- Arra, amiért jöttél – emlékeztetem rá, hogy említette, hogy mennyire dühös rám. – Hogy a fejemre olvasol majd mindent – ami kisebb részben meg is történt -, hogy a szememre veted a dolgokat – szintén -, és elbaszod az estémet – hát, végül is, hellyel-közzel ez is igaz. – De még mindig jó kedvem van – lehetne jobb is, tény és való, ha a kételyek és a bizonytalanság nem árnyékolná be. Hihetetlen élmény számomra, hogy egy másik ember ilyen hatással van rám, hiszen az egész eddigi életemet egy kifeszített kötélen egyensúlyozva éltem le, nem félve sem a magasságtól, sem a mélységtől, sem az esetleges zuhanástól. Jake pedig egyszerre minden, amit korábban már megtapasztaltam, és rengeteg más, amit még soha őelőtte; ez egyszerre tölt el élettel, energiával, erővel, és tép ki belőlem mindent elemi erővel, mintha tanítani akarna valamit – a tudta nélkül -, mintha reformálni akarna, és nem tudok mit kezdeni ezekkel az idegen, soha meg nem tapasztalt érzésekkel és benyomásokkal.
Elküldhetném, ő maga is felállhatna a kanapéról, búcsút inthetnénk egymásnak, és holnap megint mehetne minden a maga medrében, éppúgy, mint eddig, csak legfeljebb az újonnan lefektetett szabályrendszerrel megfejelve mindent. Mégis maradunk, csendben, én szeretnék belőle olvasni, de csak a tengerkék lélektükrökben fürdőzök, és nyugodt szívverése valami egészen elemi tartást-, hátrálást, és a közelében maradást váltja ki belőlem, annak dacára is, hogy szinte érezni vélem a feszültséget, ami felőle áramlik.
- És milyen érzés? – kérdezem, hasonlóan halkan, mint ő, a fegyvertelenségére tett megjegyzésére. Én pillanatnyilag rettegek, jobban, mint bármikor, bármitől, vagy bárkitől, mintha a torkomat szorongatná, hogy megfosszon a levegőtől, jobban, mint, amikor a késem pengéjét vájta a bőrömbe, vagy, amikor kértem, hogy vágjon fel. Annyira félek, hogy ki sem merem mondani hangosan, és már magát a gondolatot is csírájában fojtom el, nyomom el az agyamban, mint egy hamvadó cigarettavéget. Komolyan érdekel, hogy Jake hogyan vélekedik erről, minden figyelmemet a válaszának-, a mimikáinak, minden egyes rezdülésének szentelem, nem is pislogok, nehogy lemaradjak valamiről.
Már éppen válaszolnék valami frappánsat, amikor kiegészíti a mondandóját.
Még, ha csak játék volna, amiben olyan jó vagyok, de ez minden, ami sosem voltam. Ilyen mértékben képtelen vagyok megjátszani magamat és az érzéseimet, nem is rám jellemző az ilyesmi, valamiért sosem éltem vissza női mivoltommal és a fegyverrel, ami a lábaim között van a férfiak uralta világban. Mégis, miért és miből gondolja, hogy éppen most, éppen vele, és éppen ilyen katartikusan nyúlnék új eszközökhöz? Hasznom nem származna belőle, legfeljebb úgy nyerhettem volna, vagy nyerhetnék, ha megölném. Sem használni, sem kihasználni nem tudom.
De ez már nem játék, ugye?
- Pedig most épp nem is játszok – felelem végül, halvány keserédes mosolyra görbült ajkakkal, aztán kiiszom a maradék whiskyt a pohárból, de már csak a földre rakom a poharat, kicsit lecsúszva a kanapén, a támlára fektetve karomat, megtámasztva rajta arcélemet, tekintetem visszakanyarodik Jake-re.

- Mire számítottál? - Úgy kérdeztem, mintha én nem tudtam volna, mi az alapvető forgatókönyv közöttünk. Intenzitás, állatiasság, kiszámíthatatlanság, inkább rossz irányba terelő megérzések, ösztönök, agresszió, düh, egymásnak feszülés, vérre menő harc; nyoma sem volt kiegyensúlyozottságnak, nyugalomnak, csendnek, szótlanságnak, visszafogottságnak és mégis, most ezek kellős közepén vergődtünk és csak a magam nevében beszélhettem, de ennyire kényelmetlenül rég éreztem magam. Nem volt mit mondanom, nem támadtam vagy készültem lenyomni az akaratomat a torkán, mert keresztül húzta a számításaimat és simulékony volt, beleegyezett az ajánlatomba. Minden simán ment, túlságosan is. Elmondtam, amiért jöttem, nem volt értelme tovább maradnom és a józan eszem futásra akart kényszeríteni, örülni, hogy ennyivel megúsztam, megveregetni a vállamat, hogy ügyes voltam, erre a lábaim mozdulatlanok maradtak és a háttámla tetejére könyökölve, halántékomat az öklömnek támasztva néztem őt. Hallgattam, egyetlen szót sem szóltam, mert értelmetlen lett volna bármit reagálnom... az arcomról elkapott kezét lábaira kulcsolva húzta össze magát, arcizmai megrándultak, a nevetése zavart volt, a szíve pedig kalapált a mellkasában, amitől az enyém nyugodtabb ritmust vett fel. Túlságosan hasonlítottunk egymásra, mégis, mintha szöges ellenétek lettünk volna; engem stabilizált a pillanat, amikor azt láttam, hogy ő összezavarodott és amikor úgy éltem meg, hogy ő van nyeregben, én ugrottam ki majdnem a saját bőrömből a kifejezés legrosszabb értelmében. Mintha folyton folyvást kergettük volna egymást, nem pihenhetett meg egyikünk, míg alacsonyabb hőfokon égett a másik, egy libikóka két végén ülve mozogtunk fel és le. És kurvára szédültem.
Percek teltek el a csendben, legalábbis én szótlan voltam. Értelmetlen, logikátlan szavait ízlelgettem, azt kívántam, bárcsak kitaszigálna az ajtón, elvégre mennyivel könnyebb lenne ledobni a felelősséget a vállamról és rá hárítani az egészet! Úgy ültem mellette, mint akit betonba öntöttek, talán még a levegővételről is elfeledkeztem, tartottam attól, hogyha mozdulok, akkor vége a gyötrően ismeretlen, ám reményteli pillanatoknak, amelyek intuícióinak a tudatom szerint nem hihettem, hiába szerettem volna. - Most először vagyok a közeledben fegyver nélkül. - Kissé megkésve reagáltam túlzónak tűnő kijelentésére és halk szavaim nem csupán a fizikai fegyver, hanem a mentális hadviselés hiányát is jelezni hivatottak, de ezt kimondani valószínűleg sohasem leszek elég tökös. Vagy hülye, attól függ, melyik irányból nézzük. És most először hittem el neki azt, hogy őszintén beszél. Hogy nem kamu, nem színjáték a viselkedése, hogy nem lehetséges, hogy minden másodpercben ennyire észnél legyen vagy ha igen... hát megérdemlem az ádáz téveszme által nyújtott sorsomat. - Tele vagy meglepetésekkel. Nagy játékos vagy. - Nyögtem ki végül, mintha ő maga nem lenne tisztában ezzel a ténnyel. Halvány mosoly is játszott a szám szegletében, az elismerő fajtából, szemrehányásnak, rosszindulatnak, gúnynak, fröcsögésnek köze sem volt a mondanivalómnak; ahhoz képest, hogy én terveztem őt bábként rángatni, jelenleg ő volt rám olyan hatással, amitől még a szó is bennem ragadt és két épkézláb mondatot is képtelen voltam összerakni.

A logikus észérvek mellett, amik miatt úgy döntöttem, hogy belemegyek az alkuba, kezet fogunk, és koccintunk rá, érzem ám, hogy rezeg a léc – már most, holott megbeszélésnél és nagyon egyszerű szabályok lefektetésén túl -, pedig még nem is történt semmi. Abban nem hazudok neki, hogy megteszem a tőlem telhető legtöbbet, és erőn felül összeszorítom a fogaimat, és megrágom a dolgokat, mielőtt lenyelném őket. Nehéz lesz megemészteni, és ez olyan biztos, mint, hogy itt ülünk. Hogy csak és kizárólag azért teszem, mert ő kéri, vagy mással is így viselkednék-e, akiben van ennyi erő, azt nehéz lenne megmondani. Ahogy azt is, hogy képes vagyok-e ilyen áldozatot hozni ezért az egészért, annak reményében, hogy a nagyon-nagyon közeli, belátható jövőben szeparálnak minket, és minden visszatérhet a régi kerékvágásba, mert még egy olyan, mint Jake, úgysem kerülhet az utamba. Nem tudom, hogy valójában mennyire bizakodó, vagy hitetlen jelen pillanatban, inkább utóbbira tippelnék, mint erősebb érzelem, vagy sejtés, és be kell vallanom: már most biztosra veszem, hogy lehetetlen küldetésre vállalkoztunk. Hiába volt egy-két ragyogó pillanatunk a káosz közepén, hiába minden igyekezet, minden megfeszített idegszál, nem fog működni, mert azok vagyunk, akik; legfőképpen én. Az is lehet, hogy igaza van, és csak a tequila beszél belőlem, azért hangzok hasonlóan reménytelinek, a szívem mélyén azért tudom és érzem, hogy ennek nem lesz jó vége. Nem lehet. Akkor sem, ha most éppen nem akarok beléállítani egy szúró-vágó eszközt, vagy, hogy Jake nem szegez a falnak-, vagy a padlóra. De ott van az a nagyon picike, alig pislákoló szikra, ami arra sarkall, amire mindig: ösztönös cselekvésre. És most éppen ezt éreztem, hiába sejtem, hogy valamelyikünk nagyon rondán meg fogja ütni a bokáját.
- Betörtél a lakásomba, én meg inkább nagyon szerettem volna lefeküdni – felelem, mielőtt az italomba kortyolnék. – Másra számítottam és túl akartam esni rajta – vallom aztán be töredelmesen az igazságot. – Különben sem hiszem, hogy nehezedre esne lenyomni most – amikor húz a fejem, de még mindig öntöm magamba a whiskyt, csak, hogy fenntartsam ezt az állapotot, mintha olyan jó lenne ebben lebegni, pedig csak teljesen ki akartam sütni és égetni az agyamat.
Kérdését hallva húzom el a kezem, mintha izzó vasra fektettem volna tenyeremet, még a lábamat is szorosabban vonom magam elé, mintha megvédhetne, mintha ez lenne az utolsó végváram. Megingatom a fejemet.
- Nem tudom, csak azt gondoltam – vonom meg a vállamat -, úgy éreztem – ez a helyénvaló kifejezés, de röviden nevetek a tény abszurditásán -, hogy maradhatnál egy kicsit – hülyeség, nem? Se füle, se farka, érvelésnek sem valami erős, mi több... – Tulajdonképpen nem tudnám megindokolni, ha fegyvert fognál a fejemhez, akkor sem – mert ezek csak érzések, amiket nem lehet irányítani, az meg teljesen más lapra tartozik, hogy mi lenne, ha maradna. Megváltozna valami? Visszaadná a múltkori-, általa hátba szúrásnak vélt tettemet? És, ha már itt tartunk, most miért marasztalom, amikor legutóbb menekültem volna? – Bárcsak tudnám, mi van – suttogom; velem, meg ezzel az elbaszott szituációval, meg vele, meg ezzel a kevergő káosszal a fejemben, meg a szívemben, miközben még egymással is hadban állnak.

