Ahogy az arcát figyelem és kémlelem, van valami a vonásaiban, amit nem tudok hova tenni, de nem reagálok rá. Még csak össze sem vonom a szemöldökömet, nem préselem össze ajkaimat, nem sütöm le pillantásomat. Azt hiszem, hogy ugyanazt érzi, amit én, ugyanis azt meg kell hagyni, hogy furcsa a kialakult helyzet, mindazok után, ami pár napja történt, vagy ahhoz viszonyítva, ahogyan a legutóbbi, közös akciónk során viselkedtünk - egymással is. Azt gondolom, hogy egyszerűen arról van szó, hogy nem hisz bennem, hogy nem bízik bennem, de megértem és nem hibáztatom. Magamat kellene, amiért én megteszem vele ugyanezt, de ezen a ponton még mit sem sejtek arról, hogy mit tartogat számomra a nem is olyan távoli jövő.
Mindennek dacára, ahogy kint sem baszakodtam, úgy idebent sem teszem, akkor sem, amikor már csak ketten vagyunk, mert megígértem, hogy megadom számára a tiszteletet, amennyiben én is megkapom tőle ugyanezt, és eddig ebben a férfi is jeleskedett, szóval egy kurva rossz szavam sem lehet, tartom magam a kettőnk közt, a kanapén köttetett paktumhoz. És nem az éjszaka miatt, nem azért, mert ez a megmagyarázhatatlan érzés újra szirmait bontó virágként nyílt ki a lelkemben, amikor megláttam, vagy most, amikor a közelében vagyok, hanem azért, mert egészen egyszerűen ez volt a megállapodásunk. Lehetne ő bárki más, ha nem így éreznék, akkor is így tennék és így viselkednék vele.
- A szavadon foglak - és még el is mosolyodok mellé, mintha tényleg, komolyan vak és érzéketlen lennék arra, amit a lélektükreiben látok, és, ami hat és kihat rám, bár megmagyarázni nem tudnám, hogy ez mégis miféle érzés, ha fegyvert fogna a fejemhez, akkor sem. Így tehát nincs más hátra, mint előre, belemegyek a játékba, teljesítem a kérését - nem is akárhogy -, és már-már játszi könnyedséggel nyitom ki az ajtó számzárát.
Az irodába lépve nem történik semmi, pedig várom egy riasztó visító hangját - igazából ezt már akkor vártam, amikor lenyomtam a kilincset -, de akkor sem indul be, amikor már bent vagyunk a helyiségben. Jake az asztalhoz lép, én azonban a falakat kémlelem, a polcokon-, és szekrényeken sorakozó mappákat, és egyebeket, már csak azért is, mert nem gondolnám, hogy az igazán fontos dokumentumokat az olaszok kézközelben tartják. Én sem az íróasztalom tárolóiban helyeztem el a fontos dolgokat, de még csak egy hamis útlevelet, vagy személyit sem. Amikor megszólal, éppen azon tűnődök, hogy vajon elég vastag-e a fal ahhoz, hogy abba vájjanak helyet egy széfnek, mondjuk a polcrendszer-, vagy a szekrény mögött takarásban, vagy vajon fektettek-e annyi energiát ebbe az egészbe, hogy hasonlóképp járjanak el a betonozott talajon.
Bólintok szavaira, és első körben a mappákhoz lépek - innen nézve persze már olyan, mintha tűt keresnénk a szénakazalban. Mierda, ha nincs itt vagy ötven-hetven dosszié, meg iratlefűző, meg tároló, akkor egy sem. Úgyhogy neki is látok, hogy haladjunk, és, mire a srácok kirámolják a helyet, addigra mi is megtaláljuk a papírokat.
- Ahhoz az kellene, hogy az eladásokról szóló dokumentumok is meglegyenek - emlékeztetem arra, hogy ő és én miért vagyunk itt, miközben egy újabb, egyébként teljesen feleslegesen átpörgetett mappát ejtek hanyag mozdulattal a földre.
Aztán eldördül egy lövés valahonnan kintről, összevont szemöldökkel fordítom arcom Jake felé.
- A digók...? - nyilvánvalóan ők az első gondolatom, nem pedig a kurva FBI. Szinte egyszerre mozdulunk és nyúlunk a saját fegyvereinkért.
- Te nem vagy normális - a szemeimet forgatva lépek mellé az ajtóba. - Ha itt maradnék, ki fedezne téged, hm? - nézek rá megütközve egy pillanatra, de, amikor a közelgő lépteket meghallom, a tompa zaj felé fordítom a fejemet, baszd meg-et sziszegek, amikor realizálom, hogy rohadtul nem az olaszok leptek meg minket, hanem az FBI. Még mielőtt felfoghatnák, hogy egyáltalán itt vagyunk és rájuk várunk, addigra az elsőként érkező fejébe röpítek golyót, és, ha a másikat nem szedi le Jake e közben, akkor megteszem én.
