Hideg, esős nap volt, amikor minden a darabjaira hullott. Olyannyira jéghideg és nyirkos, mint amennyire perzselő és tűzforró, amikor elragadtak tőlem.
Éreztelek. Éreztem a fájdalmadat. Éreztem a küzdelmet, minden egyes szívdobbanásodat a túlélésért, az életben maradásért.
Aztán egyszer már nem éreztelek többé…
Szakadt az eső, amikor a rendőrség kopogtatott az ajtónkon. Anyánk most is, mint az esetek többségében, be volt lőve. Nem tudom ez már hányadik adagja volt a nap folyamán. Nem is számított igazán. Idővel úgyis megszokod azt, amin nem tudsz változtatni.
A szívem kihagyott egy ütemet, amikor anyánk drogmámoros kábulatban nyitott ajtót a rendőröknek. Az, hogy már nem érezlek többé, szinte előre sejlette a végkifejlettet. Már akkor tudtam, hogy mit mondanak majd, mikor még fel sem fogtam, hogy az a két nyomozó ácsorog az ajtónk előtt, akik az eltűnésed napján is kikérdeztek minket.
Úgy tartják, hogy az ikrek olyan megmagyarázhatatlan, éteri kötelékkel bírnak, amely nem evilági és ősibb, mintsem hogy meg lehessen magyarázni az eredetét. Ez a kötelét a világegyetemben köttetett, még a kezdetek kezdetén, és elszakítani képtelenség. Az ikrek érzik egymás fájdalmát, örömét, magányát. Amikor az egyik szív megszűnik dobogni, a másik szív megszakad.
- Őszintén sajnáljuk, hogy ilyen rossz hírt kell közölnünk, de megtaláltuk Rhona holttestét.
Éreztem, amikor meghaltál. Úgy éreztem, hogy már nem éreztelek többé. És már jóval azelőtt tudtam, mint azok a rendőrök, akik végül rábukkantak a lélek nélküli testedre. Több hete voltál már halott akkor. Nyolc évesek voltunk, és te örökre annyi maradtál… Mindezt egy drogos anyának nem nevezhető anya miatt.


Közhellyé tettél.
Én lettem az a nő, akit a vőlegénye elhagy, mielőtt az oltárhoz vezetnék. Rohadtul könnyű volt lelépni, igaz? A lakásunk üres a cuccaid nélkül, engem pedig elfog egy pánikszerű érzés, hogy most hogyan tovább? Nem igazán tudok a kérdezőbiztos vallatására fókuszálni, szinte eltorzulnak a hangok, mintha a víz alatt lebegnék. Vagy sokkal inkább, mint egy éles zaj, amit fül melletti közvetlen lövés után lehet hallani. Hallom, hogy beszélnek hozzám, de nem értem, hogy mit mondanak.  Csak nézek magam elé, és próbálom elnyelni az árulás keserű ízét.
- Tehát biztosan nem tudott a hadnagy szökési kísérletéről, Miss Lopez? Elég nehéz elhinni, hogy nem tudja hol van jelenleg a vőlegénye. Én biztosan elbúcsúztam volna magától, ha a hadnagy helyében lennék.
Keserű ábrázatom enerválttá, üressé válik egyetlen pillanat alatt. Ezzel próbálom leplezni a dühöt, amely vehemensen nyilall a gerincembe, a csigolyák mentén, végigszántva csontjaim elegyén, s végül megállapodva a szívnek csúfolandó létfontosságú szervnél. Ott kezdi el verni bordáim ketrecét a dühöngő őrület.
- Mit nem ért abból, hogy búcsúajándék gyanánt egy levelet kaptam? És abban sem írta le, hogy mi történt vele, sem azt, hogy hova fog menni.
Régi ismeretségnek köszönhetően értesültem előbb Peter dezertálásáról, minthogy a hatóságok megkerestek volna kikérdezni miatta. Csak egy búcsúlevelet hagyott maga után. Annak is a legjelentősebb része, hogy „Sajnálom, elcsesztem! El kell, hogy tűnjek most egy ideig.” Nem volt ez igazán búcsú. Nem volt semmi szentimentális nyál, amit ilyenkor kapni szokás egy búcsúnak szánt üzenetben – legalábbis a hollywoodi filmek szerint. Ez nem egy film, hanem a valóság, és a katonákra amúgy sem jellemző a túlzott ömlengés.