- Meglátjuk. - Hirtelenjében a világ legnagyobb szemétládájának éreztem magam a betyárbecsület szót hallva, hiszen amit én terveztem tenni, semmilyen becsület fogalmába nem fért bele. A felajánlásomnak hála ezer százalékig biztosan arra kell terelgetnem, hogy a saját sírját ássa meg, ezzel egyértelműen árulóvá válva a kettőnk kapcsolatában; ha viszont nem teljesíteném a megölésében kiteljesedő feladatomat, kétszeresen válnék renegáttá, szóval nem, a betyárbecsület nálam egyáltalán nem játszott és ezzel, ha ő igazat mond, elértünk a pontra, amikor ő lett a jobb ember. Ez a megállapítás sem hittem volna, hogy bármikor be fog csúszni a gondolataim közé, de miért is számít? Amikor épp csak az elsőszülöttem lelkét nem adtam el a lehetőségért, hogy beépüljek az orosz maffia hálózatába, beleegyeztem a cél elérése érdekében válogatás nélküli eszközök alkalmazásába és a teljes meghasonulásba is, aminek ugyan nem volt mértékegysége, de ha ahhoz a dühítő, taszító és frusztráló képhez akartam viszonyítani, amit Leta első körben mutatott magáról, akkor valóban mélyre süllyedtem. Itt ültünk egymás mellett, viszonylagos nyugalomban, kezet rázva és én voltam a nagyobb barom. Persze, hogy elképedtem és nyilván észrevette! Hová tűnt a pókerarcom? Minden képességem cserben hagyott ma éjszaka? Fogták magukat és leléptek nyaralni vagy mi? Sokkal könnyebben kezeltem, amikor a nő mérges volt, őrjöngött, csapdosott vagy leszúrt, az egyetértés és a normál hangerő kriptonitként hatott rám és nem segített a második pohár whisky sem. Az okosok szerint a váratlan szituációkban háromféle reakciót adhatunk: ütünk, futunk vagy lefagyunk. Az utóbbin átlendülve a menekülés tűnt a következő lépésnek, mivel harcolni nem volt kivel... és egyszerűen elképzelhetetlennek tűnt a maradás a Vörös által közvetített újdonságban, mert merőben más volt, mint az eddigiek. Nem volt küzdés, nem voltunk egymásra utalva, jelen pillanatban nem akartunk véget vetni egymás életének, de még a szexhez sem tudtam hasonlítani, hiszen az is egy felfokozott állapotból, agressziótól túlfűtve kerekedett ki. Ezek a helyzet minden volt, amit nem ismertem.
- Eddig nem úgy tűnt, mintha odáig és vissza lettél volna az ittlétemtől. - Leginkább leszarta a fejemet és úgy éreztem, azért beszél velem, mert muszáj volt és beletörődött a sorsába, miszerint úgysem tágítok, amíg el nem mondom, amit akarok. Vagy tényleg igaz lenne, hogy én csak a problémából értettem és ha valaki átlagos, a mindennapi embereknek megszokott stílussal közelít felém, már nem is érzem jól magam? De hát másokkal nincs ilyen bajom! Megint ő, ő és ő! Az agyam tekergő szövevényeiből a mellkasomba bokszolása, majd tenyerének arcomra simulása rángatott ki. Mintha áramütés érte volna a bőrömet, tekintetemmel először a keze felé sandítottam, majd visszaszegeztem az arcára a szemeimet. Maradásra invitált, mikor szaladni óhajtottam volna és nem értettem, miért. Hirtelen élvezné a társaságomat? Eddig a pokol kénköves alján vergődő ördögök is különbek voltak tőlem, dacolt velem, erre most egyezséget kötünk és mellettem ücsörögne? - Mi van veled? - Egy életem, egy halálom, homlokomat ráncolva feltettem az engem mardosó kérdésemet. Hangom gúnytól mentes volt, őszinte érdeklődés, megrökönyödöttség vegyült belé.

- Tudom – felelem szinte azonnal, ösztönszerűen, mintha olyan jól ismerném, mint a saját tenyeremen a vonásokat, vagy kiismertem volna a rövid ismertségünk során – még, ha ezen időintervallumban meg is jártuk a poklot, és a mennyeket is -, ez nincs így. De így érzem, amikor a szemeibe nézek, amikor a vonásait fürkészem.
El kell fogadnom a tényt, amit közölt, hogy így nem fog menni a közös munka, a viselkedésünk és a cselekedeteink minden egyes kibaszott másodpercre rányomják majd a bélyegüket, és nem elég, hogy romlanak a statisztikáink – mintha lenne ilyenje a maffiának, haha -, hogy felesleges károkat okozunk – ami igazából csak neki fontos és kiemelendő, engem nem feltétlenül mozgatnak meg a járulékos veszteségek -, de egyáltalán nem vagyunk olyan sikeresek, mint egyedül, vagy olyan jól koreografáltak, mint, mondjuk a hangárban, vagy a mocsárban, amikor egyként léteztünk és tettük a dolgunkat. Ahogy húzunk szét, és két különböző irányba akarjuk húzni a kurva igát, mindig, minden csak rosszabb lesz. El kell fogadnunk, mindkettőnknek, hogy egy irányba kell állnunk és haladnunk, különben sosem kapjuk vissza a szabadság illúzióját. Tehát azt, hogy csak és kizárólag magunkért felelünk, az persze más lapra tartozik, hogy ő a friss előléptetésével és feljebblépésével már másért is felelős lehet, és az is benne van a pakliban, hogy egy nap újra a feljebbvalóm lesz, akinek majd elszámolással fogok tartozni. Azt hiszem, az lesz az a nap, amikor valóban a kezemet kell kérnie, vagy nekem elhagynom a várost, és a második opcióra nagyobb eshetőséget látok.
- Meglepettnek tűnsz – jegyzem meg, amikor résnyire nyílnak ajkai, és már-már elkerekednek a szemei a szavaim hallatán, és felé nyújtott kezem láttán. – Megértem – mármint a hezitálását és az elképedését. - Nem feltétlenül egy magamfajta gengszter a tisztesség mintapéldánya, de létezik még betyárbecsület – teszem hozzá, kissé jobbra biccentett fejjel, mindent tudó mosollyal ajkaimon. Mert bár embernek gyarló vagyok, egy utolsó, rohadt szemétláda, aki nem törődik a következményekkel, sem pedig mással, vagy másokkal, szívtelen, forrongó-, mégis jéghideg, számító szuka vagyok, aki, mintegy faltörő kosként-, vagy bulldózerként gázol át bármin és bárkin. Ez mind igaz, mások is megmondhatják és meg is mondják. De a lelkemben él egy farkas is, amelyik viszont tűzbe menne azért, akit a szívébe fogad, a világ végére is utána menne, követné, aki tartja a szavát, aki utolsó, elhaló lélegzetéig vagy szívdobbanásáig hű és igaz, becsületes azzal a pár, kirívó kivételt képző egyénnel. Ezért kell olyan óvatosan bánni a bizalommal – nem csak Jake-nek, hanem nekem is.
Amikor újra megszólal, immár a jobbomat fogva, kíváncsian felvonom egyik szép ívű szemöldökömet, ajkam szegletében mosoly játszadozik, ahogy még meg is emelem államat, némán kérdezve, kérve, hogy mondja el, mire gondol.
- Ezt már szeretem – és nem kell aggódnia, vagy attól tartania, hogy mostantól kezdve vakon követem bárhova, mert nagyon is résen leszek és minden kibaszott mozdulatát figyelni fogom, árgus szemekkel, és, ha kell, még csak nem is pislogok, nehogy valamiről lemaradjak. – Legyen, Señor Powell – bólintok erélyesen, mielőtt eleresztenénk egymás kezét. Egy röpke pillanatra eltöprengek rajta, hogy vajon mi oka lenne bármelyikünknek is kibaszni a másikkal, szánt szándékkal, amiért elcitálhatnánk felelősségre vonásra? Most beszéltük meg, hogy nem lesz ilyen. De legyen, így most olyan egy kicsit ez az egész, mint a ruleta rusa, csak egy kicsit több golyóval. Legalább hárommal.
- Máris? Még csak most jöttél – nézek a bal csuklómra, mintha lenne ott egy karóra, miután az ő poharához koccintom az enyémet. – Azt gondoltam, hogy most megyünk tovább, ha már tényleg van mit ünnepelni – és most nem előre akarok inni a medve bőrére, de az már éppen elég, hogy sikerült egyezséget kötnünk és megállapodnunk a továbbiakról – egyelőre. A szülinapomat meg ugye nem tartjuk.
- Kurva vicces vagy, Jakito, de legnagyobb balszerencsédre nem fogom – húzom el az ajkamat, lemondóan és csalódottságot mímelve és egy kicsit, szórakozottan és játékosan meglököm a mellkasánál. Klisés lenne azt mondani, hogy sosem felejtek, de így van. – Nem kell velem menned sehova, de maradj még egy kicsit – és tényleg kérem, arca felé nyúlva, végigsimítva arcélén. - Fáradtnak is tűnsz - teszem hozzá, utalva korábbi, meglepettségére vonatkozó megjegyzésemre.

- Igyekszem redukálni ezeket a dolgokat. - Már-már kényszeresen ügyeltem arra, hogy senki ne köphessen bele a levesembe és kontroll alatt tartsam a dolgokat. Az általam felállított határokon belüli játszótéren már bármi megtörténhetett, mivel tudtam, hogy én irányítom a történéseket; nem is volt eddig ezzel a stratégiával semmi baj, hiszen egyedül dolgoztam, csak és kizárólag a saját tényezőmmel kellett foglalkoznom és elenyésző volt annak az esélye, hogy valaki berobban, mint egy atombomba és szétbassza a gondosan komponált előadást. És ha már kénytelen-kelletlen úgy alakult, hogy mellém került valaki, méghozzá olyan valaki, aki energetikájában leginkább egy vadállathoz hasonlított, bármennyire fájt, ágálltam ellene és megalázó volt, muszáj keretet adnom neki... nem engedhetem meg magamnak, hogy a fél életem munkája a földdel váljon egyenlővé a makacsságom és a gőgöm miatt. Pedig Isten lássa lelkem, tényleg szívesebben vertem volna a falba a fejem, minthogy a kimondjam azokat a szavakat, amelyek elhagyták a számat. Ismételten vártam a röhögést, a megsemmisítő gúnyt és a diadalittas pillantást Tőle és annyira meglepődtem, hogy nem érkeztek meg, hogy talán az ajkaim is elváltak egymástól, gyanakodva szuggeráltam a nő kinyújtott kezét és ízlelgettem a hallottakat? Mi történik? Nem figyeltem egy kicsit és a világ kifordult a sarkából? A tequila személyiségmódosító hatással rendelkezik, simulékonyabbá teszi az embereket? Vagy ez csak egy teszt, kóstolgatás, mennyire engedem bele magam a kompromisszum lehetőségébe, hogy utána egyetlen kijelentéssel áthúzza majd az egészet és belém rúgjon? Utóbbi egyre kevésbé tűnt valószínűnek... Leta épp annyira fáradtnak tűnt jelenleg, mint én és nem feltétlenül fizikai értelemben. Ha nagyon figyeltem rá észrevehettem azokat a megnyilvánulásait, amiket manipulációnak címkézve hazugságnak véltem, bár lehet, hogy inkább a velem való hadakozásban történő kimerültséget és bizonytalanságot jelezték. Csak hát, annyira nehéz volt elhinni, hogy egy ő kaliberű nő is tehetetlenné válhat... mondjuk azt sem képzeltem volna, hogy én megtörök. A kettősünk lenne a két dudás nem fér meg egy csárdában megtestesült esete?
Elfogadtam a felém nyújtott kezét, ujjai közé csúsztattam az enyéimet és tekintetébe mélyedve hallgattam. Hihetetlennek tűnt és örülnöm kellett volna hogyha igaz, akkor elértem valami változást vele kapcsolatban, befolyásoltam a hozzáállását, ám a diadalittas borzongás elmaradt, helyette kétkedés és... azt hiszem, bizakodás lett úrrá rajtam, amitől annyira megijedtem, mintha tüzes vassal fenyegettek volna. Lefagytam, a közelebb húzódására sem reagáltam, a jobbomat is mindössze akkor húztam ki az övéből, mikor eltávolodott tőlem. Hol volt eddig ez a része? Ha így indultunk volna, ha tudom, legalább sejtem vagy azt hiteti el velem, hogy ilyen, akkor az egy dolog, hogy tátott szájjal sétáltam volna a faszerdőbe, de annyi felesleges körtől megkíméltük volna egymást! Miért akarok ennyire hinni neki? Hol van a határ az egészséges, racionális tartás és a paranoiám között?
- Emeljük a tétet. - Szólaltam meg végül egy bólintás után, ami a beleegyezést jelentette az ajánlatára. - Egy esélyünk van, mindkettőnknek. - Mély levegőt vettem és az oldalamat a kanapé háttámlájának támasztottam. - Ha az egyezségünk ellenére az egyikünk keresztbe tesz a másiknak vagy bármi elbaszódik, mert nem tartotta magát a megbeszéltekhez, amikor nem volt vészhelyzet, akkor szabad a pálya a végleges felelősségre vonáshoz. - Ezzel a saját dolgomat nehezítettem meg, mert nagyon figyelnem kell majd a feltűnésmentes befolyásolásra, de ha így kiküszöbölhetővé válnak az ő magánakciói, sokat nyerhetek. Annak ellenére, hogy most először éreztem az igényt arra, hogy bízzak benne, minden második gondolatom a  stratégiai részre koncentrálódott... pedig jelenleg annyira kedvelhetőnek tűnt, hogy legszívesebben elmosolyodtam volna, ahogy a vonásait bámultam.
- Koccintsunk rá és le is lépek. - Köszörültem meg a torkomat felé emelve a poharamat, mikor észbe kaptam. Nem, nem játszunk ilyen, rohadtul gyorsan el kell tűnnöm innen, mielőtt még a végén múlni kezd a sokk és jól fogom érezni magam a társaságában.  Csak piás, amint kitisztul, úgyis minden visszatér a régi kerékvágásba. - De lehet, hogy holnapra el is felejted az egészet. - És sikerült hangosan kimondani! Gratulálok!

