- Elégségesnek – ez a válaszom arra, amikor a Parancsnok megkérdez arról, hogy mégis, hogyan értékelem az elmúlt egy-két napot. Elvégre a pénz megvan, több is, mint, amennyivel Coxék tartoztak a ruszkiknak, kiiktattuk őket teljesen és végérvényesen, és most hatalmas űr tátong Miamiban. Nekünk – Jake-nek és nekem – hála. Ettől eltekintve nem gondolom, hogy minden olyan simán ment, mintha egyedül megyek, vagy olyan valakivel, aki simulékonyabb, aki némi hajlandóságot mutat arra, hogy egy csapatként dolgozzunk, aki-, még, ha élből és első látásra is gyűlöl, nem mer ellenszegülni nekem. És nem azért, mert vagyok valaki, pontosan tudom, hogy nem szívesen látott szörnyeteg vagyok a maffia berkeiben, és nem szívesen dolgoznak velem együtt – avagy az irányításom alatt -, pontosan azért, amiért Jake-et elküldték velem, hogy ne csupán a kísérőm legyen, hanem a felvigyázóm is. Valaki, aki képes az utamba állni és megfékezni. Aki, bármennyire is tagadja, sokkal jobban hasonlít rám, mint szeretné. Persze olyan, mint én, nincs még egy, és ezt tudja a Parancsnok és tudja a Papa is, és tudja minden szarrágó is, aki valaha egy légtérbe került velem, és Jakitón kívül, köszönik szépen, de inkább állnak mellettem, semmint, hogy az utamba kerüljenek, vagy ellenem legyenek. És nem a farkas miatt, ugyanis egy kezemen meg tudnám számolni, hogy kik tudnak róla, hanem a kiszámíthatatlanságom, a kegyetlenségem, a megállíthatatlanságom okán. Nem ismerek lehetetlent, és nem ismerem a megállás, a leállás fogalmát, ha egyszer belekezdek valamibe, akkor olyan vagyok, mint egy gép.
A következő napot az őrsön töltöm, a helyett, hogy végigaludnám, annak dacára is, hogy a maffia orvosa egyrészt lebaszott a hentes munkáért, amit végeztem magamon, amivel hanyag vállvonással kellett egyetértenem, másfelől felhívta rá a szíves figyelmemet, hogy, bár tudja, hogy miféle bestia vagyok, bölcsebb lenne pihenni. Mind tudjuk, hogy úgyis azt teszek, amit akarok. Ő is tudja, láttam a szemében. Így lehet az, hogy a következő napot végigdolgozom, aztán edzek – ezúttal egyedül -, aztán újra összevarrom az egyik felszakadt sebet, aztán elmegyek egy szórakozóhelyre. Elhatárolódok, eltávolodok, és eszemben sincs mások társaságát hosszútávon keresni. Az emberek alkotta színes húsmasszába veszek, idegeneknek dörgölőzök, játszadozok, hívok valakit, valahová, már nem is igazán emlékszem. Amikor észbe kapok, valamikor hajnalban, már hűvös-sárgán felhasadt az ég, a szórakozóhely előtti parkolóban, a new yorki, olasz-amerikai férfi fejét verem a saját autója motorháztetőjébe. Kétszer, vagy háromszor, nehéz felidézni. Csak azt tudom, hogy egy pillanatra, alkoholpárás elmével, tompa érzékekkel, matt pillantással, valaki egészen mást képzeltem a helyébe, és ez iszonyatosan feldühített. Annyira, hogy képes lettem volna megölni. Őt is, meg a képzelt fantomot is, aki a bőröm alá kúszott.
A hívás két okból is úgy érintett, mintha csak nyakon öntöttek volna egy vödör, jeges vízzel: az egyik az, hogy zaklatott, mély álomból vert fel, a másik meg ebből egyenesen következtethetően az, hogy a Parancsnok csupán azért hívott, mert a miami akció után úgy véli, hogy a kettősünk, együtt, további, fényes jövőre hivatott. Ellenkezek. Hadakozok. Minden észérvet, hideg logikával alátámasztott, tényszerű okot és – egyébként közönyösnek nem nevezhető, de tökéletesen megjátszott – szubjektív véleményemet felsoroltam és komolyan gondoltam minden egyes kibaszott szót, melyeknek egy a lényege: Jake és én soha többé nem dolgozhatunk együtt, és a legjobb az volna, ha nem is találkoznánk többé, mert a végén még megölném. A Parancsnok persze nem hisz nekem, mert mi bizonyíthatná ékesebben a rátermettségünket, mint, hogy hogyan és miképp, milyen szajréval és milyen eredményekkel végeztük el az ügyet és tértünk haza. És ezzel lezártnak is tekintette a beszélgetést, még, mielőtt annyit mondhattam volna, hogy, sí, clarissimo.
