+16 Megszűnt a külvilág, csak ő létezett. Mi ketten. Ha néhány héttel, de akár nappal ezelőtt valaki azt mondta volna nekem, hogy ez a nő ilyen mértékben az ujjai köré fog csavarni, pofán röhögöm, sőt, talán a fogait is kiütöm a helyükről, annyira ágálltam volna egyáltalán az esély gondolatának is. Pedig már a múltkori alkalom is intő jel lehetett volna, ám akkor még be tudtam magyarázni, hogy csak szexről és sunyi, számító információszerzési technikáról van szó, amit képes vagyok irányítani, moderálni, megfelelően használni. Tévedtem, de mekkorát, ekkora bakot életemben nem lőttem még! Ugyanúgy elolvadtam Leta ölelésében, mint ő az enyémben, nem volt ebben semmi tudatosság, semmi terv vagy megrendezett cselekvés és bár biztosan hozzátett az élvezetek mámora a homályos kogníciókhoz, tudtam, hogy ebből hatalmas baj lesz. Hogy miután végeztünk nem akarok felpattanni és mondvacsinált indokkal lelépni, hanem - vele ellentétben - maradni fogok. Hogy valószínűleg újra és újra el fogom kérni a testét, de nem fogom ennyivel beérni, rá, a történetére, gondolataira is szomjazom; most, benne fürdőzve is csupán az érdekelt, hogy neki jó legyen és épüljön a sejtjei közé, hogy én taszítottam őt a lehető legszebb értelemben kifacsaró állapot kellős közepébe. Ahogy ő tette velem ugyanezt.
Karmolásai nyomán ugyan felszisszentem, mégis egy vigyorral az arcomon csak tovább korbácsolta a vágyamat, hogy mintegy billogot sütve rám húzott magára. Minden egyes csókja után nehezebben vettem a levegőt, szorító forrósága teljesen megbabonázott, nem hittem volna, hogy valaha másik dimenzióban fogom érezni magam bármilyen nő nedvességétől. Mintha fizikai valónkat egymásnak teremtették volna, tökéletesen illeszkedtünk, vágyam manifesztációja lökésenként vált szinte már lehetetlen módon egyre merevebbé, a kielégülés a nyakamban lihegett, mert hiába szerettem volna elnyújtani, akár egy örökkévalóságig mártózni benne, az intenzitás nem hagyott lassulni és pihenni. Kezeimet a hátára simítottam és tartottam, hogy mikor az oldalamra gördültem ő is ugyanezt tehesse, combját az enyémre húzva képtelenség lett volna mélyebbre merülnöm benne, hajába túrtam és a nyakába csókoltam, így gyorsítottam a tempómon. Nem bírtam magammal, a kezdeti gyengédseghez képest állatias erővel haladtam egyre közelebb a beteljesüléshez, melleit masszíroztam, derekán húztam végig a kezem, majd a fenekébe markoltam. A nevem belőle feltörő, kéjjel vegyült suttogása elvette az eszemet, az érzékeimben szikrák pattogtak, ám egy csók után az alsó ajkát megszívva, kinyitva a szememet tökéletesen láttam a párás köddel vegyült, zöld tekintetét. Ilyet rajzolni sem lehetne, világított a szoba sötétjében, szirénhez hasonlatos gazdája megbabonázó tulajdonaként.
- Csodás vagy. - Bukott ki belőlem az orcájára lehelve a szavakat, annak ellenére, hogy ágyban soha nem dicsértem nőt. Az túl személyes. Ugyanakkor  igazán sejthette, mit vált ki belőlem, hogy ez számomra is valami más, szóval lényegében mindegy volt. Hangom búgása és testem reakciói, az izmaim feszülése, a libabőrözésem, ujjaim erősödő szorítása jelezhette neki, hogy a végét járom, ám csak akkor engedtem a mentális kaput elemi erővel döngető beteljesülésnek, ha összehúzódásait, lüktetését tapasztaltam magam körül, élvezetének sóhajait, esetleg hangját hallom és úgy kapaszkodik belém, mintha muszáj volna, nehogy tényleg belepusztuljon a gyönyörbe.

+16 Csak és kizárólag rá fókuszálok, nem csak a tekintetemmel követem le minden egyes mozdulatát, figyelem mimikáit, vájom kékjeibe a pillantásomat, hanem minden kibaszott receptorommal érezni akarom, az összes létező idegvégződésben. És, bár a megváltás nem azonnal érkezik meg, amikor rám hajol, akkor is úgy simulok hozzá, mintha ez elég lenne. De nem elég, sosem lesz az, mert mindig csak újra, és újra akarom majd, többet és még többet, telhetetlenül, vad akarással, feltételek nélküli birtoklással, közel és még közelebb, ha ez egyáltalán lehetséges. A szívem majd’ áttöri a bordáimat, úgy kalapál, mint egy kalapács, mintha ki akarna a helyéről, alig kapok levegőt, talán el is felejtek venni egy hosszúnak tűnő percig, míg próbálom magamhoz édesgetni, hívni, megtörni a makacs ellenállást, ahogy alatta feszülök meg egész testemben a kéjtől, de megtörhetetlennek bizonyul. Bármennyire is mocorgok alatta, altatom éber, mindenre kiterjedő figyelmét, terelem a megfelelő irányba, erőmet is bevetve, de esélyem sincs ellene. Fülébe suttogott szavaim-, már-már követelésem sem bírja mozdulásra, hiába látom rajta, hogy mennyi erőfeszítésbe kerül neki, hogy ellenálljon a hívogató búgásomnak, mely a hallójárataiba kúszik, mint a füst, hogy ott terjengjen tovább, rábírva, hogy engedjen a csábításnak. Nem könnyítem meg a dolgát, eszem ágában sincs, és, bár kérethettem és kellethettem volna magam tovább, ha akarom – de nem akarom -, azonban a vágy sürgetőbb kiélést követel, az ő arca meg, mint egy szépen metszett szoboré; kérlelhetetlen, masszív tartás rajzolódik vonásaiba, már-már rezzenéstelen. Olyan elemi erővel munkálkodik bennem a kéj, hogy ajkaim elnyílnak, és egy sóhaj utózöngéjeként kicsúszik köztük a kérés. Kérlek. Kérlekkérlekkérlek – még sokáig visszhangzik a fülemben a szó, amit még egyetlen istenhez sem intéztem soha.
Szinte az ajkairól lopom el a kimondott szavait és a levegőt, amikor behatol, belefeszülök a pillanatba, a karjaiba, a testének, a vállába kapaszkodok, mintha az leállítaná a szédülést, amibe az élmény taszít. Testünk forrósága egybeolvad, ahogy tökéletesen kitölt, én pedig a létező minden módon fonódok köré. Lábaim a derekára kulcsolódnak, húzom magamhoz, de hagyok neki elég mozgásteret, hátára, lapockájára simul tenyerem, körmeimmel akarva-akaratlan nyomokat vájok a bőrébe, szántom végig, újra és újra, amik, mintegy billogként hivatottak jelezni, hogy kihez, mihez tartozik a férfi. Nem fogom vissza magam, felveszem a tempós ritmust, amit diktál, néha még akkor sem lassítanék egy pillanatra sem, amikor ő igen, de akaratába simulok az elnyújtott élvezet oltárán. Csókjaim szájára, nyakára, kulcscsontjára, ahol érem, mellkasára hullnak, kóstolgatom, mindenhol otthagyom a nyomaimat, nyelvem hegyével torkát nyalom végig, kánkánt járva ütőerén, veszett róka módjára törleszkedek ölelésébe, miként ujjai a hajamba vesznek, nem ellenkezek, ha hátrafeszíti fejemet.
Ajkaimra égett nevét mantraként használom. Forrón lüktető, nedves, csatakos vad akarásként csavarodok köré, mintha én már nem is birtokolnám a testemet, nem egészen, már csak az az érzés vagyok, ami lerohan, elsöpör, amiben darabokra hullok, borzongás fut végig egész lényemen, nyögéseim az övéivel keveredve vernek tompa visszhangot, hogy aztán a tüdőmben rekedjen, amikor megemelem csípőmet, hogy még mélyebben fogadhassam, ha ez egyáltalán lehetséges.

+16 Minden külön töltött másodperc maga volt a szenvedés, annyira eggyé akartam vele olvadni, hogy ölni is képes lettem volna érte. Amellett, hogy megrészegített, meg is rémített a felismerés, hogy nő még nem volt rám ilyen hatással; jól elvoltam velük és kielégítették a  vágyaimat, legalábbis eddig azt hittem, de most egy teljesen más dimenzióba lépve keringtem olyannyira céltalanul, hogy már a válaszok sem érdekeltek, minden mindegy volt, talán azt is szó nélkül tűrtem volna, ha a párnája alól előhúzza az egyik szeretett kését és megpróbál torkon szúrni vele, hogy aztán a  temetésemen mindenki hülyére röhöghesse magát a halálom körülményein. Azt ugyan már most éreztem, hogy abból, amibe most belegyalogoltam - vagy épp többes számban - rohadt nehéz lesz kikecmeregni, konkrétan megelevenedett előttem a kép, hogy a tartózkodásomat elősegítő szálak egyesével veszítenek masszívitásukból és pattannak el szépen sorban, egyre kevésbé tartva a racionalitás talaján. Ha ő is képes magát ennyire átadni a közöttünk lévő vonzódás és taszítás groteszk egyvelegének, miért is lenne annyira borzasztó? Miért ne adhatnék neki egy esélyt, hogy megismerjem? És hogy lehetek annyira barom, hogy ennek a lehetősége egyáltalán megfordul a fejemben? Csak magammal baszok ki, ha beengedem és színesben akarom látni a világát; de ha úgyis záros határidőn vége lesz, mert vége kell, hogy legyen, addig miért ne tehetnénk többé, jobbá, minőségibbé? Mint amikor halálos betegségről kapunk diagnózist... pontosan látjuk az zárórát és a hátralévő időben minden beleadunk, hogy elmondhassuk, éltünk és semmit sem hagytunk lógni a levegőben.
Nyöszörgése zene volt a füleimnek, izmai szinte elviselhetetlenül feszültek a vágytól, csókjai sem könnyítették meg a helyzetemet, nyelve, szája incselkedése, bőrömet karmoló körmei majdnem elérték, hogy megtörjek, erőnek erejével kellett tartanom magam. Megígértem neki, hogy megbüntetem és most aztán tapasztalhatta, hogy én nem csinálok segget a számból, ha belepusztulok sem adom meg, amire vágyik, csak ha meghallom a megváltást jelentő szavakat. Hiába dörgölődzött a számba harapva utasítottam el közeledését, a szemeimet is alig bírtam kinyitni, csak azért vájtam mégis tekintetemet az övébe, mert a csukott szemhéjaimat sütötte a szuggerációja. Leheletébe csavarodott halk kérése nyomán haját simítottam, majd tarkójára csúszott a kezem és belemarkoltam a vörös szálakba, homlokomat az övének támasztva, tekintetét bámulva engedtem testem feszítésén.
- Jó kislány. - Suttogtam a szájára és a következő pillanatban a testébe merültem, lassan és teljesen kitöltve egy mélyről feltörő sóhaj kíséretében. Beleszédültem az engem megszálló intenzív kavalkádba, lehunyva a szemeimet kértem tőle újabb csókot és kezeimmel kényszerítettem, hogy mindkét lábát körém fonja, hogy még mélyebbre bújhassak benne. Forró nedvessége a drogtól is jobban pörgetett, főleg, hogy ő maga jelezte; az enyém és senki másé. Nyaka bőrét, vállát karcolták fogaim, mozdulataim a gyötrő lassúság után tempósabbá váltak, testét markolva, finoman melleibe harapva adtam át magam az ösztönös cselekedetnek. Alig bírtam betelni vele, még többet akartam, meg sem kíséreltem visszafogni jóleső, felszabadító, morgásra hasonlító nyögéseimet; csókoltam, ahol értem, feneke alá nyúlva értem el, hogy egy tollpihe se férhessen köznék, bőrének érintése égetett, szívverésem az övé ritmusát vette fel, a halántékomon doboló ér eksztatikus dobolása az ő hangján kívül kizárt minden külső zajt, ami nem is volt baj, mert csak az ő élvezetét akartam hallani.