- Szerintem nincs idő  a papírokra - legalábbis a lövések hangjából és sűrűségéből ítélve, amik úgy verik pattogva visszhangjaikat, mint a kibaszott, újévi tűzijáték. Megkerülöm Jake-et, hogy a másik oldalára kerüljek.
- Ki kell vinnünk őket - célzok a többi, bent lévő ruszkira, mert, lehet, hogy gyűlölnek és megvetnek, és sok minden elmondható rólam, de az nem, hogy elárulnám és a foscunamiban hagynám a csapatomat, miközben én olajra lépek. - Jake - a hangom erélyes, tenyeremet az alkarjára fektetem, míg minden neszre és hangra ki vagyok éleződve, az izmaim ugrásra készen feszülnek a bőröm alatt. Azt azért mindketten tudjuk és érezzük, hogy az iratok sokadrangúak lettek, és a Papa is szívesebben látná viszont az embereit, meg a már megszerzett zsákmányt. - Menjünk - már-már nem is utasításba adom, hanem kérem, de egyelőre egy tapodtat sem mozdulok.

Néztem, figyeltem, hallgattam a nőt és egy röpke pillanatra mintha összefacsarodott volna a szívem. A ravaszul csillogó zöld tekintet helyett - ha minden a tervek szerint halad - néhány perc múlva már csak élettelen, üres szempár fog az enyémmel farkasszemet nézni, a kacérkodó mozdulatok lefagynak, a közelemben kissé hevesebben zakatoló szíve elcsendesül és nem marad más utána, mint egy pontosan ugyanolyan test, mint az összes többi, aminek az elpusztítását rám bízták. Én pedig ugyanaz leszek, mint aki előtte, a feladat szentségét óvó, mindennél előrébb helyező napraforgó, a lelkiismeret nélküli barbár állat, akinek eszébe sem jut a későbbiekben a kelleténél több érzelmet belevinni a szituációkba, hiszen eddig is ez a hozzáállás segítette az útján és soha többé nem akarja meginni annak a levét, hogy kikacsintgatott az érzéketlenségből. Tényleg ideje volt már pontot tenni az ügy végére, mert minél tovább húzódott, annál jobban elbizonytalanodtam és ettől dühítőbb és gyengének imponáló megélést utoljára talán kölyökkoromban tapasztaltam... Leta olyan hatással volt rám, mint tudatos-tudattal felnőtt létem során senki, előcsalogatta belőlem a számomra is ismeretlen oldalamat, amivel egészen egyszerűen tiltott volt a megbarátkozás, hiába ébredt fel bennem az igény és volt bennem olyan gondolat, hogy talán nem is annyira veszélyes, mint első ránézésre tűnik. Vicces, hogy egy olyan nő mellett fordultam ki a bőrömből, aki egy kategóriába esik egy időzítő nélküli, hiperérzékeny bombával fenntartva a lehetőséget, hogy bármikor robbanhat, kinyírhat, mindezt pedig röhögve teszi, mert épp ehhez volt kedve. Amennyire veszélyes, pont annyira csodálatos.
- Majd igyekszem a kárpótlással. - Sumák félmosoly rajzolódott az ajkaimra, igyekeztem kihagyni belőle a lemondást és a tényt, hogy kevés lehetőségem lesz a kiengesztelésére... egy golyó ütötte seb és a lelke kilehelése valószínűleg nem szerepel a randi elhalasztását jóvá tevő cselekedetek listáján. Apró, számomra is alig hallható sóhaj kíséretében követtem őt a tekintetemmel, mikor az ajtóhoz lépve tette-vette magát előttem majdhogynem szívből jövővé kalibrálódott a mosolyom, viszonozva kacér pillantását lelkiekben már a következő lépéseimre készültem. Nem kellett sokat várni a zár kattanásáig, amint lenyomta a kilincset a háta mögött voltam és betereltem az irodába, aztán eltávolodva mellőle az íróasztalhoz léptem, kihúzva a fiókokat keresgélni kezdtem, hiába sejtettem, hogy azért valamennyivel biztonságosabb helyre helyezhették a papírokat.
