'Who are you?'
Demon to some. Angel to others.

Mit mondhatnék? Elbasztam.
Fogalmam sincs, hogy mennyi idő telik el, de, amikor felébredek, az emlékeim után kapok, amik füstként keringenek, akárhányszor utánuk nyúlok, elillannak, amikor a tenyerembe próbálom zárni őket. Az utolsónak hitt perceim zavarosak, de a saját nevetésemre emlékszem, miként kibukott belőlem a kérdés: most mi lesz, mit fog tenni? Megöl?
Képes lett volna rá, a szándék benne volt, a saját bőrömön éreztem és tapasztaltam meg az erejét, ahogyan a fogak csapódtak, martak, téptek, és sokat nem kell gondolkozni azon, hogy mi lett volna a következő lépés a célja felé: széttépni és felzabálni. Talán okosabb lett volna.
Aztán most, amikor valahogy mégis magamhoz térek – nem kell semmi fancy dologra gondolni, ágyra, meg tálcán hozott reggelire - a padlón, ugyanazokban a véres, szakadt cuccokban, amikben indultam volna tovább a lakásból, ahol már várt rám, látásom – a múltba tekintő is - élesedik. Kipattannak a szemeim, de a testem forró zsibbadás, gyógyulófélben lévő, felszakadt seb; a saját testembe alvadtam. De tudatomnál vagyok, és hirtelen minden kristálytisztán rajzolódik ki lelki szemeim előtt, és a képzeletbeli tekercsen pergő képek, egymás után, szép sorba rendeződnek, ahogy a helyükre kerülnek. Egy ehhez hasonló film nem pörgött le előttem, mint, ahogyan azt magasztosan hirdetik a moziban, meg a könyvekben. Csak a sötétség maradt, ami felemésztett, tompa fájdalom és hangok, mintha óriási víztömeg nyomása próbált volna atomjaimra robbantani.
És egy szívdobbanás erejéig azt kívánom, hogy bár meghaltam volna inkább.
Meg sem moccanok, nem tudom eldönteni, hogy mitől liftezik a gyomrom, de nem merek sem felnyögni, sem feltápászkodni, csak hallgatózok: ahogy recseg a fa, ahogy a hullámok nyaldossák a part menti köveket és a móló vaskos, hengerlábát, a sirályok nevetését, ahogy a szél tovább viszi hangjukat. A szívem az, ami elárul – rendetlenül kalimpál -, és a légzésem – nagy levegővel telik tüdőm, aztán heves, rendszertelen, mintha ez idáig fuldokoltam volna. Mélyen beleszagolok a levegőbe, beszippantva a sós levegő-, a vízi növények, a döglött halak, és a korhadt fa jellegzetes, semmivel össze nem keverhető, poshadt szagát.
Egy szempillantás alatt tűntem el, és ez olyan érzés, tudva-tudván, hogy mivé lettem, mintha nem csak egy darabot téptek volna ki belőlem, egy létfontosságú szervet, hanem, mintha engem szakítottak volna ki a képzeletbeli, családi kódexből. Ezerszer-, és ezerféleképp megtörténhetett volna ez a végzetes találkozás, de csak három végkimenetellel, de a férfi rendelkezett fölöttem, és egy ilyen megbocsájthatatlan döntést hozott. Életben hagyott, amikor meg kellett volna ölnie. Mióta az eszemet tudom, felkészültem a halálra, édesgettem magamhoz, mint egy macskát. Felkészültem a fájdalomra, arra kondicionálták a testem, hogy elbírja a végtelenségig nyúló kínzásokat, mind a testi-, mind a szellemi fenyítést. És elfogadtam, hogy az életemet valamelyik, a legveszedelmesebb halálnemek közül fogja elvenni, mert az aztán tényleg elképzelhetetlen ebben a szakmában, hogy megöregedj és ágyban halj meg, mint a királyok.
Ahogy itt fekszem, a – minden bizonyossággal – hajópadlón, nagyon-nagyon szeretném azt gondolni, és abban hinni, hogy mindannak ellenére, ami velem történt, ugyanaz vagyok, mint előtte voltam. Figyelmeztettek – fut át az agyamon; veszélyes játékot űzöl mind a természetfeletti-, mind a halandók világban – és én nem hallgattam rájuk, mert mindig a saját fejem után kell mennem. Mindig csak legyintettem, és, meg kell, hogy jegyezzem, a saját magam védelmében, hogy jót akarok, őrizni a törékeny békét és igazságot szolgáltatni. Arra persze sem én, sem senki más sem számított, hogy a két hivatásom majd ilyen rondán összeütközik, hogy ezúttal olyasmibe sikerül beletenyerelni, beleásni magam, ami túl nagy falat. És áltathatom magam, amennyire csak szeretném, amivel csak akarom, de a nő, aki belépett abba a bérelt lakásba, többé nem jön ki – nem úgy, mint előtte.
Hogyan is lehetne e fölött szemet hunyni? Megbocsájtanak majd? És én magamnak?
És képes leszel rám nézni? Hogyan? Úgy, mint tegnap?
Nem hiszem.
Élesen szívom be a levegőt, amikor meghallom a közeledő léptek zaját – irracionálisan messziről -, de kivárok, míg egészen közel nem ér, még a szememet is lehunyom, pedig átverni a palánkon biztosan nem tudom. Az orromban robban a teremtőm szaga, és hirtelen azt sem tudom, hogy menekülni akarok, vagy előbb kitépni a gerincét.