+16 Az esés olyan, mintha méterekről történt volna a puha becsapódás, és a hirtelen hűvös matéria-, az érintése, ellentartása nyomán libabőrös leszek. Szédítő, extatikus állapotban nyúlok el, nem is koncentrálok rendszertelen lélegzetvételeimre, a szívem úgy verdes a mellkasomban, mint egy csapkodó szárnyú rabmadár, csak egy pillanatra hunyom le a szemem, miközben nagy levegőt veszek, mert tényleg szédülök, aztán újra a fölém magasodó férfire nézek, aki nem hagyja ennyiben a dolgot. Nem. Forró lüktetésembe furakszik egy gazember mosolyával a képén, combomra ejtett csókjai pedig csak olajként fröccsentek a tűzre, olyan érzés, mintha tényleg sisteregne a bőröm ajkai alatt. Nem tudom levenni róla a szememet, annak ellenére sem, hogy, ha eddig éber is voltam, mostanra már csak rá éleződnek ki az érzékszerveim, beszűkült látóteremnek ő alkotja a középpontját, ő tölti ki a levegőt, amit belélegzek és az agyam minden, apró szegmensét.
Egészen idáig nem hittem ebben az egészben, mert soha nem éreztem még hasonlót, hogy ennyire vágyjak valakinek a közelségére, és hazudhatok magamnak, mondhatom, hogy csak a szex miatt, mert minden más voltaképpen csak egy szartenger, ami éppen csak nem hullámzik, és bármennyire is hasonlóak vagyok, annyira különbözőek is; mint a tűz meg a víz. Alapvetően nem gondolnám, hogy ennek az egésznek van jövője, nem is ismerjük egymást igazán, és nem tudom, hogy bármelyikünk is alkalmas-e valami olyasmire, amiről a farkasok ódákat zengnek. Viszont nem szeretnék örök vágyódásban és kételyek között élni, és nem azért akarom ismerni élete minden egyes apró, sötét vagy világos, színes mozaikdarabkáját, hogy kihasználjam és felhasználhassam ellene egy ponton. Magam sem tudom, hogy az alkohol, az eufória, vagy a férfi közelsége játszadozik-e az agyammal és ez által a gondolataimmal.
Nyelek egyet, kiszáradt ajkaimat nedvesítem, miközben leplezetlenül és pofátlanul nézem, miként megszabadul a feleslegessé vált ruhadaraboktól, és mérem végig. Ahol hozzám ér, izmaim úgy rándulnak össze, mintha elektromos kisülés érte volna őket, arcomat a kezébe fordítom, ha hagyja, és csak akkor emelem fel a fejemet, amikor a csók elébe megyek, ízlelve, harapdálva, szívogatva ajkát, és csak akkor állok meg egy szívdobbanás erejéig, amikor éppen csak hozzá ér felajzott merevségével a nedvesen duzzadó kisajkaimhoz. Bensőm jólesően liftezik egyet, a tüdőmben reked a levegő, reflexszerűen csúszok lejjebb, emelem csípőmet, de ellenáll és ellen tart. Frusztráltan fújom ki a levegőt, amikor eltávolodunk egymástól.
Sokatmondóan biccentek egy pillanatnyi visszaemlékezés után, és szavai csak megerősítenek abban, amire gondolok.
- Akarom, Jake – suttogom a fülébe, amikor közel hajol hozzám, fülébe harapva, testemet az övének préselem, nyomom, amennyire csak hagyja, fogaim nyaka vékony bőrén szántanak végig, körmeim pedig a hátán, egyik kezemmel a vállába marok a másikkal a fenekébe, de nem tudom kijátszani. És azt is tudom, hogy nem lesz elég Jake-nek, hogy akarom, kívánom, vágyok rá, hangozzak bármennyire is kéjesen, csábítsa bármennyire is a hangom, nem fog engedni, tudom jól.
- Kérlek – egészen közel hajolok hozzá, zöldjeimet kékjeibe vájom, ajkam az állát súrolja, aztán a száját, ahogy a szavakat a bőrére suttogom. – Kérlek – nem szokásom könyörögni, máskor, másnak, más esetben nem is tenném. Soha. De neki zenghet az elsuttogott szó a lélegzeteink között.

+16 Tetőtől talpig elöntött az elégedettség hallva két apró szót: neked igen. Az előbb megélt áldozat-szerepből rohamos gyorsasággal kilépve legyőzhetetlennek éreztem magam, elképedtem, milyen hatással van rám ez a nő, hiszen ha olyat mondott, ami nem tetszett és borsózott tőle a hátam a pokol bugyrában, megsemmisülve, elpusztítva hevertem a semmiben, míg ha dicsért és ilyen vagy olyan módon, de kifejezte, hogy hatással vagyok rá, akár a fellegekben is képes lettem volna lebegni. A bűvkörébe vonzott és nem eresztett, egy bizonyos pontos túl pedig már nem is akartam kikerülni a vonzásából, felőlem a világ is a feje tetejére állhatott volna, míg én vele összeolvadhatva maradhatok. Beteges játszma volt ez, mint egy hullámvasút, amin az ember kiabál izgatottságában, egy idő után mégis hányingere lesz, akkor leszáll, kipróbál egy új masinát, ami nem nyújtja azt az élvezetet, mint a rosszulléte forrása... egy ideig szemléli a távolból és aztán úgy dönt, hogy ismét nyeregbe száll, mert legyen bármilyen gyomorforgató, az adrenalinfröccs semmihez sem fogható. Az az övé, akkor mindent lehet, semmi sem tilos és én pont ugyanezt éltem meg a nő  lábai között; akármit megtehetek, ő maga mondta ki, hogy mindenható vagyok. Miért akarnék szabadulni?
Tartásommal tompítottam, amikor az ágyra zuhant, felhúzva magam diadalittas vigyorral a képemen pillantottam kipirult arcára és pár részegítő pillanat erejéig még visszabújtam az előző helyemre, érezni az izmai pulzálását. Kis nyugtot hagyva neki combjai belsejét csókolgattam, elhaló hangját hallva megcsóváltam a fejemet, csupán másodjára történt nyomatékosítása után álltam talpra és véstem be az emlékezetembe végignézve rajta a sóvárgástól vonagló testét. Felemelő látványt nyújtott, kigombolva az ingemet mély levegőt vettem, mert szinte a tüdőmben ragadt az előző adag oxigén. - Nem hinném. - Az én hangom is karcos volt, a győzelem íze mellett ugyanolyan kínszenvedés volt türtőztetni magam, mint amilyennek az ő várakozása imponált. - Szerintem te nem tanulsz ennyiből. - A ruhadarab a földön végezte, kibújtam a cipőmből és a nadrágomból is, ám közben nem engedtem el a tekintetét, egyetlen másodpercre sem akartam lemaradni a benne zajló történésekről. A ruhák szorításától megszabadulva fölé gördültem és a tarkójához nyúltam, kiengedtem a kontyba fogott haját, hadd kapaszkodhassak majd bele a vörös zuhatagba, ha eljön az ideje. Hüvelykujjamat végigfuttattam orcáján és az ajkain, szájára hajolva követeltem csókot tőle, mohót, mélyet, közben egyik lábát a csípőmre húztam, de más mozdulatot nem tettem, csupán testéhez simulva ingereltem tovább a forróságát a kezeim és nyelvem helyett már a saját túlfűtötten feszítő vágyammal. - Emlékszel, mit mondtam a Paradise-ban? - Suttogtam elválva tőle. - Hogy eljön az idő, amikor kérni fogod... - Másik kezem mellére szökött, nyakába hajolva szívtam be az illatát, ami végre kezdett megtisztulni és az enyémmel keveredni. - Kérj szépen és akkor talán elhiszem, hogy tanultál valamit. - Magabiztosan feszítettem a húrt, nagy összeget tettem volna rá, hogy ő is pontosan annyira vár a beteljesülésre, mint én.