- Keresgélhetsz te is. - Szóltam felé a viszonylag kellemesebb hangomon, próbáltam magamra erőltetni némi kulturáltságot, mert ha hirtelen váltással átmentem volna abba a parasztba, amit egyébként megkövetelt tőlem az összes nyakamba lihegő szervezet, az feltűnő lett volna. Helyette inkább hallgatóztam egy kicsit, hogy állnak kint a dolgok: a fiúk ügyesen pakolásztak, egyre több és több cuccot mozgattak meg, így tudtam, hogy eljött az idő. - Ha így haladnak, nemsokára végzünk is. - Ezeket a szavakat kimondva borítékolható volt, hogy körülbelül két percen belül az FBI emberei megjelennek a raktár ajtajában és lerohanják a bent tartózkodókat. Ők is fel voltak készülve, tudták, hogy a maffiatagoknál fegyver lesz, hogy tűzharc várható, ezt jelezte az első, még kintről érkező lövés eldördülése; valakivel valószínűleg még a behatolás előtt összetűzésbe keveredtek.
Leta felé kaptam a fejemet, a kezemmel pedig a fegyverem után nyúltam, mert bár nem fűlött a fogam a sajátjaimra szegezni a pisztolyt, muszáj volt megtennem annak érdekében, hogy egy kis ideig még tartsam az álcámat. - Maradj az irodában! Ne lépj ki az ajtón! - Szóltam a nőre ellentmondást nem tűrően, direkt, hogy zsaruk hallják, merrefelé kell orientálódniuk. Egy fél másodperc alatt az ajtó mellett teremtem és úgy tettem, mintha azért kémleltem volna kifelé, hogy azt nézzem, hogyan tudnék segíteni a ruszkiknak. A gyökerek egészen ügyesek voltak, leszedték az egyik FBI-ost, aztán még egyet, majd ismét, de ezen cselekedetek nem maradtak megtorlás nélkül, oroszék is elkezdtek hullani, mint a legyek. Aztán amikor láttam, hogy két kolléga felénk vette az irányt, menthetetlenül eljött a végjáték ideje.

Nem tudom, hogy mi lett volna, ha másképpen alakulnak a dolgok, ha nem tör be a lakásomba éjnek-évadján, ha nem marasztalom, ha nem játsszuk azt a hülye játékot, és, ha én nem játszadozok a gondolattal azóta is, hogy el kell szöknöm. Vele, nem előle. Mert ez most más, mint a férjemmel, az egy családi biznisz volt, és mi voltunk a górék – nem kellett sem titkolózni, sem bujkálni. De Jake és én, ha tetszik, ha nem, csupán ölebek vagyunk a maffia ölelésében, fényes szálakon rángatható bábok, láncokon tartott bestiák, és az ilyesminek soha nincs jó vége, főképp most, hogy az olaszok vérszemet kaptak. Előbb vagy utóbb, de mi is terítékre kerülünk, és bármelyik pillanatban lehullhat a lepel, és napvilágot láthat a rendőrség berkein belül is, hogy egy árulót, egy téglát, egy melengettek a keblükön. Tisztában vagyok vele, mindig is tudatában voltam a helyzet kényességének és komolyságának, még, ha nem is úgy tűnik, ahogyan a veszélyeket és buktatókat is jól ismerem, hiszen egykor a soraikba tartoztam. Azonban önző mód ragaszkodok hozzá, mert olyasmit ébresztett fel-, és indított el bennem, amit még előtte más soha: robbanás helyett izzás akarok lenni. Persze... ki tudja, hogy képes vagyok-e rá, és, ami még fontosabb, hogy megérdemlem-e? Az a sok, kioltott élet, a múltból üvegesen rám meredő tekintetek, a hazugság, a megvesztegetés, a megfélemlítés, az okozott károk, a megállított szívek, az árulásaim okán kétlem. Pedig, amikor a lélektükrei kékjébe nézek, el akarom hinni, hogy a magamfajtának is jár egy utolsó utáni esély, és, amikor ezt érzem, akkor rögtön kapcsol az agyam, és az ösztöneim azt diktálják: fuss, menekülj – olyan vehemenciával és meggyőzőerővel, hogy kár volna ellene küzdeni -, mert itt csak a múltba ragadsz, rab maradsz, az utolsó lélegzetedig.
Arcomat az övének simítom, úgy súgom:
- Lehet, hogy tényleg így van – dorombolom, csalfa, játékos mosolyra görbítve ajkam szegletét, ahogy eltávolodik tőlem. – Ez, mondjuk, nem azt jelenti, hogy olyan jól ismerlek, hogy elfelejtsem a terveinket, és ne várjak valamiféle kárpótlást – kacsintok rá, aztán az adott irányba fordítom a fejem, amerre biccent, meglátva a számzáras lakatot, rövid, lesajnáló nevetés bukik ki belőlem. – És, hogy ők teríthessenek a kedves üzletfeleknek a digók helyett – mert nyilvánvalóan nem lesz elég annyi, hogy az asztalra csapnak, és lemérjék, hogy kinek nagyobb. Ó, ugyan, kérem. A ruszkiknak a biznisz számít, az a fajta, amelyik virágzik is, így, természetesen nem gondolom, hogy sokáig édesgetik majd a fegyvereket.
