Amikor nyugtázza szavaimat és eszembe jut a nem is olyan régen tett egyezségünk, a kanapén, az éj leple alatti szentélyben, elmosolyodok, és titokban megfogadom, hogy ezúttal tényleg jó leszek. Igazán. Hogy ne tudjam magammal rántani. És, ha mégis ezt érezném, ha úgy fordulnának a dolgok, figyelmeztetem, megállítom, ha már magamat nem tudom takarékra tenni. Képes lennék ártani neki, ha tesz érte, akarni is fogom és megteszem, vakon, mintha elfelejteném – mintha valaha elfelejthetném – ezt az érzést, ami úrrá lesz rajtam, aminek csak és kizárólag ő az okozója, de csak azért, hogy utána kiengesztelhessem. Nem hiszem, hogy el akarnám veszíteni ezt az egészet, Jake-et, elvágni-, eltörni a kettőnk közötti, megmagyarázhatatlan-, mégis szorosan tartó, erőteljes kapcsot, mert annyira különlegesnek hat, annyira rajtunk túlmutatónak, hogy bűn volna veszni hagyni az emberi gyarlóság – a harag, a félelem, a féltékenység, a gyűlölet - oltárán feláldozni. A racionális-, az emberi énem, a gyanakvó, a mindenféle emberi kötelékektől ódzkodó és tartózkodó, a pusztítani vágyó lényem kihátrálna ebből a helyzetből, mert az eszemmel tudom, hogy a magamfajtának nem szabadna ilyesmibe simulnia, mert nem érdemli meg. És az élet, a sors, a karma úgyis mindent visszaad, és visszavesz, ami nem minket illet. De a farkas, az ösztönlény, amelyik a szívével lát, olyan nyugalommal hagyja magát beleveszni az érzelmek okozta hullámokba, hogy szinte érzem, ahogyan a bordáim alkotta ketrecének törleszkedik, csakhogy még közelebb legyen a férfi farkasához. Mintha ki akarna ugrani, a szívemmel együtt.
Ahogy elnyel minket a sötétség, és már csak a város fényei súrolják a bútorok politúrját, a víz hullámai pedig a lelkemig hatolnak, Jake pedig visszafordíthatatlanul a maradás mellett döntött, míg mellé heveredek, egészen közel hozzá, orrom hegyével nyaka ívét cirógatom, csókot lehelek rá. Nem tudom azonnal lehunyni a szememet, többet akarok, nem csak a fejébe-, hanem a szívébe és a lelkébe látni, mindenestől akarom, azonban nem a kizsigerelésére éhezem, hanem lényének minden apró szilánkját a kezembe akarom venni, forgatni, szemügyre venni, azzal sem törődve, ha majd egyik-másik jól megvág, vagy mélyen a húsomba fúródik. Szomjazok lénye minden cseppje után, mintha eddig sivatagban bolyongtam volna. Amikor summázza az éjszaka történéseit, elmosolyodok, ugyanis messzebb soha nem megyek a másodiknál, vagy legfeljebb az első kettőnél.
- És milyen jól tettük – dorombolom, nyaka finom bőréről véve levegőt. Nem csak az ő illatát érzem, hanem az enyémet is, miként a pórusaiba tapadt az esszencia. Sosem hittem volna, hogy valaha ez ilyen fontos lesz, hogy bármikor is jól fog esni-, és kívánni fogom, nem csak a szexet, hanem a bőrét az enyémnek préselődve, a maradást, hogy egyszer nem elküldeni akarom majd, nem csupán hívni, hanem közel tartani. Testem azonnal reagál az érintésére, fölé hajolok, tenyeremet arcára simítom, miközben lágyan csókolom, ízlelem, mintha most tenném először, de olyan szelíd vehemenciával, hogy érezze, még százezerszer, meg milliószor, miriádnyi alkalommal tennék ugyanígy. Csak egy kicsit csúszok lejjebb, hogy érezze, hogy én is telhetetlen vagyok. – Itt vagyok – suttogom ajkaira, az üzenetet közölve pillantásommal: a tiéd – úgy nézek rá, mintha a világot jelentené. És nem tervezek elszökni – a csókba sóhajtok. Szinte kínoz a vágy, hogy a közel sem lehet eléggé közel, ahogy végigrobog a testemen a kéj. – Én sem – csókolok a nyakába, mellkasára hullik ajkam. – Akarlak.
Keveset-, de mély nyugalomban telepedett rám az álom. Talán kétszer ébredtem fel, de amint megbizonyosodtam róla, hogy nem vagyok egyedül, a világ minden nyugalmával szenderedtem el újból.
Érzem a mozdulatait, és az érintését a bőrömön, de még nem ébredek fel egészen, csak közel húzódok hozzá, félálomban elmosolyodok az invitáláson.
- Jó ötlet – kinyitom a szememet, úgy nézek rá szempilláim sátra alól. – Jó reggelt – karcos a hangom. - Jól aludtál? – kérdezem, arcát simítva, száját kérve egy csókra. Meg még egyre. – Kérsz reggelit? – fektemben biccentem kissé oldalra a fejemet.

- Az biztos, hogy így vagy úgy, de lehengerlő vagy. - Halványan elmosolyodtam, mert most már teljesen felesleges lett volna maszkolni, úgy tenni, mintha semmit sem mozgatott volna meg bennem, esélytelen volt elhitetni vele, hogy a vele eltöltött percek jelentéktelenek számomra és bárki mással pont ugyanígy bánnék, éreznék. Jó lett volna becsapni legalább magamat... de ott tartottam, hogy az önámítás lehetősége is a lehetetlen kategóriába esett, muszáj voltam vallomást tenni a saját lényem előtt is, miszerint a hozzá bújásom, a türelmes hallgatásom és az érdeklődésem meghaladta a stratégiai szükséget és érzelmekből kezdett táplálkozni. Annyira hihetetlen volt nézni a nőt, akinek néhány nappal ezelőtt még a nyakát szorítottam egy feldühödött állapot kellős közepén vergődve és akiről tudtam, hogy ismét képes lenne az őrület határása sordorni és én akkor újra bántanám őt; képtelen lennék visszafogni magam, a jelenlegi puhaság bármelyik pillanatban elveszhet és átveheti a helyét a mindent felülíró frusztráció, hogy ismételten agresszióban süljön ki és aztán újfent gyengéden, kedvesen fonódhassak össze vele. A zsigereimben éreztem, hogy ez most valami más, valami új, valami soha nem tapasztalt kétélű lángolás, ami megragadott, kifacsart és újra emberformát faragott belőlem, ám ismét és ismét meg fogja tenni, kimerítő, sehova sem vezető köröket furva a végtelenben. Mert valószínűleg mindketten sejtettük, hogy ez, az éjszaka takarása, az önfeledtség nem maradhat örökké tartó állapot, változni fog, közeledni a realitáshoz, a valós szerepeinkhez: vajon akarná, hogy az eddig ismert létezésünkbe belevegyítsük kettőnk különleges kapcsolódását? Hogyan lehetne ezt egyáltalán kivitelezni? Van ennek módja? Értelme? Jó ötlet? Szeretném-e? Jelenleg annyira magától értetődőnek tűnt, hogy elképzelni sem tudtam, mit fognak magukkal hozni a hajnal első napsugarai, még az is megterhelő volt, hogy néhány másodperc erejéig kibújt mellőlem, hogy valóban sötétség hulljon ránk és eltakarjon minket, a két bűnöst. Legalábbis engem biztosan.
- Megvolt az ivás, a szex, a dumálgatás... - Átöleltem, amint visszabújt és a mellkasomra helyezte a fejét. Annyira más volt most, furcsa, kellemes meglepetés, megrökönyítő felismerés, hogy ő is ember, nem csupán az álarc, amit mutatni igyekezett. Hús, vér, élő, létező, különféle motivációkkal, tulajdonságokkal és érzelmekkel, rétegzett, megfejthetetlen talány, aki ezáltal mé veszélyesebbnek imponált a szememben. Kanyar nélkül sétáltam bele a tudatosan vagy tudattalanul felállított csapdájába, hogy a kiszámíthatatlansága, a bejósolhatatlansága és tüzessége olyan játékot jásszon velem, amihez épp kedve szottyan. - De telhetetlen vagyok. - Ha hagyta, a két kezemmel a combjaiba markolva a csípőmre kényszerítettem a testét és a hajába túrva húztam száját az enyémhez, mélyen, mégis lassan, hosszan, szenvedélyesen táncba hívva a nyelvét, közben pedig keményedő alsó fertályamon érezhette is, ismételten milyen hatással volt rám. - Nem bírok betelni veled. - Helyesbítettem levegőt véve. Már tényleg mindegy volt, a szavak elveszítették a súlyukat, maguktól értetődővé váltak, az sem számított, hogy mindeddig tartózkodtam az ilyen jellegű viselkedésektől, bókoktól, vallomásoktól. Csak az számított, hogy érezhessem, minél többször és minél jobban, ameddig lehetséges.
Az arcomat melegítő fénycsóva jelezte, hogy ideje kinyitnom a szemeimet és nincs tovább, új napra virradt. Igyekeztem finoman átmozgatni az elgémberedett karomat, aminek módja a mellettem fekvő vöröske derekának átkarolása volt. Alvás szempontjából nem ez volt a leghosszabb éjszakám, más tekintetben viszont igen, néhány óra alatt több történés zongorázódott le a bensőmben és kettőnk közötti térben, mint bármikor máskor. A reggelek mindig annyira kínosak... annak esélye, hogy szétrobbanunk és úgy teszünk, mintha misem történt volna megnövekedett, ennek ellenére Leta nyakába hajolva adta a bőrére egy csókot, mintha teljesen természetes gesztus lett volna. A normális embereknél vélhetőleg az volt. - Megihatánk azt a kávét. - Motyogtam a hajlatba, mikor ő is megmoccant.

Már-már ártatlan pillantással vonom meg a vállamat.
- Lehet – felelem, de mindketten tudjuk a szívünk mélyén, hogy én nem vezetésre születtem – igaz, követésre sem. Nem hiszem, hogy egész tömegeket, embereket tudnék megmozdítani, mert a módszereim túlságosan szélsőségesek és kegyetlenek. Lehet, hogy jól átlátom a dolgok-, és történések szövevényes szálait, de nem vagyok tévedhetetlen, és az esetek döntő többségében heves impulzusok és megérzések irányítanak. Ezzel az ösztönösséggel kéz a kézben jár a kiszámíthatatlanság, a veszély, a halál lehelete a tarkón, suttogása a fülekben. Az emberek pedig nem tudnak ezzel azonosulni, Jake sem tudott, sodródott az áradással, amit okoztam, amivel magammal rántottam. Amiben pedig én jól érzem magam, ami erővel tölt el, az másokat inkább feszültséggel vegyes félelemmel, leblokkolással, zsibbadással – és ebben a világban ez nem megengedett. Nem tudom, hogy képes lehet-e bárki is Jake-en kívül tartani a feszes tempót, amit diktálok, mert hozzá hasonlóval még nem kerültem korábban olyan helyzetbe, mint Miamiban – vagy ilyenbe. Egészen idáig nem kerestem a helyemet, mert elfogadtam, hogy sokkal inkább hasonlítok egy szupernóvára-, vagy feketelyukra, melyek, hiába az epicentrumok, mindent bekebeleznek és elpusztítanak maguk körül. Csak idő kérdése.
Ezért félek annyira ezektől a megmagyarázhatatlan eredetű érzésektől, amik talán végig bennem voltak, és, amik csak megerősödtek. Hirtelen épül bennem folyamatosan ez a megfoghatatlan valami, ezzel egyidejűleg építve le a falakat, amiket olyan nagy gonddal emeltem magam köré; tégláról-téglára. Váratlan megjelenése okán ingatagnak érzem, mégis... soha, semmiben sem voltam ennyire biztos, ígérjen bármilyen megjósolhatatlanságot-, vagy kilátástalanságot a jövő, amikor arra kértem, hogy maradjon, és ő így tett, már akkor tudtam, hogy szabadesésben fogunk zuhanni, ki tudja, hova érkezve, és milyen következményekkel. De nem akarom tudni, előre nem, csak élvezni, ízlelni, átélni, megélni, minden idegsejtemben érezni. Mindhiába kattog az agyam egy szegletében a gondolat, az ígérete-, a legutóbbi érzés keserű ízének emléke a nyelvem hegyén, a gyalázatos kis suttogás – ennél azért keményebb az élet, cariño -, nem engedek neki teret, tudatosan zárom el ezeket az ideákat és hagyom, hogy a farkas átvegye az irányítást a testem és az elmém felett. Közel húzódok, pedig azt hittem, hogy ennél már igazán nem lehet, képtelen vagyok elszakadni az érintésétől, az illatától, ami beborít, mint egy finom kelme, szikrázóan kék tekintetétől, amik, mintha a világot is jelenthetnék. Nagyon rég nem tapasztaltam már a valahova tartozni akarás-, és tartozás érzését, mindig csak a menekülés, a szökni akarás munkált bennem, de ezekben az órákban, percekben, pillanatokban a világ ki is fordulhatna önmagából, az sem érdekelne. Képes lennék maradni? Miatta?
Az elszakadás érzése már akkor fáj, amikor csókolom, pedig még egyetlen percre sem engedtem el.
Szavait hallva elmosolyodok, megingatom a fejemet.
- Fogalmam sincs, csak azt tudom, hogy te is ezt teszed velem – suttogom szinte még ajkaira. Nem tudom, hogy hol és mikor íródott ez meg, hogy miért éppen ő és én, éppen most, amikor minden a helyére is kerülhetne, amikor már nincs mit veszítenem, amikor már tényleg, újra, csak magamért kellene élnem, nem törődve senkivel és semmivel, csak a saját érdekemmel és céljaimmal. Nem vakított el, nem terelhet el, de tudom és érzem, hogy képes lenne rá. Hogy én is képes lennék rá.
Még mindig mellette könyökölve simítom arcélét, aztán nevetek a megjegyzésén.
– Vagy csak a lehengerlő személyiségem teszi – forgatom a szemeimet, és, bár értem a viccet, ő nem tudja, a fizikai, elemntális képességeim jóval erősebbek voltak mindig is – hiszen erre neveltek, képeztek ki, minden kibaszott nap -, mint az alkímiában-, vagy a bűbájolásban szerzett tudásom. Valójában csapnivaló boszorka voltam, de tömegpusztító fegyvernek első osztályú.
- Jó – bólintok, majd kikelek az ágyból, de csak annyira, hogy lekapcsoljam a lámpát, aztán visszabújok mellé, visszahelyezve fejemet a vállára -, én is azt akarom, hogy maradj – simítom tenyeremet a mellkasára, szívverésére, lélegzetvételeire. Ki tudja, talán reggel megisszuk végre azt a csésze kávét. Nem is engednélek, most nem – gondolom, de nem mondom ki. Hogyan is tehetném, ha még soha nem találkoztam hozzá hasonlóval?

