Képtelen vagyok megbízni benne, hinni a hazug érintésének, a szavainak, ezért is keresem mindig a pillantását, hogy az majd hátha elárulja, hátha felfedi a valóságot, de most, a tükörbe nézve is képes lennék hinni neki, elmerülni kékjeiben, ha ő nem az volna, aki, ha nem történtek volna velünk, körülöttünk és bennük ezek a hirtelen, elektromos kisülésekhez, villámcsapásokhoz hasonlatos benyomások és vehemens akciókra adott reakciók. Még mindig szétvet a magasfeszültség, és nem tudok mit kezdeni ezekkel az érzelmekkel, talán csak az könnyíti meg a dolgomat, a döntésemet, ami a cselekedeteimet vetítik előre, hogy a kés pengéje a hasamnak feszül. Hogy csak és kizárólag ezért akart közel kerülni, és az, amit ő érez, köszönőviszonyban sincs azzal a káosszal, ami bennem tombol. Az üzenet egyértelmű és világos. Magyaráznia sem kell. Értem.
- Mond el, hogy mit – kérem, hasonlóképp, mint az autóban, amikor a pólóm levételére került a sor. Nem a hazugságait akarom hallgatni, mert ezek után nem gondolhatja, hogy benyalom ezt a bullshitet? Egyszerűen azt akarom, hogy elterelődjön a figyelme. Vagy azt, hogy inkább ne is mondjon semmit. Hogy engedjen el ő is, meg ez a sok rohadt érzés, ami folyamatosan munkál a bőröm alatt, bugyogva, hömpölyögve, mint egy lávafolyam, amik jobban fojtogatnak, mint korábban bármi, amitől tartok, ami elől menekülni akarok.
És a dolgok megint olyan hirtelen történnek, megint túl hirtelen mozdulok, túl vadul, túl agresszíven és erővel lökök rajta egyet. Szent meggyőződésem, ha nem teszem, kibelez. Ha nem itt, akkor máshol, máskor. Időről-időre emlékeztetnem kell rá, hogy én még mindig az a szörnyeteg vagyok, akit megismert, bármennyire is szeretnék a karjaiban megnyugodni, lehiggadni, és ezeket a perceket őrizgetni és újra, és újra, és újra lejátszani, eljátszani, megélni, nem szabad.
Megütközve nézek rá, amikor a kirohanás, a menekülni vágyás, a robbanás után, a helyett, hogy nekem rontana, leereszti a kezét. És tényleg az történik, ami a detonáció után szokott történni: fülsiketítő csend telepszik a világunkra. Nem tudok rajta kiigazodni, mindig elhiszem, hogy a lelkébe látok, hogy tudom, hogy mi motiválja, hogy rájöttem valamire, hogy elcsíptem valamit, amin fogást találhatok. És most átnyújtja nekem azt a kurva kést.
Visszahátrálok a kagylóig, egész testemen végigfut a borzongás.
- Nem kell – felelem, aztán következő szavai hallatán felszalad egyik szemöldököm, csak most kapom el tekintetemet-, arcomat róla, röviden elnevetem magamat a helyzet teljes groteszk abszurdumán. Az előbb még ő maga mondta, hogy ennek így kell lennie, hogy nincs más választásunk, hogy vagy együtt maradunk, amíg valamelyikünk meg nem öli a másikat, vagy, amíg a Parancsnok másképp nem dönt.
- Miért csinálod ezt velem? – az ajkamba harapok, úgy fordítom el a fejemet, amit korábban nem igazán tettem meg vele szemben. Kitárom a karjaimat, ahogy visszanézek rá. Szerintem fogalma sincs róla, hogy miről beszélek. – Tudod, kurvára összezavarsz, újra és újra – mondom ki, ami már egy ideje a szívemben kering, csak épp nem akartam róla beszélni. Senkivel, kiváltképp nem vele. - Nem értem a miérteket, az okokat, pedig nagyon szeretném. És nem értelek téged sem. Nem értem, hogy miért van az, hogy az egyik pillanatban el sem tudnám képzelni, hogy máshol legyek, mint veled a Paradise-ban – még el is mosolyodok futólag -, vagy azon a kibaszott erkélyen – vagy a karodban, vagy az Audi hátsó ülésén, de ezt nem mondom ki -, aztán... – a plafon felé emelem a tekintetemet, mintha tulajdonképpen nem is tőle várnám a válaszokat a feltett-, és fel nem tett kérdéseimre. - A következőben már lenézel, megvetsz, minden bizonnyal gyűlölsz, és én is így érzek veled kapcsolatban. Kurvára elromlik minden, mert beléd rúgok, vagy csak úgy érzed, vagy beléd szúrok egy törött üveget, vagy kést fogsz rám, mert ezek a reakciók tűnnek helyesnek – direkt nem azt mondom, hogy a legjobb megoldásnak arra, legalábbis részemről biztosan, hogy távol tartsam magamtól. Mert, ha máshogy nem megy, csak erővel, hát, mi mást tehetnék? – Honnan is tudhatnám, hogy mi zajlik le benned, amikor azt sem tudom, hogy én mit gondoljak, vagy érezzek? – hogy megbízhatok-e benned, vagy sem, hogy te miért csinálod, amit, hogy mi a célod és szándékod vele. Hogy engedjelek úgy közel, hogy te sem engedsz be engem? A fél életem kihasználáson, áruláson és hazugságon alapszik, hogyan is bízhatnék benned? Te sem bízhatsz meg bennem, pedig a legmocskosabb részleteket még csak nem is tudod. Megingatom a fejemet. – Nem megyek a Parancsnokhoz, így nem – elteszem a kést oda, ahol volt, és várok. Valamire. Bármire. Válaszokra. Egy becsapódó villámra. Egy riasztó visítására. Egy meteor becsapódására. Egy jelre – bármire.

Magam sem tudtam, mit kívántam pontosan ettől a helyzettől. Az biztos volt, hogy nem fogom kibelezni. Nem itt, nem most és nem csak azért, mert nem akartam napokig takarítani a vérét a csempéről, hanem mert nem volt itt az ideje. De ha tíz perccel ezelőtt bárki megkérdez, mást mondtam volna... és a stabilizálódásban hiába nem segített a hozzám elmondhatatlanul közel vont teste, én voltam az, aki még a lélegzetvételnyi távolságot is lecsökkentette kettőnk között, mégpedig azért, mert épp ehhez volt kedvem. Talán tapasztalni szerettem volna, hogy milyen hatással vagyok rá, kikönyörögni az arra utaló jeleket, hogy benne is hasonló változásokat indítok el, mint amit ő művelt velem. Feloldozást akartam lelni, kinyilatkoztatását annak, hogy nem csak én őrültem meg, hanem ő sem tud mit kezdeni velem, a kettősünkkel, a kapott utasításokkal, a fellobbanó, majd csituló, különböző, ugyanakkor egymásba olvadó, rapszodikus érzelmekkel és gondolatokkal. Sohasem szomjaztam még ennyire nő vallomására, mintha szavai vagy hallgatása validálhatták volna a küldetésem célját, képletesen rábólinthatott volna arra, hogy megérdemli a két kezem általi halált és az előjátékul szolgáló szenvedést. Mert gonosz. Bűnös. Kegyetlen. Ártó. Őrült. És mert olyan minőségekbe rángatott bele, amit eddig nem éltem át és mivel nem kértem tőle, jogomban áll kiiktatni... a hazaérkezésünk után sem csak azért mentem bele a lakásomat szemétdombbá tevő buliba, mert ünnepeltem magam, hanem mert kitűnő ötletnek tűnt ilyen módon eltávolítani magamtól az emlékét. A bőröm alá mászott és egyszerűbbnek tűnt zenével, alkohollal, droggal és szexszel kikaparni onnan, mint bevallani, hogy hatással volt rám.