+16 Ahogy ajkaival halad lefelé a testemen, úgy avatom be fokozatosan, lépésről-lépésre az éjszakám apró részleteibe, amik voltaképpen nem is olyan mocskosak, mint, amilyennek most hangzok, ahogy sóhajtok kezei, ujjai, ajkai alatt, ahogy vegyülnek szavaimmal. Szánt-szándékkal feszegetem a húrjait és táncolok az idegein, részben a randevú miatt, aminek szemtanúja voltam, részben a faggatózás miatt, részben, mert tetszik, és látni, érezni akarom a reakcióját. És meglep – ezt be kell ismernem, még, ha csak magamnak is. Mert az egy dolog, hogy én miképpen viseltetek iránta, még, ha ez egészen megfoghatatlan és szavakba nem is önthető, hogy teljesen idegen és új érzéseket keltett bennem, és ezek az impressziók teszik egyszerre kurva vonzóvá, és rémisztenek meg, és e kettősség miatt olyan kívánatos, hívogató, mintha a világ legjobb, legaddiktívabb drogja lenne, amibe csak újra és újra bele akarok kóstolni, belélegezni, a részemmé tenni. Még akkor is-, sőt, főleg azért, mert tudom, hogy milyen veszélyes, mégis hagyom, hogy a bőrömbe igya magát, hogy átjárja a testemet, és folyamatosan ott kattogjon az elmém egyik zugában – mint egy kibaszott időzítő, figyelmeztetve rá, hogy ne feledkezzek el a dózishoz jutni. Mindenáron. Bárhogy. Bármikor. Mert kell. Mert akarom. Mert nem akarok egyetlen percet sem elvesztegetni.
- Neked igen – a két szó között sóhajtok, mintha csak önkéntelenül is nyomatékosítani akarnám a kivételezettségét, a rendkívüliségét, és nem azért, hogy az amúgy is duzzadt egóját simogassam – nem is azt a bumpot kellene jelen pillanatban -, hanem mert tényleg ilyen képzeletbeli piedesztálra emeltem. Ha eddig nem tudta volna, most biztosan nyilvánvalóvá vált volna számára, hogy mit érzek. Amikor ezer közül választhatok, de mégsem kell egyik sem.
Már az első alkalommal, amikor játszik velem, remegnek a térdeim, minden izmom megfeszül, combom ujjbegyei alatt feszül, hevesen veszem a levegőt, szaggatottan, méhem összerándul az érintései okán. A pulzálásom nem hagy alább, nem azonnal, még akkor is ujjai köré feszülök, amikor az ő mozdulatai gyötrően lassúvá válnak, hagyja, hogy az inger, a vágy elcsituljon, mielőtt újra ostromot indítana. Ezt talán még egyszer játssza el velem, talán be sem fejezi egészen, de már alig bírok talpon maradni, úgyhogy kénytelen vagyok engedni az ágy csábító közelségének. Minden idegemben reszketek keze-, ajkai alatt, miként leereszkedek a matracra, és a szemébe nézve fogadom meg, hogy vissza fogom adni a szívességet, ha még egyszer idegen nő szagát érzem rajta, és az sem fog érdekelni, ha csak egy tánc miatt. Elnyúlok előtte, mintha csak valamiféle fúziós étel lennék, ezüst tálcán kínálva, ujjaim, körmeim az ágytakaróba marnak.
- Értem – a fejemet hátravetem az ágyon, ajánlva még egy falatot, amiből valószínűleg nem fog kérni ebben a játékban, amikor nyögéssel vegyült, rekedt hangon szólok hozzá. – Megértettem – mellkasom olyan ütemben emelkedik és süllyed, mint egy űzött vadé.

+16 Elégedetten vettem megrökönyödött pillantását, amikor megállásra kényszerítettem a kezét és még jobban tetszettek a sóhajai, vággyal átitatott nyögései, heves szívverése és csókjaim nyomán izgatott izomrángásai. A szavai már kevésbé voltak ínyemre, megerősítve gyanúmat, hogy mennyi mindent szerettek volna vele csinálni a férfiak erősebben markoltam rá a combjára, ujjaim nyomát mintegy bélyegként rásütve a bőrére. Már akkor magasabb lett a pulzusom a dühtől, mikor hazaérkezve átlépte a küszöböt és megcsapott a felajzott férfiak szaga, de fizikai közelségbe kerülve vele egyenesen irritált annak lehetősége, hogy néhány órával ezelőtt más járt ott, ahova most engem invitált. Ha szükségletkielégítésről lett volna szó, valószínűleg leszarom, ki és mikor járt benne, érintette, csókolta, viszont ez valami más volt; muszáj volt bevallanom magamnak, hogy különlegesnek bizonyult a számomra, akárhányszor meghatározott távolságon belül kerültem hozzá, bármikor hozzám ért mintha bekapcsolt volna egy mágnest, ami minden körülményt figyelmen kívül hagyva csak vonzott és vonzott, míg teljesen megzavarta az elmémet és elérte, hogy rajta kívül semmi és senki ne érdekeljen. Soha nem hittem el, hogy létezik ennyire intuitív, elemi összeköttetés, ami megfogalmazhatatlan, helytelen, romboló és szétfeszítő, mégis minden igényt, vágyat és akaratot kielégítő.
- Nekem mégis engeded. - Az indulatom elmúlt, amint beavatott a titokba, miszerint senkinek nem engedte, hogy hozzá érjenek. A fülemből szinte forró gőzként párolgott a méreg, már csak őt akartam megbüntetni, amiért hagyta, hogy mások közel kerüljenek hozzá. Tisztában voltam vele, hogy teljesen igazságtalan voltam, semmivel sem tartozott nekem, nem kértem, sőt, soha nem kérném, hogy tartózkodjon a férfitársaságtól, ahogy ő sem szabhatja meg nekem, hogy kivel töltöm a szabadidőmet, de jelenleg elviselhetetlennek tűnt a tudat, hogy másnak is megvolt a lehetősége rátapasztani a kezét, száját, bármelyik testrészét. Nem is tétováztam, hajamba markolása zöld lámpát adott, komótosan kóstoltam bele a forróságába újra és újra, nyugtázva, hogy igazat mondott, hiszen csak az ő, illatához hasonlatos édes ízét éreztem. Kínzó lassúságomat kezem munkájával egészítettem ki, a simogatás közben egy-két ujjam néha, éppen annyira csúszott bele, hogy megérezze, felvillanyozza, ám ne melegedhessen meg a jóleső hullámban, hanem többször és többet akarjon. Azt akartam, hogy teljesen engedje el magát, remegjenek a fejemet ölelő combjai, rogyjanak meg a térdei és zuhanjon az ágyra, képtelen legyen talpon maradni; így kissé gyorsabb tempóra kapcsolva faltam őt, szintén mámorban vergődve melegség járt át lüktetéseit érzékelve, de amint úgy sejtettem, hogy közeledik a végéhez, kivétel nélkül lelassítottam, szenvedtetve, frusztrálva őt, elodázva a kielégülés lehetőségét.

+16 Meglehet, hogy részben az anyám formált olyanná, amilyen ma vagyok, bármennyire is szerettem volna levetkőzni magamról az irhát, amit nagyon hamar kinőttem, vannak olyan jellemvonásaim, amik az ő sajátjai is, vagy, amiket ő táplált belém szinte az anyatejjel, amik sejtszinten az enyémekké is váltak, de a vendégszeretet, a betyárbecsület, a kalandvágy, a bátorság, a hűség mind-mind olyan dolgok, amiket a szenvedélyes, ebbe a világba túl jó apámtól örököltem. Alig ismertem, de a lelkemet is eladnám az ördögnek, ha megbizonyosodhatnék róla-, ha szembesítenének vele, hogy mennyire hasonlítok rá, legyen a hajam színe-, a mosolyom hazug csalfasága az anyámé, de a szemem – és ezáltal, csupán remélni merem, hogy a lelkem – inkább az apámé.
Ahogy én sem tudom, hogy nem csak járt már Spanyolországban, úgy neki sem kell tudnia az én családi hátteremről, sem semmi másról; csupán, amit hajlandó vagyok megosztani vele. Sem a rendőrségi aktámban, sem a maffia fiókjában megbúvó papírok között nincs számottevő információ arról, hogy ki voltam, ki vagyok, honnan jöttem, milyen utat jártam be, hogy valójában mennyi idős vagyok, hogy miket tettem meg azért, hogy itt legyek. Nada. És ez jól is van így.
Egyetértően bólintok a kijelentésére. Sokkal otthonosabban érzem magam közel a természethez, legyen szó ilyen-olyan jellegű erdőről, hegyekről, kietlennek és végtelennek tetsző pusztaságról, semmint a nagyvárosi aszfaltdzsungelben. Itt még a csillagokat sem látni éjszaka a fényszennyezés miatt. A már-már idilli gondolataim és emlékeim közül érintése ránt ki elemi erővel, és a vágy mindent elfed, felülír és érvénytelenít, ha eddig vissza is akartam volna fogni magamat, vagy képes lettem volna tartani a legalább fél lépés távolságot, akkor most is ugyanígy simulnék a karjaiba, mintha a világ legtermészetesebb dolga volna.
Kissé jobbra biccentem a fejemet, sanda mosollyal a képemen.
- Felébresztettél – dorombolom, egészen közel hajolva hozzá, az övet oldva, és, amikor a nadrág gombját bujtatnám ki apró zárából, hogy felszabadítsam, megragadja a kezemet. Megütközve nézek rá, mert nem értem ezt a reakciót, de hagyom, hogy vezessen az ütközésig. Nem tudom, mennyire sikerül a meglepettségemet palástolni, az biztos, hogy megingatom a fejem, és réssé szűkülnek szemeim, mintha csak nem hallottam volna jól a kérdést – pedig tisztán kivehető volt.
Csak egy kicsit szeretném kételyek között tartani, hogy érezze, hogy nem vagyok az övé – még nem, nem egészen. Makacs hallgatásba süppedek, tartom a szemkontaktust, nem erősítem-, vagy cáfolom meg a kérdést, néma vagyok, mint az óceán mélye, hagyom, hogy ránehezedjen a nyomás súlya, annak ellenére is, hogy még csak egy ártalmatlan, semmitmondó, jelentéktelen csók sem csattant el, miközben ő romantikusan randevúzgatott Rubiával. Talán ezért akarom büntetni a mélységes-mély hallgatásommal. Un poquito.
- Szerették volna – felelem őszintén, amikor ajkai megindulnak lefelé a testemen. – Nagyon is szerettek volna kielégíteni – sóhaj szökik ki ajkaim résén, direkt ingerlem, ahogy fogai a combom puha bőrét karistolják. – De én nem engedtem – suttogom el az igazat, csakis a színtiszta igazat vallva a hálószoba csendjébe, heves szívverésem ütemére; ahogy az ajkaim ízén a makulátlan érintetlenséget érezte, úgy a szemérmemen sem fogja az idegen – vagy idegenek - szaga szúrni a kényes orrát. Nem állítom, hogy rendes, tisztességes, vagy, ne adja ég, decens nőként viselkedtem a buliban, mert hazugság volna, de a szeplőtlenségemet még egy szent is megirigyelné.
A hajába túrok, miközben a mellkasom hullámzik a vágytól.
- Nem említetted, hogy nem szeretnéd, ha más rám tenné a kezét – nem gondoltam, hogy ilyen mértékben zavarni fogja, mert úgy tűnt, hogy éppúgy, mint a klubban a férfiak-, ő is csak ki szerette volna használni a kínálkozó alkalmat legutóbb. Miért is töprengtem volna azon, hogy zavarja-e? Ugyan, kérem! Meg sem fordult a fejemben.
Kihívón mosolygok rá.
- Észben tartom – suttogom vágytól karcos hangon.