- Pedig ajaj lett volna a többi kartellnek, ha ott maradsz. - Szám szélében cinkos mosoly bujkált, hallhatta, hogy az elismerés szólt belőlem. Tényleg semmit sem tudtam életének ezen szakaszáról, hogy miként teltek a napjai, akkor és azokkal az emberekkel hogyan viselkedett, miért nem érezte helyesnek, hogy a férje halála után maradjon, de azt pontosan tudtam, milyen képességekkel van megáldva és hogy a sajátos módszerei bizony nagy visszhangot keltettek volna az ottani és talán még az itteni alvilágban is. Megértettem, hogy nem szívesen beszélt a történtekről, milyen mazochista idióta szeretné fejben újra és újra átélni élete legszörnyűbb napját? Ugyanakkor megtisztelve éreztem magam, mintha tényleg beengedett volna a legbensőbb gondolataiba, legmélyebb rétegeibe és ez egyszerre töltött el földöntúli boldogsággal, markáns szomorúsággal és mérhetetlen dühvel. Most nem rág haragudtam... hanem magamra. Én is közel engedtem őt, a szívverése üteme jelentette az egyetlen horgonypontot a kavargó bizonytalanságban és akárhányszor eszembe jutott, eredetileg miért a sejtjei közé bújni, mellé feküdni, kikényszeríteni belőle a benső történéseit, gondolatait és érzéseit, rosszul lettem. Figyeltem, hátha kitörölhetetlenül az emlékeimbe vájhatom a jelenlegi pillanatokat és majd egyszer, ha minden a helyére kerül, ha végre túl leszek ezen az egészen és... ő már nem lesz, akkor előhúzom és még jobban fogom gyűlölni a saját személyemet, mint most. Megoldásokat kezdtem keresgélni: ha a következő másodpercben felpattanok és itt hagyom, lehet, hogy viszonylag ép elmével megúszhatnám ezt a közjátékot; és ha elmondanám neki, mit kell tennem, mivel bíztak meg, hogy holtan akarják látni és engem jelöltek ki a hóhérjának? Akkor mi lenne? Néznénk egymásra, mint két bolond, és? Nincs forgatókönyv, ami ezt a lehetőséget tartalmazná, én nem mehettem innen sehová, nem hagyhattam hátra a fél életemet, hogy őt védve ellovagoljunk a naplementébe. De ő megléphetne, eltűnhetne, újrakezdhetné valahol máshol, míg én a következményeit nyögném a szökésének. Az önzésem ugyanúgy fennállt, mint eddig, sokkal masszívabbnak bizonyult, mint a néhány hetes érzelmi hullámvasút.
Pedig ő is mennyire igyekezett, próbálkozott kivetkőzni a bőréből, a szerepből, amit isten tudja mióta játszott. Gyengéd volt velem, figyelt, törődött, simogatása puha, nyugtató, biztató volt, tekintete őszinte érdeklődést és az emóciók széles palettáját tükrözték és már esélye sem volt annak, hogy mindez csupán színház lenne. Ahogy én, ő is elengedte a színészi szerepet, tudtam, éreztem, biztos voltam benne, hogy a gesztusokban és szavakban nincs árulás, szemeimet lehunyva adtam át magam a bizsergésnek nyakamra adott csókját fogadva, majd túrtam a hajába, mikor hosszan, lassan hajolt a számra. Soha, senkinek nem beszéltem ilyen körülmények között arról, honnan jöttem és vele elképzeltem, hogy akár többet is mondanék, mert jólesne, ha meghallgatna, ha képbe kerülne velem, ha megismerne és végül elfogadna. Pedig viszonylag nagy összeget tettem volna rá, hogy az ágy vonzáskörzetéből kikerülve ugyanolyan intenzív negativitást fog előcsalogatni belőlem egy-egy megnyilvánulásával, mint eddig és abban is biztos voltam, hogy a természetünkből sem ő, sem én nem fogunk kibújni... vagy mégis? Hiszen, azt sem gondoltam volna, hogy egyszer itt és így találjuk magunkat.
- Fogalmam sincs, mit művelsz velem. - Sóhajtottam elszakadva tőle. Sajnálata és az apámra tett megjegyzése melengette a szívem, egyedi és megismételhetetlen reakciókat váltott ki belőlem, örültem annak, amit és ahogyan mondott, mintha validálta volna az eddig megtett utamat. Nagyjából először tette ezt bárki a környezetemben ennyire direkten és egyenesen. - Tényleg boszorkány vagy. - Mosolyodtam el újabb, rövidebb csókot kérve tőle. Mintha kezeimet a testére ragasztották volna, bőre tapintásának abbahagyása lehetetlennek tűnt, egyik tenyerem ujjai arcát simították végig, másik a karján pihent. - Maradni akarok. - Jelentettem ki ismét megegyezően a kanapéján ücsörögve tett ígéretemmel. - Mintha muszáj volna... - Annyira ösztönös, zsigeri késztetés volt, soha nem fordult velem elő hasonló, de ezt már nem mertem kimondani. Akkor túlságosan is valóságossá válna.

Elmosolyodok vallomásán, de szinte azonnal ki is segítem, nehogy feleslegesen forgassa a hírhedt Montero-aktákat, a gyenge pontjaim után kutatva veszettül. Fogalmam sincs, hogy mit találhatott rólam, és miféle anyagot őrizgetnek Antonovék velem kapcsolatban, és persze ott van minden történet, amit hallhatott velem kapcsolatban, vagy rólam. Azt biztosan nem foglalták írásba – legalábbis egyelőre -, hogy a rendőrség berkeiben ténykedek, amikor éppen nem a maffia keze alá dolgozok, mert annak nem volna jó vége, ha bárki tudomására jutna; minél kevesebben tudnak róla, annál jobb. És ezt még Jake-nek sem köthetem az orrára, játék ide, vagy oda, bármennyire is érzem magam biztonságban mellette korábban elhangzott szavai dacára is. Olyan, mint a gravitáció, folyamatosan vonzásban tart, amit csak erővel lehet elszakítani, amikor valamiféle bura köré-, vagy körém hullik, amikor elönti az agyunkat a harag, a gyűlölet vörös füstje, amikor aljas és alávaló dolgokat teszünk és megszűnik ez a varázs. Vajon ezeket a pillanatokat és perceket elfelejtjük valaha is? Vagy eszünkbe fog jutni, amikor legközelebb késeket és fegyvereket szegezünk egymásra? És, nem lehetne, hogy minden így maradjon? Azon kapom magam, hogy elképzelek dolgokat a jövőben, mintha nyitott szemmel álmodnék, hogy egy szívdobbanás erejéig újra elhiszem, hogy lehetne ez ilyen is. De hamar elengedem az álomszerű kép, illékony anyagát, mert nem lehet. Minket nem erre teremtettek, nem erre vagyunk kondicionálva, és hiába tűnik sorsszerűnek a találkozásunk, fájdalmasan hasít belém a felismerés, hogy pár óra múlva felkel a Nap, és minden megy tovább a saját, megszokott medrében. Pedig most egészen nyugtatóan hat a jelenléte, a közelsége. Ha nem is holnapra, de egy későbbi időpontra pedig e perzselés égető dühvé avanzsál majd; zsigeri szinten érzem.
- Akarták, hogy maradjak, hogy átvegyem a helyét – bólintok. – De nem volt hozzá – el kell gondolkoznom, hogy a lelkiismeret helyett mégis, melyik szó írná le a legjobban, amit éreztem, mert ugye minden vagyok, csak jó nem. – Nem éreztem jogosnak, vagy helyesnek – mondom végül. És meglehet, hogy ezzel én ütöttem be az utolsó szeget a koporsójukba, meglehet, hogy velem az élen minden az övék lett volna, amit mára elveszítettek – Alvarót leszámítva -, és minden rendbe jött volna. Borzasztóan fájt, de azt gondoltam, hogy annál jobban semmi más nem kínozhat és fájhat, hogy abban a tűzben, a földi pokolban edződtem azzá, aki ma vagyok, hogy túléltem, a káosz és a sötétség pedig a világommá vált. A veszteségeimből merítettem erőt, acéloztam meg magamat és a szívemet. És, ha azt valahogyan túléltem és valahogy kimásztam a pokol legmélyebb bugyrából, az azzal is együtt járt, hogy mindent el kellett engednem, ami ahhoz az élethez kötött, ami további fájdalmat okozhatott volna.
Ezért húzom magamhoz most, és ezért akartam elszökni a múltkor. Ha most valaki megkérdezne, hogy bánom-e, hogy nem öltem meg korábban, vagy most szeretnék-e véget vetni az életének, akkor határozottan nemet mondanék, és azt tépném cafatokra, zúznám darabokra, vagy vágnám fel a köldökétől egészen az orra hegyéig, aki hasonlóra vetemedne. Továbbra sincs más magyarázatom a miriádnyi, újonnan kialakult, bensőm legmélyén, zsigeri szinten megfogant érzésekkel, amiket Jake irányába táplálok, de ott vannak és egyik pillanatról a másikra a részemmé váltak, mintha mindig is ott lettek volna, és a férfi jelentette volna a katalizátort, ami aktiválta ezeket a sejtszintű kötődési hajlamot, igényt és akaratot.
Érzem rajta, hogy ezúttal nekem is sikerült beletenyerelnem valamibe, ahogy vette a levegőt, ahogy egészen közel húzott magához, és szinte elképzelhetetlennek tűnt, hogy éppen ebben leli megnyugvását. Minden figyelmemet neki szentelem, szavait-, érzelmeit jegyzem, miközben finoman a hajába túrok, vállát, karját simítom, háta-, lapockája ívét, mellkasát, oldalát, hasát, ahol csak érem, mert most nem a gaslight akarok lenni, hanem a lighthouse, ha ennek van értelme. Csupán elképzelni tudom, hogy milyen lehet egy ilyen családban, ilyen szülőkkel, ilyen körülmények között felnőni. És hinni akarom, hogy nem volt minden pillanata kurva szar, ahogy mesélte, úgy tűnt, voltak jó-, vagy legalábbis jobb időszakok. Megszakad a szívem, ha elképzelem gyerekként egy ilyen veszélyes, gyalázatos, valódi, élő-lélegző szörnyetegekkel együtt. Nem nehéz elképzelni az apját sem, tucatnyi olyannal találkoztam, mint ő, és mindegyiküknek hasonló sorsot szánnak, vagy hasonlóan halottak.
- Sajnálom, hogy ezt át kellett élned – ingatom meg a fejemet, puha csókot lehelve nyaka ívébe, állkapcsára. Tényleg sajnálom, de valahogy szükséges rossznak tűnik minden kibaszott perc azért, hogy most itt legyünk, egy helyen, egy időben. – Bár nem ismertem az apádat, de úgy látom, hogy jobb vagy nála – felkönyökölök, hogy hosszan csókoljam. Nem hízelgésből mondom, hanem azért, mert tényleg szemtanúja voltam a munkájának, eredményeinek az eltelt rövid időben, és nem hiszem, hogy egy lapon lehetne említeni az idősebb Señor Powellel. – Örülök, hogy végül maradsz, hogy engedted, hogy egy kicsit jobban megismerjelek – vallom be, mert én sem akarom tovább feszegetni a témát ezúttal.