Kérését, szavait hallva, féloldalas mosollyal forgatom a szemeimet.
- Örömmel, Jakito, ha már ilyen szépen kéred – csak most engedem el a mellényét, hogy meginduljak az ajtó felé, amikor pedig odaérek, véletlenül sem guggolok le a zárhoz, hanem testemet ívbe feszítve előtte – és Jake előtt – hajolok le, térdemre támaszkodva egyik kezemmel, és, még mielőtt munkához látnék, vállam fölött a férfire sandítok szemem sarkából. Pontosan úgy csinálom, mint, ahogy a filmekben szokták, csak épp sztetoszkóp nélkül – azt a másik táskámban hagytam, haha -, hála a farkas kiélezett érzékeinek az eszköz hiányában is hallom, hogy mikor kattannak az apró zárak.
Egyik a másik után, szép sorban.
- Entonces, vamos – egyenesedek fel, és magamra ruházom a privilégiumot, hogy én nyomjam le a kilincset és nyissam az ajtót.

Ismét mellette lenni, érezni az illatát, látni a vonásait, hallani a hangját egyszerre volt a mennyország és a pokol. Sohasem hittem volna, hogy nő képes lesz rám ilyen hatást gyakorolni, az pedig a legvadabb álmaimban sem jelent meg előttem, hogy épp ő lesz a vesztem; legalábbis nem abban az értelembe,n amely felé jelenleg tendáltunk. Arra sokkal nagyobb összeget tettem volna, hogy elkap tőle az ideglelés és rohammentővel szállítanak a pszichiátriára, aztán egy börtönbe, mert különös kegyetlenséggel lemészároltam a kényszergyógykezelésem után, ám hogy érzelmeket, méghozzá pozitívakat csalogasson elő belőlem teljes mértékben kizártnak tartottam. Valószínűleg erre mondják, hogy Isten vagy kicsoda útjai kifürkészhetetlenek és hogy a sors olyan feladatokat dobál elénk, amelyekkel dolgunk van... mondjuk nem éppen erre számítottam, viszont úgy tűnik, tényleg volt min gondolkodnom. Napok óta járt az agyam: vajon a nő iránt érzett valami csupán egy fellángolás, egy ösztönökből eredeztethető vágy vagy valami olyasmi, amivel tényleg dolgom van, mert soha nem éltem meg hasonlót és itt lenne az ideje, hogy felnyíljon a szemem és rájöjjek, létezhet olyasvalaki a világon, aki mellett komfortosan érezhetem magam és nem kell feltétlenül elszaladnom mellőle, mert még a gondolat csírájától is rosszul vagyok, hogy esetleg közelebb kerülök hozzá? Már ezen töprengeni is megterhelő volt számomra, így egyvalami egészen biztossá vált... Leta Montero különleges személy, hiszen rávett arra, amivel eddig még csak véletlenül sem foglalkoztam. Újabb kérdés, hogy jó ötlet-e a szívemnek egy olyan kategóriájú fehérnép miatt hevesebben vernie, aki egyetlen tizedmásodperc alatt, mérlegelés nélkül feltépné a torkomat, ha nem tetszik neki valami, amit mondok vagy teszek... bár, a jelenlegi helyzet azt példázza, hogy tud ő idomulni, ha kell, sőt, sokkal inkább, ha megígérte. Meglepett, hogy valóban az adott szavának megfelelően cselekedett, inkább tettem volna arra a voksom, hogy megpróbál borsot törni az orrom alá. Hát valóban igaz lett volna a pár nappal ezelőtt együtt töltött időnk minden másodperce? Tényleg nem mérgezte hazugság, cselszövés, tervek?
- Mintha a vesémbe látnál. - Vigyorodtam el egy röpke pillanatra a nyakába szippantva és csak amiatt húzódtam el tőle, mert túlságosan is megrészegített az illata és a parancs végrehajtására kalibrált agyam jelzett, hogy rossz úton haladok. A kurva életbe, szinte szétfeszített az ellenszegülés iránt fellépő igényem, majdnem ökölbe szorultak a kezeim, helyette inkább a nő tarkójára csúsztak és finoman megmarkolták a haját. Csupán egyetlen percet kérek, semmi többet és utána észhez térek! Könyörögtem saját magamnak... főleg, hogyha tartom magam az elhatározáshoz, akkor kettőnk számára már nem fog eljönni az általa emlegetett este vége.