+16 - A spanyol vendégszeretet... tapasztaltam. - Nem csupán arra értettem, hogy végülis az ő territóriumában tényleg tartózkodott az éles tárgyak belém szúrásától és saját magához, a legtöbbször mutatott személyiségjegyeihez képes valóban visszafogottabb volt, hanem arra, hogy néhány évet én is lehúztam Spanyolországban a családom hobbi szinten űzött költözködési mániájából kifolyólag. Persze, ő ezt nem tudta; vagyis tudhatta, de nem gondoltam, hogy vette a fáradtságot és lenyomozta az életem publikus, a maffia által is ismert történetét. Igazából, számomra is sötét foltot jelentett ő, mert én hiába kérdeztem és kutattam utána, egy szellemnek tűnt, épp ezért erősödött meg bennem még inkább az igény, hogy közel kerülve hozzá kicsikarjak belőle valamit.... mert olyan nincs, hogy én nem kapom meg, amit akarok, nem áll rendelkezésemre információ és csupán annyit látok, amit a másik láttatni szeretne. Minden egyes megmozdulásával, tudatos vagy tudattalan cselekedetével, szavával táplálta bennem a vadászösztönt, literszámra öntötte az olajat a tűzre, csakhogy úgy tűnt, hogy a legyőzésére irányuló vadászösztön elválaszthatatlan volt az összes létező fizikai és mentális síkra kiterjedő megkaparintásának igényétől. Szóval akkor ki ural kit? - Egy kabinban? Lehet jobban illene a vadságodhoz. - Semmilyen helyszín nem változtatott volna azon, hogy a legyőzöttség érzésének nyomásával a vállaimon jelenleg bárhova követtem volna őt, mert most ez tűnt természetesnek. Ismételten az új napra virradás megváltó lehetőségével kecsegtettem magam, ami eltörölheti az éjszaka sötétjében történteket, ám hányszor lehet még ezt eljátszani anélkül, hogy valós, megkövesedett, kikerülhetetlen következményei legyenek? Túlságosan vékony mezsgyén táncoltam, amit közel sem élveztem, mégis szüntelen tettem egy-egy lépést előre, megkockáztatva a mélységbe zuhanást.
De a nyakába hajolva, ahogy a kezeimet irányította a testén, az aggályok megszűntek létezni. Vártam, hogy szóljon, hogy biztosítson a felől, hogy nem értek hozzá, nem egyezett bele semmibe, nem olvadt össze velük úgy, mint ahogy velem múltkor. Jogtalan volt a birtoklásra irányuló törekvésem, viszont az ösztönlény mérges lett, bosszút akart állni, megmutatni, bebizonyítani neki, hogy mennyivel jobban jár, ha hozzá tartozik. - Milyen sietősek lettünk... az előbb még pihenni szerettél volna. - Pimasz vigyor ült ki az arcomra, mikor felém fordult. Ha teste enyémnek simulása nem lett volna elég, az övemmel való matatása elindította a véráramlást az alsó fertályamban, az izgalmamnak kezdett látható és tapintható jele lenni, ennek ellenére amint kioldotta az övet megfogtam a kezét és apró lépésenként hátrálni kezdtem vele, egészen addig, míg a vádlija nekiütközött az ágy szélének. - Nem elégítették ki a vágyaidat rendesen? - Némi rosszallással suttogtam a kérdésemet az ajkaira, közel ahhoz, hogy megpróbálhasson utánuk kapni, de elég távol, hogy elhúzódhassak az esetleges csókja elől. Karjait a feje teteje felé kényszerítettem, hogy a következő mozdulattal megszabadíthassam a pólójától, majd lehajolva a kulcscsontjai találkozásához, a szegycsontjára, a két mellére és egyre lejjebb haladva a hasára adjak csókokat, miközben az ujjaim a nadrágja derekát is elkezdték lefelé sodorni. - Hozzád se kellene nyúljak. - Morogtam a csípője vonalánál járva, térdre ereszkedve előtte. Lehúzva róla a nadrágot becsiccsentéshez hasonló állapot kezdett úrrá lenni rajtam a hormonjai rakoncátlan, hívogató táncától, fogaim a combjai belsejét karcolták és hosszú, elnyújtott másodpercek után vándoroltak ajkaim megízlelni őt a lábai között. - De inkább megkínozlak, hogy legközelebb eszedbe se jusson másokra nézni. - Pillantottam fel rá.

Valószínűleg ezért is csábít ennyire, mert magában hordozza a veszélyt, olyan ez az egész, elbaszott szituáció, mint egy visszaszámlálás, a detonáció előtt, itt ülünk, egy színültig puskaporral telt hordón, és én, ahelyett, hogy menekülnék, mélyen magamba akarom szippantani a robbanás előtti, tiszta esszenciát. Ezen a ponton már kár rágódni a jövő bizonytalanságán, hiábavaló kifogásokat keresgélni, válaszokat a feltett-, és fel nem tett kérdésekre, inkább fejjel előre megyek arra, amerre a természetes ösztönök hajtanak. Akkor is, ha nem tűnik feltétlenül és tisztán helyesnek, még, ha a félelem bénítaná is a testemet, nem hagyom magam lenyomni ilyen alantas érzések által, inkább belenevetek a veszély képébe, újabb táncra hívva Jake-et. Nem tudom-, és nem is akarom megtagadni a természetemet, a nőstényfarkas pedig veszett tempót diktál a mellkasomban, felajzott én pedig, már-már kéz a kézben menetelek vele, amerre az utat mutatja, annak dacára is, hogy az ösvény fekete, mint az éj; ha a férfiben nem is, a farkasban vakon bízok.
Ha hatvan másodpercem maradna ebben az életben, akkor sem döntenék másképpen, semmint, hogy azt válasszam, ami – aki – élettel, tűzzel tölt fel, ahol szinte minden lélegzetet egyszerre veszünk, és egy testként mozdulunk, most épp egy irányba, nem úgy, mint máskor – jobbra és balra, fel és le, körbe-körbe, mint egy kurva körhintán. Tudom, hogy nem ínyére való a gyengédség, tőlem is távol áll, mégis úgy rebbenek közel hozzá, ajkaira, mint egy pillangó, érintésem puha, minden fenyegetéstől-, hátsószándéktól mentes – tudok én finom úrinő módjára is viselkedni, ha akarok (de általában, ugyebár, nem akarok) -, és ez sem indít be kevésbé, mintha erővel húznám magamhoz.
Vállam fölött nézek hátra rá, cinkos, sanda mosollyal, miközben átszeljük a nem túl nagy ingatlant.
- Ez csak egy lakás, a spanyolok meg köztudottan vendégszeretők – persze, még nem tartunk ott, hogy az én házam, az ő háza és fordítva, még, ha kulcsokra egyikünknek sem lenne szüksége a másikhoz, felőlem akár apró miszlikekre is szaggathat és törhet bármit, számomra nincs jelentősége. Ez a hely amúgy sem az otthonom, nem az igazi. A lámpa fényerőszabályzó kapcsolóját éppen csak feltekerem, úgy figyelem az arcát és a tekintetét, amíg mögém nem lép. – Azt hitted, hogy egy kabinban lakok az erdőben, egy tó partján? – mint valami sorozatgyilkos; a valóságtól ez sem állna távol, ugyanis majdnem azt vettem ki, de végül logikusabbnak láttam közel maradni a tűzhöz, a történések epicentrumában, a vasvázakon függő beton-, és üveg-irha között, bármennyire nem rajongtam a városokért – az ilyen nagyokért kifejezetten nem -, de nem véletlenül esett a választásom erre a városrészre. És ezért zöldek a falak, ezért a sok fa-, és természetes (vagy annak tűnő) matéria, az egy-egy kaktusz-, vagy filodendronféle itt és ott, a fotók levelekről, az őserdőkről, a hegyekről, az óceán hullámairól, a sivatag dűnéiről. Abban reménykedtem, hogy könnyebbé teszik az ittlétemet.
Egyik kezem az övére siklik, hátamat mellkasának nyomom, úgy pillantok rá szemem sarkából, amikor megszólal, és már majdnem bocsánatot kérek, amikor megérzem a farkasa birtokló-, szinte területféltő, védelmező attitűdjét és nyíltan ki is fejezi, hogy valójában mennyire nem tetszik neki, amit érez. Nem mentegetem magam és nem biztosítom felőle, hogy semmi kompromittáló nem történt, akkor sem, hogy ez így van. Nem azonnal fordulok felé, egyik kezét a mellemre vezetem, hagyok neki pár pillanatot, hogy bejárja a testemet, és csak aztán veszek száznyolcvan fokos fordulatot, hogy az övét oldjam.