- A kettő esetedben együtt járt. - Vallottam be őszintén. Magam sem tudtam, melyik volt előbb, a tyúk vagy a tojás, hogy csak azért lettem rá kíváncsi, mert le akartam gyűrni vagy fordítva. Annyi biztos volt, hogy az első pillanattól kezdve mozgatta a fantáziámat, soha, egyetlen másodpercre sem volt közömbös, hiába próbáltam átverni a saját agyamat, nem sikerült. Ő különleges, a szó legjobb és legrosszabb értelmében egyaránt... számomra legalábbis, hiszen elgondolkodtat, felbosszant, kisüti az ép idegsejtjeimet, aztán megmelenget, elbizonytalanít, felhevít, nyugtat, biztonságot nyújt és veszéllyel fenyeget. Ennyi érzelmet emberek garmadája sem volt képes kiváltani belőlem, úgy keringtem a tengerükben, mint egy fejbe kólintott szellemi fogyatékos. Szédítő, furcsa, magával ragadó újdonság volt és minél több időt töltöttem mellette, annál messzebb sodródtam a realitást, racionalitást jelentő parttól, a valóság homályossá vált és azon kaptam magam, hogy szívesen megfulladnék az általa generált hullámokban.
- Szükség volt az összes híd felégetésére vagy te döntöttél úgy, hogy nem akarsz maradni? - Összevontam a szemöldökömet. Ha azok a barátok, családtagok szerették őt, biztosan ki tudták volna kalapálni úgy az eseményeket, hogy neki ne essen bántódása, hogy maradhasson, az élete folytatódhasson a még mellette maradt fontos személyek társaságában. Szavai inkább arra utaltak, hogy az ő döntése volt a menekülés és én vagyok az utolsó személy, aki emiatt pálcát törhetne felette: ha tehettem, minden olyan helyzetből kiléptem, ami nem az elképzeléseim szerint alakult, mert bár sokáig harcoltam az akaratom érvényesítéséért, ha valami nem sikerült, képtelen voltam vesztesként, meghurcoltként, sebzettként a történésekben maradni.
Nem akartam túlfeszíteni a húrt a témában. Mivel viszonylag lassan, hosszabb szünetekkel és rövidebben válaszolt, sejtettem, hogy ideje visszavonulót fújnom; és nem azért, mert így végleg elesnék a lehetőségtől, hogy stratégiai szempontból közelebb kerüljek hozzá, hanem mert a szívemre vettem volna, ha én tépem fel a sebeit és még sót is szórok beléjük. Elérkeztem a ponthoz, amikor már egyetlen szavamat, tettemet, gondolatomat sem irányította a számítás, az összes védekezésem felmondta a szolgálatot, látva meggyötört arcát, minden eddiginél emberibb mivoltát semmi más igényem nem volt, mint ölelni. Mintha kipukkadt volna bennem egy, a folyamatosan szinten tartott figyelmemért, feszültségemért felelős lufi, leengedtem és szorosabban fontam körbe rajta a karjaimat, feje búbjába fúrtam az arcomat és beszívtam az illatát. Főleg, mert rajtam volt a sor, hogy válaszoljak és rühelltem erről a témáról beszélni... de tartoztam neki ennyivel. Legalábbis ösztönösen így éreztem.
- Szinte beleszülettem a velük való üzletelésbe. Apám mindig is seftes gengszter volt, anyám meg egy naiv, irányítható nő. - Motyogtam a hajába. - Egyéves voltam, amikor Chicago-ba költöztünk és nyilván rögtön megtalálta a legveszélyesebb rohadékokat. - Röviden, karcosan, inkább kínomban felnevettem. - Mindenben benne volt, amit el bírsz képzelni, de semmihez nem értett eléggé, cserébe hatalmas volt az arca és folyton beleállt azokba, akikbe nem kellett volna. Sohasem tudta elhelyezni magát a táplálékláncban, sokat akart anélkül, hogy konkrétan letett volna valamit az asztalra. - Derekát, oldalát, hasát simogattam, várva, hogy a taktilis ingerek jóleső libabőrt rajzoljanak az ő és az én bőrömre is. - Nagyjából mindenkinél kihúzta a gyufát, viszont úgy voltak vele, hogy piti üzletekhez, akár golyófogónak jó lesz. Elküldték őt és így minket is az Államokból, akkor kezdődött a költözködési hercehurca... aztán a végére annyira elharapództak a dolgok, hogy kivégezték, mint egy kutyát. - Elhallgattam, hogy lenyeljem a folytatást, miszerint én találtam rá zsenge járőr koromban, hogy akkor még ennek ellenére sem teljes mértékben őt hibáztattam, hanem a bűnözői hálózatot és hogy megfogadtam, hogy ha csak az oroszokon léket ütéssel megakadályozhatom, hogy csak egyetlen gyereknek ugyanazt a szarságot kell megtapasztalnia, mint nekem, már megérte. - Semmi mást nem ismerek ezen az életen kívül. Szóval itt vagyok. - Nyögtem ki aztán az egyébként félig-meddig igazságot. - És be akartam bizonyítani, hogy jobban tudom csinálni, mint ő..

Hiába érzem az érintését, a csókját olyan, mintha egy másik életben lennék, fényévekre innen, miközben visszagondolok az események cunami erejű sodrására, miként hullámai elmosták, eltörölték az életemet, szétcincáltak, darabokra törtek. Nem a tény meglepő, hogy tudja, hogy én öltem meg a volt férjemet, mint mondtam, ez a hivatalos verzió. Bár a maffia berkein belül nem szokás a szerelmi-, és a családi életet firtatni, mert jobb, ha ezek a dolgok, ezek a kötelékek titokban maradnak. A szerelem-, a szeretet ugyanis kétélű kés, éppúgy mindent jelent, és mindent egy szempillantás alatt el lehet veszíteni. Egyetlen rossz mozdulat, elvétett lépés, másfelé terelődő pillantás – és vége. De, ha bárki megkérdez róla, azt mondom, amit Coxnak. Amit Jake eddig is tudott. Ami igazán meglepő az az, hogy neki elmondtam a teljes igazságot, nem csak azt a felszínes szart, ami arra enged következtetni, hogy becsavarodtam, megőrültem, és féltékenységből, erőfitogtatásból, haragból, gyűlöletből vetettem véget a férjem életének, mint egy dél-amerikai szappanoperában, mert én akartam lenni a kibaszott kartell királynője. A Madrina. Nyilván ez emészthetőbben hangzik, és jobban beleillik a képbe, mint az, hogy a családomat védtem, csak éppen szörnyű véget ért. Az ilyesmit úgysem reklámozza az ember, nem igaz?
- Sosem kérdezted, hogy pontosan mi történt – dorombolom, sokatmondóan elmosolyodva, de azt azért mindketten tudjuk, hogy Miamiban nem mondtam volna el neki. Nem így és nem ezt. Kitaláltam volna valami ordas nagy hazugságot, előadtam volna valami hasonló sztorit, amit neves rendezők-, vagy írók is megirigyeltek volna, ezt ő benyalta volna, megnyugszik, hogy kiszedett belőlem valami hasznos információt, én meg azért, mert nem baszogatott volna vele tovább. Legalábbis más forgatókönyvet aligha tudok elképzelni. – Nocsak – vonom fel érdeklődve egyik szemöldökömet -, ennyire felkeltette a kíváncsiságodat, amit mesélt rólam a Parancsnok? Vagy rést kerestél a pajzson? – értelemszerűen az utóbbit látom valósnak, ugyanis nem felejtem el a szavait, amiket a fürdőben szegezett nekem, miután a késemmel ugyanígy tett. A már-már ígéretnek hangzó szavakat: meg foglak ölni, Leta. Emlékszem, és arra is, amit én mondtam, hogy soha nem éltem félelemben, és nem fogom rettegve várni azt a pillanatot – az utolsót -, hanem így fogok meghalni is. Lemondóan megingatom a fejemet. – Az nincs – hangozzék ez bármilyen önhitten és önzőn is, ez az igazság, nincs mit szépíteni. – Mindent felégettem – most rajtam a sor, hogy bevalljam. Ember legyen a talpán, aki a nővéremet, a kovenjét – és ez által a Norwoodokat egyaránt – kihívja, és magára haragítsa csak azért, hogy hozzám elérjen. A férjem halott. A testvére félholtra verve, a kartell-, ami még maradt belőle, szétesőben. Nem menthetem meg őket sem én, sem az istenük, őket már senki sem mentheti meg. Egyszerre borzasztóan magányos érzés e kötelékek nélkül élni és létezni, ugyanakkor grandiózus erőt és szabadságot is ad az otthon melegének és biztonságának hiánya. Az érzés, a gondolat, hogy bármit megtehetek, következmények nélkül.
Iszonyatosan próbálom eltolni magamtól a témát, Jake-et meg a közelben tartani, úgyhogy ezért is veszek éles kanyart, és a saját fegyverével vágok vissza, ugyanis bármilyen hülyeséget állíthatok, a szabályok szerint neki az igazat kell mondania, én pedig szívesen játszok vele.
- Csak feltételezem – emelem fel egy pillanatra a kezemet védekezőn, amivel simogatom, de vele nevetek. – Ki tudja, mit csinálsz a szabadidődben – szinte ártatlan pillantással vonom meg a vállamat. Magam sem tudom, én mit felelnék. Hogy mi volt a legjobb dolog, amit tettem valaha is, mert minden kicsit is kedves gesztusom olyan aprónak és jelentéktelennek tűnik, hogy hirtelen nem is tudnék egyet kiemelni, ami mindegyiken túltesz. Talán nincs is ilyen.
Réssé szűkítem szemeimet, amikor maga is bevallja, hogy átgyalogol a szabályokon, amiket az elején elfogadott, már szóra is nyitom a számat, hogy jelezzem ezt neki is, aztán a következő szavai egészen a szívemig hatolnak, hallom az övét is, melynek ikerdobbanása az enyém. Megingatom a fejemet, mert egyszerűen nem értem. Ezek a dolgok és események már, csak, hogy egy klisével éljek, történelem. Nincs jelentőségük. Kék lélektükrei összekapcsolódnak a zöldjeimmel.
- Szerettem volna maradni, nagyon is – ismerősek lehetnek a szavak, ugyanis ezeket már ő is hallott a számból. – De nem tehettem, képtelen voltam a helyébe lépni – bármennyire is sulykolták belém, győzködtek, hogy méltó vagyok rá, hogy nekem kell az egykori rangja, és a helyén pózolnom, nem volt hozzá sem gyomrom, sem szívem. – A büntetést elteszem későbbre – sandán elmosolyodok.
– És te? Miért éppen Antonovék? – van két másik család is, nem is beszélve a száz, meg száz másikról az Államokban, vagy akár az egész világot górcső alá véve.