- Van a raktár végében egy iroda, azt is ki kellene rámolnunk, elhozni a fiókokból egy-két dokumentumot az olaszok által tervezett eladásokról. A nagykutyák tudni szeretnék, kik jelentkeztek a lopott fegyvereikért, hogy elmagyarázhassák nekik a szabályokat. - A fejemmel előrefelé biccentettem, láthatta ő is a nem messze lévő ajtót, amit kifejezetten aranyos módon számkódos zárral próbáltak meg lezárni. - Kinyitnád nekem? Hadd legeltessem rajtad a szemem. - Néztem rá kérlelő kiskutya tekintettel egy pimasz vigyor kíséretében és ha elindult az ajtó felé, én töredelmesen követtem, közben pedig behelyeztem a fülesemet a helyére.

Hazugság volna azt állítani, hogy egyáltalán nem bassza az egómat, az önérzetemet és a büszkeségemet az, hogy egy kurva szó nélkül libbenek be az eligazításra, és nem, hogy nem mondok semmit, nem is teszek. Úgy teszek, mintha idegenek lennénk, és nem csak úgy, mintha nem történt volna semmi kettőnk között az elmúlt napokban és hetekben, hanem, mintha betört volna; zokszó nélkül játszom el a bétát, bármennyire is égeti a nyelvem hegyét és a torkomat a keserűpirula utóíze. De megígértem neki, és tartom magam az adott szavamhoz, még, ha nem is ínyemre való a szituáció.
A szombat este tornádóként magukkal ragadó eseményei előtt, amikor még csak a kanapén ültünk, leginkább az járt a fejemben-, és az volt a tervem, ha engedelmeskedek, ha nem szegülök ellent neki és a parancsainak – vagy a feljebbvalója utasításainak, melyeknek csak szócsöve Jake -, akkor előbb szabadulok. Azt hittem, hogy ennyi lesz az egész: elhitetem velük, hogy amilyen megátalkodott vagyok, amilyen rossz és gonosz vagyok, lehetek éppen olyan jó is. Hiába ismernek szószegőnek, minden szabályok felrúgójának. Feltételeztem, hogyha majd így teszek, akkor megszabadulok a láncoktól és a béklyóktól, és hagynak dolgozni úgy, mint Miami előtt. És, hogy megszabadulok majd Jake-től is. Még, ha neki nem is vallottam be, nem igazán tőle akartam megszabadulni, hanem ettől az egésztől, ami körülvesz bennünket, ami miatt most kushadva kell állnom a hátsó sorban, ami miatt a múltkor kispadra kerültem, és, ami miatt egymás mocskos titkává kellett válnunk; ez pedig csak felerősödött az éjszaka és annak minden egyes szekunduma után.
Sóhaj szökik ajkaim résén, amikor a nevet mondja, és engedek a hívásnak, megindulok felé, menet közben belebújva a golyóálló mellénybe, éppen azt becsatolva, amikor mellé lépek.
- Claro – biccentek, erélyesen, habár nem túl sok izgalmat kecsegtet ez az egész. Tényleg nem értem, minek a mellény, ha a kamerákat meghackelték, a veszély szinte kizárt, már csak azért is, mert, ha illetéktelen érkezne a területre, arról a kint strázsálók tudnának először. – Paranoiás vagy – karcos, de mosolygó hangom szinte suttogás kettőnk között. Nem becsülöm le az olaszokat, szó se róla, de nem gondolnám, hogy bármi probléma lehetne, ugyanis a terv szinte kikezdhetetlen, minimális buktatóval és hibafaktorral, ha pedig mégis – valamilyen balszerencse folyamán - idetévednek a digók, akkor nem gondolnám, hogy a mellény bármelyikünket is megvédhetné.
Kérdés nélkül követem a raktárba, a környezetünket pásztázom, a kamerákat a sarkokban, amik most hamis képet mutatnak a gazdáiknak, azonban a ruszkik a valós idejű felvételeket látják, hogyha mégiscsak beütne a krach, azonnal ki tudjanak minket navigálni, vagy segítséget küldeni az adott egységhez, vagy egyénhez.
- Vagy? – kérdezek vissza türelmetlenül, mert, hát az önuralom nagy erény, csak épp nekem keveset osztottak belőle. Nem mondom, hogy egy pillanatra nem lep meg, ahogy a derekam után nyúl, de eszembe sem jut, hogy, például azzal foglalkozzak, hogy a legközelebbi kamera lát-e minket, és ez által a hacker is, vagy sem. Engem korábban sem érdekelt volna, ha megtudják, az persze már sokkal jobban aggasztott volna, ha használják és felhasználják ellenem.