Megrendítő, hogy a mai napig felriadok amikor nyílik egy ajtó; az ajtókilincsre, mintha még abban reménykednék, hogy visszatér hozzám ennyi év után.



„Devin, segítségre van szükségem.”
Csak egy üzenetet hagyok a társam hangpostáján, majd üzenetben elküldöm a koordinátákat, hogy végezetül megsemmisítsem az eldobható telefont, nehogy lenyomozzanak az illetéktelenek. Még a társamban sem bízhatok eléggé; nem miatta, hanem a technológia ördöge miatt. Mi van, ha az ő telefonját hallgatják le? Sosem lehetünk elég óvatosak, főleg, hogy hónapokra tűntem el a beépülés miatt. Mintha lekerültem volna a térképről, szinte megszűntem létezni. És valóban. Az, aki voltam, aki igazából én vagyok, ilyenkor szimplán eltűnik, hogy aztán a helyére egy teljesen új, független személyiség léphessen. Már rég le kellett volna tartóztatnom ezt a meth-gyártó brigádot, persze csak miután megszereztem a kellő bizonyítékot, hogy a vád is jogerős legyen és megállja a helyét a bíróságon. Aztán… Aztán.
Aztán túl mélyre ástam magam; egyre mélyebbre és mélyebbre, pedig valójában mindvégig csak a felszínt kapargattam. Mire rájöttem, hogy darázsfészekbe nyúltam, már késő volt – így kénytelen voltam sodródni az árral, és a végsőkig menni a magasztos cél érdekében. Nem a túlélésem volt a tét, oh, az már régóta nem lényeges tényező. De nem vagyok hajlandó lemondani a nagy fogásról, nem elégszem meg a kis hallal. A kaptár legmélyéig kell nyúlnom, és ezért még a halandó mivoltomat is képes voltam beáldozni. Nagy árat fizettem ezért a szerepért, és a meth-gyártó brigád – amely valójában egy vérfarkas falka – bizalmáért. Magukhoz hasonlóvá tettek, nehogy szabadulni tudjak tőlük, vagy nehogy ellenük forduljak egészen véletlenül.
Mióta bestiává lényegültem, a világ egy egészen más oldalát mutatja nekem, ahol az emberi törvények nem léteznek, itt ugyanis farkastörvények uralkodnak. A moralitás pedig oly’ távolinak tűnik, hogy időnként, amikor tükörbe nézek, már nem is ismerem fel önmagam.

Meghasonlottam. Te vajon felismernél így?


Devin bilincsben vezet el a hullahalmok mellől. Olyan a tetthely, akár egy kibxszott mészárszék! Szükséges a bilincs, hogy hiteles legyen a színjáték; azt kell hinniük, hogy letartóztattak, nehogy a nagy gondosan felépített álcám egyetlen pillanat alatt dőljön romokba. Persze a színjátszás sem áll túl messze a valóságtól, mert a társam és én is jól tudjuk, hogy most nem az a rész fog következni, hogy egy sör mellett lazulva elmesélem neki az elmúlt időszakot, hogy mivel töltöttem a drága időmet akkor, amikor éppen nem adtam magamról életjelet senkinek. Se neki, se a felettesemnek, sem az atyaúristennek. Azt fogják hinni, hogy már nem vagyok beszámítható, hogy átálltam és az ördöggel cimborálok. Hogy közöm van a robbantgatáshoz és a gyilkosságokhoz. Tudni akarják, hogy mit követtem el annak az érdekében, hogy leplezzem magam. Tudni akarják, hogy áthágtam-e a törvényt a beépülés ideje alatt. Még szerencse, hogy hazugságban profi vagyok.
A rendőrautóban csak ketten vagyunk: én és a társam.
- Tudom, tudom, előbb kellett volna jelentkezzek. Fogalmad sincs róla, hogy mekkora állatok ezek, Dev. Olyanokat láttam, hogy az emberek el sem hinnék. Muszáj leültetnünk őket. Csak még nem szereztem elég bizonyítékot… Vissza kell mennem valahogy. Segítesz benne, ugye?