Le sem vettem róla a szememet, egyetlen pillantás erejéig sem; mintha óvni akartam volna a saját gondolataitól, emlékeitől, még a testem izmai is befeszültek, hiába cirógatott az ujjaival. Valahol máshol járt, hosszú másodperceken keresztül az sem hozta vissza hozzá, hogy haját simítottam és a homlokára adtam csókot, de őszintén? Nem bántam... talán életemben először voltam képes elfogadni, hogy nem én voltam a középpontban és belegondolni abba, mélyen, tüzetesen, velőt rázóan, milyen lehetett neki. Ha a saját tapasztalataimból indulok ki, pokoli: apámat kifejezetten utáltam, ennek ellenére megrázott vérbe fagyva látni egy elhagyatott raktár kellős közepén, körbevéve a saját agyvelejével. Ahogy az sem esett túl jól, hogy az egyébként év anyja díj várományosaként döntőbe sohasem jutó anyámat szanatóriumba kellett dugnom az egyre rosszabb és rosszabb mentális állapota miatt, hiszen nem vállalhattam, hogy mellette maradva asszisztálok a leépülésében. Mi lett volna, ha égedelem szeretettel lettem volna irányukba? Így is inkább elmenekültem és egy másik kontinensen kezdtem új, legalábbis másik életet, csodálnivaló, hogy Leta is úgy döntött, szarik a világra és mindarra, amit az emberek elvárnának és saját magát helyezi előtérbe, lezárva a kiskapukat, a támadási lehetőségeket és a sebezhetőséget. Amellett, hogy a felszínen kurva idegesítő és bosszantó, dühítő, sőt, agresszív tendenciákat mozgósító volt, pásztázva őt elmosolyodtam, mert hiába feküdt elernyedve a karjaimban, hihetetlenül erős nő volt.  Nem hagyja magát, két perc alatt kicsinál bárkit az összes lehetséges értelemben, ráadásul olyan módon, hogy a szerencsétlen könyörögni készüljön a kegyelemért... hiszen bennem is megfordult egyszer-kétszer, hogy ledobva magamról a láncot összerogyok és feladom, mert kemény ellenfélnek bizonyult. Ám amint a mellékelt ábra mutatja, megérte kitartanom, ő épp olyan mértékben hódolt be nekem, mint ő neki. Kölcsönösen győztük le egymást.
- Én nem tudtam. - Vallottam be töredelmesen, amikor jelezte, hogy egyébként nem megy titokszámba az előbb elmesélt történet, bár valószínűleg csak azok tudtak róla, akiknek muszáj volt elmondani és az ő halántékuknak nem szegezhettem fegyvert a nőről való információszerzés végett. - Pedig hidd el, mindent megpróbáltam kideríteni rólad. - Kissé zavart, hogy félmunkát végeztem, hogy hiába tettem erőfeszítéseket, csupán a látszatig jutottam és a lényeg feltérképezetlen maradt. Ez is jelezte, hogy Leta képességei bizonyos szempontokban jócskán meghaladták az enyéimet, ami az egómat eléggé elkezdte baszogatni, pedig se a hely, se az idő nem volt alkalmas a büszkeségemmel való foglalkozásra. A mostani pillanatok róla szóltak és nem azért, mert végre lehetőséget láttam a mentális hadviselés alappilléreinek kiaknázására, hanem mert valóban kíváncsi voltam rá. Ha tehettem volna felnyitom a koponyáját és belemászok, hogy végre összeálljon a kép, tisztán lássak vele kapcsolatban, lehessenek biztos kijelentéseim, tudjam, mire számíthatok, mennyire mehetek közel és mennyire engedhetem őt be a saját világomba.
- Ez most komoly? - Állítását meghallva jóleső nevetés tört elő belőlem a groteszk mivoltnak köszönhetően. - Nem. - Mosollyá szelídült gesztussal csóváltam meg a fejemet. - Ne keress bennem ennyire magasztos jellemzőket. - Kitértem a válasz előtt, mivel én sem tudtam, mi volt a legjobb dolog amit valakiért vagy valamiért tettem. Valószínűleg egy csendes szobában egyedül ülve, napok gondolkodása szükségeltetne a cselekmény emlékének megtalálásához, elvégre mindennek tartottam magam, csak jó, segítő személynek nem. Amit az is jelzett, hogy az agytekervényeim képtelenek voltak elszakadni az előbb felröppent, a nővel történő fordulatoktól, tekintetemmel követve az ujjai barangolását a mellkasomon szólaltam meg néhány levegővételnyi hallgatást követően.
- Ezért jöttél ide? El az otthonodból? - Ismét zöld szemeit kerestem, beléjük mélyedni valamiféle teljesen más dimenzióba repüléssel kecsegtetett. - Tudom, megszegem a játékszabályokat. - Sóhajtottam teátrálisan, a vállaimat is megvontam. - De érdekel. - Jeleztem felé ellenmondást nem tűrően. - Érdekelsz. - Helyesbítettem nyelve egyet, enyhítve torkom fellépő szárazságán. Kimondva még ostobábban hangzott, mint a fejemben, a szívem hevesebben dobbant, várva a reakcióját. Szüntelen attól rettegtem, mikor pattan fel, húz elő egy kést és gúnyosan a képembe röhögve mártja belém a pengét. Bár ebben az esetben a halál tűnt a legkegyesebb verziónak. - Büntess meg érte, ha szeretnél. - Poénkodtam végül elmismásolva az élét az előző kijelentésemnek.

Kijelentésére finoman megvonom a vállamat, megingatva a fejemet.
- A lelkiismeret miatt rossz lehet – márpedig ez a tulajdonság a jóság egyik alappillére. Szóba sem hozom magát a maffiát, mert, hát evidens, hogy mindenki, akinek egy kicsit is köze van hozzá, az pontosan tudja, hogy mire képesek, és el tudja képzelni, hogy milyen alakok a tagjai. Tehát nem, a jóság, a kegyesség rohadtul nem jó dolog, ha az ember a maffiával baszakodik így, vagy úgy. – A gonoszság minden mást kiirt egy ember lelkében – tűnődök hangosan, és úgy mondom, mintha az én szívem nem lenne csordultig tele haraggal és gyűlölettel, mintha nem pulzálna bennem állandóan az ártani akarás, a számítás, mintha még egy parányit is szikrázna benne a könyörület vagy a jóindulat. - A tequila tényleg kihozza belőlem a gurut – nevetek röviden, cinkos mosolyt villantva rá.
- Pedig meg mertem volna esküdni rá – csipkelődök, nagyon igyekezve azon, hogy elengedjük a feltételezését és az arra adott, szinte forrázó válaszomat. Arra már korábban is fény derült ilyen-olyan apropóból, hogy jobban hasonlítunk egymásra, mint az első blikkre – vagy másodikra – tűnik, és, bár másképp működünk, de sok, alapvető jellemvonásunk egyezik, még, ha nem feltétlenül ugyanúgy mutatkoznak meg vagy törnek felszínre. Ezért sem hiszem, hogy fényes jövő állna előttünk, mert túlságosan erősek vagyunk, túlságosan nagylángon égünk mindketten. De itt és most? Tökéletes.
Aztán csak egyre mélyebbre és mélyebbre süllyedek a kérdése nyomán. Nem is csak úgy, önkéntelenül merülök, hanem valósággal mászok; önszántamból. Az emlékképek tárházában barangolok, mint, ahogyan azt múzeumokban szokás tenni, felelevenednek lelki szemeim előtt, minden momentumra úgy emlékszem, mintha csak tegnap történtek volna. Emlékszem az ominózus partira, a jókedvű nevetgélésre, a csacsogásra, Groff recsegő szavaira, a fegyverre, ahogy rulett kerékként járt körbe az embereken, akik a világot jelentették számomra, szinte érzem, ahogy az égett hús szaga az orromban-, ordítása meg a fülemben robban. Emlékszem a lövések hangjára, a miriádnyi szilánkra, a vérre a kezemen - nagyon sok vér volt. A megsemmisülésre. Kristálytisztán emlékszem. Alvaro anyjának a tekintetére, aki azt mondta, hogy nem az én hibám, de láttam a szemében, hogy hazudik, éreztem a pórusaiból szivárogni, hiszen nem lehetett Groffra bizonyítani, ugyanis, mielőtt kérdőre vonhatta volna bárki is, én cselekedtem, és többé nem csak nem beszélt, de levegőt sem vett. A történtek után pedig eljöttem. El kellett jönnöm, bármennyire is szerettem volna maradni és elszakítottam minden köteléket, mert csak gyengévé tettek volna. Señora Cortés meghalt, Andrés pedig - amennyire én tudom - nagyon igyekszik összetartani, ami még maradt, a többiek közül pedig sokan szétszéledtek.
- A múlté – simítom arcára a kezemet. – Megtanultam együtt élni vele – halványan elmosolyodok, mert így, hálával és szeretettel akarok rájuk emlékezni, a családomra, az egyetlen családra, amit ismerek. Nem az utolsó napjainkra, hanem minden azt megelőzőre. Nem mocskolhatja be az emléküket az a sok vér, az a sok kegyetlenség, az árulás – a pusztítás. – Akkor mi értelme lenne? A játéknak – mert mi másról is beszélhetnénk, mintsem erről a hülyeségről, ami az én fejemből pattant ki. – Különben sem titok – világítok rá, hogy Coxnak is szemrebbenés nélkül elmondtam nagyvonalakban és elhallgatva a fájdalmas részét a valóságnak. – Az a hivatalos verzió, amit Miamiban mondtam - és, még, ha ezt Jake nem is tudja, de természetesen a Papa is tud róla, tehát nem tartom kizártnak, hogy a családja-, és a Parancsnok is ismeri a históriát. – Nem, mintha bárkinek is eszébe jutna megkérdezni ilyesmit. Igaz, másokkal ennél csak kegyetlenebb játékokat játszok – sütöm le pillantásomat egy szívdobbanás erejéig. – Vale. Ez volt a legrosszabb dolog, amit tettem. A legjobb dolog viszont, amit te tettél az volt – biccentem kissé jobbra a fejemet, ujjaim karját, mellkasát cirógatják -, hogy ételt osztottál kalkuttai árváknak – szívesen megkérdeztem volna, de, azt hiszem, még játékban vagyunk.

- Nem tudom, hogy ez mennyire jó vagy rossz. - A maffia hálózatán belül igyekeztem eltitkolni a túlzottan jófej, normális énemet, legalábbis az első időkben mindenképpen, hiszen ezek olyanok, mint a hiénák, kiszagolják a gyengeséget és lerágják a húst az áldozatukról. Nagyon hamar kifejezetten vastag bőrt kellett növesztenem, ami nem tartalmazhatott támadási felületet, ezért is volt szokatlan, hogy Leta-t, aki a legrosszabbnak tűnt az összes közül ennyire közel engedtem és önként láttattam vele némi mélységet is saját magamból. Mintha... ha a legfenyegetőbb, legveszélyesebbnek tűnő ellenfeledet sejtszinted tartod hajszálnyira a fizikai és összes másmilyen valód mellett, hirtelen átjárna a legyőzhetetlenség érzése. Ki árthatna nekem, ha az egyetlen kompetens, valid pusztítás kismacskaként bújik a testemhez?
- Sohasem a józan eszemről voltam híres. - Jegyeztem meg, mikor górcső alá vette a merészségemet. Máshogy mutatkoztak meg a közös tulajdonságaink, mégis annyira ijesztően egyformák voltunk... nekem sem kellett a szomszédba sétálnom a meggondolatlanságért és a kivagyokmivagyok-hozzáállás gyakorlásáért, ha valamit a fejembe vettem, addig mentem, míg megvalósítottam és a farkaslét túlságosan szimpatikus volt nekem ahhoz, hogy lemondjak a kínálkozó lehetőségről. Egyetlen percét sem bántam meg, a szenvedéssel telieket sem, a bensőmbe költöző vaddal lettem teljes, érkeztem meg, nyíltak meg kapuk és lehetőségek, amelyek nélkül nem ott tartanék, ahol.
Először köpni-nyelni nem tudtam, mély hallgatással viseltettem a szavai iránt, ha akartam sem tudtam volna megszólalni. Kezem nyugtatóan simogatta a testét vállától a derekáig, de az ütő megállt bennem, a levegő is a tüdőmben akadt a döbbenettől. Nyilván a Hive-ban töltött pillanatok során felmerült bennem egy-két kérdés a Cox-al való interakciói során, ám el is csitultak bennem, mivel akkor egyáltalán nem érdekelt vagy számított a nő előélete, felőlem akár kommunista munkatáborból is ismertette azt a faszkalapot, leszartam. Ám most, így, a megismerésének igényével a tarsolyomban igyekeztem belepasszírozni a házasság tényét a róla kialakított képbe; nehéz dolgom volt, nem olyannak tűnt, aki odáig és vissza van az elköteleződésért, sokkal szabadabbnak képzeltem a férfiakkal való kapcsolatában is, a fehér ruhás - koszorúslányos - hatalmas vendégsereges esküvőt tényleg lehetetlennek tűnt elképzelni. Nyilvánvalóan sok minden változhatott azóta, főleg annak tekintetében, mi történt a házastársával... az ember álmában sem gondolná, hogy egy baráti ebéd a semmiből tettlegességig fog fajulni, mert egyiküknek épp leoltották a villanyt, arra meg főleg nem számít, hogy néhány nappal később hátba szúrják és konkrétan kettétépik az addigi életét némi kicsinyes bosszú miatt. 
- Sajnálom. - Megfogtam oldalamat simító kezét és puha csókot leheltem rá. Őszinte voltam, valóban sajnáltam, ami történt, akkor is, ha nekem fogalmam sem volt arról, milyen érzés elveszíteni valakit, akit saját döntésükből választottunk magunk mellé azzal a céllal, hogy halálunk napjáig velünk legyen. És nem is kívántam megtapasztalni hasonlót, a történetét hallva ismét bebizonyosodott, hogy jobb nekem távol maradni a túlságosan komoly kapcsolódásoktól. Van nekem elég bajom, a francnak se hiányzik, hogy a hatam mögé nézegetés mellett a hozzám tartozó másikra is figyeljek. - Nem lett volna muszáj elmondanod. - Jeleztem neki, szinte egérutat adva, egyfajta menekülési lehetőséget, nehogy azt higgye, tartozik nekem bármivel egy butus játék miatt és valahol legbelül sajnáltam volna, ha él vele, annak örülnék, ha visszavonulót fújva abbahagyná a közeledést...mert én jelenleg képtelen voltam távolságot tartani tőle és egy ilyen volumenű titokba beavatás túlzottan valóságossá tette a helyzetet. Ennyire megbízna bennem? És én ezek után ártsak neki? Igaza volt... lehetek a mostani énemnél rosszabb és muszáj is lesz azzá válnom. De elég egy kicsit később, ugye?

