta, hogy a főnixnek is először el kell égnie ahhoz, hogy a hamvakból feltámadhasson.
A halál csak egy metamorfózis.
Aztán elnevette magát, fájdalmasan és élesen. Azon tűnődött, hogy milyen út vezetett idáig? Vajon másként alakult volna az élete, ha akkor nem úgy alakultak volna a dolgok, ahogy…?
A sötétség útja egy csókkal kezdődött.
Idővel minden szerelem összetört szíveket hagy maga után, és mind ismerjük az érzést – tagadhatatlanul.
Lilith egykor naiv volt és reményekkel teli, és persze szerelmes lett, mint ahogy minden lány egyszer beleesik a nyúlüregbe, aztán csak esik és esik… arccal előre a legnagyobb posványba. Egyesek méltósággal viselik a pofára esést, mások kevésbé. És vannak a boszorkányok, akiknek a hatalmukban áll megváltoztatni a sorsot. Akkoriban legalábbis ezt hitte, valójában csak jó reklámnak tűnt, ahogyan meggyőzte magát arról, hogy szerelmi mágiát alkalmazni nem is olyan rossz dolog, elvégre az ő érzéseivel is játszottak. Ő miért ne tehetné ugyanezt?
Ám a mágia, amely nem követelt áldozatot, és nem ismerte igazából a vágy fogalmát, újra és újra kudarcba fulladt. A természet határai nem engedték, hogy a mágia teljesüljön, hiszen azzal a boszorka a természet törvényeit szegte volna meg. Egyértelmű volt hát, hogy a természet törvényei és a mágiának azon ágazata, amely tiszteli és betartja a természet törvényeit, nincs többé a segítségére, és azzal átlépte a mezsgyét, amely addig visszatartotta őt a sötétség útjától.
A boszorkány kétségbeesett imáit egy sokkal kegyetlenebb, egy sötét isten hallotta meg, aki nagyon is jól ismerte a vágyat, és nem félt áldozatot követelni a valóra váltott álmokért és vágyakért cserébe.
Lilith megfizette az árát; lelkének egy szilánkját adta azért szerelemért, amit aztán már, hogy végül megkapta, már nem is kellett neki. Szíve feketévé aszott, és minden egyes mágia, amelyet elvégzett az idők során, elvett belőle egy újabb darabkát. Gonosz entitássá lényegült, elveszítette az empátiáját; végül saját kezűleg végzett azzal a szerelemmel, amelyért annyira küzdött, hogy még a saját lelkét is képes volt eladni érte.
Az a szép a sötétségben, hogy minél mélyebbre kerülsz benne, annál kevésbé érzed, hogy ki voltál azelőtt, annál kevésbé fog hiányozni az a személy, aki egykoron voltál.
Lilith szánta azt a boszorkányt, aki képes volt holmi szerelemért eladni magát, mégis hálás volt neki, hiszen máskülönben sosem ismerte volna meg a fekete mágiával szegélyezett sötétség útját.
Márpedig az új és egyetlen, igaz szerelme a fekete mágia lett.

Vagy mégsem.

Egyszer volt, hol nem volt, élt egyszer egy gonosz boszorkány, akit a társaival együtt majdnem elevenen elégettek máglyán. De csak a társai váltak a tűz martalékává, a boszorka megmenekült egy fenevad segítségével. Ez a fenevad majdnem olyan ádáz bestia volt, mint a gonosz boszorkány maga, ha nem jobban.
Akkor és ott társakká szegődtek, hogy túléljenek, a többi meg már történelem.
A két szörnyeteg jól megértette egymást. A vérfarkas fenevad tökéletes tükörképe volt a boszorkának, még a tükrön ejtett hajszálrepedéseik is megegyeztek a másikéval.
A boszorkány minden idegsejtjével, minden apró rezdülésével, zsigeri szinten ragaszkodott ehhez a farkashoz. De a kerékcsapágy mozdul, az idő kereke forogni kezd, a karma pedig bevégzi feladatát. Tudta jól, hogy a fekete mágia mindig áldozatot követel, és mindig, mindig a legnagyobb árat fizetteti meg, amikor kéri a jussát.
A gonosz boszorkányt megátkozták.
Kirabolták; megfosztották az emlékei azon részétől, amelyek a farkasról szóltak, és hozzá kötődtek. Most csak annyit tud, hogy valamit elvettek tőle. Valami kardinálist. Valami vérre menőt. Márpedig a szív csakis akkor nyugszik, ha megkapja azt, amire vágyik. Még ha ez a szív egy feketévé aszott, elfajzott, posványos massza is legyen. Vajon hányan halnak meg érte, hogy újra az övé legyen, ami elveszett? Vajon hány város ég porrá azért, hogy a boszorkány emlékezzen?