Nem kell sokat gondolkoznom rajta, hogy ki áradozhatott a közös hétvégénkről, és bár érteném a motivációt, az elképzelést, hogy mégis... mit gondolt, mi lesz majd, mi fog történni?
Szóval fogom magamat meg a kibaszott pólóját, az Audi kulcsát, a mobilomat, a késemet – aminek a párja elvileg még mindig nála van, ha nem hagyta el valahol a hotel és a mocsár között - és a pisztolyomat, és a napokban kinyomozott címre megyek. Jobbomban a pisztoly, a balomban meg a ruhadarab.
Betörni terveztem, de az ajtót nyitva találom, lépteim nesztelenek, mintha megszűntem volna levegőt venni, mintha nem is élő, lélegző, hús-vér predátor lennék, hanem valami egészen más, mintha átlényegültem volna valamiféle szörnyűséges lidércnyomássá, valami olyasmivé, ami a rémálmok és a pokol mezsgyéjéről érkezett, csak, hogy magával ragadjon. A levegőben veríték, kölni, szex, szintetikus szarok, meg fű szaga terjeng.
- Visszahoztam a kibaszott pólódat – erővel dobom felé a könnyű anyagot, természetesen az arcát célozva meg vele, és örülhet, hogy nem rejtettem bele valami meglepetést - egy tányért, egy vázát, a késemet, egyéb szúró-vágó eszközöket, de egy kisebb bombát is szerezhettem volna, csak a hecc kedvéért. Aztán, mintha csak otthon lennék, magamhoz veszek egy megbontott üveg whiskyt. A pohárral már nem is bajlódok, csak úgy az üvegből iszok. – Gondoltam, ha már úgyis erre jártam, akkor gratulálok az előléptetésedhez is – megemelem az üveget, és újra beleiszok. A hangom nem sugall irigységet, miközben a whiskyvel romantikusan a kanapéra heveredek, oldalamra fordulok, felkönyökölök, felhúzom egyik lábamat, így nézek rá. Mindketten tudjuk, hogy én nem vagyok való ilyen pozícióra, kár is az orrom alá dörgölnie. – Mondjuk, arra azért ügyelhettél volna, hogy ne hangozzon olyan jól a sztori – elmélkedek, a pisztollyal játszadozva -, ugyanis ezzel elérted, hogy a Parancsnok úgy folytassa, hogy te meg én – mutatok rá, aztán saját magamra is a pisztoly csövével – örökkön-örökké együtt leszünk, mientras el mundo es el mundo – vonom fel egyik szemöldökömet, arcom pedig gyermeteg fintorba fordul. – Úgyhogy szedd össze magad és találj ki valamit, el capitán.

A konyhapultnak támaszkodva az egyik kezemmel megdörzsöltem a szemeimet, hogy valamennyire kitisztuljon a látásom, a másikban pedig a kávéval jócskán teleöntött bögrémet szorongattam, mintha muszáj lett volna. Erős volt a gyanúm, hogy a világ összes koffeinmennyisége sem lesz elég az állapotom stabilizálásához, a hálóból kilibbenő női alak szavait is alig fogtam fel, csak akkor élesedett ki a sziluettje, amikor már közvetlenül előttem ácsorgott. Igyekeztem látszólag figyelni rá, de őszintén, rohadtul nem érdekelt, mit akart és ez valószínűleg az arcomra is kiült, mert abbahagyta a fecsegést, amint összevont szemöldökkel körülbelül tizenöt másodpercnyi hallgatás után belekortyoltam a szénfekete folyadékba.