Azt hiszem, hogy a tizenhat éves énjeink nem igazán találták volna a közös hangot, én ugyanis, vele ellentétben, akkoriban még vakon voltam, így tehát kötelességtudó maximalista is, igazi stréber, olyan voltam, mint, akiktől most falra mászok és legszívesebben lekaparnám az arcomat miattuk. De mind változunk, és az a sok-sok dolog, az események, a kanyarok, az emelkedők és a mélyrepülések, a jó dolgok és a szarok mind ezekhez az órákhoz, ehhez a pillanathoz vezettek. És bár tudnám, bár látnám, hogy a sorsnak mégis mi célja és szándéka van ezzel az egésszel, az elmúlt, rövid időszakhoz képest ez most olyan, mintha egy párhuzamos univerzumban élnénk. Mintha lehetnénk ilyenek is.
- Na – szólok mosolyogva, finoman megcsípve fogaimmal az állkapcsát morgását hallva. – Nem lebecsülni akarlak – noha, ő folyamatosan ezt teszi -, vagy becsmérelni, hanem rávilágítani, hogy tudsz te nagyon is jó lenni – lehelek apró csókokat oda, ahol az imént még megharaptam, mielőtt ténylegesen megköszönném, hogy megmentette a hátsómat. Persze, ez nem törli el a többi cselekedete emlékét, az összes szálka ott van, ahova egyesével szurkálta őket, de, azt gondolom, hogy számára is egyértelművé vált, hogy engem nem olyan fából faragtak, hogy majd csak úgy behódolok neki. Nos, nem minden esetben, mert az előbb, fölém magasodva, sziklaszilárdan tartva magát a kijelentéséhez, nyájasabban és szebben aligha kérhettem volna, meghajolva akarata előtt.
Szavaira elnevetem magam, mert nem hiszem, hogy ott és akkor éppen ugyanezt gondolta, mint, amit most mond. De jól esik. Jól esik az ajkai érintése az enyémeken, a teste melege az enyémnek préselődve, az illata a pórusaimban és a szöveteimben. Nekem sem szolgál kevésbé örömömre, vagy megtiszteltetésemre, hogy itt marad, és megosztja velem a történetét, élete kisebb-nagyobb szilánkjait és szegmenseit, a gondolatait, a lénye kulcsfontosságú-, elemi részeit.
Nagyon gyorsan próbálok kitérni a kérdések és a további feltételezések elől, szinte esélyt sem adok neki, hogy visszakérdezzen, ha észrevette – márpedig biztosan így van – testem jelentéktelennek tetsző reakcióját, hangom semmilyen árnyalatát, ami a lehető legtávolabb állt a büszkeségtől, a fennhéjázástól, az önfényezéstől. Nem szívesen emlékszem vissza a történtekre, de egyszerűen kitörölhetetlenül beleégtek az agyamba. Minden nagyon gyorsan történt, észbe sem kaptam, de az emlékképek lassított felvételként játszódnak le lelki szemeim előtt újra és újra, amikor eszembe jut. És, még, ha csak rajtam túlmutató tényező okozta volna ezt az egészet, mennyivel könnyebb is lenne vele együtt élni! De a tudattal, hogy valószínűleg én voltam az, aki beindította a detonációt, aki útjára engedte az egész tragédiát, nos... szavak nincsenek arra a fájdalomra, amit akkoriban éreztem. Azóta sokszor tükörbe kellett néznem és a magamévá tenni a veszteség és a gyász fájdalmát, hogy megmaradjunk egymás mellett.
- Eléggé nagy lépés és merész cselekedet Señor – dorombolom válaszát hallva. A nehézségeket meg tudom érteni, abszolút, mert én is nehezen fogadtam el, hogy valamit elveszítettem, de aztán rá kellett jönnöm idővel, hogy a farkas egy ajándék, áldás, nem pedig átok. Hiszen általa szabadabban, vadabban élhetek, mert, hát kevés élőbb dolgot tud mondani az ember egy bestiánál. Egymásba simultunk a szörnyeteggel, megkülönböztethetetlenül, egyekké, egyformák vagyunk, ahol meg nem, ott kiegészítjük egymást a repedések mentén.
Megingatom a fejemet, mert nem vagyok benne biztos, hogy éppen most, éppen vele, éppen erről kellene beszélnünk.
- Én – felelem végül sóhajtva -, én történtem – a káosz koronázatlan királynője. – Emlékszel, hogy Cox Cortés felől érdeklődött, és azt mondtam, hogy megöltem? – nem várok választ, vagy valamilyen jellegű megerősítést. – A férjem volt – az ajkamba harapok. – Egy partin, ahol a család egy régi barátja túltolta a cuccot, ordítva fröcsögött, fenyegetőzött, fegyverrel hadonászott és mutogatott a barátaimra, a – családom szót finomítom – kartell tagokra. Elvesztettem a fejemet, és belenyomtam az arcát a grillsütőbe – a biztonság kedvéért rácsaptam koponyájára a fedőt, mintha csak egy guillotine lett volna. Feltehetően a gyűlölete, az irigysége és a kapzsisága már évek-, ha nem évtizedek óta munkálhatott benne, ha köpött a zsaruknak; ettől persze nem érzem magam kevésbé bűnösnek, vagy bűnrészesnek. – Pár nap múlva egy túlságosan összeszedett, megrendezett, kitervelt és megvalósított rendőrségi rajtaütés áldozatai lettünk – a hangom szurokfekete és szikrák pattognak benne, amik a lőport keresik, tekintetem rezzenéstelen, egyetlen pontra fókuszálok. – Fegyvertelen volt. Megadta magát. Mégis lelőtték – a többi már lényegtelen, és a tényeken mit sem változtat. Ezért hiszem azt, hogy veszélyes az én világomban élni. – Jól elbasztam az estét, mi? – simítok végig oldalán.

Elröhögtem magam a reakcióján, mivel előttem is megjelent saját magam emléke, amikor elkezdtem lázadni a világ ellen. Valóban mulatságos lehettem, akkoriban nyilván azt hittem, hogy különleges vagyok, mostani eszemmel inkább elveszett útkeresőnek címkézném az akkori énemet, de hát mindannyian átesünk ilyen időszakon, nem? Ezek az évek kellenek ahhoz, hogy formálódjunk és azzá váljunk, akivé kell... nem mintha feltétlenül büszke lettem volna a mostani állapotomra, legyen szó a konkrétan bűnözővé avanzsált ügynökből vagy az aktuálisan nyálas ficsúrnak tűnő, vele összebújó férfiről. Belegondolva, kölyökként egyik sem volt tervben. Pedig az utóbbit jelenleg kifejezetten élveztem, kényelmesen elhelyezkedtem, amikor a vállgödrömbe hajtotta a fejét, puha csókot nyomtam a fejbúbjára. A hajába szagoltam és azon kaptam magam, hogy reménykedem, a reggel első sugaraival ne derüljön fény arra, ha éppen átbasz a palánkon; tegye meg nyugodtan, csak ne derüljön ki, hazudjon tovább, ha szükséges, egészen addig, míg át nem szúrja a torkom vagy én erőt nem veszek magamon és végzem be a küldetésemet.
- Ja. Tényleg lehetnék rosszabb is. - Mormogtam. Ettől hova legyek kegyetlenebb? Néhány héttel ezelőtt már egy lélegzetvételéért is ki akartam kaparni a szemét, aztán úgy döntöttem, megfektetem, hátha bekapcsol a női sebezhetősége és közelebb csalogatva magamhoz őt ellehetetlenítő és a likvidálását segítő információkhoz juthatok, majd megaláztam, hülyét csináltam belőle és ismételten azzal a szándékkal közeledtem fel újra, hogy megvezessem. Erre a saját csapdámba dőltem, emberfelettien jó szexbe keveredve vele azon kapom magam, hogy érdekel, jólesik a figyelme, a simogatása, a bújása és addig szeretném csókolni, míg tényleg nincs tovább. Mekkora egy barom vagyok! Mire jó ez? - Örömömre szolgált megmenteni, hölgyem. - És még ez is, nem gondolkodtam, mielőtt szavakat ejtettem ki a számon, ösztönösen ástam mélyebbre és mélyebbre a síromat a zöld szemeibe nézve. Szájához hajoltam és csókot adtam rá, finomat, hosszút, mintha csak azt vártam volna, hogy valami elrettentsen, ám minden csók egy újabb szög volt a koporsómra. Mikor tisztul már ki a fejem és kezdek normálisan, megszokottan, önmagamhoz méltóan viselkedni?
Gondolataimból testének rándulása zavart fel, összevont szemöldökkel hallgattam kurta válaszát, megmerevedett arcizmait figyelve rájöttem, hogy most valami nagyon érzékeny pontra tapintottam. Ugyanakkor szóhoz sem hagyott jutni, rögtön megostromolt az állításával, ennek ellenére biztos voltam benne, hogy valami történt; a hirtelen váltások távol álltak tőle, szinte sütött róla, hogy nem akar beszélni az én dobálózásom tartalmáról, engem viszont kifejezetten érdekelni kezdett, mi történhetett.
- Hamis. - Válaszoltam végül a feltételezésre. - Mert én veled ellentétben direkt kerestem a lehetőséget. Egy haverom akkor már farkas volt, az egész családja egy falkába tartozott és amint megtudtam, éreztem, hogy nekem is ez kell az életembe. Egy konkrét vadállat a belsőmbe, ami végre megjelenítheti, ami vagyok. 29 voltam. - Vallottam be őszintén. - Életem legjobb döntése volt, de az igaz, hogy az eleje rohadt nehéz volt... bonyolult volt megtalálni a közös nevezőt. - Az első két év kutya kemény volt, egy konkrét bennem lakozó farkassal dacolni majdnem lehetetlennek tűnt, a végső kimerülésig próbáltam őt betörni, mire rájöttem, hogy a szelidíthetetlensége épp az előnyömet szolgálja. Mindig a hibáimból tanulok, a tőlem okosabbak, tapasztaltabbak intelmeiből soha.
- Hé. - Gerincére simítottam a tenyeremet, amikor erősebben karolt át, úgy bújt hozzám, mintha teljesen körém akarna fonódni, bőre enyémnek nyomódása által tökéletesen éreztem felgyorsuló szívverését. - Mi történt? - Kérdeztem rá végül, eddig bírtam visszafogni a kérdést. Biztosan az előző faszkodásomhoz lesz köze és majdnem elszégyelltem magam; nem akartam megbántani.