Halvány mosoly húzódott az ajkaimra szavai hallatán és beleborzongtam, ahogy az ujjai a nyakamat simították, majd megnyugvást leltek a vállamon. Persze, hogy semmi sem érdekli. Én lennék a legjobban meglepve, ha az esetleges veszély belengetésére megfutamodna, viszont az tényleg megrökönyített, hogy képes volt a saját bőrét vásárra vinni az ingatag, áttekinthetetlen, bejósolhatatlan jövő érdekében. De hát, ő maga a káosz, ez az, ami ennyire vonzó benne. Hogy hiába hasonlítunk, mégis annyira különbözünk és míg én határokat szabnék, kereteket adnék és észnél lennék minden elé helyezve a kitűzött céljaimat és lefojtva az alapvetően ösztönök által vezérelt működésemet, ő látszólag kikacagja a tűzvészt, ami felénk közelített. Vártam a pillanatot, amikor olyat mond, ami nem fog tetszeni, amikor kattan az agyam és  ismét előhozza belőlem az állatot, azok a helyzetek sokkal autentikusabbnak tűntek, mint a gyengéd csók és érintések egyvelege; mi nem voltunk édesek, kedvesek és odaadóak, emiatt egy járni tanuló gyermek szintjén tengődtem, aki megtesz néhány lépést, majd a pofájával felnyalja a betont, visítani kezd, kicsit visszahúzódik és újra próbálkozik, ám ez a tevékenység mindig magában rejti a bukás lehetőségét. Hiába visszhangzott újra és újra a fülemben az önmagamra irányuló szidalmazásom, hogy csak a saját dolgomat nehezítem meg, minden figyelmeztetés során felmentettem magam: megérdemlem, hogy jól érezzem magam, hogy a megérzéseimre hallgassak és nem vagyok hülye, ettől még nem felejtem el, hogy ki vagyok és mi a dolgom, sőt. ahogy telnek a percek egyre jobban és jobban fogok emlékezni rá, mert annak a nőnek a tekintete csillog az enyémmel találkozva, akinek a megtestesült végzete leszek. Kell ennél nagyobb büntetés?
- Ez felelőtlen kijelentés volt. - Követtem őt,  sandán végigpásztázva az enteriőrt, mert ugye nem vagyok kukkoló és nem jártam be a lakást a távollétében. Annyira nehéz volt őt elképzelnem a mindennapokban, mintha misztifikáltam volna a lényét, konkrétan el sem tudtam képzelni az otthonában flangálva az alapvető, unalmas, hétköznapi emberi tevékenységek végzése közben. Valahogy az ő, viszont az én életmódomba sem illett ez bele, én legalábbis annyira elsiklottam ezek felett, hogy az förtelem; nehéz a kettős élet, túl sok bennük egyenként is a tennivaló.
Már a halóban mögé lépve karoltam át a derekát, kezem akarva-akaratlanul a póló alá, a hasára csúszott, ajkaim a halántékára siklottak. - Még mindig érzem rajtad őket. - Egyet teliben, a pulzusom megemelkedett elképzelve, hogy szétzúzom az arctalan delikvens koponyáját. A farkasomnak nem kellett több, a pillanatban, mikor úgy döntöttem beleereszkedem a helyzetbe és ki tudja, meddig és milyen minőségben, ám közelebb engedem a nőt, kicsit előre szaladt és rögtön birtokolni akarta, elpusztítani az összes vetélytársat. - És nagyon nem tetszik. - Vétek és jogtalan lett volna belegondolni, mit művelt, ezért közelebb húzódva hozzá kezdtem lehámozni róla a felsőjét, nem titkolt szándékkal, hogy én legyek az, aki a feromonjaival eltünteti róla a többiek maradványait. -  Ahogy a bájcsevejek is elég szarul mennek. - Jegyeztem meg, mert megkérdeztem volna én, hogy szeretne-e lepihenni, ám annyira nem jött a számra, borzalmasan karakteridegennek tűnt; az esetek meghatározóbb hányadában nem voltam én bunkó a nőkkel, csupán szokatlan volt a finomkodás.

Tudom, nagyon is jól tudom, hogy veszélyes, sötét vizekre vitt a képzeletbeli vitorlába kapó szél. Mit vitt? Magam eveztem bele, saját kezűleg. Tényleg hülyeségnek gondolom, amit csinálok, amire kérem, és azt is, hogy enged nekem, és néha még most is fel-felsejlenek szavai a koponyám hátsó felében: te nem ilyen vagy, ez nem te vagy. Foghatnám a tequilára, hogy belefáradtam, hogy szabadulni akarok a közös munka terhétől, hogy ki akarom használni, előnyt kovácsolni belőle, bármit is kitalálhatnék. De kézzel fogható indok vagy magyarázat nélkül hagyom holnapra a kérdések és kételyek megválaszolását, kigubancolását, mert nem akarok velük foglalkozni. Egyetlen mozdulattal söprök félre mindent, az egész, szépen felépített hűvösséget, a tettetett érdektelenséget, az elveimet, a logikát, mindent. Mindent felrúgok, mert az ösztöneimre hallgatok, bármennyire is tartsak az elkövetkezendő történésektől és dolgoktól, a sérülésektől, az árulástól. Nem, mintha zsákba macskát árult volna: a legutóbbi, ehhez kísértetiesen hasonló alkalommal szinte ígéretet tett rá, hogy meg fog ölni, és most mégis fegyvertelenül állunk egymással szemben. Észben tartom, résen leszek, bízok annyira azokban az ösztönökben, amik most a karjaiba sodortak, maradásra késztették, hogy később, ha a feje tetejére állna a világom, ha megint kirántaná a lábam alól a talajt, figyelmeztessenek. Ennél, mint, hogy a férfivel legyek, ezerszer veszélyesebb dolgokat tettem és követtem el, majd túl is éltem mindegyiket, egytől-egyig. Amíg levegőt tudok venni és lélegezni, addig semmi baj sincs, ugye?
Mégis elakad a lélegzetem, amikor ajkam az övére simul, könnyen hullik rá, mint egy virágszirom, szelíd akarattal, finoman jelző birtoklással, lágyan, mintha az elmúlt napokban éheztem volna, és csak arra vágytam volna, hogy megízleljem, mégis telhetetlenségtől mentesen. Kezemmel a nyakszirtjét szántom, vállán pihen meg, mielőtt átkarolnám. És, ahogy eltávolodunk egymástól, és szavai nyomán a fenyegető mivoltának gondolatán töprengek, alig egy centire tőle, eszembe jut, amit a fejemben forgattam, amikor elküldött. Elmosolyodok.
- Nem érdekel sem a veszély, sem a következmények – suttogok a félhomályba, az ajkaira, a bőrére, homlokommal az övének támaszkodva, még, ha ezzel éppen most pecsételtem meg egy olyan szerződést, ami az életembe is kerülhetne. Lehet, hogy ezt később meg fogom majd bánni valamilyen úton-módon, ha nem úgy alakulnak a dolgok, ahogy azt ennek az estének – az egyezségünk révén is – azt sugallnia kellene, mert valami elbaszódik, vagy én baszódok el, vagy ő ébred rá, hogy tulajdonképpen igaza van, és én legfeljebb csak titokban vagyok ilyen. Esetleg vélt, vagy valós indok alapján döntünk a másik sorsa felől – haragból, idegből, mint, ahogyan egymásnak esünk időről-időre. Egyszerre hiszem, hogy ez az egész életem legnagyobb ballépése, az egyik legrizikósabb döntéseim egyike, amivel nem csak magamnak okozhatok visszafordíthatatlan és megmásíthatatlan károkat, hanem neki is, bármennyire nem szeretnék most, ha valóban olyan önző vagyok, még magammal is rántom. És egyszerre jár át valamiféle éltető energia, az egész testemen végigáramlik, mint a napfény csókja a bőrömön, szinte érzem a hevét végigrobogni a véremben.
Feltételezésére nemlegesen megingatom a fejemet.
- Itt akarsz maradni a kanapén? – vonom fel egyik szemöldökömet. Ha igent mond, nincs más választásom, semmint maradni, viszont, ha velem akar tartani, akkor a hálóba vezetem. – Érezd magad otthon.

Bátor embernek tartottam magam, aki kevés dologtól rémül és hátrál meg, de jelenleg tényleg a lehető leggyorsabb sebességen történő elszaladás tűnt az egyetlen okos, racionális, védhető döntésnek. De még mindig nem mozdultam, főleg, hogy keze szorítását éreztem az enyémen, ezzel mintegy a kanapé szövetébe ragasztva kért maradásra, a testem pedig neki engedelmeskedett, nem a hozzá tartozó agy intő szavának. Minél tüzetesebben figyeltem, annál inkább hittem vagy hinni akartam, hogy ugyanaz játszódik le benne, mint bennem; bizonytalan, kétkedő, küzd a saját démonaival, nem akar engedni a valahonnan, meghatározhatatlan mélységből jövő sugallatnak, hogy adja át magát nekem, bízzon bennem, ne gondolkozzon a holnapon és a bonyodalmon, amelyek a megnyílás esetén elkerülhetetlenül beszivárognak majd a létezésünkbe; a józanságba való kapaszkodás utolsó szalmaszála az ő részegsége volt és kegyetlen volt hozzá, egyetlen mozdulattal kirántotta a lábam alól a talajt. Nem volt, ami tovább megtartson, ledöbbentett és csak az visszhangzott a fejemben, hogy hülyeség, de nem érdekli. Ha ez egy minden részletre kiterjedően, mesterien, tökéletesen megrendezett színdarab és engem kért fel a főszerepére, hogy mondhatnék nemet? Majd kikalapáljuk, ha minden elcsesződik. Mint mindig. Nem ő lenne az első, aki elárult. 
Ajkait az enyéimen érezve a teketóriázás nem tűnt opciónak. Egy hosszabb pillanatig csak élveztem, hogy lecsökkentette a köztünk lévő távolságot és a puha pirosság az én számhoz ért, aztán lassan, hosszan, puhán viszonoztam a gesztust. Az előző összegabalyodásainkat jellemző vad szenvedély a távolból figyelt, hagyta, hogy a finomság elnyújtottsága uralkodjon, tenyeremet az arcára simítva húztam közelebb magamhoz, mintha először találkozott volna a bőröm a bőrével, a nyelvem az övével. Hiába próbáltam visszaemlékezni, eddig nem volt részem olyan történésben, ami egyszerre tűnt volna ennyire hibásnak és helyénvalónak, élvezetesnek és önvádlást beindítónak, építőnek is rombolónak. A vérem megzavart hangyabolyhoz hasonlatosan zubogott az ereimben, mély levegőt vettem, mikor elválva tőle a homlokának támasztottam az enyémet. Majdnem beleszédültem, hiszen minden tervemből, elképzelésemből, berögződésemből és összeszedettségemből kiforgatott ez a nő. -  Nem ígérek semmit. - Biztosan nem is várja el, ám muszáj volt nyomatékosítanom, hogy talán mégsem ment el teljesen az eszem, egyetlen lépést muszáj volt hátra lépnem fejben, mert így is elég fenyegető volt a közelsége, muszáj volt valami biztosítékot, kibúvót, menekülőutat keresnem. Azt nem mondhattam, hogy eddig a természetemnél fogva képtelen voltam az emberek által normálisnak vélt kapcsolódásra vagy szó szerint meg kell majd ölnöm és ekkor az érzései kavargó halmaza lesz a legkisebb problémája. - A következményekről nem is beszélve. - A zavarodottság fokozódása borítékolható volt, viszont azt nem tudtam bejósolni, hogyan fogok vele viselkedni a jövőben; jelenleg azt sem láttam lehetetlennek, hogy újra vissza-és visszatérjek hozzá, sőt, akár maradjak is, ha tovább húzgálja előttem a mézesmadzagot és etetget a szavaival, tetteivel, mint egy kóbor kiskutyát, ám ezen lehetőség ellen tényleg muszáj lesz kőkemény harcot vívnom. Viszont azt sem tartottam kizártnak, hogy ismét távolodni fogok, hárítani, tagadni, nem beengedni, mert az megszokottabb, kényelmesebb és biztonságosabb. - De most... - Kinyitottam a szemeimet, hogy egyetlen centiről mélyedhessen bele az övéibe. - Ha csak ki nem dobsz, nem megyek sehová.