Látom ám az arcán az elégedetlenséget, amikor kijövök a fürdőből, és gyaníthatóan nem a jóga nadrágnak szólt, hanem valami egészen másnak. Nekem, a szavaimnak, ahogy mellé telepedek, fogalmam sincs, de nem gondolkozok rajta annyit, mert nehezemre esik elfogadni.
- Nem is szeretném – és azt sem igazán szerettem volna, legalábbis így visszatekintve, hogy te megismerd őt – gondolom, de nem mondom ki, inkább ezt is lenyelem a korty itallal, rövidre zárva a témázgatást a lányról, mert csak azt érzem, hogy úgy fortyogok, mint egy frissen ébredt vulkán magmája. De, hát, miért is rontanék el egy ilyen estét, nem igaz? Neki majdnem sikerült a picsogásával elbaszni a péntek estémet-, szombat hajnalomat, miután egész este jól éreztem magam, olyannal töltöttem az időmet, akit a magam groteszk módján kedvelek is, és, amikor már csak három dologra vágytam: egy cigire, egy hideg zuhanyra, meg az ágyamra; megjelent ő, mint Peter Pan. Nem adom meg hát neki az örömet, hogy újra a torkomra kelljen kulcsolódnia ujjainak, vagy a falba verni a fejemet, vagy a földbe döngölni, ugyanis most nem hiszem, hogy képes lennék érdemben kiállni ellene és rövid úton kiverné belőlem a lelket is.
- Akkor csináljuk – tárom szét szabad kezemet, felszaladt szemöldökkel. – Mire várunk? – teszem fel a költői kérdést, ugyanis valóban nem igazán tudom megérteni – nyilvánvalóan azért, amit korábban már pedzegettem, de ez kifogás lehet, mentség nem -, hogy miért volt az első pillanattól kezdve ellenséges, amikor nem is ismert. Valójában még most sem ismerjük egymást. Hogy miért hajtott el már az első órában nélkülem, otthagyva a hotel parkolójában, mint egy bőröndöt. Hogy miért avatkozott bele olyasmibe, amibe nem feltétlenül kellett volna. És még órákig tudnám folytatni és ecsetelni. – Ismerős szavak – vonom fel egyik szemöldökömet, gondolatomat közbeszúrva, sanda mosolyra görbült ajkakkal, de hagyom, hogy kibontakozzon, folytassa és befejezze. Aztán nagy levegőt veszek, de nem szakítom el a tekintetemet az övétől. Lemondóan megingatom a fejem, mert vele ellentétben – vagy egyetértésben – tudom, hogy ez így nem lesz sétagalopp, sőt, valószínűleg egyáltalán nem kivitelezhető és működőképes, mert én magam sem így vagyok programozva, nem ilyenképp-, és erre vagyok kondicionálva. Az utóbbi évek és évtizedek megtanítottak arra, hogy csak magamra számíthatok, hogy bármikor, bármi történhet, akár rajtam túlmutató szörnyűség vagy tragédia, ami egy szívdobbanás alatt kirántja a lábaim alól a talajt, ami miatt mindent elveszítek, amit addig ismertem, és, amikor már a másnap is bizonytalan, minden más meg egyenesen kilátástalan, megjósolhatatlan és ijesztő. Röviden bólintok, félig a költői kérdésre, félig az egészre.
– Jake, az életben igenis vannak dolgok, amiket nem irányíthatunk. Amikre még csak felkészülni sem lehet, te sem tudsz, meg én sem. Pláne nem beszélgetni róla, vagy szólni, vagy megállni egy pillanatra, mert az a pillanat az életedbe kerülhet, és én sem várnám el, hogy azt a szekundumot elpazarold – őszinte vagyok vele, nem engedem az opálkék tekintetét, a hangom nyugodtan cseng és a whiskytől karcos. – De – újabb nagy levegőt kell vennem, hogy még egyszer megfeszítsem állkapcsomat, megrágjam és lenyeljem a békát, vagy a keserű pirulát, vagy nevezzük bárminek is -, legyen – megvonom a vállamat. – Ha mindenáron így szeretnéd csinálni, legyen. Nem hiszem, hogy működőképes lesz – figyelmeztetem előre, és ezúttal sem rossz szándékkal -, ha elborul az agyam és elvesztem a fejem – ajkam egyik szegletét mosolyra húzom – kiszámíthatóan kiszámíthatatlanná válok – vonallá préselem számat egy pillanatra, és valami olyasmit hordoz magában a pillantásom, hogy szóltam. – Ha ugyanezt elvárhatom, és megkapom viszonzásul, akkor tehetünk egy próbát – balomban a pohár, de a jobbomat nyújtom felé. – Viszont – egy kicsit közelebb hajolok hozzá – azt meg kell ígérned, hogyha úgy hozza a sors, vagy úgy jön ki a lépés, nem állsz meg egy pillanatra sem, hogy szólj nekem – ezt a kijelentésemet nagyon könnyen kiskapunak fogja tudni használni, ha akarja, ha van képe hozzá, ha nem értékeli a gesztust, amit ajánlok neki. A válasza után, legyen az bármi, egy hosszúnak tetsző szívdobbanás erejéig nem távolodok el tőle, de aztán keserédesen elmosolyodok. Megkapta, amiért jött, ha valóban beszélgetni szeretett volna. – Nem kérem, hogy bízz bennem, mert drága dolog – dorombolom, miközben elhajolok tőle -, viszont számításba kell venni, hogy időnként ezen áll, vagy bukik a dolog – és nem akarok party pooper lenni, ezért egyelőre nem is adok hangot az aggályaimnak, ez lesz az a pont, amin el fogunk hasalni, ha tippelnem kellene, mert nem gondolnám, hogy egyik napról, a másikra kialakul ez a megnyugtató érzés a másik irányába.

A térdemen könyökölve, néha a résnyire nyitott fürdőajtó felé pillantva a fülemben visszahangzott szavai summája: szabadság. Szerettem volna hinni, hogy ostobaságot beszél, hiszen én szabad voltam, szabad akaratomból választottam az életemet, a hivatásomat, a kapcsolataimat, irányítottam a dolgaimat, de jobban belegondolva, mindig tartoztam valahová. Először a családom szarjai kötötték rám a béklyókat, hisz mire valahol végre belesimulhattam volna az élet folyásába és elkezdtem volna élvezni ismét tovább kellett állnunk a válogatott faszságok miatt és minden kezdődött elölről; majd következett a rendőrség, később az FBI és a kibaszott maffiában is mások szabályai és elvárásai szerint ugráltam azért, hogy egyszer majd elérjek egy célt, aminek talán már én sem tudtam, mi értelme volt. Annyiban biztos voltam, hogy nem gondolkozhattam ilyeneken, mert ha megtettem, akkor az is eltűnik, amiben eddig szentül hittem, amire felhúztam a létezésem keretét. Ha kirúgom a lábam alól a mesterségesen gyártott vázat, mi marad? Ez lenne a szabadság értelme? A semmi? Hogy minden, ami addig volt elvesződik és ahhoz kezdek, amihez akarok? Az pontosan mi is lenne? Nincs más, amit ismertem volna ezen az életen kívül és még elég részeg sem voltam, hogy a saját eszmefuttatásaimat elviseljem; mit művel ez a nő? Mint egy szirén kapaszkodik bele az elmémbe és éri el, hogy olyanokon töprengjek, ami gondolatok nélkül tök jól elvoltam.
Nyílott az ajtó és ráemeltem a tekintetemet az érkező alakjára. Ha kötekedhetnékem támadt volna jelezném neki, hogy ugyan alapos munkát végzett, egy kis megerőltetés árán ugyanúgy érezném a pasik szagát, de nem tettem, pedig ő ismét belém állt Chantele emlegetésével. Sóhajtottam egyet és hozzá hasonlóan én is beleragadtam a pozíciómba, nem fordultam felé, az asztal lapját bámultam. Ugyan, honnan lenne lövése arról, hogy miért akartam lelépni? Vagy hogy miért nem éltem a felkínált lehetőséggel és rohantam utána a fürdőbe? Nem azért, mert nem kívántam volna meg két másodperc alatt, mint nőt... hanem mert a múltkor is túl közel került hozzám és távol maradva megmagyaráztam magamnak, mire volt jó a közös éjszakánk, még egyszer nem biztos, hogy menne. - Mi lenne, ha érdekelne... - Még csak nem is kérdés volt, összevont szemöldökkel töltöttem magamnak egy újabb italt. Ennyit az absztinenciáról. Ki hibáztat, hogy lehetne ezt az egész helyzetet józanul elviselni? Akkor voltam, igazi hülye, mikor idejöttem! - Nem is ismered őt. - Megcsóváltam a fejem és kisebb kortynyi alkohollal öblítettem le a torkomat. Teljesen felesleges volt belemenni, mégsem hagyhattam, hogy gyökérkedve nyilvánuljon meg a lányról, akinek jelenleg az volt a legnagyobb hibája, hogy egy asztalnál ült velem. Nem szakadt le a témáról és végül ismét rá nézve, hitetlenkedve kezdtem befogadni a lehetőséget, miszerint valóban zavarja, hogy együtt látott minket. Mekkora lehet az esélye, hogy tényleg, valóban az enyémhez hasonló intuíciók, érzések kavarognak benne is? És miért félek, hogyha hiszek ebben az opcióban, akkor a csalódás ér és az átverés szétszaggató következményei válnak a legjobb haverjaimmal? Hiszen mindent megoldok, arra is kitalálnék valamit, ha hülyének nézne... mégis rohadt nehéz lenne elviselni és zsigeri szinten a pusztítás fenyegetését hordozta magában a felé bizalommal fordulás és az esetleges, lehetséges árulás.
- Értelmetlen dolog a tiszteletről beszélni, mert nem tudod körbeírni. Azt csinálni kell. - És igaza volt, tiszteletlenül bántam vele és az eddigieket fokozhattam is volna, mert szívem szerint ott és úgy aláztam volna meg, ahol nem szégyenlem a bennem feltörő dominálási igény miatt. - Nem kérek sokat. Még jeleket sem. - Röviden, fáradtan, az esélytelenek nyugalmával és a jancsibohócok megaláztatásával röhögtem fel, amiért erről voltam muszáj diskurálni vele. - Csak ne állj az utamba és ne menj mindig a saját fejed után, ha ott vagyok melletted. Állj meg egy pillanatra és kérdezz vagy szólj, ne rólad szóljon mindig minden. - Rá sem akartam nézni, ám erőt vettem magamon és nyomatékosítva szavaimat szemei zöldjébe bámultam és reméltem, hogy az őket elhomályosító opálosság nincs kihatással a felfogóképességére. Vagy lehet inkább abban bíztam, hogy néhány óra múlva arra se fog emlékezni, hogy itt jártam és majd egyszer újra nekifutok, összeszedettebben. Mondjuk most is kellő magabiztossággal érkeztem meg a lakáshoz, csak időközben eltűnt valahová az éterbe, mert megzavart a túlságosan normális viselkedése. - Ez annyira kurva nehéz? - Hangom halk volt, a megszokott düh helyét egy ismeretlenebb érzés vette át: a kompromisszumnak való szívfacsaró behódolásáé.