Nem azért nem akarok az anyámról beszélni, mert nem lehetne részletekbe-menően, hosszú évekre és évtizedekre lebontani azt, ami vele történt, és ezáltal, amit velem tett, amit nekem okozott és, ami kihatással van máig az egész életemre. Azért nem akarok róla beszélni, mert gyűlölöm és megvetem a nőt, mind a mai napig, és azt sem érdemelné meg, hogy múló gondolatom foszlánya legyen. Egy idő után rájöttem, hogy mire kellek neki, hogy a szigorú szabályok, a látástól-vakulásig tanulás, a reggeltől-estig gyakorlás nem az én érdekemet szolgálta, hanem az övét. Az asszony szemében ugyanis olyan voltam, mint egy telivér, amivel majd büszkén mutatkozhat Norwoodék előtt, és, akit bármikor harcba, csatába, háborúba küldhetett volna, ha úgy hozza az élet. Úgy idomított, mint egy állatot, fiatal koromban észre sem vettem, hogy nem csak fegyverként-, de pajzsként is szívesen használt volna. Hogy nem azért foglalkozott velem, vagy taníttatott más boszorkákkal a körből, mert olyan kurva fontos volt neki, hogy nekem jobb legyen – csak és kizárólag magára, az egójára, a jövőjére gondolt. Csak aztán akarva-akaratlan beleköptem a levesébe, mert a mágia nélkül semmi hasznomat nem vette, így csak egy zavaró tényező voltam a szemében, valaki, a körön kívülről, jelentéktelen, betolakodó, idegen.
Bosszúsnak tetszőn ciccentek egyet egyértelműen nemet jelző fejcsóválására, de igazat kell adnom neki; még a saját szabályaimat is megszegem. De nem tehetek róla, tényleg érdekel, Spanyolország említése a saját apám miatt is érdekes, annak ellenére is, hogy ő Mexikóban élte élete nagyobb részét, de a félszigetről származott, Európából. Tudom, mert jártam ott is, miután meglátogattam először és utoljára Mexikóban, a régi házuknál, a halála után, csupán tisztességből, kíváncsiságból, mert akkoriban egyedül voltam, és szívesebben gondoltam ezekre a gyökereimre, még, ha ezek satnyák és gyengék is.
Vele nevetek, mert tényleg olyan rohadtul érdekes a sors. Meghalhattam volna, az erőm, amire az egész életemet építettem, semmivé foszlott, és mostanra egy bestiával osztozok a testemen. Napestig vitatkozhatnánk róla, hogy melyik a rosszabb.
- Jobb ez így – nyugtázom Jake-re kacsintva, mert, ha még mindig a tüzet forgatnám az ujjaim között, akkor valószínűleg tényleg felperzselném a világot előbb, vagy utóbb.
Amikor újra szóba kerül az apja, látom rajta, hogy mennyire feldühíti pusztán a férfi említése is, úgyhogy csak tippelni tudok, hogy tényleg nem volt egyszerű vele az élet. Ha már csak feleannyira volt bajkeverő, meggondolatlan, önfejű, önző és gonosz, mint én, ha már Miamiban kiszedtem belőle, hogy rá emlékeztetem, megértem. Tudom, hogy nem mindenkinek könnyű a magamfajtákkal. Feltételezem, hogy Jake-nek is egy idő után felnyílt a szeme, és magától jött rá, hogy az apja valójában miféle ember, hogy mibe rángatta bele az anyját is, meg őt is. Ha ilyen vagy, nem feltétlenül családbarát vállalkozás-, vagy munkáltató a maffia, jobb is, ha ennyiben maradunk. Persze, hogy magányos volt, el is képzelem, ahogy újabb és újabb helyeken fordul meg, más és más gyerekek között és veszettül igyekszik beilleszkedni. Aztán felbukkan a színen a tizenhat éves Jakito, a bőrdzsekiben feszítve, elmosolyodok, ahogy elképzelem, miközben a hajammal játszadozik. Mindig lesznek olyanok, akiket érdekelnek a magányos farkasok, akik nem akarnak egy klikkhez sem tartozni, sem pedig beállni a sorba. Akik aztán a közösség részévé teszik őket – így lehetett ez vele is.
- Szinte látom magam előtt a marcona képedet – mosolyodok el, miközben magával húz, hogy a vállára tegyem a fejemet, nyakába szimatolja, csókoljak játékosan. Már egyáltalán nem töprengek azon, hogy ez az egész hiba volna. Hát, hogyan is lehetne?
- Egy kicsit – mutatom fel kezemet, mutató-, és hüvelykujjammal jelezve. – Mint a legtöbb maffiatag – vonom fel egyik szemöldökömet. – De nem vagy olyan rossz, mint, amennyire lehetnél – csak egy kicsit emelem fel a fejemet, hogy egy pillanatra a szemébe nézhessek. – És ezt most egyáltalán nem lesajnálón mondom – erősítem meg ebben, ha nem lett volna egyértelmű a hanghordozásom végett -, mert van ezen a világon sok szarrágó rohadék – ingatom meg a fejemet, mert ebbe a csoportba én is köztudottan beletartozok. – Csak azokból tudok építkezni, amit láttam, és nem egy lehetőséged volt arra, hogy a válladat megvonva hátrahagyj – sokat gondolkoztam ezen, mert próbáltam kitalálni, hogy honnan és mikor eredeztethető ez a különös, különleges érzés, amit az irányába táplálok. Talán onnan, talán végig bennem volt, csak nem találkoztunk korábban. – Köszönöm, hogy nem tetted – nem hiszem, hogy tényleg, hogy valóban komolyan vette volna a szót, amit a mocsárból kifelé jövet kipréseltem ajkaim résén.
A szívem meg mintha kihagyna egy ütemet a következő állítását hallva, reflexszerűen ugrok meg a karjában. Nagyon igyekszem mosolyogni, mintha annyira jól éreztem volna magam, amikor nem csak tönkretettem-, hanem megöltem a férjemet – még, ha közvetetten is.
- Igaz – felelem, nagy levegőt véve, és ezt nem fejtem ki, ha annyiban hagyja, de nem mosolygok, a hangom sem olyan. – Nagyon rosszul viselted, amikor beharaptak – lapozok, igen. – Úgy harminc éves lehettél, és baleset volt. Lehet, hogy éppen maffia ügyeket intéztél, amikor belenyúltál valamibe, amibe nem kellett volna. Nem szeretted, vagy legalábbis nehéz volt vele együtt élni kezdetben – átkarolom, mintha az a veszély fenyegetné, hogy felbukkannak a kommandósok és elviszik, vagy lelövik. De nem fognak. Nem történhet meg újra.

Alapvetően szeretem feszegetni, ráncigálni a témákat, amik érdekelnek, mint kutya a csontot és addig megyek, míg mindegyik általam tudni akart szót meg nem hallom az aktuális áldozatom szájából, de most tiszteletben tartottam Leta-t, aki néhány röv, egymásba kötött betű segítségével rendezte le az anyjáról alkotott véleményemet. Szívesen fröcsögtem volna vele a nőről, ha arra invitál, a szülők hibáztatásában egyébként is vérprofi voltam és nem tetszett, hogy ezt kellett átélnie... csodálnivaló, hogy a szabályoktól teljes mértékben vonakodó, rebellis és önfejű természet vált belőle? Persze, lehetett volna megalkuvó és alárendelődő, ám a vére, a temperamentuma valószínűleg nem engedte; ő valóban nem fejhajtásra született és ezt még a saját anyja sem tudta elfogadni, pedig ha rájött és figyelembe vette volna, hogy mi rejtőzik a lányában, Leta egy egész világot uralhatna, annyira törtető és perzselő. Így viszont maradt az állandó ellenállás és figyelemfelkeltés. Mindent értek.
Figyeltem, miképp reagál az én mondandómra és random kérdései hallatán megcsóváltam a fejemet, hogy érzékelje, megszegi a szabályokat és én ebben nem leszek partner. Őszinte kíváncsiságot véltem rajta felfedezni, ami hevesebb dobogásra késztette a szívemet, talán még a szex közbenitől is gyorsabban vert a szívem. Mert ez másfajta izgatottság volt, államat a tenyerembe temetve jöttem rá, hogy tetszeni akarok neki. Vágytam arra, hogy kritika és rosszmájú megjegyzések nélkül fogadja el az életem történetét, még akkor is, ha bizonyos keretek tartásával engedtem bepillantást... és félő volt, hogy az erősen támasztott falak lebomlanak, ha ez a helyzet sokáig fog fennállni és mind testben, mind lélekben lecsupaszítva fekszünk egymás mellett. Ha valamikor, hát most kéne elrohanni, jó messzire és vissza sem nézni,. Egyedül az segített, ha rá, az ő történetére fókuszáltam, ahogy beengedtem a képzeletembe a képet, hogy meg akarta mutatni a farkasoknak, hogy ki a főnök, elnevettem magam. Autentikus, beleillett a képbe, nem is ő lett volna, ha nem a nagy arca miatt kap egy majd' örök életre szóló átkot a nyakába. Vagy adományt. Lényegében nézőpont kérdése. - Ezen sem lepődtem meg. - Fejeztem aztán ki verbálisan is a kacagásom okát. - Boszorkányként sem lehetett egyszerű veled. - A hangom inkább csengett elismerően, mint rosszallóan, hivatott jelezni, amit egyre sürgetőbben el kellett fogadnom: hogy benne emberemre találtam és ez teszi ennyire kibaszottul vonzóvá. Épp az a kiszámíthatatlanság, amitől a falra tudnék mászni és őt is felkenni a betonra.
- Igaz és hamis is. - Bólintottam az ő állítását hallva. - Anyám a maga módján biztosan szeret, de ahhoz sohasem voltam neki elég fontos, hogy hátat fordítson apámnak, pedig az öregnek kurva sok volt a rovásán. - Szinte az említésébe is belefeszült az állkapcsom, ennyi év után is egyszerre volt bennem düh, sértettség és bűntudat az irányába. Irigyeltem az öcsémet, hogy neki nem kellett átélnie, amit nekem, viszont Leta előtt az ő létezését titokban tartottam, nem reagáltam az egykeségemet firtató kijelentésre. Az utolsó, a vörös mellett épen maradt agysejtemben még volt annyi tudatosság, hogy Jeremy-t minden áron megvédjem. - Állandóan költözködtünk. - Azért kezdtem kifejteni, mert csak félig-meddig volt helyes az elgondolása. Na meg... a pokolba, tényleg imponált, hogy meg akar ismerni, még akkor is, ha később kiderül, hogy a stratégiája része volt. - Azt nem mondanám, hogy komolyabb voltam a többieknél. - Megcsóváltam a fejem és elröhögtem magam. - De magányos? Az igen. - Vallottam be töredelmesen. Azt hiszem, soha senkinek nem mondtam ezt ki hangosan. - Hiperaktív gyerek voltam és mindig túlságosan be akartam illeszkedni az új helyre... túltoltam és ennek az lett a vége, hogy én lettem a félbolond új srác. - Megvontam a vállamat, mintha nem érdekelne, pedig ennek az érzésnek a palástolására építettem fel az egész világomat. - Tizenhat voltam, amikor elkezdtem kikupálódni. Akkor tényleg lett egy bőrdzsekim. - A hajába túrtam, jólesett a szálak selymességét tapintani, elkezdtem babrálni az egyik fürttel. - Onnantól kezdve szartam mindenkire, úgy voltam vele, ha a próbálkozásom nem elég, nem is akarok tartozni sehová. Érdekes módon rögtön észrevettek. Nagyjából mindenben benne voltam, amit el tudsz képzelni. - Hátradőltem, mintha élveztem volna a nosztalgia jóleső hullámát és ha hagyta, magammal húztam őt is. Akkoriban tényleg más volt, ugyanúgy gané, ám legalább nem hullámzott, kölyökként csupán annyi érdekelt, hogy én legyek a leghangosabb, legyen pia, fű és csajok. - Szerinted most rosszfiú vagyok? - Döbbentem le egy pillanatra, bár a feltételezése jogos volt. Jónak semmiképp nem mondanám magam, legalábbis az biztos, hogy nem volt szokásom szex után nőkkel a mellkasomon fetrengeni és dumálgatni. - Ha már itt tartunk... szerintem te rossz kislány voltál. Annyi férfit tettél tönkre, hogy meg sem tudod számolni. Fogadok, hogy volt, aki bele is halt. - Incselkedtem vele a fenekébe csípve.