Elé pördülök, ahogy megragadja a derekamat, felvonom egyik szemöldökömet.
- Ez nagyon romantikusan hangzik, még a végén beindulok – megragadom a mellénynél fogva, amikor megcsókol, és tartom közel, akkor is, amikor eltávolodna. – Vagy nem bízol bennem és az adott szavamban eléggé – biccentem kissé jobbra a fejemet. – Megértem, tényleg meg. Fordított esetben én is ebből a két okból kifolyólag tartanálak magam mellett – még a vállamat is hanyagul megvonom mellé.
Következő szavait hallva karcosan és röviden nevetek.
- Megígértem, nem emlékszel? – összevont szemöldökkel megingatom a fejem. – Nem változott azóta semmi – mondom, és nem a kanapén tett eskümre gondolok, hanem az éjszakára, mert azok az órák mindent megváltoztattak. – Az este végére meg fogod unni, hogy ilyen vagyok – ravasz, kétes mosoly feszül ajkam szegletében, aztán rövid, de szenvedélyes csókot ejtek ajkaira. – Merre?

Szembeköptem volna magam, amiért a nő megjelenéséig valamivel szilárdabban tudtam tartani magam az elhatározáshoz, hogy minden úgy lesz jó, ahogyan el van tervezve, le lesz tudva, meg lesz oldva a probléma és nem kell többet foglalkozni vele, sőt, még tanulok is a saját baromságomból és a későbbiekben ügyelek rá, hogy ne kerüljek hasonló szituációba... erre a vörös belibbent a szcénába, meg sem kellett látnom, csupán az illatát és a kisugárzását jelezni célzó apró energiamolekulákat sodorta felém a szellő, az én izmaim pedig rögvest elernyedtek, mintha tudatmódosítót fecskendeztek volna a gerincem mentére. Fél másodperc erejéig engedtem meg magamnak, hogy legeltessem rajta a tekintetemet és újraindítsam a ketyegőm működését, biccentéssel jeleztem, hogy köszöntjük a rendezvényen. Vártam, hogy megszólaljon, belém vagy bármelyik másik srácba beleálljon, indokolatlanul és kéretlenül fecsegni kezdjen, de nem tette, ami miatt majdnem győzedelmes mosoly rajzolódott a szám szélére, ám úgy véltem, tőlem is sok lenne feszíteni a húrt, elvégre egészen egyszerűen csupán tartotta magát az ígéretéhez akkor is, ha én az enyémet még a létezése előtt megszegtem. Tökéletesen tisztában voltam azzal, hogy mit terveztünk a mai napra és őszintén, ha az a program lett volna a mai nap nyertese, nagy valószínűséggel jobban rettegnék, mint attól, hogy meghatározott időn belül a raktárban várhatóan vérfürdő lesz, ennek okán minden nemkívánatos, talán még olyan személyt is kiiktatnak, akikre azt mondhatnám, hogy kedvelem őket, az én kezemen pedig a nő vére fog száradni. Én nem szoktam randizni, egy kezemen megszámolhatnám, hányszor volt normális emberi értékek mentén standard módon kategorizált randevúm. És egy első randi még hagyján, de folytatás? Na azzal még inkább hadilábon álltam és ez a nő képes lett volna annyira megbolondítani, hogy minél többet akarjak belőle, ezzel olyan spirálba kergetve, ami számomra ismeretlen és kibaszottul veszélyesnek tűnő.
- Ez a terv. Bemegyünk és kijövünk. - Erősítettem meg a nyilvános verziót. - De az ördög sohasem alszik. - Tettem hozzá. Kapóra jött, hogy az olaszok biztosították az okot az akcióhoz, elvégre az utóbbi időben kifejezetten elmérgesedett a kapcsolatuk a ruszkikkal, az elkövetkezendő rajtaütés kimagyarázásához is tökéletesen fel lehet majd őket használni, ezzel még inkább elmérgesítve a helyzetet... bűnözők, bűnözők, de a gengszterkódex nem engedi, hogy zsarukat vonjanak be a történetbe akkor sem, ha minden kötél szakad.
- Induljunk. Végezzünk a lehető leghamarabb, de legyetek precízek, semmit sem hagyunk itt. - Volt mire nézni, a raktár hatalmas volt, biztosan megtart egy darabig, míg kirámolják, vagyis inkább megpróbálkoznak vele. Magam mentem előre és reméltem, hogy Montero is velem tart, nem kell kétszer kérni, feltett kérdését válaszra sem méltattam egészen addig, míg be nem fejeztem a feltérképezés szerepének játszását; pontosan tudtam, hogy jelenleg még semmi nem vár ránk bent, a zsaruk kintről figyelték az eseményeket és a berohanásra megfelelő pillanatra vártak, amit majd az én jelem fog megadni. Közben viszont a mellékvágányos feladatomnak is elő kellett készíteni a terepet.