- Jobb, ha most mész. - Mikor a körmei a csupasz mellkasomon kezdtek karistolni és a melegítőm derekával támadt játszhadoznékja,  a tőlem telő lehető leggálánsabb módon fejeztem ki, hogy nemkívánatossá vált a személye és már így is jóval tovább maradt, mint a tegnapi vagy az összes őt megelőző. Ennek csupán annyi oka volt, hogy délután hármat ütött az óra, mire magamhoz tértem a saccperkábé két napig elhúzódó, ma hajnalban véget ért tivornyából, tehát fizikailag képtelen voltam reggel kitessékelni a lakásból. Hangos szitkozódás kíséretében az ajtó csapódása jelezte, hogy végre egyedül maradtam, a beállt csendben összekapartam magamban némi erőt ahhoz, hogy végignézzek a nappali tornádó általi pusztításra emlékeztető állapotán: a berendezési tárgyak egy része össze-vissza borulva random helyeken bukkant fel, a padlón és nagyjából mindenhol máshol szanaszét hevertek a különféle piás üvegek, amelyekbe emlékezetem szerint sikerült egytől-egyig belekóstolni, a matt szürke dohányzóasztal lapján megcsillanó kokain és speed maradványairól nem beszélve, krisztálytisztán megjelent előttem a kép, hogy kis híján negyvennyolc órán keresztül úgy toltam befelé a szervezetembe a cuccot, mintha porcukor lett volna. A terasz ajtajához lépve ütközésig elhúztam a plafonig tartó üvegfalat, mert az érzékszerveim élesedésevel párhuzamosan az orromba kúszott az átható fűszag is, ami nyilvánvalóan a pörgés utáni lazulás elérésére szolgált. Amint a városba értem rögtön a Parancsnok felé vettem az irányt a hírekkel és a rakat pénzzel, majd részletesen beavattam a történésekbe, hogy miképp jártunk majdnem pórul és verekedtük ki mégis magunkat a helyzetből, az elvártnál pozitívabb kimenetellel és anyagi támogatással visszatérve Chicago-ba. Kifejezett eredményként lett elkönyvelve Cox és Crak sajnálatos halála és ezzel együtt a pozíciójuk megüresedése, aminek hallatán azonnal égni kezdtek a telefonvonalak, elindult a szervezkedés, hogy mielőtt bármelyik miami maffiatagnak eszébe jutott volna betölteni a helyet, az oroszok a saját emberüket ültessék oda, ezzel közvetlen befolyást nyerve az ország délkeleti részének droghálózatába. Volt nagy örömködés mindenki részéről és én is megkaptam a hőn áhított, sőt, annál még komolyabbnak is mondható jutalmamat, mivel a Parancsnok úgy döntött, hogy a végkifejletet tekintve megérdemlem, hogy a közvetlen irányításába tartozó elsőszámú katonájává lépjek elő és egy kisebb osztagot is kaptam jutalmamul. Erre aztán végképp nem számítottam és mire a Parancsnok után az FBI-irodában tett látogatásom során is megértettem és elfogadtam a legújabb parancsot, a telefonom túl sok nem fogadott hívást jelzett, visszahívva az engem keresőket világossá vált, hogy a brancs ünnepelni akart. Hazudnék, ha azt állítanám, hogy nem kedveltem őket... bűnözők voltak, a megbuktatásukon dolgoztam, gyűlölnöm kellett volna őket, de több, mint három éve majdnem minden napot velük töltöttem és igenis, sokuknak bírtam a fejét és barátokká váltunk. Az a Jake, akit ők ismertek, a barátjuk, a sors- és bajtársuk volt és igenis, minden pillanatát megéltem a hozzájuk tartozásnak és magamat csaptam volna be, ha azt mondanám, hogy csak és kizárólag az álcám masszívabbá és hitelesebbé tétele miatt tettem. A Miami-ban történtek után rám fért, hogy kiszellőztessem a fejem, az ereszd-el-a-hajam egészen addig jó ötletnek tűnt, míg a srácok meg nem jelentek az ajtóban és rajtam elemi erővel tört elő a fáradtság; ekkor került ki az asztalra a drog és a pia, aztán jöttek a nők és fél órán belül elvesztettem a fonalat, pusztán foszlányok maradtak meg, ám azokból kiindulva jól sikerült a buli. Csoda, hogy majd' tizenkét órára kidőltem?
Viszont ideje volt gatyába ráznom magam és mert kurvára zavarta a szemem a kupi tessék-lássék módon összepakoltam. Nem volt az igazi, de a kiindulásnál jobb és arra jutottam, hogy mivel a kávé csak félig ébresztett fel, újraindítom a szervezetemet egy kis mozgással. Fülhallgatót nyomtam a hallójáratomba, a zene bömbölt a fülemben és a világ összes szenvedése ellenére is elkezdtem érezni a pozitív hatást. Csak akkor torpantam meg, amikor a haverom szerint exhibicionista módon az erkélyajtó felé szerelt rúdon húzódzkodtam, rituálém részeként a város felhőkarcolóit szemléltem, de a perifériámra az oldalsó üveg tükrében bekúszott egy sziluett, amire egyáltalán nem számítottam. Megtartva magam sóhaj szakadt fel a tüdőmből és leugorva a hajamba túrtam, úgy fordultam az érkező felé.
- Miért? - Mást nem kérdeztem, ezt is inkább költőien attól, aki így akar büntetni, legyen élő, halott vagy felsőbb hatalom.