- Mert mást akarok tenni veled... - Mormoltam kérdése hallatán. Őszinte voltam annak ellenére, hogy a pengét bőre alá nyomtam vagy hogy nemrég majdnem bezúztam a koponyáját a nappaliban. Nem tudtam eldönteni, hogy a vágyam csupán ösztönkielégítésről szólt, az evolúciós dominanciaharcot illusztrálta vagy csak arra áhítoztam, hogy legalább egy témában alám feküdjön, szó szerint, ha már egyébként folyton ellenkezett velem; a testiséggel mindig is könnyebb, gördülékenyebb kapcsolatom volt, mint az emóciók összjátékának kibogozásával, kondicionálódtam arra, hogyha nőről volt szó, bárkit megkaphattam és bármit elérhettem, sőt, még meg sem kellett erőltetnem magam. De ő úgy tűnt, ebben is más volt, hiszen egy szempillantás alatt kihasználta a kínálkozó lehetőséget, karjaim tartalmazása valóban kevésnek bizonyult, könnyűszerrel kiszakadt közülük és csak arra volt időm, hogy hátráljak egy fél lépest, mielőtt az első keze közé kaparintott tárgyat megindította felém. Tehát tévedtem. Az ő figyelme  ezek szerint egy percre sem lankadt, számító volt, bennem pedig hiába lett úrrá a csalódottság, igyekeztem palástolni. Ismét ott álltam, ahol a part szakadt.
Védekezően magam elé emeltem a tenyereimet, mikor előkerült az általa rejtegetett kés. Ahogy közelebb lépett hozzám kezeim a bordakosarára lapultak és hagytam, hogy szórakozott, futó csókot leheljen a számra. Hirtelen az óvodában éreztem magam, mintha snittet vágtak volna, az elébb a karjaim közt feszülő nő köszönőviszonyban sem volt a mostanival. Az Audi hátsó ülésén ugyanezt csinálta, egyszer még beleolvadt a pillanat egyszerűségébe, aztán észrevehetetlenül gyorsan lökött el magától mentálisan, még az arca is megváltozott, mintha két külön személy lett volna. Ez a nő nem felkészült volt. Hanem túlkompenzált. Ó, tesó! Szóval erről próbáltál nekem magyarázni! Ha valakin azt érezzük, hogy indokolatlanul túltolja a dolgokat, de van szerencsénk megtapasztalni, hogy tud másmilyen, normálisabb, elfogadhatóbb, hétköznapibb lenni, akkor képtelen elviselni a helyzeteket, amibe belekeveredett és így próbálja oldani a feszültségét. És akár egy egész személyiséget fel lehet erre a célra. Persze, lehet, hogy tévedek és tényleg csak egy alattomos dög.
Tekintetemet a rám szegeződő kés ragadta magával és egy sóhaj kíséretében leengedtem a karjaimat, majd fordítottam egyet az enyémben tartott párjára, a pengét fogva tartottam a nő felé a markolatot. - A tiéd. - Elvehette, ha akarta, biztosan hiányzott már neki, én pedig nem voltam késes fickó. - Menj nyugodtan a Parancsnokhoz, most azonnal, hogy lássa a sérüléseidet. - Böktem felé a fejemmel. - Mondd el neki, hogy rád támadtam és meg akartalak ölni. - Nem hazudott volna. - Még mindig élve van rád szükségük, úgyhogy nem fogják megkockáztatni, hogy még egyszer egy légtérben legyünk. - Engem meg jól megszopatnak és én is magamat, mert innentől kezdve lopakodóban kellene intéznem a küldetésemet, de lehet, hogy ez még mindig ideálisabb lenne, mint állandóan kitenni magamat a jelenlétének.  

Hagyom, hogy közel lépjen hozzám, hogy magához húzzon, hogy a bőrömet cirógassa, lélegzetvétele-, szavai a fülemet, az arcélemet, miközben a vörös hajszálakkal táncol. Úgy bújok hozzá, mintha ez volna a világ legtermészetesebb dolga, pedig a fejemet teszem rá, hogy készül valamire, és nem indokolatlanul közelített felém annyira, hogy már-már érzem a hátamon a szívverését. Félnem kellene, kiszökni a kezei közül, meg a fürdőből, meg a lakásból és legfeljebb csak azért visszajönni, hogy elhelyezzek egy bombát, vagy ilyesmi. Ez volna a racionális és a helyes döntés. A bölcs döntés. Én azonban fittyet hányva a veszélyre, pedig az ösztöneim szinte visítanak, mint egy riasztó, zsigeri szinten érzem a késztetést: fuss, menekülj. És nem azért, mert félek. Nem attól félek, hogy megöl, mert a halált tulajdonképpen semmi sem állíthatja meg, az életet azonban a rettegés igen; ha bekövetkezik, amire megfeszült izmokkal és idegekkel várok, akkor sem fogom másképp gondolni.
Bosszant, idegesít, és akkor tett a legboldogabbá, amikor ordítani hallottam a fájdalomtól. Megölni mégsem akartam, annak dacára sem, hogy megtehettem volna. És tényleg bennem munkálkodik az a maliciózus érzés, hogy jobban szeretném elnyújtani a fájdalmát, hogy még életben akarom a Parancsnok meg a Papa elé vinni, hogy lássák a művüket, mindkettőt: akitől az az egy nem rettegett csupán, akit megtört. Szeretném letörni a szarvát, szeretném ráébreszteni, hogy tévedett velem kapcsolatban. És, igen. Szeretném megölni is, de nem úgy, ahogy ma megtehettem volna, mert annak mégis mi értelme volna? Csak és kizárólag azért nem érzem magam biztonságban, amiért el akarom venni az életét: mert nem öltem meg, bármit is mondok, milyen okból, mert biztonságban éreztem magam akkor is, amikor úgy tűnt, a világ darabokra hullik körülöttünk egy elbaszott küldetés miatt, és, ha nem számítanék arra, ami hamarosan bekövetkezik, ha nem bosszantom fel annyira, ha nem bántjuk egymást előtte, ha csak ezt az egy percet vesszük alapul, akkor ebben a pillanatban szeretnék maradni, belesimulni még egy kicsit.
Szavaira nem felelek, csak rezzenéstelen pillákkal nézek a szemébe.
És, a legszebb az egészben, hogy neki fogalma sincs erről, elképzelni sem tudja, hogy miért gondolom olyan veszélyesnek, hogy mitől tartok igazán, hogy miért vagyok rá dühös. Nem tudja, hogy nagyon régóta nem éreztem ezt a pillanatot, amiben megtart. És én sem tudom megmagyarázni, hogy miért éppen itt, miért most, miért éppen ő. De nem szabad ezt éreznem, sőt, semmi hasonlót sem szabadna, mert csak összezavar, és nem tudok – mi több, nem is akarok – racionális döntéseket hozni, legfeljebb a pillanat hevében, ha tesz érte.
Akkor sem tudnám szavakba önteni, hogy milyen ambivalens érzések keringenek eddig kopárnak és üresnek hitt lelkemben, ha fegyvert fogna a fejemhez, vagy, ha tényleg leszúrna, sőt, azt sem tudnám megmondani, melyik az erősebb. Néha egymásnak feszülnek ezek az emóciók, próbálva elnyomni egyik a másikat, mint a marakodó vadállatok, egy skizofrén sem érezheti magát másképp, máskor meg sokkal inkább olyan érzésem van, hogy versenyt futnak egymással – az agyamig és a szívemig.
Nem érdekel a penge felszínes útja a bőrömön, amint végigszántja a hasfalamat.