Az anyámról, vagy az apámról-, de még a nővéremről sem beszéltem sem itt-, sem korábban máshol, másnak semmit. Soha nem kérdezték, én meg nem kezdek el csak úgy mesélni ezekről a dolgokról. Azt hiszem, hogy ezek alkotják a lényem magját. Egy anya, aki csak fegyverként tekint rád és egy apa, aki mindennek ellenére a béke spanyol megfelelőjét adja neked második nevedként. Nevetséges. Ahogy az sem kevésbé az, hogy Jake-nek mégis elmondom ezeket a dolgokat, mert ettől csak gyengének érzem magam, és nem azért, mert fel lehetne használni ellenem, ha tévedek vele kapcsolatban, hanem egyszerűen azért, mert ezeket a dolgokat már eltemettem. Elfogadtam őket, a lelkem, a lényem részévé váltak, és az már nem bánthat, nem sérthet, amivel megtanultál-, és együtt tudsz élni. Azért beszélek ezekről a dolgokról és eseményekről ilyen nyugodtan, mert igaz, amit az idő gyógyító erejéről mondanak. Különben is, rég volt, még csak változtatni sem tudok a dolgokon, abból építkeztem, ami maradt, ami volt, és, ami idő közben lett.
Csak akkor nézek a férfire, amikor megszólal, vonásain pedig az őszinte érdeklődés, a figyelem rajzolja meg mimikáit. Elmosolyodok, és megingatom a fejem.
- Már nem számít – vonom meg a tőle távolabb eső vállamat. – Az volt – értek egyet vele, és több szót nem is érdemel a vén banya, ugyanis nem tudok róla többet mondani. Még számomra is egy rejtély maradt mind a mai napig, hogy mi tette ilyenné. Hogy mindig is benne volt-e, vagy Thalia apja művelte-e ezt vele, ő hozta-e ki belőle. Azt tudom csak, amit szintén nem tőle tudok, hanem egyszer csak megértettem, hogy biztosan nem békében váltak el. Hogy meg akarta mutatni a Norwoodoknak, hogy ő is valaki, hogy az ő vérvonala-, meg a hülye kovenje is ér valamit. Vagy valami ilyesmi járhatott a fejében, miközben a beteges bosszúhadjáratot tervezte, velem az élen.
- Muchas gracias – biccentek, sokkal őszintébb mosollyal, mint az imént. – Kételkedtél benne? – és nem, tényleg nem néztem utána, mert egészen eddig a napig egy fikarcnyit sem érdekelt. Azt mondjuk nem kell tudnia, hogy valaha az Interpol kötelékében dolgoztam, manapság meg nyomozóként pózolok a Papa kedvéért. És persze a női megérzés verhetetlen.
- Spanyolországban hol? – csak e kérdés erejéig szakítom félbe, de aztán csendben hallgatom, és elképzelem ezt a sok országot, a sok várost, a sok iskolát, a sok gyereket, a sok arcot, a sok idegent. Magányos lehet az ilyen élet egy gyereknek, főleg sejtve, hogy nem lehetett egy sétagalopp az apja életvitele és mibenléte végett, amiről ugyan csak nagyvonalakban tudok a miami kiruccanásunk okán, de ezúttal nem akarom ezt a témát feszegetni.
Épp nyílnak ajkaim, hogy franciául kérjem, mutassa meg, ha már az is közös nyelvünk, de, mielőtt egyetlen hang is elhagyhatná a számat, találkozik az övével.
- Ügyes – suttogom, amikor eltávolodik. Az édesanyja említésére elmosolyodok, mert róla még nem hallottam, és nem rá emlékeztetem, tehát gyaníthatóan kedves asszony. – Minden országban volt egy csajod? – cseppet sem szemrehányón kérdezem, sokkal inkább szórakozottan. – Várj, ez játékon kívül volt – figyelmeztetem, mert azért ennél érdekesebb dolgokra is összpontosíthatunk.
Lehunyom a szemem, és megingatom a fejemet.
- Hamis – az orra hegyére lehelek egy csókot. – A koven területén portyázott egy falka, tizedelték a kört, én meg titokban, bárki tudta nélkül, meg akartam mutatni nekik, meg a farkasoknak is, hogy ki a helyi basszájba – annyira tipikus, annyira jellemző, és az életben minden döntésemre, az élesen bevett kanyarokra, és a behúzni kívánt-, vagy behúzott kézifékekre, az elvágott torkokra, az elsütött fegyverekre, a felrobbantott bombákra, a majdnemekre, a TKO-okra, todos, annyira tökéletesen rá lehet húzni ezt az egyetlen momentumot, a cselekedetet, ami elindította az egészet, ami azzá tett, ami, aki ma vagyok, és, ami nélkül soha nem lehettem volna ez. A sors játéka.
Szabad kezem mutatóujjával alsó ajkam vonalát rajzolom.
- Azt tudom, hogy az apáddal nem volt fényes a kapcsolatod, de az anyukád nagyon szeret – ezt úgy mondom, mintha biztos lennék benne. – Egyke vagy, még szép. És, ha ennyi helyen éltél, biztosan magányos kölyök voltál, úgyhogy komolyabb voltál, mint a kortársaid. És biztos vagyok benne, hogy volt egy bőrdzsekid, és tipikus rosszfiú voltál már fiatalon is – emelem fel egy pillanatra tenyeremet felkarjáról, aztán vissza is simítom a helyére.

Érdeklődve figyeltem őt. Nyilvánvalóan tévedtem, szórakoztatott elfojtott mosolya és alig jutott eszembe a belőle kiáramló információk felhasználásának lehetősége. Tiszta kíváncsisággal figyeltem és hallgattam őt, mert rajta is ugyanezt látta,: őszinteséget, kamutól mentes megnyilvánulást, igazi, élő, mesterkélés nélküli mimikát, kongruens érzelmeket. Annyira más volt, mint ezelőtt! Mintha egy teljesen különböző nő lett volna az, akit megismertem és az, aki mellett feküdtem. Ijesztő volt tapasztalni, hogyha lett volna rá lehetőségem, akkor szívesen választottam volna az előző hetek elfelejtését és újrakezdtem volna vele, ezzel a verziójával, talán valahogy úgy, mint ahogyan Chantele-el látott; egy kávézóban, normális emberekhez méltóan, lassan, komótosan, beszélgetve, élvezve az együtt töltött időt és megspóroltunk volna rengeteg felesleges bántást. De egyáltalán miért is képzelem, hogy lehetséges lenne? Valószínűleg nem véletlenül történt, ami... ő olyan, amilyen, én szintén, esélytelen, hogy a jelenlegi nyugodt állapot is sokáig tartson, bármennyire szeretném és bármennyire feszített, hogy szeretném.
- Kedves. - Nyögtem először csupán ennyit hallva a történetét. Nem szakítottam félbe, nem voltak, a szabályok értelmében nem is lehettek kérdéseim pedig szívesen tettem volna. Boszorkány volt? Egy koven vezetése lett volna az öröksége? Még annyi sem jutott neki a család látszatából, mint nekem? - Anyád egy gyökér lehetett. - Nem akartam én sértegetni, önkéntelenül bukott ki belőlem, nagy eséllyel a saját apám miatti hasonszőrűség végett. Az empátiát az utóbbi évek jócskán megnyirbálták bennem, mégis, figyelve arcát, a meséltek miatt megváltozott tekintetét egy pillanatra megmerevedtek az izmaim; nem tetszett, hogy így bántak vele és erre a sorsra ítélték.
- Nagyon jó vagy ebben a játékban. - Fellibbenő zavaromat mosollyal igyekeztem palástolni, szinte meg is ijedtem, hogy hacsak nem készült fel belőlem, mennyire pontos sejtései vannak velem kapcsolatban, én pedig csak vaktában tudtam lövöldözni. De legalább kiderül, mennyire mentek félre az esetleges sejtéseim, persze, az egómat azért kapirgálta a csúfos vereség kisördöge. - Ez is igaz. - Bólintottam egyet. - Egy évet éltem Peruban, hármat Spanyolországban. - Bár az igaz állítások kifejtése nem volt feladat, nem akartam tartozásban maradni felé és ezzel semmi olyat nem árultam el, amit más nem tudhatott volna. Amikor simogató keze a vállamon járt, csókot adtam rá. - Aztán ott az ukrán és azzal nagyjából párban jár az orosz. - Közelebb hajoltam hozzá és a füle mögé leheltem egy újabbat. - A franciám is elég jó. - Pimasz vigyort villantottam és elkértem a száját egy hosszabb csókra. Próbáltam volna távolságot húzni magunk közé, visszatérni a valóság ridegségébe, ám nagyon nem ment és szinte arra is késztetést éreztem, hogy megosszam vele a dolgaimat, hogy megismerjen mintha láttatni akartam volna vele a történetemet, hogy a későbbiekben akár felmentésként is szolgáljon a tetteimért. - Anyám most is ott él. - Azt viszont mégsem tudtam hozzátenni, hogy egy diliházban tengeti a mindennapjait, inkább a haját simítottam. Mennyire érdekes! Lehet, hogy talán nem pont úgy, mint az én esetemben, de nem tehet arról, hogy elcsesződött? Ő, az élete, az útja, nem lehetett hatással arra, hogyan alakítja a környezete, mert ennyi szarból tényleg senki sem építhetett volna várat. - Ja és volt egy német csajom, ő is megtanított erre-arra. - Azt a tudást már porolni kéne, de nem adnának el két korsó sörért. Viszont egy italnak örültem volna, mert az én köröm következett és szerettem volna olyan állítást tenni, ami engedi őt jobban és jobban megismerni... ekkora döbbentem rá, ha hülyeségeket beszélek, az nem is akkora bej, hiszen a hamis állítást így is, úgy is meg kell magyaráznia az előírásai szerint.
- Direkt haraptattad meg magad, hogy megszabadulj a boszorkány erődtől és a kötelességeidtől. - Próbálkoztam be felvonva a szemöldökeimet.

Soha nem gondoltam volna, hogy eljutunk erre a pontra, még a legutóbbi, hasonló helyzet után sem. Már csak azért sem, mert nem bíztam benne. Igazából most sem kellene, azt hiszem... ha igaz a legutóbbi feltételezés, ami az eszembe ötlött, és, ami még sokáig nem hagyott nyugodni. Meglehet, hogy tényleg őrült vagyok, hogy mégis hagytam neki, hogy nem küldtem el, hogy úgy fekszek mellette, testileg-lelkileg lecsupaszítva, mintha egész életünkben ismertük volna egymást, pedig ez koránt sincs így. De most már ezt is akarom, hogy elmondhassam magamról, ha mégis átbaszás az egész, hogy én akartam így. Az én ötletem volt, én irányítottam a dolgokat ebbe az irányba – nyilván Jake-nek is hozzá kellett járulnia, de én kezdtem. Azt akarom, ha végül mégis az első megérzésre kellett volna hallgatnom, és hagyatkoznom, egy pillanatig se érezzem úgy, hogy rajtam túl mutatott. Ha okosabb lettem volna, elküldöm – de ebben a viadalban-, még, ha nem is a szív, de a lélek győzedelmeskedett a racionalizmus és az észérvek fölött. TKO-tal.
Lehet, hogy hibáztam, de nem akarok hátralévő életemben a szokásos aforizmával a fejemben kattogva élni: mi lett volna, ha...? Magamat hazudtolnám meg, ha kihátrálnék.
Megmagyarázhatatlan oknál fogva dobban nagyobbat a szívem, amikor belemegy a játékba, de megígérem, hogy jó leszek – még, ha ezt nem is mondom ki ilyen nyíltan. Az első kérdés tényleg béna, mert én sem tudnám rá a saját válaszomat: általában semleges színeket választok, nem is igazán láthatott feketén-fehéren kívül más ruhában, példának okáért, sem ő, sem más. Szeretem a bézst is, a vöröset, mint kiderült, hozzá hasonlóan a sötétkéket, de-, még, ha nem is mutatkozok benne olyan sokszor, a zöld a kedvencem. Kolumbiára emlékeztet, a dzsungelre, az erdőkre.
- Ne kímélj – dorombolom, fel-, és alkarja belső felét cirógatva.
Bele kell harapnom a számba, hogy elrejtsem a mosolyomat, de hallgatok, végig bólogatok, mintha most aztán elkapott volna. De igazából tényleg nem kímélt.
- Hamis – nyomatékosítom az utolsó bólintásomat, és egy pillanatra elhallgatok, mert el akarom passzolni a többi részét, de akkor mi értelme volna az egésznek? Az én ötletem volt. Erre szokás azt mondani, hogy nyitott szájjal a faszerdőbe rohantam, ahogy kell. Sóhajtok egyet. – Igazából alig ismertem az apámat, de azt tudom, hogy jó ember volt életében – felelek az első állításra. – Van egy nővérem, féltestvérek vagyunk, három évvel ezelőtt találkoztunk először, szóval az egyke majdnem igaz – adok neki igazat ebben. – És – megingatom a fejemet, lesütve a pillantásomat. – Nagyon szigorú szabályok között nőttem fel, mert az anyámnak volt, vagy van egy kovenje, nem tudom. Azt sem tudom, hogy él-e még – vallom be töredelmesen, mert, mióta eljöttem, nem találkoztam vele, nem kerestem, és nem is akartam hallani felőle. – Szerette volna, ha egyszer a helyébe léphetek, meg szerette volna, ha jobb leszek egy nap, mint a nővérem, és egész életemben erre készített fel, de a nővérem meg az apja, a családjuk – elnevetem magam -, ősi, nagy múltú mágus család, blabla – még egy fintorba torzuló arcot is vágok, a szemeimet forgatva, mert mindig is utáltam ezt az egészet. - Aztán elbasztam – vonom meg a vállamat, mert, hát itt vagyunk, az erőm meg egy farkas vacsorája lett, ugyebár. Elillant, mintha soha nem is lett volna. – Nem voltak nyaralások. Nem voltak bulik. Sem nagy, közös vacsorák vagy ebédek. Nem voltak karácsonyok, sem húsvétok, sem szülinapok – már majdnem kimondom, hogy soha nem volt sem családom, sem otthonom a kartell előtt, de ott még nem tartunk, azt hiszem, úgyhogy csak megköszörülöm a torkomat. – Az angolon kívül még legalább két nyelven beszélsz, amiből talán az egyik a spanyol. Soha nem kérdeztél vissza, hogy miről hadoválok spanyolul, szóval vagy nem érdekel, vagy tökéletesen érted – mutatok rá a feltételezés alapjára. – A másik talán a francia. Vagy az orosz, ha ilyen jól szót értesz a Parancsnokkal – töprengek hangosan.