Akkor sem húzom el a karomat, hogy tudom, az volna a helyes döntés. Mindent megkönnyítene, amit a holnap-, és az elkövetkezendő, minden holnap hordoz magában, kifürkészhetetlenül és megjósolhatatlanul. Jobban lebénít, mintha a falhoz szegezne, a torkomat szorongatva a célzattal, hogy kioltsa a fényt a szemeimből. Meg sem moccanok, tekintetemet sütöm le, pilláim sátra alól követem ujja útját, miként végigszántja bőrömet, jóleső borzongást hagyva maga után, ami még a gerincfüzérem mentén is végigcikázik, bensőmbe mar az akaratlagos tehetetlenség, mert kedvemre való ez is, talán jobban is, mintha hadakoznánk. Az is elemi erővel tölt el minden egyes alkalommal, a nyers erőszak, a bőr szakadásának jellegzetes reccsenése, a csontok roppanása. De, mint, ahogy mondtam is neki, most nem akarom bántani. De az is hazugság volna, hogy erre vártam és erre vágyok, mert instabil és ijesztő, nem ilyennek kellene lennie – és mégis, mintha minden a helyére kerülne. És bármennyire is szeretnék a pillantásába kapaszkodni, meg a pillanatban lebegni, a jelenre koncentrálni, érzem, hogy a jövő fenyegetése a nyakamba-, fülembe liheg, mint egy rémálombeli szörnyeteg, karmaival fenyegetőn kulcsolódik nyakam köré, és bárcsak látnám, hogy mit tartogat a másik kezében. És, ha a rém képébe néznék, vajon magamat látnám viszont, mintha csak a tükörbe néznék?
Pár nappal ezelőtt ez a szcenárió még elképzelhetetlennek tűnt, éppúgy, mint, amikor a legutóbb a karjaiban találtam magam, mert hogyan is lehetséges ez? Hogyan és miért? Miért, amikor pont, hogy távol kellene tartanom magamtól, és, ha ő nem tudná megtartani a tisztes távolságot, hát nekem kellene kihátrálnom. Erővel ellökni, megmutatni, hogy ki vagyok, újra, és újra, és újra, amíg meg nem tanulja. Amíg el nem hiszi újra. Amíg megint azt nem gondolja, hogy átbaszom. Nem azon gondolkozni, hogy mit mondanék neki, ha nem lennének ilyen masszív gátak-, és várfalak, amiket mindegyes alkalommal felépítek, nehogy újra le tudja zúzni őket. És most mégis itt vagyunk, megint így, összekapcsolódott pillantással, mintha a világ túl kicsi lenne ahhoz, hogy máshol tudjunk lenni.
A falak, amiket felhúztam, alapjaiban rogytak meg.
Egy pillanatra még a gondolattal is eljátszadozok, minek nyomán mosolyba szökik ajkam szeglete is, ahogy a szemeibe nézek, hogy mi baj történhetne? Végtére is, csak a világomat akarja lerombolni, mindent, amit biztosra vettem, amiben hittem, ami az életem alappilléreit alkotják és a lényem kardinális részeit akarja. De tényleg akarja, vagy csak én látom bele a misztikumot, a hihetetlent, és úgy ver át a palánkon, ahogy akar?
Minden idegszálammal ellenkeznék az ellen, hogy most elengedje a kezemet, és kisétáljon azon a kurva ajtón, és soha többet ne nézzen rám így, ahogy most, és ne így érintsen, hogy még hosszú ideig ebbe a pillanatba vágyjak vissza, mert tudnám, hogy megismételhetetlen, páratlan. Tudomásul akarom venni és bólintani akarok, talán még el is mosolyodok egyébként, mert tudom, hogy azt kellene tennem, az a helyes döntés, azt kellene tennem, nem pedig megingatni a fejemet, megszorítani a kezét és olyan képet vágni, mintha nem akarnám elhinni, hogy tényleg ez a szándéka.
- Tudom – de nem szeretném; nagy levegőt veszek, aztán a következő szavait hallva, lesütöm a pillantásomat, és elmosolyodok, és csak akkor nézek fel rá újra, amikor megszólalok. – Igen – bólintok is hozzá. – Lehet, hogy igazad van, és nem tudom pontosan, hogy mit-miért teszek, vagy mondok – és félelem ide, vagy oda, nagyon régen megfogadtam magamnak, hogy életem egyetlen percét sem fogom rettegésben leélni, hát, miért tenném éppen most? – Lehet, hogy szerinted bármit is teszek felelőtlen, meggondolatlan hülyeség, tudom jól. De ezek nem változtatnak azon, amit érzek – most rajtam a sor, hogy megingassam a fejemet. A maradás, a vonzás kérlelhetetlenségét, aminek okán mozdulok, mert már képtelen vagyok tovább távol maradni tőle, ajkát kérem egy csókra, ha hagyja.

A szívem kihagyott egy ütemet, amikor azt mondta, nem akar bántani. Annyira igazmondónak tűnt, hogy mégis megtörtem a lefagyott mozdulatlanságot, de csak éppenhogy, a karomat emelte és mutatóujjammal simítottam végig a felkarja póló által szabadon hagyott részét. Tekintetemmel a hópihe erősségű érintésemet követtem, ami az ujjainál állt meg és ismételten megmerevedett, eszembe jutott, mennyivel ismerősebb, ezáltal könnyebb lenne megragadni őt és addig fojtogatni, míg kiszáll belőle az élet; legalább megszabadulnék ezektől az ismeretlen, kavargó, nehéz, rám telepedő, differenciálatlan érzésektől és késztetésektől, minden egy csapásra visszaterelődne a régi, megszokott medrébe és értelmes dolgokkal foglalkozhatnék, nem azon, hogy vajon ő min töpreng az adott szekundumban. Megnyugtatott volna, ha látom magam előtt a történet végét... vagyis egy másik verziót, mert a jelenlegi még mindig az volt, hogy nekem ki kell iktatnom ezt a nőt, engem bíztak meg a másvilágra küldésével és ebbe nem fér bele az apró kacaj, amit hallatott, a szemei zöldjében játszó zavarodottság, az elhalkuló, elcsukló hangja és az én kiszáradó szám, a több tonnát nyomó súly a mellkasomon és a visszafojtott, de kikívánkozó szavak és tettek sem. Két erő feszült bennem egymásnak és mindkettő annyira intenzív és masszív volt, hogy elképzelésem sem volt, melyikük fog győzni. Az egyik azt akarta, hogy szedjem a sátorfámat és meneküljek, vissza se nézzek, csak akkor, ha ismét muszáj lesz a feladatom miatt és abban az esetben is a legszükségesebbekre korlátozódva, hideg számítással viseltessek a nő iránt; a másik pedig nem kívánt gondolkodni, mindenestül bele akart zuhanni a pillanatba, átélni, megtapasztalni, hinni neki, hagyni a túlagyalást, szabadnak lenni. Alapvetően a végletek embere voltam, ám ez már nekem is sok volt, széttépett a saját harcom és hogy nem volt magyarázatom, miért vonz, miért sétálok bele önkéntelenül a bűvkörébe, teszem ki magam az esetleges veszélyeknek, miért nem maradok észnél? Miért pont ő, miért vele? Annyi, de annyi más jelentkező lenne, akik mellett véletlenül se töprengenék ilyeneken, ha valóban szeretném az egész életemet, az összes titkomat, minden gyarlóságomat és jó részemet rájuk bízhatnám, mert biztosan örülnének neki és megtartanának, jól bánnának velem. Kedvesek, törődőek, odaadóak, bájosak, hálásak lennének, mint mondjuk Chantele és én ahelyett, hogy vele tölteném az éjszakát és mellette szuszognék, a szöges ellentétét bámulom és érzek ellenállhatatlan késztetést a közelében levésre. Ha lenne egy kis sütnivalóm, felpattannék és hűlt helyem maradna, mert a biztonságot és kiszámíthatóságot, az általam kontrollálható verziót választanám.
- Mennem kéne. Nem szabadna maradnom. - Mondtam végül, viszont szavaimmal ellentétben ujjaim ismét megmozdultak az övéin, lassan közéjük furakodva kulcsoltam össze gyöngéden a tenyereinket. A gondolataim félelmet keltettek bennem; az lett a megérzésem, ha most maradok, akkor nincs tovább, nincs kiút, végleg bedarál és rohadt nagy szenvedés és vergődés közepette fogom végignézni az általam kreált haláltusáját. Viszont mi van, ha ez az az impulzus, amire még szükségem van, mert eddig nem éltem meg hasonlót? Lehet valami igazán ártalmas, ha ennyire megfoghatatlan és megmagyarázhatatlan vagy ezek olyan dolgok, amelyek rázós, szövevényes útjaira muszáj rálépnünk, hogy rájöjjünk, mit kell tennünk valójában? - Részeg vagy és... talán azt sem tudod, miket beszélsz. - Megcsóváltam a fejemet. Én két ital után is józan maradtam és magamhoz képest mégis baromságokat kotyogtam, de ő még kihátrálhat az őrületből, ha belátja, hogy esetlegesen pusztán a tudatmódosító hatása szól belőle... én pedig beletörődöm és elfelejtek mindent, újrakalibrálom a rendszert, aztán folytathatjuk, ahol abbahagytuk. Elmenekülhetek.