- Vagy... - A kintiekkel közöltem, hogy az adóvevőmet egészen addig nem vagyok hajlandó betenni, míg a helyzet nem igényli, így az a nadrágzsebemben pihent, ezért is voltam ennyire bátor. - Csak egy önző rohadék vagyok és magam mellett akarlak tartani. - Tegnap minden négyzetcentiméterét átvizsgáltam a raktárnak, így kitapasztaltam a kamerák holtterét is, amelyek valós képét ugyan csak a mi hackerünk látta, nem tartottam jó ötletnek, ha észreveszi, hogy a nő dereka után nyúlok, magamhoz húzom és csókot adok neki. - Gyanúsan jó kislány vagy ma. - Jegyeztem meg, megengedve magamnak egy mosolyt és a meghasonulás teljesen átvette felettem az uralmat.

Amikor elindulok, azt gondolom, hogy ez is csak egy, az átlagos napok közül; számomra mindenképp. De az átlagos napokat a végük teszi különlegessé, ezt szokták mondani. Pedig nagyon egyszerű meló lesz, ugyanis a közeg kapott egy feladatot, miszerint muszáj kirámolni az egyik raktárt a dokkoknál, ugyanis annak teljes tartalma, az utolsó szögig és csavarig, a ruszkikhoz tartozik, és az olaszok el akarják szállíttatni, vagy a hatóságok lefoglalni – ez a szegmens számomra is kérdéses, ugyanis nem avatnak be minden apró részletbe, azt nem érdemeltem még ki, de -, a lényegen voltaképpen nem változtat. A feladat és a cél tiszta és egyértelmű: bemegyünk, összeszedjük a cuccot és kijövünk. Nem egy részét, hanem az egészet. És ennyi. Vége. Még azt is megfogadom, a közlekedési lámpák éles neonfényében, hogy nem ásom alá Jake tekintélyét, erőt veszek magamon, viselkedek és a még gondolatai szintjén meg sem fogant kéréseit – és, mierda, parancsait is – követni fogom. Talán részrehajlóvá váltam, ami miatt egyszerre érzem magam nevetségesnek és dühös vagyok magamra, az ambivalens érzések nyomán pedig lemondóan megingatom a fejemet, elmosolyodok és halkan, szórakozottan elnevetem magam, miközben ötbe rakom az autót, hogy a kereszteződésben éppen átsuhanjak két másik autó között.
A helyszínre érve leállítom az Audi motorját a furgontól nem messze, hogy onnan közelítsem meg a bejárat előtti placcot. Messziről kiérzem Jakito illatát az összes többi esszencia közül kiválva, még jóval az előtt, hogy megpillantanám, vagy a területre érnék, ahol már összegyűlt a slepp díszes társaság, de olyan aprók, hogy szinte észre sem veszem őket, amikor meglátom a férfit. Mosolyom rajzolata finom, szinte észrevehetetlen, biccentésem azonban erélyes, ahogy a kör külső szegmensében megállok, hátul, kellő távolságban, mellkasom előtt összefonva a karjaimat. Másnak ez egy jellegzetesen felvett tartásom, azonban ő tudja, hogy az első, hivatalos randevúnk éppen ma lett volna, ezekben az órákban tépném le róla a pólót, vagy ilyesmi. Azonban ebben a munkában nincs sem szabadnap, sem ünnepnap, a kötelesség és a hűség mindenek felett, blablabla. Unásig ismételt aforizmák.
Semmit sem sejtek, semmit sem érzek, ami árulkodó lehetne.
Egy pillanatra kedvem lenne tisztelegni el capitán előtt, de nem feledtem a fogadalmamat, ezért csak bólintok, amikor meghallom a nevemet. Idefelé, valaki unottan kinyúlt a furgonból, és a kezembe nyomott egy golyóálló mellényt, azt húzom fel éppen, amikor megindulok Jake felé. Két fegyverrel és a kedvenc késeimmel meg pár extra tárral érkeztem.