- Miért nem? – kérdezem összevont szemöldökkel, tényleg kíváncsian, mert itt az ezüst tálcán kínálkozó alkalom, élhet vele, még csak nem is tettem ellene semmit sem. Eddig. Nem távolodok el tőle akkor sem, amikor hagyja a kés hegyét elmerülni a bőrömben, amíg meg nem áll, nem veszek levegőt, csak utána lehelek ajkára. Érzem a vére csábító illatát, keveredve a csak rá jellemző illattal, amit ezer közül is felismernék.
Annak dacára, hogy nem tudnám érthetően, józanul, megfogható módon előadni és elmagyarázni, hogy milyen gondolatok cikáznak a fejemben és milyen érzelmek kergetőznek bennem, annyi mindent akarok neki mondani.
Mégsem teszem, csak megvonom a vállamat, megingatva a fejemet. Hagyom, hogy egyre közelebb, és még közelebb jöjjön, egyre jobban bekebelezve. Olyan ez most, mint egy türelemjáték, és én azokban nem igazán vagyok jó.
- Ki más tehetné meg, ha nem én, a társad, hm, társam? – az egyetlen esélyem, hogy én is kést rántsak az az, hogy megpróbálom ellökni magamtól, még, ha ez azt a veszélyt is rejti magában, hogy belém állítja a kést. Hirtelen. Erővel. Valamit elkapok a kagyló pereméről, azt sem tudom, mi az, felőlem lehet a törölköző, a szappantartó, a parfümje, bánom is én, azt is felé hajítom, csak úgy, reflexből, mielőtt utána ugranék, az eddig a zsebemben lévő késsel immár a kezemben. – Remélem, te sem hitted, hogy csak úgy, puszira hagyom magam kifilézni – nézek rá megütközve, de azért mosolyogva és ettől függetlenül tényleg kap egy futó, hazug csókot. - Nem is értem, miért vagy meglepődve rajta, hogy ki akarlak nyírni. Ezért - és még végig is mutatok rajta a késsel.

Úgy tartottam a karomban, mintha nem a megsebzésére és megölésére készülnék, hanem érezni akarnám a bőre melegét az enyémen és csak szeretnék benne lenni a pillanatban, a társaságában, az elmúlt percek őrjöngése utáni csendben, holott azzal a szándékkal léptem hozzá, hogy kizsigerelem. Másodpercek törtrésze alatt változott bennem a hozzáállásom minden egyes pontja: egyszer véget akartam vetni a még el sem kezdődött harcnak, másszor húzni akartam, kiélvezni, árgus szemekkel nézni a szenvedését, figyelni a vergődését, elérni, hogy kegyelemért könyörög, aztán azért húztam hajszál híján teljesen magamhoz, hogy feltérképezhessem a fizikai valója minden egyes milliméterét, kiolvashassak valamit a smaragd színű tekintetéből és rájöhessek arra, ki is ő valójában. Az eddigi legnehezebben megfejthető rejtvényem volt, két lábon járó talány és dühített, feszített, hogy emiatt azzá a feladattá vált, amit az ember nem csupán megold és elkészül vele, hanem amivel együtt létezik, mert sokrétűségével átfonja a gondolatait, újra és újra buktatókat állít az útjába, eléri, hogy még keményebben küzdjön, folyton a kudarc esélyével rémisztgeti és csak akkor hagyja megnyugodni, ha a szerencsétlen küzdő az összes energiáját belefektette és kifacsarta magát miatta. Egyszerre taszított és vonzott, sejtszinten indította be a legbensőbb, legelemibb mozgatórugóimat, félelmetesen vékony mezsgyét hagyva a józanságnak; mint egy flippergolyó csapódtam innen oda és onnantól vissza, nem csak ő, hanem én is kiszámíthatatlanná váltam. Mint egy elborult elméjű, önmagát irányítani képtelen genetikai hulladék, az impresszióim mézesmadzagjaiba kapaszkodva próbáltam észnél és talpon maradni hol több, hol kevesebb sikerrel.
- Kiszabadulhatnál, ha annyira akarnál. - Nem szorítottam, könnyűszerrel lefejthette volna magáról a derekát cirógató ujjaimat, ismét rúgkapálhatott, lefejelhetett, tökön rúghatott volna, mégis úgy simult bele az érintésembe, mint egy szelídítésre vágyó kismacska. Kétlem, hogy benne is ugyanaz zajlott volna le, mint bennem... de talán reméltem. Ez lenne az egyetlen kapaszkodóm, az egyetlen gyenge pont és kétségbeesetten vártam annak jelét, hogy végre fogást találok rajta, mintha ezen múlna az életem. És lehet, hogy valóban így volt, mert ez a nő széttép, ha lankad a figyelmem, ezért nem vettem le róla a tekintetemet akkor sem, mikor hozzám dörgölőzött, kacajt hallatott és óvatosan felém fordult. A kés a mozdulattól karcolta a bőrét, de nem érdekelte. Vajon tényleg a nagyszájú, érzéketlen, nemtörődöm, őrült, pszichotikus nagyasszony a valódi énje vagy a megszeppent, engedelmes, simulékony, finom, sebzett nő, akit kihúztam a mocsárból? Bár sejteném, istenem, mennyivel könnyebb lenne a helyzetem!
Ha egyáltalán lehetséges még közelebb húzódtam hozzá, testünk teljes egymásnak feszülésében csakis az időközben felforrósodott penge jelentett akadályt. A fegyvert tartó kezemre csúszott az övé, lassú érintése bizsergette a végtagomat, de miközben beszélt sem engedtem el a tekintetét. Tisztában voltam vele, hova kell szúrnom, ha vérfürdőre lenne igényem, egyetlen rántás elég lett volna, hogy átvágjam a hasi aortát, ahogy erre ő maga is rávilágított. - Nem. - Leheltem a a szájára. Hallottam az ereiben buzgó vér sebességét, a szívverését, a mellkasom az övével együtt mozdult, az orromba kúszó jellegzetes illata újfent elbódított, de lehet, hogy jól tette, mert egyébként hagytam volna a picsába az előbb felállított tervet és a kategorizálhatatlan, intenzív emócióknak behódolva valóban végeztem volna vele. Így pusztán aprányit engedtem beljebb a kés hegyét a testébe, annyira, hogy beférkőzzön a bőre felső rétege alá és ezzel együtt a közelségünknek köszönhetően az éle megsebezze az én felszínemet is. - Miért érdemlek a te kezed általi elnyújtott, hosszú szenvedést? - Suttogva tettem fel a kérdésemet, ajkam az övét súrolta és ha hagyta, a szabad kezem is szelíd erőszakkal a csípőjére kulcsolódott; nagy kockázatot vállaltam, megtehette, hogy ellök magától és leszerel, de mivel megjelent bennem a mérhetetlen mennyiségű düh, agresszió és frusztráció testvére, a vágy is, vállaltam a kockázatot. Egy dologhoz biztosan értettem: pontosan tudtam, mikor váltok ki sóvárgást egy nőből és ha bennem elindul valami, akkor benne is. - Mit ártottam én neked?

Az utóbbi években egyetlen dolgot akartam csupán mindennél jobban, mit sem törődve azzal, hogy mit kell tennem annak érdekében, hogy elérjem és véghezvigyem. Nem érdekelt, hogy kit kell megvernem, kit kell leszállítanom, kit kell lelőnöm, mint egy kutyát, vagy felhasítani, nem érdekelt az sem, hogy hány tetemet kellett az utcán hagynom, mert a bűzük erőteljesebb és nyilvánvalóbb üzenetet hordoztak magukban. Nem érdekelt, hogy kit kell félreállítanom, hogy kin kell átlépnem, fellöknöm, eltaposnom, vagy éppenséggel teljes egészében felőrölni, bedarálni, lerohanni, mint egy tank. Nem érdekelt semmi, csak az az egy dolog, amiben a megoldást látom, vagy legalábbis a kulcsot sejtem, és az életemet is odaadtam volna, a mocskos lelkemet az ördögnek, ha sikerülne.