Nem gondoltam volna, hogy idáig fajulnak a dolgok. Sok, más szcenárió is lezajlott a fejemben, még most is, amikor szinte hullarészegen beléptem a lakás ajtaján, és itt találtam. Ezer más végkimenetele is lehetett volna ennek, kezdve azzal, ha, például, nem ebben az állapotban térek haza. Fogalmam sincs, hogy a sors fricskája-, vagy mosolya-e ez az egész, lehetetlen szituáció, miközben ő bevallja a sötétben, hogy mit akar tőlem. Velem. Azt hittem, hogy más érzés lesz majd. A fölényes győzelemé, az elégtételé. E helyett eget rengető, földmozgató, szorongató, szíven-, fejbevágó, a szavak nem feltétlenül negatív értelmében. Azt hittem, hogy úgy fogom érezni, mintha csak térdre kényszerítettem volna, mint, ahogyan ő is tette velem. Azt gondoltam, hogy extatikus és eufórikus élménnyel fog eltölteni egy ilyen-, vagy ehhez hasonló vallomás. De nem lettem tőle sem boldogabb, sem több, sem jobb. Jelen pillanatban-, és állapotban még nekiugrani sincs sem erőm, sem kedvem, sem affinitásom, mert tudom, hogy úgyis lenyomna, és amúgy is van benne valami hívogató, valami igazán csábító, amit nem szabadna éreznem, ha láncokra és ketrecekre gondolok, amiket az ő arcával tudok társítani. Miért nem maradhatnánk mindketten ilyenek, amilyenek vagyunk? Miért nem lehetséges, hogy minden megkötéstől mentesek és szabadok legyünk? Hát, te miért nem akarsz szabad lenni? Csak azt az életet ismered, a keretek és korlátok között?
Azt hittem, hogy kielégítő lesz, de nem az.
- És mi lenne, ha te is szabad lennél? – kérdezem, hangomban egy olyan életút csengése, utózöngéje csapódik le, miből érezheti, hogy én sem voltam mindig ennyire öntörvényű, sem a magam ura, de még csak a sorsom kovácsa sem; van valami a hangomban, ami sejtetni engedi, hogy okkal vagyok itt, és azzá formálódva, aki ma vagyok, aki hús-vér valójában áll előtte. Valami fájdalmas elveszettség és egyben a rátalálás-, a megtalálás ereje bujkál a hangomban, amit lehet, hogy nem is hall ki, megérteni végképp nem tudná, azt hiszem. Valami olyan megnyugtató sötétség van a hangomban, ami korábban minden fényt bekebelezett, évekkel, évtizedekkel ezelőtt. Valami, ami azt sugallja, hogy nagy árat fizettem a szabadságért – miközben megint a maffia kötelékében, parancsra teszem, amit tennem kell.
Aztán magára hagyom a gondolataival, meg a szavaim visszhangjával, ugyanis nem jön utánam a fürdőbe, sem akkor, amikor leveszem a ruhákat, sem akkor, amikor megnyitom a vizet, sem, amikor elzárom, sem semmikor. Hallom a lépteit, figyelem a szívverését, amit még a fülemben zúgó víz ellenére is tökéletesen kivehetően hallok – mintha csak arra lennék kondicionálva, hogy a dobbanásaiba csavarodjak akkor is, amikor még csak a közelemben sincs.
Megtisztelem vele, ha már nem kért belőlem, hogy felhúzok egy jóga nadrágot nem jógázóknak, és nem csak úgy, a fekete pólóban libbenek ki, meg egy bugyiban, mint, amúgy tenném. Nem éppen felfrissülve, de friss illatúan dobom le magam mellé, és nem fordulok felé, az egyik lábamat felhúzom, magam alá, a kanapé szélére, a másikat pedig az asztalra teszem.
- Azt hittem, el akarsz menni – jelzem, hogy minden egyes lépését hallottam. – De azt megjegyeztem, hogy a vanilla ass nők a zsánereid – és, hogy hű Rubiához. Töltök még whiskyt, de, miután belekortyolok, a vízzel ugyanígy teszek. Azt sem gondoltam volna, hogy ennyire fel fog baszni, hogy mással látom, és, hogy még csak meg sem gondolta, hogy a fürdő felé vezesse sietős lépteit.
- Ha megadod a kellő tiszteletet, akkor beszélhetünk róla, hogy hogyan és miképpen dolgozzunk össze és együtt – feldobom a labdát, a metszetlen, sima felületű pohárral a kezemben, benne a töménnyel, amibe kénytelen vagyok ehhez a beszélgetéshez még egyet belekortyolni, hogy aztán a tekintetébe vájjam az enyémet. – Cserébe én is tisztelni foglak - csak akkor kérdezem, ha elfogadta a feltételemet: - Hogyan akarod kivitelezni? Jelekkel? – emlékszem ám még erre a sarkalatos tényezőre. – Azt be kell látnunk, hogy nem mindig lesz alkalmunk így leülni, és megbeszélni a következő lépést – ez tény, nincs is mit rajta szépíteni.

Ismét elkezdődött az ezerszer lefutott kör a fejemben, rögtön megbántam, amint kimondtam, mivel fogalmam sem volt, hogyan fog reagálni rá. Bárki másról lett volna szó pontosan tudtam volna, hogy az elejtett szavaim milyen utózöngéket fognak kelteni a másikban, miből mi következik, ám jelenleg teljesen vakon voltam és kezdtem azt hinni, nem is Leta-val van a baj, hanem velem; a lénye és a viselkedése ködösítő hatással volt az elmémre, mintha valóban arra programozták volna, hogy az orromra koppintson és demonstrálja, hogy nem az enyém a világ, nem tehetek meg akármit, bármikor kicsúszhat a kezemből az irányítás és véget érhet a sikerszériám, csak a megfelelő akadállyal kell találkoznom. Talán ahelyett, hogy őt is megpróbálom betörni, a saját kívánságaimra formálni, el kéne fogadnom, hogy emberemre találtam és beletörődni a vereségbe, megköszönni, hogy felnyitotta a szememet és alázatot vert belém, ám ez annyira távol állt a természetemtől, mint az ég és föld egymástól. Nem nyugodhattam, muszáj volt harcolnom! Életem számottevő részében meghunyászkodtam, alkalmazkodtam, mások hülyeségeinek hatásait viseltem el és amint az értelem először szikrát ütött a fejemben megfogadtam, hogy előbb-utóbb a kontroll az enyém lesz és nem fogok a kiszámíthatatlanságban tehetetlenül vergődni.... teljesítettem a magamnak tett ígéretemet, embernek fia nem állt meg előttem, ha csak gondolati síkon ki akart baszni velem, igyekeztem mindenki előtt járni két lépéssel és mindenem meglett, amivel elérhettem, amit kitaláltam. Erre pont ő, a káoszlény fogja keresztül húzni és én lefagyok a jelenlétében, szinte tálcán kínálom neki magam? Mi a fasz?
És még jobban elképedtem szavait hallva. Nem volt ravasz, gunyoros mosoly, velejéig romlott kacaj, gyanúsan villanó tekintet, hanem a fejét ingatta és úgy motyogott maga elé, mintha komolyan mondaná, amit mond. Elmaradt a támadás, a kontrázás, helyette megrökönyödött arcvonásokat és halk, suttogó, alig motyogást kaptam cserébe. Részegen tényleg mindenki más. Talán... igazibb, őszintébb? Valódinak tűnt és emiatt hatalmas, az egész mellkasomat átható szorító, görcsös érzés telepedett rám. Ha ennyi alkohol után is képes így színészkedni, esküszöm, a lábai elé borulok és megérdemlem, hogy hülyére vegyen, amiért hiszek neki... pedig annyira nem akartam, hiszen ő a legveszedelmesebb szörnyeteg, akihez valaha közöm volt! Önző, manipulatív, vérszomjas, domináns, leuraló, egoista, két lábon járó életveszély. Nem. Lehet. Kedvelhető. Normális. Emberi.
- Csak az igazán különlegeseket. - Bukott ki belőlem őszintén. Én is azért voltam meglőve, mert hozzá hasonlóval még nem találkoztam, a védvonalam csupán ideig-óráig bírta és igen, vágytam betörni, megtörni, ketrecbe zárni, hogy figyelhessem, tanulmányozhassam, kitanulhassam a vele való bánásmód csínját-bínját, tehát a későbbiekben ne kelljen tartanom a létezése jelentette fenyegetésektől, hanem az én fegyverem lehessen vagy elmondhassam magamról, hogy az enyém és megtettem, amire senki más nem volt képes. Egyszerre féltem tőle és birtokolni szándékoztam és a két igény pokoli heves harcot vívott bennem, egyszer egyik, másszor a másik kerekedett felül, teljesen tönkretéve a józan eszem.
Szinte lélegzetvisszafojtva tűrtem közelebb lépését, de halvány mosoly bujkált a szám szegletében a kijelentése hallatán. Csak nem zavarja, hogy zavartak a testét borító különféle szagok? Figyeltem a fürdő felé haladva, hallottam invitálását és muszáj volt fél percig a padlót bámulnom ahhoz, hogy nyugton maradjak. Múltkor is mi lett belőle? Igyekeztem meggyőzni magam, hogy a feladatom elvégzése érdekében fektetem meg, hogy majd bemászok a bőre alá és érzéseket keltek benne, majd felhasználom őket ellene, erre én lettem az, aki az éjszaka közepén az erkélyén ácsorog és az orrnyergét dörzsöli. Hiába hagyta résnyire a fürdő ajtaját, nem mentem utána, sőt, hirtelen felindulásból a bejárati ajtó felé indultam el, aminek küszöbén mégis megtorpantam és két mély levegővétel után visszasétáltam a kiindulóponthoz, leülve a kanapéra, a térdeimre támasztottam a könyökeimet. Ha más nem, már csak azért is maradnom kell, hogy irányba állítsuk magunkat... ha csak egy szemernyi esélye van annak, hogy legalább nem bassza el az életem munkáját a kilengéseivel, megéri engednem neki egy kicsit. Nincs más választásom és ez szétfeszített.