- Erre biztosan szükség van? – bökök állammal a mellényre, hangom semmiféle élt nem hordoz magában. – Csak bemegyünk és kijövünk – ismétlem a Miamiban elhangzott szavait, ajkam szegletében sanda mosollyal. Rám nem jellemző nyugalommal és türelemmel várom az utasításait, pedig már igazán ott van a nyelvem hegyén, hogy most egyébként neki kellene majd kiengesztelnie engem, amiért erre a napra szervezte az akciót – és tudom, hogy nem az ő keze van benne, de szívesen szívnám a vérét. Viszont nem teszem. Lehet, hogy azt gondolta, hogy elfelejtem, vagy, hogy nem gondoltam komolyan, és bármennyire is szeretné, ha ez így lenne és az orrom alá dörgölhetné, az az igazság, hogy emlékszem, mit ígértem. Hogy engedek és nem csak az ágyban simulok, idomulok, hanem majd az ilyen és ehhez rettentően hasonló helyzetekben is.
- És, hova megyünk? Gondolom, valami elit küldetésünk lesz a küldetésen belül, vagy... – sokatmondón vonom fel egyik szemöldökömet, mert pontosan tudom, hogy a Parancsnok mennyire odáig van a kettősünk ötletéért.

Az utolsó pisztolyt csúsztattam be az övembe, mielőtt végignéztem a csapaton. Napok óta szerveztük, hogy mindenki itt legyen, akinek kell mind a maffia, mind az FBI részéről. Míg az első csoportba tartozók a raktárhelyiség ajtaja előtt várakoztak, a többiek a nem olyan messzi furgonban tengették a perceket, amelyek még nem arról szóltak, hogy előbukkanjanak. A kültéri kamerák működőképtelenek voltak az orosz hackernek köszönhetően, de a golyóálló mellényembe fúrt apró közvetítő az ügynököknek tökéletesen biztosította a show-t; amellett, hogy tanúbizonyságot kellett tennem az állam iránti hűségemről és ennek fényében muszáj volt beengedni őket a buliba, hogy a maffia munkálkodása közben üthessenek rajtuk, látni szerették volna, ahogyan elvégzem a pluszfeladatomat is és elteszem láb alól Leta-t. Nem adtak több időt, vége volt a várakozásnak, nem gondolkodhattam egérútban, a főnökeim tények elé állítottak: vagy ma, az ő szemük láttára teszek pontot az ügyre, hogy ők is ledobálhassák a vadászoktól eredő elvárások súlyát vagy kispadra kerülök, aminek komoly következményei lesznek. Utóbbit nem kockáztathattam meg, így a számat belülről harapdálva bólintottam rá az igényük teljesítésére. Nem volt más út. Nem lehetett.
Három napja nem láttam a nőt és mint kiderült, ez nem volt elég arra, hogy teljesen átállítsam az agyamat és lehasítsak mindent, ami történt és aminek nem kellett volna megtörténnie. A saját magam által kreált mocsárban vergődtem, nem hibáztathattam más, mint önön hülye személyemet, elvégre, ha tartom magam az eredeti tervekhez, villanásnyi másodpercekre sem merült volna fel annak az érzete, hogy nem akarom bántani. Elbasztam, méghozzá istenesen és busásan meg fogom fizetni az árát, amikor vagy a puszta kezemmel vagy egy golyó segítségével elveszem a nő életét. És nem látom, mi lesz utána. Akkor sikerülni fog megszabadulni az emlékétől, az illatától, amit folyamatosan éreztem az orromban, a fülemben csilingelő nagyképű kacajától vagy azoktól az édes pillantásoktól, amiket jutalmul kaptam, mikor ő is megenyhült irányomba? Egyáltalán képes leszek megtenni a döntő lépést? Még ezen is muszáj volt eltöprengenem... ha komoly feladatról volt szó, akkor mint egy gép, hibátlanul teljesítettem a rám bízottat, viszont jelenleg még a létezésem is megkérdőjeleződött, nemhogy a személyiségem és annak rejtett zegzugai.
- Oké, mindenki tudja, mi a dolga. Mindent a megbeszéltek szerint, ha valami közbejön, arra van a fülesetek. Vagy a kreativitásotok. - A csapat mindegyik tagja profi volt és mivel én tudtam, hogy valami úgyis balul fog elsülni, elvégre az volt a dolgom, hogy belülről szabotáljam az akciót, ennek tekintetében nyugodt voltam.  Ők azt hitték, hogy felnyaláboljuk az oroszokhoz tartozó, ám az olaszok által kisajátított fegyvereket, csakhogy a nap végén vagy holtan vagy egy zárkában fogják végezni, míg én majd folytatom a kis áskálódásomat és egyre mélyebbre merülök a bűnözők berkeiben, mint súlyosan megsebesült túlélő. Vagy hasonló. - Rick, Ivan és Damien elindul befelé, Simon, Misha és John fedezi őket. Montero pedig velem jön. - Biccentettem a fejemmel a stílusos késéssel megérkező nő irányába, aki láttán a szívem kihagyott egy ütemet.