A szoba csendje egyszerre vált fullasztóvá és megnyugtatóvá, miután már nem töltötte be a sóhajaink hada. Már nem lett volna muszáj a közelében maradnom, hozzá préselődnöm, érintenem, a bőrével játszadozni, csókolni, figyelni, tartani a szemkontaktust, mégis maradtam és így tettem, mert ez tűnt helyénvalónak. Vagyis... ezt akartam tenni. Vele lenni, a társaságában, kíváncsi voltam, vajon milyen mélységeket és titkokat rejt még magában, vajon fellibben-e a függöny egy-egy újabb hihetetlennek tűnő tulajdonságáról, képes-e ismét, újra és újra meglepni vagy lehull a lepel és végérvényesen kiderül, hogy a mostani állapot csupán egy jól megtervezett színjáték, amiben rám osztották a bohóc, az udvari bolond vagy egyéb más válogatott idióta szerepét. Ez a lehetőség jelenleg annyira elképzelhetetlennek tűnt, mint néhány nappal ezelőtt az aktuális helyzet, szóval igazából nem nyugodhattam, mert minden verzió reálisnak tűnt; és emiatt nagyon nehéz volt megpihenni és egészen egyszerűen élvezni az élet által nekünk leosztott időt. Valamin mindig törtem a fejem, szüntelen aggódtam és ez kiborított, mert alapvetően nagyjából mindent leszartam, hiszen magabiztos voltam abban, hogy a történések, emberek, dolgok összes részletét kézben tudom tartani, irányítani, alakítani, manipulálni. Leta-t nem. Ő más volt. Ő azt csinált, amit akart, kontrollálhatatlanul... és bármikor úgy dönthetett, hogy péppé zúz, aminek a fizikai része lesz a kevésbé kellemetlen. Ez a felismerés pedig majdnem léket ütött a koponyámba.
- Erre kíváncsi vagyok. - Fogalmam sincs, miért mentem bele a kis játékába, lehet, hogy szórakoztatott, amilyen lelkesen felajánlotta az általa szórakoztatónak tartó lehetőséget. Amint említett pár szót az ötletéről felvontam a szemöldökömet és majdnem kihátráltam az egészből, úgy éreztem, nem állok készen arra, hogy valóban igazat mondjak neki magamról. Bár, mi baj lehet belőle? A kereteket, a nagyobb sarokpontokat bárki megtudhatta, akit egy kicsit érdekeltem és utánam nézett, a kisebb részleteket viszont szinte senki sem tudta, így akármit mondhattam. Miért tűnt egyszerre fenyegetőnek és izgatónak, törődőnek, hogy meg akart tudni rólam dolgokat? Miért érett meg bennem ennyire a hozzá kapcsolódás igénye? Teljesen összezavarodtam.
Felnevettem első feltételezését hallva, valóban kedves volt a bemelegítő kérdése, semmi komoly gondolkodnivaló. Értékeltem, hogy nem rontott ajtóstul a házba, mondjuk van annyira okos, hogy tudja, akkor rögtön ellen tartanék neki. - Igaz. - Vigyorodtam el. Annyira hétköznapi dolog volt, amin körülbelül sohasem töprengtem, de nem jutott jobb lehetőség az eszembe. Szívesen kijavítottam volna, hogy lényegében az FBI-kékről beszélünk: hiányzott az ottani szerelésem, a kabátom, a golyóálló mellény, amelyek most a városi központ öltözőjében hevertek elhagyatottan, a valós életem egy apró fémszekrénybe volt zárva. Kiábrándító. - Akkor most én jövök? - Meg sem vártam a válaszát, elkezdtem töprengeni a kérdésemen, ujjaimmal karját cirógattam, hümmögés kíséretében gondolkodtam. - Apuci kicsi lánya voltál. Elkényeztetett és egyke, aki mindent megkapott, amire kinyitott a száját és soha nem szabtak neki határokat. - Ítélkezéstől mentes volt a hangom. - És ezért nem alkalmazkodsz senkihez, még a maffia szabályaihoz sem, ahova az utolsó állomása az állandóan kielégítetlen adrenalin-szükségletednek. - Igazából nem ezt gondoltam róla, mert fogalmam sem volt, milyen kép élt a nőről a fejemben, csak bepróbálkoztam és reméltem, nem töri be az orromat az állítás végett.

Nem hazudtam neki, amikor azt mondtam, hogy nem érdekelnek a következmények és fittyet hányok a veszélyre is, nem különösebben foglalkoztam ezekkel a dolgokkal soha, ha valami baljóslatú volt, sőt. Azok a dolgok-, történések-, események-, emberek érdekelnek igazán. Azt hiszem, hogy ezeknek van mélységük, ezeket érdemes feltárni, mélyen belenézni a sötétség villogó íriszeibe, ezek azok a dolgok, amik élettel töltenek el, amik miatt igazán élek. Az egyszerű emberek, köznapi élete nem nekem való, így az ilyen egyének sem. Untatnának. Persze, az is lehet, hogy adrenalin függő vagyok, az is sok mindent megmagyarázna. Vagy mindkettő. Most ugyan éppen nem félek, mert még a fellegekben lebegek, és tompa az agyam ahhoz, hogy újra, alattomosan bekússzon az ijedtség, a rettegés az elmémbe. Ugyanis az egy dolog, hogy én kíváncsi vagyok, az meg egy egészen másik lapra tartozik, hogy bár feltételezem, hogy Jake múltja sem makulátlan, meg, hogy meg tudja magát védeni, de valahogy még mindig jobbnak látom őt ennél. Úgy érzem, hogy az én sötétségem erősebb – annak dacára is, hogy ő éppúgy a maffia tagja, tehát látott, megélt már dolgokat. Igaza volt abban, hogy felelőtlen és nemtörődöm vagyok, és ez nem csak az én életembe került majdnem, hanem az övébe is. És előfordult már, hogy mások fizettek az én bűneimért. Azt tudom, hogy nem tudok megváltozni, és nem azért, mert nem akarok, hanem azért, mert ezek az ösztönszerű döntések és cselekedetek váratlanul, mindent félrelökve, lerohanva törnek elő belőlem, egy mindent elsöprő, felemésztő futótűz képében. Lehet, hogy nem bírnám elviselni, ha velem égne.
Lehunyt szemmel, mosolyogva élvezem, ahogy libabőrt édesget bőrömre, felé nyúlok, mellkasán pihen a tenyerem, apró köröket, hullámvonalakat rajzolva a bőrére ujjaimmal.
Nem tudom, hogy a nőstényfarkas miért éppen őt választotta, mert nem találkoztam még nála makacsabb, pofátlanabb, nagyképűbb, gyerekesebb gengszterrel, pedig az az állítás, hogy keveset ismerek a fajtánkból, hazugság. De ő mindenkin túltesz, akit eddig ismertem. Mindenféle tekintetben. Mert láttam a törődést a szemében az autó hátsó ülésén, a Paradise mögött a sikátorban, mikor kezei közé fogta arcomat és a karcolást vette szemügyre. Láttam most is a lélektükreiben, éreztem az izmai feszülésében, minden egyes érintésében, hogy fontos volt neki, hogy ezekben a pillanatokban fontos voltam neki, ahogy legutóbb is. Törődött velem. És ezt nem sokakról tudom elmondani.
Amikor megmozdul és megszólal, felé fordítom arcomat és sanda mosolyra görbült ajkakkal mosolyogva bólintok, de nem mondok semmit, amíg ő rá nem bólint. Segítek neki a takaróval, de csak egy kicsit, hagyom, hogy betakarjon, és közelebb húzódok hozzá. Ciccentek, de elmosolyodok.
- Ez tetszeni fog, ígérem – és még a szívem helyére is teszem a kezemet. – Főleg, hogy te is kellemetlen helyzetbe hozhatsz – vonom fel egyik szemöldökömet sokatmondóan. – Vale. Igaz vagy hamis? A hamist illik kifejteni, de, hogy lásd, kivel van dolgod és milyen kegyes vagyok, bármikor lehet passzolni – játékosan szűkülnek réssé szemeim. – Kezdjük valami egyszerűvel. A kedvenc színed a kék, de nem az a világoskék, mint, amilyenek a régi Volkswagen Beetle-k, hanem a tengerészkéknél is sötétebb, a naplemente legsötétebb kékje – pillantok fel rá tűnődve.

Szavai földöntúli boldogságot kellett volna okozzanak, elvégre nem az lenne a normális, hogyha az ember fia mellett fekszik a nő, aki a létező összes lehetséges síkon hatással van rá, akkor kapaszkodni kezd a szép, ígérettel téli kijelentésekbe? A szívem megdobbant, de ezzel egyidejűleg feszült szorítás költözött a mellkasomba, mert küzdött az ellen, hogy teljes mértékben megmelegedjek az érzésben.  Nem akartam, pedig az ösztöneim kisördögként
a vállamon ülve azt súgták, lehet. Élvezzem ki. Nézzek rá, mélyen a szemébe, fürdőzzek abban, hogy odáig van értem és hogy én is hasonlóképp érzek iránta. Annyira más volt, elemibb, intenzívebb, perzselőbb, természetesebb, mint a többivel, egyszerre dühítő és megtartó, kiszámíthatatlan, mégis bejósolható. Frusztrált, hogy pont ő keltette bennem ezeket az ismeretlen hullámokat, mert ennek nem lett volna szabad így történnie. Annyira tiszta sor volt az elején, de a saját bőrömön kellett megtapasztalnom, hogy igaz a mondás, miszerint a gyűlöletet egy hajszál választja el a vágytól, vonzalomtól és hasonszőrű társaitól.
És mégis, a szorító érzés után melegség járt át kacaját hallva, ahogy ő is a plafon felé emelte tekintetét a vigyorom az arcomon ragadt, oldalra fordítva a fejem csupán akkor szelídült halvány mosollyá, mikor hosszabb másodpercenken keresztül figyeltem lecsillapodó légzését, lassabban emelkedő és süllyedő mellkasát, arca pirosságának elmúlását. Hozzá érve éreztem bőrének normális hőmérsékletre történő visszatérését, csípőcsontját, hasfalát simítottam bámulva, hogyan rajzolódik rá libabőr az ujjaim nyomán. Ez lenne az igazi énje? A humoros, mosolygós, érdeklődő, nyitott, megengedő és a másik egy felvett szerep, amit a világban igyekszik mutatni, mert az kikezdhetetlen? Megérteném, Isten lássa lelkem, hogy meg. De miért mutatta meg nekem ezeket a részleteit? Mit indítottam el benne, ami őt is ugyanúgy összezavarta, mint engem? Kettőnk közül miért nincs legalább neki esze? Én ráfoghatnám, hogy férfi vagyok és a farkam után megyek, ami pillanatnyi elmezavarokat okoz nálam, ám ő? Neki mi a mentsége? Simán megbuggyant? Mégis mit kedvelhetne bennem, amikor hajlamos vagyok vele úgy viselkedni, méghozzá bejósolhatatlan váltások mentén, mint egy kutyával? Én nem vagyok jófiú, kedves, aranyos, kapcsolat-kompatibilis, világokat felforgató szuperhős. Viszont az a tekintet, a szája felett húzódó apró, mosolya miatt megjelenő gödröcskék el akarták hitetni velem, hogy tévedek.
- Játszani? - Döbbent érdeklődéssel fordultam ismét az oldalamra, felkönyökölve, fejemet a tenyerembe támasztva pásztáztam végig a testét. A kimelegedett állapotunkhoz képest hűvösnek ítéltem a szoba levegőjét, ezért rá és magamra is ráterítettem az alánk gyűrt vékony takarót, amit jó indokként szolgált arra, hogy másik kezemet rajta pihentessem. - A te játékaid azért nekem elég kellemetlenek tudnak lenni. - Incselkedtem vele, mellkasára hajoltam csókot adni. - Ki vele. Ez a szerencsenapod. - Sóhajtottam végül megadva magam.