Hazudnék, ha azt állítanám, hogy egy cseppet sem hízelgő, hogy az éjszaka közepén eszébe jutottam – legyen szó bármiről is -, és a helyett, hogy kivárta volna a reggelt, vagy a maffia központjában csípett volna fülön, fogta magát, kiderítette a címemet (mert ugye valószínűleg neki is kellett ezért egy-két kört futnia, talán fizetnie is), és megjelent a lakásomban. Persze irgalmatlanul nagy szerencse, hogy nem tartogatok itt semmi olyat, ami a beépülésemhez szükséges – a jelvényemet-, vagy az díszegyenruhámat, példának okáért -, ugyanis ki tudja, hogy miket nézett meg, és hova kotort be, mint egy vadászkutya, amelyik szagot fogott, amíg nem voltam itthon. Akkor lehet, hogy én sem lettem volna ennyire nyugodt, legyek is bármennyire berúgva. Józanul sem hiszem, hogy így elcsevegek vele, már-már bájosan, főleg nem a rubiáról, hiszen ordas nagy hazugság volna azt állítani, hogy egyáltalán nem piszkált-, sőt, tovább megyek: egyenesen bántott a dolog. Még, ha nem is mutattam, vagy tettem szóvá, vagy nem mentem be akkor és ott tönkretenni a randevút. Pedig gondoltam rá, és elég lett volna eljátszanom a dühös asszonykát, még csak vérnek sem kellett volna folynia, azt Jake úgysem szereti ilyen nyílt színen. De most el tudom játszani, hogy nem zavar, mi több, hogy egyáltalán nem érdekel, pedig legszívesebben leharapnám a nyelvem, amiért azt mondtam neki az imént, hogy csinálja csak. Nem akarom. És így érezni sem akarok, mégis ebben a posványos mocsárban vergődök, beragadva, leragadva. Az ilyen csendes és átlagosnak tekinthető – de számomra egyáltalán nem nevezhető és érezhető annak – pillanatokban viszont, még, ha magamnak is fáj beismerni, éppen ezért nem nyílok meg neki újra, mint, ahogyan tettem a múltkor, jobban szeretnék ebben az állapotban maradni. Megnyugodni. Lehiggadni. Csak a társaságába simulni egy pár órára, vagy napra. És ez nem azért van, mert nagyon rondán be vagyok baszva, legutóbb is ezt szerettem volna, de nem voltam rá képes, és nem tudom, hogy most az lennék-e, vagy a saját házamból is megszöknék, elszöknék előle, meg az érzéseim elől?
- Igen – felelem, felvonva egyik szemöldökömet, ajkam szegletében játszadozó mosollyal, amit nagyon igyekszek levakarni onnan, miközben még karba is fonom szabad kezemet, meg azt, amiben a pohár van, aminek aranyozott tartalmának fodrait kémlelem, mintha olyan kurva érdekes volna. Csak aztán sandítok rá szemem sarkából, amikor újra megszólal. – Tehát akkor nem is zavar – vonom le az egyértelműt és nyilvánvalót. Annyira nem, mint, ahogy engem sem zavar, hogy más nőkkel látom romantikusan kávézgatni meg ebédelgetni. Hirtelen nem is tudom eldönteni, melyikünk járt rosszabbul: én, aki láttam őt a másik nővel, de fogalmam sincs a folytatásról, vagy ő, aki csak a saját fantáziájára hagyatkozhat azt illetően, hogy mit műveltem, vagy velem mit műveltek illetéktelen személyek, és egyes testrészeik.
Miközben az erkélyen magyarázok neki, fogalmam sincs, mennyire érthetetlenül és összefüggéstelenül, mert csak darálom a szavakká formálódott, félig-meddig kerek gondolatokat, az pedig már igazán más lapra tartozik, hogy ez mennyire sikerül jól. Főleg, hogy közben az agyam racionális, még éppen józan pontján egy idea pattog ide-oda, mint egy megveszekedett dongó: ha tényleg ennyire gyűlöl, ha megvet, ha nem bír velem, akkor mégis miért lett volna két másik közös ügyünk a közelmúltban? Ha annyira ki akarta használni a helyzeti előnyt, ahova én magam löktem, taszítottam, emeltem az ilyen-olyan jellegű vallomásommal, akkor miért nem használta? Miért lökött el, amikor pont, hogy a maga közelében kellett volna tartania, és jól használni-, és kijátszani az általam felfedett lapokat, meg az övéit, amikről amúgy máig fogalmam sincs? Továbbra sem áll össze a kép, hogy mi rejtőzhet az árnyakban, a színfalak mögött, amiről nem tudok, mert annyira katartikus az egész, hogy még én sem látom át, ez pedig kibaszottul bosszant. Még, ha nem is mondom el Jake-nek, okozott álmatlan éjszakákat, amikor olyan idegesen forgolódtam, miközben szinte éreztem, ahogy az idegeim pattanásig feszülnek, és lüktet az ér a halántékomon, hogy nem, hogy aludni, de a szememet sem voltam képes lehunyni, mert valahányszor így tettem, vádló pillantását láttam magam előtt, a harag és megvetés elegyével villanva íriszeiben. És nem jövök rá, hogy miért.
Megütközve nézek rá azonban, amikor mond valamit, egészen kézzelfogható dolgot, de még ez sem elégíti ki a kíváncsiságomat, zsigeri szinten érzem, hogy nem ez a hiányzó mozaikdarab a nagy egészben, és ebben teljesen biztos vagyok. Reflexszerűen teszek egy fél lépést hátra, mint, ahogy a hátsó ülésen-, majd a fürdőjében is. Megint a kurva menekülés, mert hirtelen nem is tudom, hogy mit kellene tennem, vagy mondanom, azon kívül persze, hogy az erkély korlátjába-, meg a cigibe-, a pohárba és a tekintetébe kapaszkodok, mintha mindez megmenthetne bármitől is, mintha az életem függne tőlük.
- Nem tudom, hogy ezt rovásnak-, vagy megtiszteltetésnek vegyem-e – ingatom meg a fejemet.
Aztán akkor ér a következő pofon, amikor azt mondja, hogy nem gyűlöl. Még, ha hazugság is, és, ha csak egy pillanatra engedek az érzésnek, amit ez a két szó kivált-, kiváltana belőlem, talán mégis azt kívánom, hogy így legyen. Egyszerűbb lenne. Tisztább. De így az egész csak még komplikáltabb, még gyötrőbb, talán elszomorító is.
- Mert az ember mindent csak láncra verne, bezárna, vagy megölne, ami túl vad és kezelhetetlen, nem pedig megismerné a természetét, a mozgatórugóját – fogalmam sincs, hogy ezzel a mélyen szántó bölcsességgel mit akartam közölni vele, vagy, hogy egyáltalán kimondtam-e (igen), valóban belesuttogtam-e az éjszaka hűvösébe, vagy csak akartam, mielőtt kiittam volna a maradék alkoholt a pohárból, és elnyomtam volna a hamvadó cigarettavéget.
Egészen közel lépek hozzá, amikor nyitom az erkély ajtaját, de nem érek hozzá.
- Letusolok és átgondolom a kérésedet – elvégre nem csak az ő érdeke, hogy a saját statisztikája a régi legyen. És, mint az első, közös ilyen alkalommal, most is a fürdőajtóból rikkantok – csatlakozhatsz, ha mersz - vissza, résnyire nyitva is hagyva az ajtót.

Hitetlenkedő, rövid, karcos kacaj tört ki belőlem, mikor győzködött, hogy őt aztán semmi sem érdekli, ami velem kapcsolatos. Igazából ha most találkoztunk volna először, sőt, csak ha a legelső együtt töltött napjainkból indulnék ki el is hinném, de hiába akartam én is nagyon bemagyarázni magamnak, hogy valóban leszarja a fejemet, két lehetőség volt adott: az egyik, hogy pokoli jó színész és tűpontosan tudja, mikor milyen reakciót kell ahhoz adnia, hogy bogarat ültessen a fülembe, ahogy ezt én is igyekeztem eljátszani vele vagy - szintén hozzám hasonlóan - ténylegesen mutat érdeklődést az irányomba, ami a mentén lángol fel jobban vagy hagy alább, hogy éppen mennyire tudja kontrollálni magát. Mintha reméltem volna, hogy mindkettőről szó van, mert muszáj volt bevallanom saját magamnak, hogy érdekelt a nő; hogy mit miért csinál, mi motiválja, mi tette ilyenné, miért ennyire megfejthetetlen az egész lénye. Birizgálta a fantáziámat, foglalkoztatott és hiába igyekeztem elnyomni ezt a késztetést, racionalizálni, hogy csupán a küldetés érdekében szeretném megismerni, nem eresztett a felismerés, hogy ennek inkább az ellenkezője igaz. Az utolsó ember volt ezen a bolygón, akinek a józan eszem mentén bele akartam volna gyalogolni a lényébe, mégis fegyvertelen voltam, annyira csábított a megfejtésének izgalma. Nem lett volna muszáj most sem itt lennem az éjszaka közepén, annyi más, sokkal egyszerűbb, egyenesebb módot találhattam volna a feladatom teljesítésére: például egy fejlövést. De nem, én a bonyolultabb utat választottam, mert kihívást jelentett és azok elől véletlenül sem futamodtam meg.
- Ja, azért dörgölted az orrom alá, mert annyira nem érdekel.  - Bólintottam egyet. Ha valami hidegen hagy minket, akkor persze, a másik arcába vágjuk, nem hallgatunk róla. Hogyne! Majd megcsóválva a fejemet jeleztem, hogy nem hiszek neki; földöntúli szégyent jelentene, ha hidegen hagynám, míg ő engem nem hagy nyugodni. - Én például nem mondtam olyat, hogy rohadtul zavar a kanszag, ami belőled árad, mert tényleg nem érdekel. - Belekortyoltam az alkoholba az óvodásokat megszégyenítő kontrázásom okán. Dehogynem, érdekelt, megfogalmazhatatlanul baszta az orromat a felizgult férfiak bűze, többek között ezért is maradtam tőle annyira távol az elmúlt percekben, mert mióta belépett a lakásba késztetést éreztem arra, hogy benyomjam a zuhany alá és megszabadítsam a mocsoktól.
Erre azonban sem jogom, sem lehetőségem nem volt, mivel részegen még ádazabb ellenfélnek bizonyult, szinte megszólalni sem hagyott, bár őszintén, nem is nagyon akartam beszélni... nem voltam a szavak embere, nem szoktam hozzá ahhoz, hogy magyaráznom, beszélgetnem kelljen bármilyen jellegű partneremmel, mert egyszerűen nem volt rá szükség; eddig mindig úgy alakult, hogy felesleges körök nélkül mindenki tudta, hol a helye vagy ha nem, akkor sem kellett verbalizálni a történéseket, mert végül úgy alakultak, ahogy kellett. Ha én magam az alárendelt szerepében tengődve máshogy szerettem volna csinálni valamit, akkor megtettem és ha tapasztaltam is ellenállást, leszartam, mert a buldózer viselkedésemnek köszönhetően idővel eltűntek előlem a falak, az engem szabályozni próbálók belátták, hogy képtelenség teljes mértékben megtörni és elkezdtek kompromisszumra törekedni, ami nekem csak jó volt, hiszen szép lassan elértem, hogy minél jobban és jobban meghajoljanak az akaratomnak. Persze nem voltam mindenható, számomra is létezett egy plafon, amit kopogtatva világossá vált, hogy innen nincs tovább, ám amíg azt el nem értem ugyan nagy harcok, pofonok és viszontagságok árán, viszont sikerült kijátszanom, hogy a kívánságomnak megfelelőbben alakuljanak a történések. Leta más volt, az esetében teljesen új oldalról kellett megközelítenem a dolgokat és kikészített, hogy az eddig szuperül működő sémáim kudarcot vallottak, nem tudtam ráhúzni őket a nőre, hiába próbáltam, ő aztán nem rendelődött alám. És ahogy ő maga fogalmazott: ugyanolyanok voltunk, sőt, ő rajtam is túltett jó néhány lapáttal, nagyon be kellett volna már látnom, hogy nem fogom tudni meghajlítani a gerincét. Csakhogy ez számomra egyet jelentett a totális kudarccal.
- Te vagy az első, aki kifogott rajtam. - A tekintetébe vájtam az enyémet, amikor hagyott egy szusszanásnyi időt. Egyetlen másodperc alatt hoztam meg azt az áldozatot, amitől igazából rettegtem: hogy szánalmassá válok és lépéselőnybe juttatom azzal, ha elmondom, mit érzek vele kapcsolatban. Azért volt nehéz, mert még én sem láttam tisztán a saját emócióimat és kognícióimat, de az biztos, hogy sarokba szorított és ez így nem mehet tovább. Legszívesebben kiugrottam volna a teraszról, hatalmas békát nyeltem le ennek a pár szónak a kíséretében és a fejemben már gyönyörűen elkezdődött a magyarázkodás, hogy nincs baj, jó lesz ez, ha kicsit megtámogatom az egóját, még a hasznomra is fordíthatom a sors kerekét. - Én nem gyűlöllek, Leta. - Jelentettem ki lehúzva az utolsó korty alkoholt is. - Hanem dühít, hogy dacolsz velem és nem csinálod azt, amit én akarok. - Ha szerencsém van, az illuminált állapota befolyásolja az emlékezetét és elfelejti, amit mondok neki. Össze-vissza csapongtam belül, mintha két én harcolt volna bennem: az egyik a számító stratéga, aki mindent tettét, szavát, gesztusát képes lenne a hasznára fordítani és a telítődött, gyarló ember azzal az igénnyel, hogy őszinte legyen és szabaduljon a benne lévő tartalmaktól, hátha talál valami megoldást. Am míg ő komplett monológokat nyomott le, addig nekem néhány tömör mondatra volt kapacitásom.