De most hirtelen vehemenciával, épp, ahogy Jake betoppant az életembe, és túléltük közösen, meg egymásnak esve ilyen-olyan módon a hétvégét, és az imént történtek után hirtelen másodrangú lett. Az egész elmémet és lelkemet az az egy gondolat és érzés tölti ki, hogy söpörjem el, mert veszélyes. Nem csak a természetfeletti, fizikai erejéből, a farkas létéből adódóan, vagy a bűnöző mivolta végett, hanem azért, ami mindezek mögött van, amihez még nem sikerült lyukat ütnöm a pajzsán és a magasra emelt várfalakon át, hozzáférnem, mint, ahogyan ő is megpróbált az enyémek mögé szivárogni, mint a füst. De ez a füst a pusztítás előszele, szinte érzem az égett esszenciát robbanni az orromban, ami olyan ismerős, hogy azonnal beindítja a vészcsengőket, a riadót, a készültséget; egész testem, tudatom és antracit fekete szívem arra kondicionál, hogy gyorsabb legyek, erősebb, erőszakosabb, vadabb, mint valaha. Mint bárkivel szemben. Azért a pár rövid percért, ami az Audi hátsó ülésén történt, azért, amiért most sem öltem meg, holott valóban megvolt hozzá az eszközöm és a lehetőségem is. De nem tetted – visszhangzanak az ő, saját hangján kiejtett szavai a fejemben, csak sokkal vádlóbban, sokkal fölényesebben, jószerével nevetve rajtam, harciasabban, mint, ahogy a valóságban hangzottak, és olyan elemi erővel csapódnak hozzá hangja utózöngéi a koponyámnak, hogy nem tudok szabadulni tőle.
Részben ezért keresem a fürdőt, részben azért, mert nem maradhatok tovább. Így nem. Sehogy sem, ami azt illeti. Hallom, ahogy utánam jön, de nem foglalkozom vele, nem állok meg, egészen addig, amíg meg nem pillantom a tükörben. Arcom ég a jéghideg víz alatt, de nem érdekel, mert a keze nyomától megszabadulni úgysem tudok, pár óráig, holnap reggelig még biztosan nem. Az én esetemben igazzá válik az aforizma, ami a szépítő alvást illeti. Birtokba veszem a törölközőt, nem foglalkozva azzal, ha esetleg véres lesz, a nappalit már úgyis bemocskoltam, nem igaz? Ez már tényleg semmiség és ezt legalább elégetheti, a nappaliért kár lenne.
Újra a szemeibe nézek, amikor megszólal, immár félig-meddig tiszta arccal.
- Engedj el – a hangom halk, fenyegetően sziszegő, mint egy viperáé, de nem moccanok, csupán izmaim feszülnek meg a ruhák-, a keze alatt, minden porcikámmal a testének feszülve. Nem válaszolok a kérdésére, perifériámból a mozdulatait figyelem, de lélektükreimet az arca-, az opál íriszek tükörképére függesztem. Amikor megérzem a hideg penge hegyét a bőrömön, összerezzennek izmaim, mintha csak ki akarnék ugrani a karjaiból. Hagyom, hogy hazug mód hozzám bújjon, mielőtt elnevetném magam, és veszett róka módjára nem simítanám halántékához az arcomat. Egy szívdobbanás erejéig még a szememet is lehunyom. Ha hagyja, akkor felé fordulok, ha nem, akkor csak elveszem a kezemet a kagyló pereméről, amin eddig támaszkodtam, úgy siklik a kés markolatát tartó kezére. Így, szemtől-szemben, vagy úgy, a tükörképének íriszpárjába vájom tekintetemet.
- Gyerünk – suttogom a csendbe, és, ha nem áll ellen az akaratomnak, akkor a kés hegye felhasítja a bőrömet egy apró ponton. – Gondolom, nem ez az első alkalom – biccentem kissé oldalra a fejemet, ha továbbra is háttal állok neki, akkor arcélének simítom az enyémet. – Ott van egy gyűjtőér, meg egy verőér, úgy – kicsit elhúzom az ú betűt, mintha valóban töprengenem kellene rajta – tíz perc alatt elvéreznék – és nincs az az isten, nincs az a farkas, ami megmenthetne. – Csináld – nem felejtettem el, hogy nálam is van egy kés – ha jól láttam a szemem sarkából, akkor éppen annak az édestestvére, amelyik a hasamhoz nyomódik -, de őszinte leszek: ki akarom használni az esetleges meglepettségéből adódó figyelmetlenségét. Veszélyes dolog késekkel hadonászni, miközben egy az én testemnek is feszül, ugyebár.

Reméltem, hogy tartja magát a kijelentéséhez és valóban nem fog csalódást okozni: ha már önként és dalolva éppen nem, de besétálok az oroszlán barlangjába, elvártam, hogy minimum akkora vadállattal kelljen szembenéznem, ami ellen még a veszteség sem lenne megalázó, mert minden erejével, képességével és egész lényének játékba dobásával fog küzdeni ellenem. Szinte libabőröztem látva az elpusztításomat megcélzó hatalmas, zöld macskaszemek villanását, az előző percekkel ellentétben mellkasom a kezdeti lépések izgalma miatt rándult összes és engedte be nehezebben az életető oxigént a tüdőmbe. Az új kihívások mindig motiváló erővel hatottak rám, de a mostani merőben más volt a megszokottaktól, hiszen az ellenfelem a saját, szubjektív meggyőződése és mások objektív véleménye alapján is szörnyeteg a maga nemében, átláthatatlan, követhetetlen, betörhetetlen, kontrollálatlan, a megszelidíthetetlen ősi káosz, amely bevonzza, magához édesgeti az áldozatait és utána emberfeletti kegyetlenséggel pusztítja el őket. Ha nem kaptam volna parancsba, talán akkor is csatába indulnék ellene.... a saját bőrömön akartam érezni a rongálását, a többsíkú mészárlást, amitől mások tartottak, féltek vagy elpusztultak, hogy elmondhassam magamról, hogy én ugyan elkerülhetetlenül megsérültem, túléltem és időbe tellett, ám levágtam a kígyó fejét. A belőle áradó zabolátlan gyötrelem és már-már halál esszenciája bár lepkeként csalogatott magához, netán ha elég tudatos vagyok és figyelek rá és magamra is, akkor nem fog felperzselni, hanem a bűvkörébe kerülve már acélozott, fegyverré változott szárnyakkal csaphatok felé. És a kulcs a "ha" lehetőségében rejlett, mert még nem láttam magam előtt, mi lenne a megfelelő út a megközelítésére; ha volt is egy-két tiszta pillanatom, azonnal bezavart, közbelépett, mintha jövőbe látna és valóban képes lenne kiszámítani a következő lépésemet. Én pedig frusztrálódtam, az agyam még jobban elborult és ismét egy olyan helyzet közepén találtuk magunkat, ami nem vezetett sehová; viszont legalább a csatározások őt is megviselték, akárhogy akarta, nem tudta elrejteni a lemerülésének, fájdalmainak, zavarodottságának jeleit.