Biccentésem az övé tükörképe. Nyilván. Nem vagyok hülye, és ő sem az, mert rögtön levágta, hogy nem szívesen látott vendég ilyen formában a lakásban, mert tényleg csak azokra a dolgokra vágytam, amiket említettem neki. És mostanáig nem tudtam, hogy arra is, hogy csak egy kicsit itt legyen, a senki földjén, anélkül, hogy bármiféle hátsószándékkal törném a fejemet azon, hogy mégis miképpen és hogyan tegyem el az utamból, vagy rosszabb esetben láb alól, öt-tíz méterre a föld alá. Azt nem tudhatom, hogy neki mi jár a fejében, hogy a maradását csupán érdek szülte-e, hogy ez is pontosan ugyanolyan gyönyörű hazugság, mint az együtt töltött éjszakánk, ami, mint tudjuk, csúfos véget ért. Őszintén azt sem tudnám megmondani, hogy mégis miért beszélek vele ilyen dolgokról, a gondolataimról, az érzéseimről, az impresszióimról, hogy egyáltalán miért erőlködök, hogy azt a likvidszerű, sötét anyagot, ami a mellkasomban kering, megpróbáljam emészthető, szinte kézzel fogható tényekké formálni, hogy miért nem hazudok neki, vagy miért nem tettem éppen az ellenkezőjét annak, amit végül kértem tőle. Nem hiszem ugyanis, hogy ennek az egésznek van értelme. De kell-e keresni a jelentését az ilyen mélyen gyökeredző dolgoknak, mik sejtszinten vannak jelen, és úgy tűnik, hogy még kiirthatatlanok is? Pedig tudnom kellene, hogy tépjem ki őket – egyiket a másik után -, tudnom kellene, hogy pusztítsam el ezeket a lélekszilánkokat, ha már úgyis olyan jó vagyok abban, hogy mindent leromboljak és felégessek magam körül.
Röviden nevetek, de nem kinevetem, hanem a helyzet abszurditásán, a nyers őszinteségén, ugyanis én is hasonlóképpen viszonyulok ehhez az egészhez, a félelemmel alkotott fúzióval, úgyhogy osztozok vele az érzésen. Már éppen felajánlanám neki, hogy adhatok egy emotional support kést, vagy fegyvert, mert nem meglepő módon mindkettő van a lakásban; előbbi, legrosszabb esetben is a konyhában, az egyik fiókban, éppen a húsbárd szomszédságában. Szavaival azonban megakaszt a beszédben.
- Hát, most én sem akarlak bántani téged – pedig már így is túl sok mindent tud, túl sok mindent látott, túlságosan közel van, és mégis, olyan távolinak, megfoghatatlannak és reménytelenül szomorúnak tűnik ez az egész, hogy a szívem mélyén azt kívánom, hogy minden maradt volna olyan, amilyen volt Miamiban. Mennyivel egyszerűbb és tisztább lenne minden, mint egy szépen ejtett vágás, mint egy tökéletes kör alakú lövésnyom. Ő betett engem egy szelencébe, volt rólam egy kialakult képe, ami csak még élesebben körvonalazódott, és vörösre festette a vér, és nekem ott kellett volna maradnom, és neki is egy hasonló skatulyában lenne a helye, ahova én tettem őt, és ennek ilyen könnyűnek kellene lennie.
Kérdése szíven üt, még a pillám is rebben a hallatára, ami még akkor is rezzenéstelen maradt, amikor a kezét emelte rám. Ízlelem magát a kérdést, és az érzést is, ezt a keserédes elegyet, ezt a megfejthetetlen, szurokszerűen ragacsos anyagot, ami már az egész lényemre lemoshatatlanul rátapadt és a részemmé vált, bármennyire is szeretném levakarni, még, ha ez azzal is járna, hogy kénytelen lennék letépni a bőrömet, vagy kiszakítani önnön lelkemet a helyéről.
- Menekülni-, szökni akarás – sóhajtom -, és végül maradás – mindennek dacára maradás. Őrültség, téboly, abnormális, eszelős, borzongató, szikrázó, villámcsapás jellegű és még csak azt sem tudom megmondani, hogy kellemes-e, vagy sem. Néha igen, máskor nem. Bármennyire szeretnék, nem tudok távol maradni, akkor sem, ha egy fasz, ilyenkor meg pláne nem, mert benne emberemre találtam, mert nincs még egy olyan úgysem, mint ő, de gyáva vagyok beismerni és szavakba foglalni. - Ha nem lennék ilyen önző, akkor nem lennénk itt – reflektálok a múltkori elillanásra tett kísérletre.

Bólintottam. Nyilván, az én fejemben is teljesen máshogy nézett ki a látogatásom eltervezett verziója; úgy gondoltam meglepem, ami miatt dühödt dúvadként nekem támad, a vérnyomása kétszázötven körül fog mozogni, vérben forgó szemekkel akar az életemre törni a magánszférája megsértése miatt, majd én előadom a jófej társat egy kis mímelt kikészüléssel és alárendelődő magatartással a könyörületéért könyörögve, mire ő fölényesen, gunyorosan dacolni kezdett volna velem, hogy aztán inkább az általa állított feltételekhez közelítve látszólagosan dűlőre jussunk egymással, megkóstoltatva vele a nyereség ízét és elhitetve, hogy a kitartásom ennyi volt, nincs bennem már annyi erő, hogy tovább hadakozzak vele. Néhány részletében sikerült teljesíteni a feladatot: csak az volt a baj, hogy itt és most ténylegesen, a velőmig legyőzöttnek éreztem magam, az izmaimban a megadás szükségessége okozott feszülést, pedig nem volt csata és alulmaradásnak a legkevésbé sem nevezhető a fennálló állapot, mégis, a bensőmben a teljes eddigi, róla alkotott képem és felé irányult hozzáállásom a pusztulás martalékává vált és ez volt az igazi vereség. Megrepedt a burok, amit az eddig mutatott idegesítő, dühítő tulajdonságainak és viselkedésének felhasználásával eszkábáltam köré és igyekeztem gondosan lezárni az illesztéseket, nehogy véletlenül beszivárogjon valami más, pozitívabb, emberközelibb, összetettebb, néhány szín a fekete és fehér mellett... csakhogy a balján helyet foglalva, kérésének eleget téve, maradva én magam adtam lehetőséget neki a tőlem való eltávolítását szolgáló védőhálója megbontására.
- Szar. - Kérdésére automatikusan bukott ki belőlem az egyszerű, meggondolatlan válasz. Én sem tudtam eldönteni, vajon reménykedem-e még abban, hogy mindent elfelejt egy kiadós alvás után és minden visszatér a régi kerékvágásba vagy az őszinteségem ellenére akarom, hogy emlékezzen és igazi legyen a jelenleg látott verziója. Könnyebb lenne? Dehogyis, már így is bonyolulttá tette a helyzetet, hogy valid létezőként fogadtam el az igazmondása és összezavarodottsága, felém mutatott érzelmeinek ellentétessége és bonyolultsága lehetőségét. Mennyivel könnyebb lenne, ha maradtunk volna ott, ahonnan indultunk és továbbra is a gyűlöleten, taszításon negatívumokon nyugodott volna a hangsúly, De mintha saját magam legnagyobb ellensége lennék, valahogy mindig a közelébe keveredtem, mert érdekelt... és az eszem kérlelését felülmúlta az ösztön, az ő megfejtésének igénye. Pocsék érzés saját magunk által kiütötté válni az meccsen. - Kiszolgáltatott. - Tettem hozzá. - De most akkor sem szegeznék rád fegyvert, ha egy egész arzenál állna rendelkezésemre. - Nyeltem egyet a tekintetét bűvölve, a pupillája tágulását és szűkülését kémlelve, a vérének zubogását, szívének ütemes kalapálását hallva. Legszívesebben felemeltem volna a kezem, hogy megérintsem, hogy meggyőződjek róla, valóban hús és vér és nem csak a képzeletem szüleménye, ám nem tettem, nem mozdultam, mert a tartózkodás, az óvatosság, az aggodalom takaréklángon szüntelenül dolgozott bennem és már azért is büntettek, hogy egyáltalán a kiejtett szavaimat belesuttogtam a térbe.
- Hát akkor mi ez, ha nem játék? - Mintegy biztosítékot vártam tőle, hogy mondja ki, fogalmazza meg, határolja be, mi zajlik benne és úgy tegye, hogy hinni tudjak neki, pedig utóbbit eddig is megtehettem volna, akár már a fürdőmben motyogott szavai hatására is... ott ültette belém a számító kihasználás potenciálja mellett a kétkedést is és azóta nem hagyott nyugodni és ezért volt arcon csapás a sietős távozása, a küldetésünkön történt ellenem irányuló ismételt kibaszása, a lakásába érkezésekor mutatott érdektelensége és a bőrére tapadt, férfiaktól származó szagok is.  