- Tudod, régen nem volt ez ilyen – töprengek -, amikor egyedül dolgoztam – és ez nem hazugság. Lehet, hogy voltak-, és vannak megkérdőjelezhető döntéseim és cselekedeteim, de olyan rosszul soha nem teljesítettem, hogy úgy kispadra akarjon ültetni a vezérkar, mint, ahogyan azt ő is tette a múltkor. – Kaptam egy feladatot. Elvégeztem. Pontot tettem a végére így vagy úgy. Elintéztem a többit. Megkaptam a pénzt. És már vége is volt, jöhetett a következő, mint egy kibaszott futószalagon – és ez sem hazugság, ha esetleg vette a fáradtságot, hogy benyalja a képzeletbeli-, vagy valós aktámat, és nem csak elbeszéléseknek hitt-, vagy hinne, meg a saját maga által, ezek alapján lefestett képnek, akkor ezt is tudja. – Most mégis nekem picsogsz, hogy takarítanod kellett utánam, a helyett, hogy szóltál volna, hogy intézzem el, vagy segítsek neked, ha már minden áron a része akarsz lenni minden folyamatnak – tények, újabbak, kézzelfoghatók. De ő még mindig csak vagdalkozni akar, és nem fogja fel, hogy nem fogok engedni, amíg nem érzem azt felőle, hogy hajlandó lenne egyenrangúként rám tekinteni, és már akkor sem volt benne fikarcnyi tisztelet sem, amikor még én voltam a góré Miamiban.
Bólintásának tükörképe az enyém, megfeszítem állkapcsomat a randevú szó hallatán.
- Ugyan, kérlek! Azt csinálsz, amit akarsz, azzal, akivel akarsz – hagyom rá, de a gyomrom azért felfordulva bukfencezik egyet, amikor kimondom, és nem csak a pia miatt, hanem, mert éppen most adtam neki engedélyt, hogy folytassa. – Téged sem igazán érdekel, hogy mit mondok, gondolok, vagy teszek, szóval nem hiszem, hogy – van értelme ennek az egésznek – ezt, vagy valami hasonlót akarok mondani, de inkább az italomba fojtom ezt a gondolatomat, és a pohár aljára száműzöm, hogy aztán, amikor kiiszom az utolsó cseppet is, ezzel együtt nyeljem le. – Engem érdekelnie kellene – rántom meg a vállamat, aztán már megyek is a friss levegőre, a kérdésemmel-, Jake-kel meg az ő válaszával a nyomomban. Nem merem biztosra mondani, hogy jegyzem a dátumot, de sose lehet tudni.
Felé nyújtom a dobozt, aztán az öngyújtót is, miután a saját halálrudamat meggyújtottam.
- Te nem tudod? Akkor én mégis honnan tudjam? – nevetek jó kedvűen, érzéssel. – Te jöttél ide, mert nem tudtál aludni. Talán azt remélted, hogy majd együtt is vacsorázunk, megiszunk egy üveg bort, beszélgetünk, szexelünk és rájössz, hogy nem tudsz nélkülem élni? – gyalázatos mosolyra rándul ajkam szeglete, de minden szavamat komolyan gondolom, amennyire ilyesmit megengedhetek magamnak vele-, és az egész szituációval kapcsolatban. Aztán kinyögi az igazságot, ami meglehetősen távol áll az általam felvázolttól. – Kettőn áll a vásár – felelem, beleszívva a cigibe, majd a whiskybe kortyolva. – Hogy várhatod el, hogy valaki, aki a te súlycsoportod, kövessen? A magunkfajták nem követnek senkit, Jake – direkt használom a királyi többest; ő is ilyen, meg én is ilyen vagyok. És kezdem azt hinni, hogy részegen sokkal-sokkal bölcsebb vagyok, mint józanul. Ennek örömére újabb kortyot veszek magamhoz. – Én is kurva mérges vagyok rád egyébként – teszem hozzá, csak amolyan mellékes, lapszéli megjegyzésként, teljes alakommal felé fordulva, tekintetébe vájva az enyémet. – Elmondtam, hogy miért, de te még mindig erre vagy kíváncsi, és előrelépést akarsz, mikor a füled botját sem mozdítottad? – teszem fel a költői kérdést. – Majd, ha nem viselkedsz úgy velem, mintha egy alávaló, ostoba picsa lennék, akkor talán én is úgy fogok viselkedni, hogy ne kelljen két napig vakarnod a szart – köpöm ki a szavakat. – Te amúgy, őszintén, mi a faszért gyűlölsz ennyire? Hallomásból ítélkeztél, és eldöntötted, hogyha már mindenki, akkor te is beállsz a sorba? – megingatom a fejemet, és csak most fordulok újra a város felé. Innen is lehet hallani az tó hullámainak morajlását, és a város fényeiben játszadozó, fecsegő, zúgó felszínt; nem véletlenül választottam ezt a lakást. – Értem az okát, hiszen tettem azért, nem is keveset, hogy alávaló gazembernek, meg szadista profinak gondoljanak, cserébe gyűlöljenek érte, és ne akarjanak még csak a közelembe jönni, sőt. Nem zavar, mi több... minden percét élvezem. Ugyanis eddig nem volt fix társam – magyarázom úgy, hogy ő is kihallja a szavaimból, hogy tudom, hogy miért nem volt őelőtte senki. Senki, aki ezekbe a magasságokba-, vagy mélységekbe – nézőpont kérdése, ugyebár – tudta volna tartani velem az iramot. – De nem is egészen értem, hogy mit vártál, amikor mindent tudsz rólam úgyis – nevetek halkan. – Nem várhatod el, hogy más legyek, mint, ami vagyok, Jake – suttogom a hajnal sötét csendjébe, a cigaretta szűrőjére, a pohár szájába.
- Mire gondoltál? - kérdezem a terve felől, amiért ide jött, amit át akar beszélni,

- Megspórolni? - Szinte a hajvonalamig kúszott a szemöldököm a kijelentése hallatán és szívesen ráfogtam volna arra, hogy részeg, de mivel az esetek komoly százalékában hasonló reakciókat adott, egészen egyszerűen betudtam annak, hogy a személyisége ismételten régi fényében sziporkázik és ismét kezdhetnénk ugyanazt a táncot járni, mint eddig, ha hagynám, hogy teljesen bedaráljon a nemtörődömsége és nagyképűsége. - Ha normálisan viselkedtél volna, akkor nem kellett volna takarítanom. És csodálkozol, hogy a múltkor kispadra lettél ültetve. - Szavaim talán az ellenkezőjét hivatottak bizonyítani, ám korántsem keltett akkora dühöt bennem, mint az első találkozásunk vagy azt azt követő során. Bosszantott, idegesített. frusztrált, elképesztett, mégis mintha sejtszintűvé váltak volna ezen érzések a közelében, a vérnyomásomat épp csak megemelte, most inkább elképedtem, minthogy a negatív emóciókat engedtem volna szétáradni a bensőmben; vagy talán ez a kulcs? A várt viselkedés elmaradt, így én sem tudtam a megszokott válaszokat adni, nem voltam képes arra koncentrálni, ami taszított és frusztrált a nőben, hanem a kíváncsiságom kerekedett felül, elkezdett érdekelni, mi fog kisülni ebből az egészből. Azért jöttem, hogy konfrontáljam, majd felajánljam neki a békejobbot, megkérjem, hogy próbáljunk meg beszélni egymással, kitalálni valamit, aminek a segítségével hatékonyabban, lehetőség szerint hullák hátrahagyása és a kelleténél több sérülés szerzése nélkül tudunk együtt dolgozni, de az összes szó belém akadt. Főleg, hogy felemlegette az állítólagos barátnőmet és a szívem csak akkor indult újra dobogni, mikor közölte, hogy Chantele-ről van szó. Ez tényleg a sokkal jobbik verzió volt, mintha a másik nővel látott volna, bár őszintén, ennek sem örültem. Azzal a lánnyal is feladatom volt, bár hozzá nem azért akartam közel férkőzni, mint Leta-hoz, az ő kicsinálása nem volt tervben, csak az eszközként használása... viszont tény, hogy megkedveltem és pokolian utáltam, ha illetéktelen kezekbe kerülnek olyan információk, amelyeket akár személyesnek is nevezhetnék. Leta pedig ezeknek a kezeknek az iskolapéldája volt az esetemben, hiszen ki biztosít a felől, hogy nem használ fel ellenem bármilyen vélt vagy valós morzsácskát?
- Szóval ő. - Bólintottam halvány mosolyt megeresztve. - Miért is bántanád? Még a végén azt fogom hinni, hogy érdekel, kivel randizgatok. - Ezért vagy azért, ki tudja, nem először lobbanna fel benne a féltékenység zöld szemű szörnyetege. Tántoríthatatlanul hittem vagy akartam hinni, hogy az a fajta viselkedés, az érzelmes, tőle szokatlan mondatok csupán a színház részei voltak, ami a félrevezetésemre koncentrálódott, elvégre azóta visszavedlett az első körben megismert személlyé. Kezdtem azt hinni, hogy ennek is köze lehetett az összezavarodásomhoz: betonbiztosra vettem, hogy végre fogást fogok találni rajta, hogy a dolgok a tervem szerint alakulnak, hogy végre hajlandó lesz úgy táncolni, ahogy én kérem, viszont most semmi, konkrétan semmi nem úgy alakult, ahogy szerettem volna. Nem csapta le a labdákat, amiket feldobtam neki vagyis nem úgy, ahogy elhitette velem, hogy válaszolni fog... mintha visszazuhantunk volna az ismeretségünk elejére azzal a különbséggel, hogy két percen belül fojtogatni kezdtük volna egymást.
- A születésnapom? - Esküszöm, nem értettem, mi történik és a pia nem üthetett be ennyire gyorsan. Az orrom előtt lebegett, tálcán kínálta fel a beszélgetés esélyét és nem tettem egyebet, mint követtem őt a tekintetemmel, ahogy felállt és elindult az erkély felé. Újabb kortyot ittam az amúgy finom whiskyből és amint hátat fordított nekem, röviden megmasszíroztam az orrnyergemet. Lehetek annyira fáradt, hogy ennyire gigantikus mértékben kihasson a kognitív funkcióimra? - Június 19. - Mély levegőt vettem és felálltam a kanapéról, hogy utána menjek. Szedd már össze magad, te féleszű! - Figyelj, én nem tudom, hogy ez most mire megy ki. - A hűvös levegő megcsapott, amint kiléptem mellé és mérget vettem volna rá, hogy pár másodpercen belül füstöt fog pöfékelni az arcomba. - Azért jöttem ide, mert kurva mérges voltam, vagyok rád... és mert ez így nem mehet tovább. - Mehetne, dehogynem mehetne, bírom én egész nap, de az édesgetés művészete más stratégiát kívánt meg. Persze, igazság is volt szavaimban, hiszen valóban kimerítő volt az állandó hadakozás, bár előbb harapnám át a karomat, minthogy ezt bevalljam neki. - Valamit ki kell találnunk, hogy elkerüljük az egyet nem értésünkből adódó járulékos veszteségeket. - És ebben is volt valóság, nekem is sokkal könnyebb dolgom, hatékonyabb előre haladásom lenne a maffia kötelékében, ha kitérhetnék az elbaszódás félelmét jelentő akadályok elől, amiket ő állított elém.