Szótlanul követtem alakját először csak a szemeimmel, később a lépteim is megindultak utána, mikor a lakásban kezdett bandukolni. Még mindig a személyes terem kellős közepén gázolt át és egyetlen pillanatra sem akartam levenni róla a tekintetemet, nehogy valamit csinálhasson, önkéntelenül bekapcsolt az üldözési mániám. Nyilvánvalóan nem szívjóságból állt ellen a kiiktatásom lehetőségének, hiba lett volna azt gondolni, hogy az őt a vérhez hasonlóan éltető gőgön kívül más érdekek irányították volna a tetteit. Legalább ebben hasonlítottunk! Ki is mondta, szenvedni akar látni, szégyentelenül belém taposni és bántani, prédaként tekintett rám. Igaz, hogy két dudás nem fér meg egy csárdában és ha eddig nem lett volna biztos, mostanra eldőlt: ebből a harcból nincs kiszállás és csak az egyikünk nyerheti meg az aranyérmet. A fürdőben mögé léptem, egészen addig tisztes távolból figyeltem az arca rendbe tételére vonatkozó próbálkozásait, míg azt nem mondta, megérdemlem. Szóval így állunk! Mégis sikerült valamivel belemarnom a kis lelkébe, ami miatt bosszút esküdött ellenem?
- És mondd csak... - Közelebb léptem hozzá, annyira, hogy látni véltem az ütésem nyomán tarkójára folyt vörös folyadékba ragadt hajszálakat is. A seb csúnya volt és majdnem beleszörnyedtem a gondolatba, hogy racionális, kézzel fogható okok nélkül még senki sem váltott ki belőlem ekkora brutalitást. Bal kezem a csípőjére vándorolt, előre csúszott a hasára, mígnem ha nem mozdult, karom a történtekhez képest szelíd mozdulattal majdnem az egész testét átfogta. - Miért érdemlem ezt? - Másik kezemmel a hátam mögé nyúltam és kihúztam a gerincoszlopom végénél a nadrágom derekába csúsztatott kést. Az ő kése volt, amit a miami parkolóban tulajdonítottam el és amit hazaérve jobb híján behajítottam a konyhai fiókba. Amint a pengét az őt tartó karom alatt a hasa bőrének szegeztem borítékoltam, hogy ismét újabb közelharcba fogunk keveredni, de előtte még hallanom kellett a kérdésemre a választ... kissé meghajoltam, vállgödrébe temettem az állam és a tekintetem a tükörképünkön keresztül kapcsolódott össze az övével, várva, hogyan reagál.

Még mindig zengnek a hallójárataim a testemet ért fizikai csapások okán, de nem mutatom, nem adom meg neki ezt az örömet, hogy lássa rajtam, még egy ilyen kör, még pár ilyen csapás, amit rám mért az imént, valószínűleg az eszméletlenségemet okozná. A sebek ugyan elkezdtek forrni, húzódik a bőröm a környékükön, de a testem az utóbbi napokban eléggé nagy igénybevételnek lett kitéve ahhoz, hogy ne menjen olyan könnyen és gyorsan, mint általában, mint korábban bármikor; nyilvánvalóan ezt sem kötöm az orrára.
Szavai hallatán villannak íriszeim, mert hangjában hívást-, kihívást vélek felfedezni, hitetlenséget, talán érdektelenséget, olyasmit, ami arra sarkall, hogy meg akarjam mutatni neki, hogy egy olyan pusztító viharba, tűzvészbe, káoszba készül bevonulni – nagyképűen és önelégülten -, amit biztosan nem akarna megtapasztalni a saját bőrén, ha előre tudná, hogy mire vállalkozik. Vele ellentétben, bár, most úgy hangozhat, és úgy tűnhet, nem becsülöm le, már csak abból kifolyólag sem, hogy éreztem, hogy mire képes, a csontjaimig hatolt a fájdalom, másfelől pedig ugyan csak sejtésem van arról, hogy mi a célja és a szándéka velem kapcsolatban, csupán a miértjét nem értem egyelőre teljes egészében.
- Nem fogok csalódást okozni – kacsintok rá, ajkam szegletében játszadozó, sötét mosollyal. Soha nem tennék ilyet, főleg nem vele, ha már ilyen szépen kiérdemelte a megvetésemet és az elismerésemet egyaránt, és ilyen szépen hív, de nem gondolnám, hogy felkészült volna rá, hogy magával az ördöggel lejtsen táncot, és szórakozzon kénye-kedve szerint. Az persze egészen más lapra tartozik, hogy én miért megyek bele az elbaszott hülyeségbe, hogy miért nem teszek pontot ennek az egésznek a végére. Arra fogom, hogy jobban felperzsel, mint eddig bárki, bármikor, és ez egyszerre tölt el mindent elsöprő életerővel, és rekeszti a levegőt a tüdőmben. Túl jól szórakozok ahhoz, hogy gyorsan a végére akarjak érni, ki akarom élvezni, minden egyes kibaszott másodpercét, és addig akarom űzni, hajtani, fárasztani, amíg már jártányi erő sem marad benne, amíg meg nem hasonul, amíg már könyörögni fog egy felsőbb hatalomnak, a Parancsnoknak, a Pakhannak, hogy tartsanak távol tőle, hogy lőjenek le, mint egy veszett vadállatot, vagy amíg nekem nem könyörög. Akkor akarok a történet végére pontot tenni, amikor már Jake is rájött, hogy túlságosan is merész vállalkozásba kezdett, amikor már nem lesz mit elvenni tőle, amikor be kell látnia, hogy igazam volt. Akkor és oda akarok szúrni, ahol, és amikor a legjobban fáj neki, hogy egy életre – már, amennyi ezek után még adódni fog neki – megjegyezze.
Nem felelek, amikor elfordul tőlem, csak egy nagy, unott sóhajt veszek, aztán puffogó-prüszkölő nevetést hallatok.
- Hát, persze. Clarissimo, hogy is felejthettem el – ingatom meg a fejemet lemondóan, miközben fürkészem, hogy mit csinál, és gyalázatos mosolyra görbül ajkam szeglete, amikor a kezem nyomán eltört orrát teszi helyre begyakorolt mozdulattal; biztosan nem ez volt az első ilyen-, vagy ehhez rettentően hasonló eset. Én nem törődök sem a sebekkel, sem a vérrel, kiemelik a szemem színét az arcomon végighúzódó, vörös sávok és vonalak. A fegyverre és a lövedékekre pillantok, amik túl messze vannak, és még az előtt kicsavarná a kezemet, hogy egyáltalán betölthetnék egyetlen golyót a tárba. A pult üres. A hátam mögé pillantok, a kis asztalra, a földre. Félig azért, hogy tudjam, hova kell ugranom és miért kell nyúlnom, ha esetleg folytatni akarná, félig pedig azért, mert sosem lehet tudni, mikor pattanok el megint. Egyetlen rosszul kiejtett szó, félreérthető hangsúly, ferde pillantás, és úgy lobbanok fel, mintha minden megmozdulása olaj volna a tűzre, ami alkot.
Kijelentésére a szemeimet forgatom és röviden elnevetem magam, aztán elkísérem magam a fürdőbe, ha már ő nem tette meg ugyanezt. Ha kell, az összes kibaszott ajtón benyitok, az egyik biztosan az lesz.
- Azt hiszed, ilyen könnyen és egyszerűen megúszhatod? – kérdezem, immár a lakás egy másik pontján, és, ha nem követett, akkor is hallja, ebben biztos vagyok. – Nem, Jake – megnyitom a csap fölött a hideg vizet, és lemosom az arcomról a rászáradt vért. Így mégsem indulhatok el sehova, mert az kérdéseket vethetne fel. – Szépen akarom csinálni, nem úgy, mint egy hentes – ha mögöttem áll, akkor a tükörben mérem végig meztelen felsőtestét, egy pillanatra megpihentetve lélektükreimet az oldalán, ahova az üveget állítottam. – Mert azt érdemled – a hosszan elnyúló szenvedés minden rohadt momentumát.