- Arra, amiért jöttél – emlékeztetem rá, hogy említette, hogy mennyire dühös rám. – Hogy a fejemre olvasol majd mindent – ami kisebb részben meg is történt -, hogy a szememre veted a dolgokat – szintén -, és elbaszod az estémet – hát, végül is, hellyel-közzel ez is igaz. – De még mindig jó kedvem van – lehetne jobb is, tény és való, ha a kételyek és a bizonytalanság nem árnyékolná be. Hihetetlen élmény számomra, hogy egy másik ember ilyen hatással van rám, hiszen az egész eddigi életemet egy kifeszített kötélen egyensúlyozva éltem le, nem félve sem a magasságtól, sem a mélységtől, sem az esetleges zuhanástól. Jake pedig egyszerre minden, amit korábban már megtapasztaltam, és rengeteg más, amit még soha őelőtte; ez egyszerre tölt el élettel, energiával, erővel, és tép ki belőlem mindent elemi erővel, mintha tanítani akarna valamit – a tudta nélkül -, mintha reformálni akarna, és nem tudok mit kezdeni ezekkel az idegen, soha meg nem tapasztalt érzésekkel és benyomásokkal.
Elküldhetném, ő maga is felállhatna a kanapéról, búcsút inthetnénk egymásnak, és holnap megint mehetne minden a maga medrében, éppúgy, mint eddig, csak legfeljebb az újonnan lefektetett szabályrendszerrel megfejelve mindent. Mégis maradunk, csendben, én szeretnék belőle olvasni, de csak a tengerkék lélektükrökben fürdőzök, és nyugodt szívverése valami egészen elemi tartást-, hátrálást, és a közelében maradást váltja ki belőlem, annak dacára is, hogy szinte érezni vélem a feszültséget, ami felőle áramlik.
- És milyen érzés? – kérdezem, hasonlóan halkan, mint ő, a fegyvertelenségére tett megjegyzésére. Én pillanatnyilag rettegek, jobban, mint bármikor, bármitől, vagy bárkitől, mintha a torkomat szorongatná, hogy megfosszon a levegőtől, jobban, mint, amikor a késem pengéjét vájta a bőrömbe, vagy, amikor kértem, hogy vágjon fel. Annyira félek, hogy ki sem merem mondani hangosan, és már magát a gondolatot is csírájában fojtom el, nyomom el az agyamban, mint egy hamvadó cigarettavéget. Komolyan érdekel, hogy Jake hogyan vélekedik erről, minden figyelmemet a válaszának-, a mimikáinak, minden egyes rezdülésének szentelem, nem is pislogok, nehogy lemaradjak valamiről.
Már éppen válaszolnék valami frappánsat, amikor kiegészíti a mondandóját.
Még, ha csak játék volna, amiben olyan jó vagyok, de ez minden, ami sosem voltam. Ilyen mértékben képtelen vagyok megjátszani magamat és az érzéseimet, nem is rám jellemző az ilyesmi, valamiért sosem éltem vissza női mivoltommal és a fegyverrel, ami a lábaim között van a férfiak uralta világban. Mégis, miért és miből gondolja, hogy éppen most, éppen vele, és éppen ilyen katartikusan nyúlnék új eszközökhöz? Hasznom nem származna belőle, legfeljebb úgy nyerhettem volna, vagy nyerhetnék, ha megölném. Sem használni, sem kihasználni nem tudom.
De ez már nem játék, ugye?
- Pedig most épp nem is játszok – felelem végül, halvány keserédes mosolyra görbült ajkakkal, aztán kiiszom a maradék whiskyt a pohárból, de már csak a földre rakom a poharat, kicsit lecsúszva a kanapén, a támlára fektetve karomat, megtámasztva rajta arcélemet, tekintetem visszakanyarodik Jake-re.

- Mire számítottál? - Úgy kérdeztem, mintha én nem tudtam volna, mi az alapvető forgatókönyv közöttünk. Intenzitás, állatiasság, kiszámíthatatlanság, inkább rossz irányba terelő megérzések, ösztönök, agresszió, düh, egymásnak feszülés, vérre menő harc; nyoma sem volt kiegyensúlyozottságnak, nyugalomnak, csendnek, szótlanságnak, visszafogottságnak és mégis, most ezek kellős közepén vergődtünk és csak a magam nevében beszélhettem, de ennyire kényelmetlenül rég éreztem magam. Nem volt mit mondanom, nem támadtam vagy készültem lenyomni az akaratomat a torkán, mert keresztül húzta a számításaimat és simulékony volt, beleegyezett az ajánlatomba. Minden simán ment, túlságosan is. Elmondtam, amiért jöttem, nem volt értelme tovább maradnom és a józan eszem futásra akart kényszeríteni, örülni, hogy ennyivel megúsztam, megveregetni a vállamat, hogy ügyes voltam, erre a lábaim mozdulatlanok maradtak és a háttámla tetejére könyökölve, halántékomat az öklömnek támasztva néztem őt. Hallgattam, egyetlen szót sem szóltam, mert értelmetlen lett volna bármit reagálnom... az arcomról elkapott kezét lábaira kulcsolva húzta össze magát, arcizmai megrándultak, a nevetése zavart volt, a szíve pedig kalapált a mellkasában, amitől az enyém nyugodtabb ritmust vett fel. Túlságosan hasonlítottunk egymásra, mégis, mintha szöges ellenétek lettünk volna; engem stabilizált a pillanat, amikor azt láttam, hogy ő összezavarodott és amikor úgy éltem meg, hogy ő van nyeregben, én ugrottam ki majdnem a saját bőrömből a kifejezés legrosszabb értelmében. Mintha folyton folyvást kergettük volna egymást, nem pihenhetett meg egyikünk, míg alacsonyabb hőfokon égett a másik, egy libikóka két végén ülve mozogtunk fel és le. És kurvára szédültem.
Percek teltek el a csendben, legalábbis én szótlan voltam. Értelmetlen, logikátlan szavait ízlelgettem, azt kívántam, bárcsak kitaszigálna az ajtón, elvégre mennyivel könnyebb lenne ledobni a felelősséget a vállamról és rá hárítani az egészet! Úgy ültem mellette, mint akit betonba öntöttek, talán még a levegővételről is elfeledkeztem, tartottam attól, hogyha mozdulok, akkor vége a gyötrően ismeretlen, ám reményteli pillanatoknak, amelyek intuícióinak a tudatom szerint nem hihettem, hiába szerettem volna. - Most először vagyok a közeledben fegyver nélkül. - Kissé megkésve reagáltam túlzónak tűnő kijelentésére és halk szavaim nem csupán a fizikai fegyver, hanem a mentális hadviselés hiányát is jelezni hivatottak, de ezt kimondani valószínűleg sohasem leszek elég tökös. Vagy hülye, attól függ, melyik irányból nézzük. És most először hittem el neki azt, hogy őszintén beszél. Hogy nem kamu, nem színjáték a viselkedése, hogy nem lehetséges, hogy minden másodpercben ennyire észnél legyen vagy ha igen... hát megérdemlem az ádáz téveszme által nyújtott sorsomat. - Tele vagy meglepetésekkel. Nagy játékos vagy. - Nyögtem ki végül, mintha ő maga nem lenne tisztában ezzel a ténnyel. Halvány mosoly is játszott a szám szegletében, az elismerő fajtából, szemrehányásnak, rosszindulatnak, gúnynak, fröcsögésnek köze sem volt a mondanivalómnak; ahhoz képest, hogy én terveztem őt bábként rángatni, jelenleg ő volt rám olyan hatással, amitől még a szó is bennem ragadt és két épkézláb mondatot is képtelen voltam összerakni.

A logikus észérvek mellett, amik miatt úgy döntöttem, hogy belemegyek az alkuba, kezet fogunk, és koccintunk rá, érzem ám, hogy rezeg a léc – már most, holott megbeszélésnél és nagyon egyszerű szabályok lefektetésén túl -, pedig még nem is történt semmi. Abban nem hazudok neki, hogy megteszem a tőlem telhető legtöbbet, és erőn felül összeszorítom a fogaimat, és megrágom a dolgokat, mielőtt lenyelném őket. Nehéz lesz megemészteni, és ez olyan biztos, mint, hogy itt ülünk. Hogy csak és kizárólag azért teszem, mert ő kéri, vagy mással is így viselkednék-e, akiben van ennyi erő, azt nehéz lenne megmondani. Ahogy azt is, hogy képes vagyok-e ilyen áldozatot hozni ezért az egészért, annak reményében, hogy a nagyon-nagyon közeli, belátható jövőben szeparálnak minket, és minden visszatérhet a régi kerékvágásba, mert még egy olyan, mint Jake, úgysem kerülhet az utamba. Nem tudom, hogy valójában mennyire bizakodó, vagy hitetlen jelen pillanatban, inkább utóbbira tippelnék, mint erősebb érzelem, vagy sejtés, és be kell vallanom: már most biztosra veszem, hogy lehetetlen küldetésre vállalkoztunk. Hiába volt egy-két ragyogó pillanatunk a káosz közepén, hiába minden igyekezet, minden megfeszített idegszál, nem fog működni, mert azok vagyunk, akik; legfőképpen én. Az is lehet, hogy igaza van, és csak a tequila beszél belőlem, azért hangzok hasonlóan reménytelinek, a szívem mélyén azért tudom és érzem, hogy ennek nem lesz jó vége. Nem lehet. Akkor sem, ha most éppen nem akarok beléállítani egy szúró-vágó eszközt, vagy, hogy Jake nem szegez a falnak-, vagy a padlóra. De ott van az a nagyon picike, alig pislákoló szikra, ami arra sarkall, amire mindig: ösztönös cselekvésre. És most éppen ezt éreztem, hiába sejtem, hogy valamelyikünk nagyon rondán meg fogja ütni a bokáját.
- Betörtél a lakásomba, én meg inkább nagyon szerettem volna lefeküdni – felelem, mielőtt az italomba kortyolnék. – Másra számítottam és túl akartam esni rajta – vallom aztán be töredelmesen az igazságot. – Különben sem hiszem, hogy nehezedre esne lenyomni most – amikor húz a fejem, de még mindig öntöm magamba a whiskyt, csak, hogy fenntartsam ezt az állapotot, mintha olyan jó lenne ebben lebegni, pedig csak teljesen ki akartam sütni és égetni az agyamat.
Kérdését hallva húzom el a kezem, mintha izzó vasra fektettem volna tenyeremet, még a lábamat is szorosabban vonom magam elé, mintha megvédhetne, mintha ez lenne az utolsó végváram. Megingatom a fejemet.
- Nem tudom, csak azt gondoltam – vonom meg a vállamat -, úgy éreztem – ez a helyénvaló kifejezés, de röviden nevetek a tény abszurditásán -, hogy maradhatnál egy kicsit – hülyeség, nem? Se füle, se farka, érvelésnek sem valami erős, mi több... – Tulajdonképpen nem tudnám megindokolni, ha fegyvert fognál a fejemhez, akkor sem – mert ezek csak érzések, amiket nem lehet irányítani, az meg teljesen más lapra tartozik, hogy mi lenne, ha maradna. Megváltozna valami? Visszaadná a múltkori-, általa hátba szúrásnak vélt tettemet? És, ha már itt tartunk, most miért marasztalom, amikor legutóbb menekültem volna? – Bárcsak tudnám, mi van – suttogom; velem, meg ezzel az elbaszott szituációval, meg vele, meg ezzel a kevergő káosszal a fejemben, meg a szívemben, miközben még egymással is hadban állnak.