Fogalmam sincs, hogy mennyit ittam, és mit, és, hogy a klubban az a faszkallantyú tett-e bele valamit, mert, őszintén szólva, ott és akkor nem érdekelt – most sem, ugyanis tényleg hiszem, hogy meg tudom védeni magam, történjen bármi is. Annyira azért képben vagyok, hogy felfogjam, hogy Jake betört a lakásomba, és ki tudja, mióta itt héderel, csak éppenséggel magasról leszarom, amit optimális esetben nem tennék. Feltételezem, hogy elmondja, mit akar, amiért ide jött, én majd bólogatok, úgy teszek, mintha egyetértenék vele, aztán a végén úgyis azt fogok csinálni, amit én akarok. Legfeljebb eljátszom, hogy minden kiejtett szava a feledés homályába veszett, ugyanis ez már igazán az ő felelőssége, hogy milyen minőségemben óhajt velem diskurálni úgy nagyjából-egészében bármiről és bármivel kapcsolatban. Nem is vesződök, példának okáért, olyasmikkel, amiket terveztem, például, hogy ledobjam magamról a ruhákat, beálljak a zuhany alá, hideg vizet engedjek magamra, mert isten meg a ments, hogy feltartsam, főleg ilyen késői – vagy korai, haha – órákban.
- Jaj, Jakito – ciccegek a nyelvemmel, megingatva a fejemet. – Hát, miért nem szóltál, társam? Lehet, megspóroltál volna magadnak egy napot – nézek rá a szemem sarkából, aztán a vízbe kortyolok, majd a cigivel félig telt-, piros-fehér dobozt az asztalra dobom, éppen a whisky mellé. – Akkor lehet, hogy nem hullámzott volna a szartenger ennyire – persze, fogalma sincs róla, hogy nekem mennyi papírmunkám – és ezáltal tapasztalatom - van a rendőrségen, hasonlóan a szar eltakarításhoz, de ez így is van jól, nem kell minden apró részletet az orrára kötnöm. Majd, ha valaki fontosnak tartja, beavatja, de az nem én leszek, ugyanis nekem ezzel a beépüléssel összesen két feladatom van: kussban dolgozni. Ami takarhatja azt, hogy végzem a munkámat, hasonlóan, mint az Interpolnál, csak kisebb kaliberű-, városi ügyekkel, és, ha úgy adódik, akkor szépen a ruszkik malmára hajtom a vizet, így vagy úgy. – Magadnak köszönd, hogy még csak nem is méltattál rá, hogy megkérj – érzem, hogy húz a fejem, de attól csak rosszabb lenne, ha most azonnal lefeküdnék, vagy, ha egyszerűen hátra hajtanám a fejem a támlára, vagy pusztán attól, hogy behunyom a szemeimet. – Mármint, hogy segítsek – még véletlenül sem a kezemre gondolok.
- La rubia – felelem. – A szöszi – ismétlem a közös nyelvünkön, hogy biztosan értse, hogy kire és mire gondolok. Már nem is emlékszem, hogy pontosan melyik étterem-, vagy kávézó ablakának túl felén láttam őket futólag, mert azt viszont nagyon is fel tudom idézni, hogy milyen kibaszott ideges lettem, és csak azért nem mentem be, hogy ne kerüljek a címlapokra olyan merénylettel, csak sokkal véresebb végkimenetelűvel, mint, ami történhetett is volna a Pulp Fictionben. És ezt sem kell tudnia. – Vagy Tinderezel? – kérdezem nevetve, mert így érthető volna, hogy miért nem tudja, hogy pontosan kire gondolok.
- Nem fogom bántani – teszem hozzá, mielőtt összeszarná magát, hogy tönkreteszem az új játékszerét. Az a szegény pára nem tehet semmiről, hát, miért is okoznék neki fájdalmat? Épp elég kín lesz neki majd az, ha a faszijával végzek.
- Volt – javítom ki. – Tegnap. Illetve... tegnap előtt – mert ugye ma már szombat van. Hagyom, hogy kivegye a kezemből az üveget és töltsön mindkét pohárba, és csak addig veszem le a lábamat az asztalról, amíg az enyémért nyúlok. – Köszönöm, egészségedre – koccintok vele, ha hagyja, vagy vevő rá, aztán a minőségi alkoholba kortyolok, ami simogatón végigperzseli a nyelőcsövemet, miközben lecsordogál, és még a gerincfüzéremben is érzem az erejét. – Neked mikor van? – kérdezem, de már fel is emelkedek a pohárral a kezemben, hogy a cigi és a szesz társaságában az erkély felé induljak.

Tényleg megkavart a viselkedése, ha nem szégyelltem volna pofon vágnám saját magamat, hogy észhez térjek és kezdjek már el egy kicsit gondolkodni. Figyeltem, ahogy a konyhában ügyködött, a léptei, testtartása bizonytalan volt a vélhetően rengeteg alkoholtól; belső farkas ide vagy oda, ők sem tudnak mindig segíteni rajtunk, nem mindenhatóak, igenis ki lehet őket ütni az önpusztítással, legyen szó túlterhelésről, sérülésekről, szerfogyasztásról vagy mentális kimerülésről, egyes esetekben ütőképtelenné válnak. Ha Leta helyében volnék felőlem valószínűleg bármi történhetne körülöttem, pont leszarnám, annyira nem tudnék és akarnék figyelni senkire és semmire, csak a túlélésre, mert miután kimegy az adrenalin nem számít más, mint egy jó zuhany és egy puha ágy, még az sem zaklatna fel, ha az az ember terpeszkedne a kanapémon, aki egyébként fel szokta tornázni a vérnyomásomat. És ekkor állt helyre bennem a világ rendje; hát részeg, az isten szerelmére, mit várok? És miért veszem rögtön személyes támadásnak, ha nem úgy viselkedik, ahogy én azt szeretném, elképzeltem, megkomponáltam a fejemben? Miért kell ekkora gondolatbeli köröket és kitérőket futnom, mire ismét irányba állok? Mintha minden alkalommal fejbe kólintanának egy több tonnás acélszerkezettel és kellene néhány perc, hogy ismételten tisztán lássak, ne a homályállapotban vergődjek. Néha komolyan imbecilnek éreztem magam, pedig jól ismertem a személyiségemet, az agyi kapacitásomat, az alapvetően pörgő, éles eszemet és tisztában voltam a képességeimmel is, amik mintha randomizált időpontokban fognák magukat és csődöt mondanának attól függően, milyen magatartást mutat az időközben mellém huppanó nő.
- Közrejátszhatott a türelmetlenségemben, hogy lebasztak miattad, mint a pengős lovat és ezért két napja nem alszom. Körülbelül... - Az órámra pillantottam. - 45 perccel ezelőtt sikerült véglegesen eltakarítanom az Oleg halála miatti szart, szóval gondoltam beugrom megköszönni. - Mire gúnyos mosoly húzódhatott volna a számra le is fagyott onnan hallva a kérdését, ösztönösen és villámgyorsan szaladt ráncba a homlokom és a szemöldököm.
- A barátnőm? - Ismételtem. - Kiről beszélsz? - Gyors egymásutánban pörgettem le, kiről lehet szó. Mi ketten durván egy hete nem találkoztunk és amitől igazán ledöbbentem és az ütő is megállt bennem az volt, hogy ez idő alatt összefutottam Man-el, akivel aztán nagyon nem kellett volna meglátnia, Semmi másra nincs szükség, minthogy illetéktelen kezekben kerüljön az információ, miszerint van közös témám a helyettes államügyésszel, mert nem fogom lemosni magamról a gyanút vagy más szemszögből nézve igazságot, hogy jelentek a bűnüldözés fejeseinek. Talán levegőt is elfelejtettem venni a lebukás veszélye miatt, mígnem eszembe jutott egy másik, sokkal megnyugtatóbb lehetőség: Chantele. Tényleg ennyire kurva kicsi ez a város, hogy az ember levegőt se vehet anélkül, hogy valaki kiszúrja?
- Születésnapod van? - Miért lepődtem meg ennyire? Őt is anya szülte, legalábbis remélhetőleg, csak annyira nem volt összeegyeztethető a lénye az ilyen gyarló, hétköznapi dolgokkal, mint a születésnap, hogy nem is számítottam erre a magyarázatra. - Hát akkor... érthető. Isten éltessen vagy mi a szösz. - Háromból háromszor ütött ki a váratlanság erejével csatak tajték részegen néhány percen belül. Ez már nekem is sok, tényleg muszáj volt észhez térnem, ezért úgy döntöttem, megkockáztatom azt az italt, kivéve a kezéből a whiskys üveget töltöttem mindkét pohárba.

Minden bizonnyal jobban ki lennék akadva, és sokkal-sokkal dühösebb lennék, ha nem lennék ennyire rondán bebaszva. Mert ez már minden, csak éppen nem szolid és visszafogott, kellemes ittasság, amikor még éppen csak be van csípve az ember, bizsereg a vére, az ujjbegyei, és jókedvű. Nem. Ez már az az aljas fajta, az, amelyiktől nem tudsz egyenesen menni, amelyiktől dölöngélsz, és kisebb csoda, hogy hazaérsz és be tudsz jutni a lakásodba. Miért is csodálkozna rajta bárki, hogy nem veszem fel az ismerős idegen felbukkanását és jelenlétét? Hogy miért nincs kedvem ehhez az egészhez? Meg akarok inni egy pohár vizet, el akarok szívni egy cigit a friss levegőn, le akarok tusolni, meg lemosni a sminkemet, és bedőlni az ágyba, mint egy zsák krumpli. Úgyhogy nem, jelenleg a legkevésbé sem érdekel, hogy Jake itt van, hogy miért van itt, hogy mit akar mondani, és különben is: pontosan tudom, hogy miért érkezett, sőt, arra is a nyakamat merném tenni, hogy vissza akarta adni azt, hogy és ahogyan én hirtelen és váratlan felbukkanásomat az ő lakásán. Ezt még ebben az állapotban is fel tudom fogni, anélkül, hogy egyetlen szót is szólna.
Nem zavartatom magamat a jelenlétében, elvégre én vagyok itthon, és ő a vendég – még, ha nem kívánatos fajta, akkor is.
- Vizet is kérhetsz, vagy narancslét – teszem hozzá, nehogy azt gondolja, hogy ebben a házban csak szesz meg párlat van. Én azonban mégis csak előveszek egy üveg whiskyt, mert lehetséges, hogy mégis szükségem lesz alkoholra, ha már ilyen jól kényelembe helyezte magát a nappalimban. A pultnál iszok a vízbe, de aztán mégis csak úgy döntök, hogy leülök mellé a kanapéra, a két pohár-, meg a minőségi szesz kíséretében, és, ha kért mást is, hát azt is ide hozom. Most próbálja a hajamba kenni, hogy mekkora fasz vagyok!
Hátamat nekivetem a kanapé támlájának, ahogy lezuttyanok rá, és nem túl nőies mozdulattal felpakolom a lábaimat is, egyelőre még csak a vizet tartogatva, félig-meddig hasamra-, aztán a mellkasomra támasztva, miután beleittam.
Kérdésére összevont szemöldökkel rá sandítok, és megingatom a fejemet.
- Miért akarnál éppen velem beszélgetni? – kérdezek vissza. – És miről, ami nem ért volna rá reggelig, ami olyan kurva fontos, hogy be kellett törni miatta a lakásomba? – kulcsfontosságú kérdés. – Vagy a barátnőd nem hagyott aludni? – ajkam szegletében sanda-, de keserédes mosoly bujkál. Nem követtem soha, sehova, de úgy tűnik, hogy nem elég nagy ez a város. Hajamat idő közben kontyba fogtam. – Csinos – állapítom meg, előre dőlve, és kibontva a whiskyt. – Kedvesnek tűnik – vonom meg a hozzá közelebb eső vállamat, és ezzel lezártnak is tekinteném a témát a magam részéről.
- Én nem ünnepeltem – újabb hanyag vállrándítás -, csak az alkohol miatt mentem. De más nem felejtette el a születésnapomat, és meg akarta ünnepelni helyettem is, szóval... hogyan is mondhattam volna nemet? – ez az oka a fiestának. – Tehát nekem átlagos, péntek este – teszem hozzá tényszerűen.

Kíváncsi voltam, egyáltalán észrevette volna-e a kanapéján dekkoló énemet, mert őszintén, annyira illumináltnak tűnt, hogy figyelve őt meglepődtem, hogy egyáltalán feltántorgott valahogy az emeletre lift vagy lépcső ide vagy oda. Összeszűkültek a szemeim a felismerésre, ahogy méregettem: az öltözékéből és a belőle áradó tequila szagából ítélve valóban húzós vagy inkább termékeny estéje volt, ha nagyon megerőltettem magam, még a férfiak rá ragadt tesztoszteronjait is kiszűrhettem a halmazból. Szélsebesen különféle gondolatok futottak át az elmémen és megköszörültem a torkomat, mintha ezzel eltüntethettem volna a betörő képeket, miszerint fesztelenül kellette magát mások előtt, saját döntése, választása nyomán kiszolgáltatta magát a rá tapadó szemeknek és kezeknek. Mert hát férfi ember legyen a talpán, aki alkoholtól mámorosan ne nyúlna rá a felvágott szoknya alól kivillanó combjaira vagy a csipke által alig takart, mélyen dekoltált felső alatt domborodó mellekre. Én is megtenném, ha a helyükben lettem volna vagy ha ezért jöttem volna ide, de mivel nem... inkább elszakítottam róla a tekintemet és csak aztán néztem rá ismét, mikor már tisztes távolságba került tőlem és a konyhapult mögött matatott. Őszintén, hevesebb fogadtatásra számítottam, mintha meg sem lepte volna, hogy hajnali háromkor a lakásán csövezek. Vagy lehet, hogy számára ez az átlagos, különféle személyek ki-be járkálnak lehetetlen időpontokban az otthonába? Nyilván, ennyire még nem ismertem... az, hogy megjártuk néhányszor együtt a hadak útját nem jelentette, hogy bármit tudtam róla.
- Kösz, megvagyok. - Ő nagy eséllyel kettőnknek is elég piát töltött magába az este során és amellett, hogy megfogadtam, soha többé nem viszek be tudatmódosítót a szervezetembe a közelében, bár hetek teltek el még mindig nyögtem a múltkori partim utóhatásait, jó ideig kerülni akartam a másnapokat, mert még a farkasom is rohadtul dühös volt rám a szétcsapás miatt.Fülemben visszhangoztak saját védekező képességére utaló szavai, amelyekkel olyan stílust ütött meg, amit eddig nem és összevont szemöldökkel, teljes testtel felé fordultam.
- Mit szólnál, ha azt mondanám, hogy csak forgolódtam az ágyamban és beszélgetni támadt kedvem? - Költői kérdés volt, ilyen formában én sem hittem volna el, ha ő indított volna egy hasonlóval, de végülis a lényeg ez volt, csak megzavart, hogy ennyire kurvára nem érdekli a jelenlétem. Azt hittem kicsit többet kapok a lemondó sóhajon és lerázós szövegen kívül és szinte éreztem, ahogy fizikailag is birizgálni kezdett a közönye. Sokkal jobban tetszett volna, ha vergődni kezd, kiabálni vagy ha ismét belém állít egy törött whiskey-s üveget, mert akkor legalább tapasztaltam volna, hogy észrevett, ám ennek hiányában mintha visszacsöppentem volna gimi elsőbe, ahol a kiszemelt lány a létezésemről sem tudott. - Ünnepeltél valamit vagy csak egy átlagos péntek este? - Esküszöm zavarba jöttem, azt is elfelejtettem, hogy első körben belé akartam kötni, hogy onnan majd szebb, a személyemhez képest normálisabb hangvételű vizekre evezzek, de ez az intermezzo rendesen közbeszólt.