A mindent átható stresszhormon-dömping kiürülését a testem összes porcikájában éreztem, ellenben nem kerültem olyan állapotba, hogy teljesen átadhassam magam a lemerülésnek, mert amíg a nő árgus szemekkel bámult és a körülbelül tíz kilométeres környezetemben volt, a szervezetem állandósult felkészültségi állapotban égett. Ezért sem tértem napirendre afelett, hogy az egyébként magát talán túl sokszor és feleslegesen aktivizáló farkasom jelenleg miért volt olyan mértékű kussban, amit még nagyjából sohasem tapasztaltam a részéről? Pedig még szólongatni is próbáltam, noszogatni, ám semmi, teljesen kivonta magát a forgalomból, mindössze lusta, nemtörődöm ellenállását véltem felfedezni. Hát kösz! Jó tudni, hogy az ember fia pont akkor nem számíthat a benne konkrétan életben lévő vadállatra, amikor a legnagyobb szüksége lenne rá.
- Alig várom, hogy megtapasztaljam. - Karcos kacaj tört fel belőlem a nő szavait hallva, amelyeket akár fenyegetésként is címkézhettem volna, mert valljuk be, mellette időt tölteni nem életbiztosítás. Az előbb történtek is remekül példázták, hogy elég egyetlen neki unszimpatikus szó és borulnak a berendezési tárgyak, törnek a csontok, vér folyik, csoda, hogy képtelen vagyok kikapcsolni a takaréklángot a veszélyjelző rendszeremből a társaságában? A legmegdöbbentőbb az egészben, hogy az én húrjaim is annyira hirtelen pattannak el az ő reakcióira, hogy szinte bármit képes lennél megtenni, amit tiszta fejjel később bánnék, hibáztatnám, gyűlölném, ordas idiótának tartanám magam. Elvesztem a kontrollt, az agyamra köd telepszik és a nő alakja vörös posztóként lengedezik előttem, mintha csak az lenne a létezése értelme, hogy engem kihozzon a sodromból, azért vesz levegőt, nyitja szólásra a száját és mozdul meg, hogy feszegesse a határaimat, kóstolgasson, megpróbáltatások elé állítson és ez bosszantott a legjobban... úgy éreztem, hatalma van felettem.
- Nem kell neked értened semmit. - Hátat fordítottam neki a felismerésem okozta ismételten áramütésszerűen megjelenő feszültségemtől. Még az hiányzik, hogy akármit összerakjon és megértsen és egyszerűbben kerekedhessen rajtam felül rajtam.  Így is kutya nehéz dolgom volt, folyamatosan monitoroznom kellett a rezdüléseit és emiatt volt irdatlan gebasz, hogy az önkontrollom úgy tűnt el mellette, mintha huss, ott se lett volna. - Tudod... mint az idegenek. - Motyogtam még, mielőtt a mikró üveg felületében elkezdtem szemlélni az arcomon végzett pusztítását. A karmolások elkezdtek összehúzódni, azonban az orrom parádésan csúnya állapotban volt, véve egy mély lélegzetet éreztem, hogy nincs tovább, ezt helyre kell tenni mielőtt hozzálát az összeforrásnak. A mellkasomban található összes belső szerv egymásnak feszült, amikor a csonthoz értem és egy rántással visszaállítottam a kiinduló állapotába, ököllel támasztottam meg magam a pulton.  Számtalan alkalommal került már sor önmagam ellátására, sajnos vagy szerencsére ezen képességek megszerzése együtt jár a balhés életmóddal, viszont akárhányszor csinálom, ugyanannyira kellemetlen, mint elsőre volt. Szükségem volt néhány elnyúló másodpercre, míg magamhoz tértem, ezen idő alatt akár a hátamba is állíthatott egy kést, lényegében teljesen mindegy lett volna. Ám mivel nem éreztem hideg pengét a húsomba vájódni, sőt, a zavartalanul padlón heverő pisztolyának ólomgolyója sem fúródott a koponyába, fájdalmaim közepette kurtán megmostam és megtöröltem az arcomat, hogy legalább azt ne borítsa be az alvadásnak indult vérem.
- Majd meglátjuk. - Fordultam vissza felé. Nem bírok el vele? Lehetséges. Jómagam is eképp vélekedtem, igazat adtam neki, de előbb haraptam volna le a nyelvemet, minthogy bármikor szavakkal kifejezzem a pislákoló tehetetlenségemet. Talán most csupán fizikálisan lennék képes kiütni és mentálisan valóban nem, kihívásként lebegett a szemem előtt. Megőrjített! Annyira egyszerűen végezhetnék vele és nem, dehogyis, a bonyolultabb, buktatókkal teli utat fogom választani már csak azért is, hogy bebizonyítsam, téved velem és saját magával kapcsolatban is. - Megölhettél volna. - Jelentettem ki a tényt sértődéstől mentesen, inkább a realizáció döbbenetének szólt, hogy nem kapott az alkalmon. - De nem tetted. - Ugyanazzal az intenzitással nyomhatta volna bele a széttört üveget a nyaki ütőerembe, mint ahogy az oldalamba tette, pusztán néhány centivel feljebb kellett volna emelnie a karját. És vége lett volna, maximum a temetésemen látta volna újra az elvileg unszimpatikus és gyűlölt pofámat, aztán tengethette volna tovább a mindennapjait annak a melengető boldogságával, hogy igaza volt, ő került ki kettőnk közül győztesen. Jólesett volna egy ital. De abból kiindulva, hogy mi történt múltkor, amikor tudatmódosítóhoz nyúltam a közelében, inkább elhatárolódtam a gondolattól.

Nem tudom, hogy mikor voltam ennyire kimerült, mint most. Egyáltalán nem nevezhető nyugodtnak az életem alaphangon sem, ez tény és való, de az utóbbi napok fizikai-, szellemi-, és lelki hadviselése kellően leamortizált mostanra mindenféle téren, nem is beszélve arról, amit most kaptam a pofámba, kár volna hazudnom saját magamnak. Persze, nem szabad elfelejtenem a tényt, hogy nem vagyok egyedül, hogy egészen pontosan ki fekszik mellettem, és még csak otthon sem vagyok, de, ahogy lehunyom a szemem, az égre esküszöm, mindenre, ami szent és mindenre, ami nem az, hogy jó volna meg sem moccanni, csak a világ legegyszerűbb dolgát tenni, belesüppedni a zaklatott álmokba, vagy a légüresnek tetsző térbe, és holnap tízig fel sem kelni. Országomat adnám ezért.
De, mint mondtam, lényeges az információ azt illetően, hogy ki fekszik mellettem, így, hát-, és a szédülés okán felnyitom a szemeimet. Ez a három másodperc olyan, mintha órák teltek volna el vontatottan, mégsem annyi, hogy pihentető is legyen. Hogyan is lehetne az, amikor még csak nyugodt sem tudok maradni a férfi mellett, mert vagy az egekbe bassza a pulzusomat, ilyen-olyan faszsággal, vagy olyan mértékben kívánom meg, hogy az adott pillanatban, legyen bárhol, bármikor, úgy akarom és vágyom, mint egy függő a drogot.
Okosabb persze ezúttal sem lettem a motivációit illetően, hiába tudok ezt-azt, az közel sem elég ahhoz, hogy tényleg, igazán a szívébe és a lelkébe lássak, hogy megértsem, hogy ne frusztráljon a kíváncsiság, mert abban bízok, hogy akkor majd nem csevegek, nem kérdezek, csak a fejébe röpítek egy golyót, vagy élve megnyúzom, esetleg felgyújtom, vagy puszta véletlen okán felrobban majd az autója indításkor. Ki tudja? Ahogy az is rejtély számomra, hogyha előléptették, és megszerezte az új ranggal járó minden lehetőséget és hatalmat, miért nem rázza le magáról a melót. Egyszerűen elhatárolódhatna tőlem, és nem gondolnám, hogy annyira beletapostam a lelkébe egy ártatlannak tűnő-, de nagyon is célzott és kegyetlen kérdéssel, hogy azért így akarjon büntetni, hiszen mindketten tudjuk: ez nem csak nekem büntetés, neki éppúgy, hisz nem fogom megkönnyíteni neki. Na, még mit nem. Ahogyan az is könnyen megeshet, hogy a különböző issue-iból adódóan nem akarta visszadobni a labdát, meg visszafordulni az első megmérettetés és akadály előtt, amit elé gördítettek a feljebbvalóink; ezt is meg tudom érteni. Elméleteim vannak, de sok, szerteágazók, kérdésesek, túl sok a hézag és nagyon sok mindent nem tudok a helyére rakni Jake-kel kapcsolatban, és ez is csak felbasz, mert nem volt még hasonlóban részem, és nem is az ismeretlentől tartok, hanem attól, hogy milyen, merőben új és dekadens, disszonáns érzéseket váltott ki belőlem. Azokat, amiket el szokás zárni, hét lakat alatt tartani, mert csak gyengévé tesznek és ártanak.
Legyek bármennyire is offon, a gondolataim megállás nélkül cikáznak, és szinte hallani vélem azt is, ahogy a fogaskerekek megállás nélkül pörögnek és kattognak az agyamban, válasza húz vissza a jelenbe, rá fokuszálok, figyelem, ahogy felegyenesedik, de nem mondok semmit, csak megingatom nemlegesen és lemondón a fejemet. Amikor pedig úgy vélem, hogy felém indul, izmaim megfeszülnek, kezeim ökölbe szorulnak, és azonnal készenlétben vagyok, mint egy vérbeli ragadozó, amelyik bármelyik pillanatban lecsaphat, főleg, ha veszélyt sejt, amire most nem kerül sor.
A pultra támaszkodok, úgy figyelem, aztán én is elnevetem magamat, már csak a megnevezés is nevetséges, de nem teszem szóvá.
- Életed legnagyobb hibáját követed el, és kurvára bánni fogod – vetem szemére a gondolatomat, éppen úgy, mint, amikor Miamiba tartottunk: szóltam és előre figyelmeztettem, rendes nő vagyok, a kurva életbe. – Nem értem, miért ragaszkodsz ennyire ehhez – vallom be, persze, ez hazugság, sejtem, de közelebb akarok kerülni a megoldáshoz -, mert ezerszer is bizonyíthatnál még. Miért akarnál elsőre a vesztedbe rohanni? – hangom semmiféle fenyegető élt nem hordoz magában, már-már csevegő-, rám jellemző karcossággal kérdezem, míg azt nézem, hogy hogyan és miképp próbálja megjavítani, amit olyan rondán tönkrevágtam egyetlen szempillantás alatt.
- Érthető – vonom meg a vállamat. – És kölcsönös – kabátom ujját újfent a sebek sejtett helyére nyomom, de a kifolyt vér már így is vörösre színezte arcomat, és nem is fog lejönni így. Ha ez nem is, touché, a következő szavai célt értek, ujjaimmal a pultba marok, és úgy érzem, hogy mindennek ellenére, ami az elmúlt napokban történt, most képes lennék kitépni és ráborítani, és ezzel egyidejűleg elnevetem magam. Érzéssel, fogásom is enyhül közben, és arra gondolok, amire nem is olyan régen: had higgye csak, ringassa magát ebbe a képzetbe. Résen lesz, és nem fog lankadni a figyelme, ettől függetlenül nem nekem lesz belőle bajom, ha alábecsül.
- Lenézhetsz, Jake – dorombolom -, lebecsülhetsz, megvethetsz, gyűlölhetsz, megverhetsz, ahányszor csak akarsz, ha ebben örömödet leled, leszarom, de akkor sem fogsz elbírni velem – ingatom meg a fejemet, végig a szemébe nézve, pislogás nélkül. Hangom tényszerűen cseng, semmiféle fennhéjázó nincs benne, nem ezért mondom, hanem a sokéves tapasztalat okán, csupán az igazságot közlöm vele. Újfent. De azért mosolygok, és belemegyek a játékba. – De, ha tényleg ezt és így szeretnéd, társam – tárom szét karjaimat, megvonva mindkét vállamat.

A járólap hidege sokként érte a felhevült testemet, a gerincemen borzongás futott végig, ahogy a hátam a padlónak feszült, majd a feszítő érzésből jóleső ellazultság bontakozott ki. Mintha meghaltam volna; vagyis inkább az újjászületésem volt hasonlatos a jelenlegi állapothoz, az első farkassá változásom meg-és túlélése után. Akkor egy teljesen friss, addig megtapasztalatlan létezés állapotába kerültem, ahol mindennek más látványa, hangja, szaga, íze, éle, tompasága, színe és minősége lett, sok időbe telt hozzászoknom, hogy máshogy kell gondolkodnom, viselkednem, élnem az életemet. Eleinte abban az újdonságban is úgy vergődtem, mint a partra vetett hal és azt hittem, hogy az átváltozás után letudtam a nehezét, onnantól kezdve minden működik majd magától... nagyobbat nem is tévedhettem volna és a helyzettel kapcsolatos érzelmeim azt sugallták, most sem lesz más módon. A kettőnk tánca még éppencsak elkezdődött és bármennyire szerettem volna hinni, hogy jó nyomon járok, kapisgálom a nő motivációit, gyenge pontjait, személyiségének mozgatórugóit, folyton bebizonyosodik, hogy a közelben sem járok. És látom rajta, akárhányszor csak belenézek a zölden villogó szemeibe, hogy ő is ugyanezt csinálja... méreget, kóstolgat, információkat gyűjt, hipotéziseket alkot, tesztel, megtartja, elveti, mintha neki is muszáj volna a vesémbe látnia, mint nekem az övébe. Hiszen számomra kötelező volt a becserkészésének feladata, a parancs megszületett és kimondatott, innentől kezdve nem volt visszaút. Leta Montero lett a legújabb céltáblám.
Örökkévalóságig tudtam volna feküdni az édes semmittevésben, a szívverésem normalizálódásával az addig gócpontszerűen energiát biztosító feszültség is elkezdett felengedni. Ehhez szükség volt arra, hogy a nő is nyugton maradjon, a periférián érzékszerveim folyamatosan monitorozták a lélegzetvételeit, a ketyegőjének dobogását és a fájdalommal átitatott, apró, torkából feltörő hangokat. A fülem zúgni kezdett, még a hajhagymáim is átadták magukat a szenvedésnek, a szemeimet is azért nem hunytam le, mert félő volt, hogy elkezd velem forogni a világ.  Meghallva a nő hangját igyekeztem vizuálisan is felmérni őt, de alakja összemosódott a szoba enteriőrjével, benyomásszerű érzékleteket láttam magam előtt, semmi konkrétat. Éreztem érintését a sebemen, összepréseltem a számat, ahogy kihúzott onnan valamit és nem kellett élesen látnom ahhoz, hogy pontosan elképzeljem az arcára rajzolódott mosolyát. Egyre biztosabb lettem abban, hogy rosszat teszek a padlón való fetrengéssel, vízszintesből nagy nehezen ülő pozícióba tornáztam magam, aminek köszönhetően a sebemből ismét szivárogni kezdett a vér. A gyógyulási folyamatom lelassult, mintha a szervezetem felmondta volna a szolgálatot és büntetni szeretett volna azért, amibe belekeveredtem. Végülis ja... ezt én basztam el. Már ott, abban a percben, mikor először hozzászóltam a miami kalandunk kezdetén, a repülőtérre vezető úton. Nem kellett volna. Talán ha egyetlen hang, aztán az ösztönös ellenállás művelése nélkül dolgozom és hagyom, hogy minden szarul vagy legalábbis a vörös elképzelései szerint zajlódjon le, az összes létező szervezet mindegyik vezetője két lábon járó kudarcként könyvel el engem és eszükbe sem jut a későbbiekben rám bízni a nőt.