Az egy dolog, hogy én nem ünneplem a születésnapomat, de olybá tűnik, hogy van olyan, aki igen. Sarah valahogy az eszében tartotta a számomra jelentéktelen dátumot – sosem ünnepeltem, már gyerekkoromban sem köszöntött fel az anyám -, és teljesen átlagos módon hívott el a szokásos, péntek délutáni-koraesti edzésünk után. Mint a barátnők – és ettől a gondolattól meg is szakad egy kicsit a szívem minden alkalommal. Nem sokakat tűrök meg magam mellett, és azoknak a személyeknek a száma még kevesebb, akiket kedvelek is, de Walker pont azok közé tartozik, akiket egy másik életben akár testvéremként is szeretnék. Nekünk azonban más adatott.
Csak úgy voltam hajlandó vele tartani, ha nem az unalmas, zsaru szerkóinkban megyünk, bakancsban meg farmerben, hanem valami szexiben. Úgyhogy az edzés után jó másfél órával ismételten találkoztunk a megbeszélt bár előtt. Az idő meg elrepül, miközben dumálunk, dartsozunk, biliárdozunk. És iszogatunk – én a magam részéről többet, mint kellene, de az utóbbi napok és hetek történéseire és intenzitására fogom. Nem aprózom el, hovatovább minden meghívást elfogadok, és a végén már többen ordítják, hogy szülinapos ül a pultnál, meg a happy birthdayt éneklik vadidegenek zárás előtt, az utolsó feleseket lehúzva.
A bár előtt megvárom Sarahval a taxit, amit a csapos hívott fel, mert ezen a ponton már annyira megbízhatatlan az érzékelésem, hogy szerintem a saját számomat is csak nagy nehézségek árán tudnám bepötyögni bármilyen készülékbe – így nem is baj, hogy megadtam a számom azoknak, akik kérték, mert szerintem elgépeltem úgyis. Amikor megérkezik a másik nő fuvara, még behajolok, miután bemászott az ülésre, ő meg a lelkemre köti, hogy fogjak én is egy taxit és húzzak haza, megígérem neki, hogy így teszek, csak ezután suhan el a sárga kocsi.
Én meg gyalog indulok meg, mert ki kell tisztulnia a fejemnek.
És ez volt a legnagyobb hiba, amit elkövethettem, ugyanis pár sarokkal arrébb nem tudom nem figyelmen kívül hagyni a klubból kitörő zenét, ahogyan az emberek sóhajaival és a neonfényekkel vegyül, az orromban drogok, alkohol és veríték szagának elegye robban, miközben valami megmozdul bennem. Valami, ami a vadászat izgalmára emlékeztet, valami, ami arra hivatott, hogy még jobban el akarjam bódítani az elmémet. Az emberek alkotta húsmasszába olvadok, eggyé lényegülök velük, a farkasom úgy törleszkedik, mintha ez az illuminált csőcselék a falkája lenne, de jól esik neki a részévé válni valaminek. Hasonlóképpen teszek: a testeknek simulok, hagyom, hogy az enyémet közel húzzák, de nem eléggé, minden izmomban megfeszülök – akkor is, amikor a női mosdóban szegezem a falnak a férfit a torkánál megragadva. Ebben egyelőre nincs semmiféle agresszió, csak kiélni való vágy, miként a csipke alatt feszülő melleimre simítja egyik tenyerét, a másikat meg a fenekemre. Csak akkor szakadok ki az öleléséből, amikor meg akar csókolni és megingatom a fejemet, jelezve, hogy ez nem pálya.
Búcsúzóul még lehúzok egy shotot, és csak azután indulok haza.
Nem tudom, hogy a korábbi napok és hetek miatt van-, vagy mert tényleg elfáradtam a munka, meg az órák óta tartó, nagylángon égéstől és pörgéstől, vagy szimplán azért, mert nagyon rondán berúgtam, de alig érzem az illatát. Először tényleg azt hiszem, hogy még a bőrdzseki anyagából szivárog Jake esszenciája, amit ezer közül is felismernék, és csak az után, hogy a kulccsal a zárja körül keringve csak sikerül betalálnom és benyitnom a lakásba, egy szívdobbanás alatt megértem, hogy honnan is jött egészen pontosan az illat.
- Ezt nem hiszem el – mordulok, a szemeimet forgatva, amikor meglátom, és a tompaságom okán nem vagyok annyira meglepett, mint kellene, mint elvárt lenne. – Minek szépítsem. Megadtam a módját – válaszolok, és még el is mosolyodok, miközben leveszem a magas sarkú csizmát és előveszem a kabátom zsebéből a cigimet, ugyanis az első utam a konyhába-, egy pohár vízért-, a második meg az erkélyre vezetne, hogy rágyújtsak, ha nem állítana meg benne a mondandójával.
Elmosolyodok. Őszintén.
- Köszönöm, hogy aggódsz értem – semmi gúnyosság nincs a hangomban -, de szerintem megoldanám, ha belém kötnének – úgy is, hogy jelenleg éppen nincs nálam se fegyver, se kés, de még egy nyomorult paprika spray se, sem semmi. – Nem voltam kint sokat, nem fáztam – fűzöm hozzá, mintha amúgy tényleg érdekelné. – Kérsz valamit? Vannak borok, meg rum – kubai -, meg whisky – sorolom, míg én egy nagy, fél literes pohárba töltök ki vizet magamnak. – Mit is mondtál, miért vagy itt? – nézek rá a szemem sarkából hunyorítva, és, ha nem is jött velem a csaphoz, a lakás egybenyitottsága lévén innen is rálátok és ő rám.

Bőven benne voltunk az éjszakában, amikor a nő lakása felé vettem az irányt. A képviselős, egészen simán megoldott ügyünket viszonylag gyorsan követte egy másik, amiben nem sikerült tartani a nagyobb bökkenő nélküli megúszást, olyannyira külön nyelvet beszéltünk, hogy még engem is meglepett, mennyire képtelenek voltunk együtt dolgozni és egy követ fújni; meg is lett a böjtje, elvesztettünk egy kiskatonát, akinek az élete végének okairól természetesen nekem kellett számot és magyarázatot adnom és istenes lebaszást kaptam érte. Az összes akcióval járó járulékos veszteséget is az én nyakamba varrták eltussolásra, szóval nem voltam túl boldog, hogy hajnal fél háromra végeztem, mert bár hagyhattam volna az utóját holnapra, rohadtul zavart és minél hamarabb ki szerettem volna kiküszöbölni a csorbát. Ebben a félig fáradt, félig felfokozott állapotban ejtettem meg a népszerűségi indexemet aligha növelő telefonhívást kiderítve, pontosan hol is lakik Leta: ha én nem alszom, hát ő se tegye, főleg, hogy velős része volt a dolgok elromlásában és még tartoztam neki egy viszonzással a múltkori, az otthonomban invitálás nélkül megjelenő akciójáért is. Ugyan mikor lenne jobb feltörni egy zárat, mint az éjjel kellős közepén?
Nem finomkodtam vagy ügyeltem arra, hogy halk legyek, belépve a bejáraton sötét és halálos csend fogadott és mivel még lélegzetvételeket sem hallottam, muszáj volt megállapítanom, hogy a nő nem tartózkodott az ingatlanban. Jellemző, még úgy is sikerül kibasznia velem, hogy nincs a környéken! Megfogadtam, hogy jóindulattal fogok közelíteni felé, nem fogom rárúgni az ajtót, főleg azért, mert a kis kiszámíthatatlanságra apelláló játékunkban ismételten a közeledési kör következett. Egészen addig terveztem egyszer szépen, máskor otrombán viselkedni vele, míg végleg elege nem lesz, rést ütök a pajzson és kikészül, mert onnan fogom biztosan, megkérdőjelezhetetlenül tudni, hogy hatással vagyok rá és a kezemben tartom a történések folyamatát, amelynek vége a krimiregénykebe is beillő mentális és fizikális haláltusa lesz. A probléma csupán annyi, hogy rengeteg erőfeszítésembe került az állandó tervezgetés, észnél levés, éles váltás, mert magam sem tudtam, mi jön belőlem és mi a szerep része. Távol léve a nőtől mindig okosabb voltam, kívülről láttam a helyzetet, könnyedén ugrottam fejest a vele való interakciókba az "ide nekem az oroszlánt felkiáltással", hogy a végén szinte kivétel nélkül kicsit még jobban és jobban belepusztulva kászálódjak ki a nő vonzáskörnyezetéből. Hiába esett annyira jól az elmúlt egy hét tőle távol, mintha egy tengerparti nyaraláson leledzettem volna, mégis, hajnali háromkor a lakása kellős közepén ácsorogtam, mert nem hagyott nyugodni a gondolat, hogy most azonnal beszélnem kell vele... ennyire fejben nehéz feladattal eddig még nem volt dolgom és a legborzasztóbb az volt, hogy élveztem és riasztott egyszerre, amit elő tudott csalogatni belőlem.
Felkapcsoltam a lámpát, hogy körbenézzek, a vaksötétet jótékony félhomály váltotta fel. Csinos kis placc volt, kicsit kaotikusabbra és rendezetlenebbre számítottam a tulajdonosából kiindulva, de a részletek feltérképezését kihagytam, mivel nem tartózkodott itt, akit kerestem és zaklató még nem vagyok. A hazafelé indulás mellett döntöttem, csakhogy az ajtó felé fordulva a lépcsőházból hangokat hallottam és rögtön mosolyra is húzódott a szám; beteges, már ennyiből megismertem, hogy ő közeledik. Ezt maradásra ösztökélő jelként fogtam fel, ráérős léptekkel a kanapéhoz sétáltam és levetettem rá magam, lábamat a dohányzóasztalra pakolva helyezkedtem el kényelmesen. Arra mondjuk nem számítottam, hogy milyen állapotban fogom megpillantani, alig bírtam visszafogni a feltörni kívánkozó meglepődöttséget, mikor kinyitotta az ajtót és találkozott a tekintetünk.
- Látom jó volt a buli. - Kísértetiesen hasonló volt a szituáció ahhoz, amikor ő tört rám, de kettőnk közül most ő volt szétcsapva és szólhattam be neki a dajdajozásra utaló szimptómák miatt. Nem bírtam tovább, rövid nevetés tört elő belőlem, miközben hátradőltem a kanapén. - Kicsit azért még hideg van az ilyen szerelésekhez. Arról nem beszélve, hogy lehetnél óvatosabb... ki tudja, milyen alakok járkálnak az utcán az éjszaka közepén. - Megvontam a vállamat és muszáj volt szemérmetlenül végigmérnem, egészen egyszerűen figyelemért könyörgött a kihívó, minden normális férfi fantáziáját beindító kinézete. Tök jó, hogy elhatározással és koncepciókkal érkeztél, Jake, de ez a nő ehhez most biztos nem lesz a megfelelő állapotban!