- Nem megyek veled sehová. - Jelentőségteljes pillantást vetettem felé. Ő is a teste talpra küzdése mellett döntött és eredményesebben haladt nálam, míg ő a bárszékbe kapaszkodott, én a tenyeremet a padlóra tapasztva toltam fel magam előbb térdelő, majd álló pozícióba. Úgy tűnhetett neki, hogy felé indulok, ám a pult mögé botorkáltam, hogy előkapjak az egyik fiókból egy tiszta konyharuhát és az oldalamon tátongó sebbe nyomjam. Aktuálisan ennyire voltam képes, a szekrény munkalapjának dőltem és kontrollálatlan kacaj tört fel belőlem, ahogy beugrott: pont itt kezdtem a napomat és a faszom se gondolta volna, hogy ez lesz belőle! - Én nagyon szívesen nyitom vagy zárom verekedéssel a napokat... de az a nagy helyzet, hogy tényleg összeragadtunk, babám. - Lemondóan megcsóváltam a fejemet. Nem tehettem ellene semmit, épp csak szó szerint nem voltak megkötve a kezeim, hiszen a játék már elindult és saját magammal basztam volna ki, ha elkezdek könyörögni azért, hogy tartsák tőlem távol a nőt, még ha ez is volt a szívem összes vágya. - Szerinted én odáig vagyok a hírért? - Verejtékcseppek gördültek le az arcomon, birizgálták a bőrömet, ám ahogy letöröltem őket az ujjaim beleakadtak az eltört orromba és erősebben markoltam rá az egyik kezemmel a bordáim alatt tartott konyharuhába, hogy elfojtsam a szenvedést jelző morgásomat. - Te vagy az utolsó dolog, amit kívánnék magamnak. - Őszinte voltam, még ha az ördög ennek a kijelentéseimnek is benne rejlett a részleteiben. - Ha akarsz, menj nyugodtan a Parancsnokhoz, de én nem égetem le magam azzal, hogy nem bírok el egy hozzád hasonlóval. - Sértésemnek az ő motiválása volt a célja, a dacának beindítása, hogy nehogy már míg én felveszem vele a kesztyűt, addig róla azt higgyék, elmenekül előlem. Talán így magam mellett tarthattam... még ha a porcikáim hevesen tiltakoztak is ellene.

A tekintetem összekapcsolódik az övével, és ebben a nyomorult helyzetben a kékek az egyetlen, biztos pontok, minden más homályos és reszketeg, mint a levegő, ami elhagyja ajkaimat. A szívem olyan hevesen csapódik neki a mellkasomnak, mint egy kibaszott kalapács, a vérem a fülemben lüktet, érzem, ahogy bőrömnek feszül az ereim falán keresztül. Tompa és éles fájdalom váltogatja egymást a testem különböző pontjain, az izmaim megfeszülnek, ahogy szorításából akarok szabadulni, de nem, hogy nem ereszt, még csak enyhébbé sem válik a szorítása. Éppúgy szabadulni akarok, mint az Audi hátsó üléséről, de most teljesen más emóciók munkálkodnak bennem, csapongnak, pontosan ugyanúgy vergődnek a lelkemben, mint a szívem, a testem és minden porcikám. Még a kezébe-, csuklójába is megpróbálok beleharapni, de érinthetetlen ólomsúlyként nehezedik a testemre. Megpróbálom kibillenteni a biztos egyensúlyából, ami csak azt eredményezi, hogy, ha ez lehetséges, még közelebb hajol hozzám.
Mit mondanék, ha most megölném? Baleset volt, összeszólalkoztunk, nem ment ám minden olyan simán, mint ő azt előadta, elmesélném az igazat, csakis a színtiszta igazat mindarról, amit ő szépen tálalva, már-már ezüst tálcán átadott a vezetőségnek. Önvédelemből tettem, mint, amint azt a mellékelt példa tökéletesen mutatja is.
És mit éreznék, ha most megölném? A győzelem mámorító ízét a számban, keveredve a vérrel. A jogos gyilkolás bódítóan édes illatát. A kivégzésével járó extázist végigrobogni az ereimben. És azt a furcsa ürességet, amit a farkasom érzett, miután otthagyta őt is, meg engem is a férfi. Azt a keserű ízt a nyelvem hegyén, amit nem lehet lemosni és kimosni. Valamit, amit éppúgy nem tudok-, és nem tudnék megmagyarázni, mint, ahogy azt sem, hogy miért gyűlölöm ennyire, és miért akarom bántani, és közben miért érezném ezt a mélységekbe húzást, zuhanást, ha megtenném. Elvégre, van lejjebb? Hova lejjebb? A pokolnál is?
Mitől vagy olyan kibaszott érdekes, Jake Powell? Mitől, amikor pár napja még semmivel sem voltál több és másabb, mint bárki más? Mi változott? Vegytiszta gyűlöletet kellene éreznem, de van egy egészen pici szikra, ami néha fel-felvillan, mint egy nagyon távoli jelzőfény lámpája. Egészen másképp látom a fényben, és minduntalan, újra és újra felemészti a sötétség ezt a pislákolást, mert magamra éppoly’ dühös vagyok, mint rá.
Kisóhajtott levegője hűvösen cirógatja égő sebeimet, kiköpött kérdésemre adott válasza okán a mosolyom nem fagy le a képemről. Amikor végre elereszt, nem mozdulok, hagyok neki időt, hogy felszívja magát, mert nekem is szükségem van rá. A szemem sarkából nézek rá, és, mivel ő meredten bámulja a plafont, egy pillanatra én is megengedem magamnak, hogy lehunyjam a szemeimet. A fekete zajnak szinte hangja van, ahogy serceg, miként így teszek, és szemhéjamon keresztül olyan, mintha miriádnyi csillag, naprendszer és univerzum bolydulna fel, mint egy grandiózus őskáosz a térben és az időben. Nem többre, mert tartok tőle, hogy a szédülés behúzna, háromig számolok, és már inkább azt keresem, már, amennyit látok ebből a pozícióból és szögből, a konyhaszigetből, vagy a pultból, azoktól, hogy mit tudnék megragadni, és hozzá-, belé vágni, vagy felvágni a köldökétől, egészen az orra hegyéig.
- Akkor öltözöl, és megyünk a Parancsnokhoz, ugye? – csak most fordítom felé a fejemet, szemem perifériámban villan egy üvegszilánk, amit ezúttal, ahelyett, hogy mélyebbre nyomnék a nyílt sebben, kihúzom onnan. – Ki ne szakítsa az ingedet – ugyebár. Hát, milyen társ lennék, ha nem tennék meg ilyesmit érte, és hagynám, hogy átvérezze a drága anyagot, ami az előléptetéséhez járt. A vezetést azonban ez alkalommal biztosan előbb bíznám rá, mint magamra. – Vagy nem volt elég? – az ütések, amiket kapott, és azok, amiket kiosztott, egyre megy.
Bár farkasként egy átlagembernél gyorsabban gyógyulunk, ezt, azt hiszem, mindketten megéreztük. Puszta kezemmel, meg a kabátom ujjával törlöm meg az arcomat, itatom fel a vért, aztán az egyik székbe-, a konyhasziget pultjába kapaszkodva feltápászkodok, és úgy nézek rá, hogy tudja, felőlem folytathatjuk, ahol abbahagytuk.

Homályosan láttam, lüketett az ér a halántékomon, vadul zakatolt a szívem a mellkasomban, az izmaim és az inak a testemben a végletekig feszültek és kiszáradt a torkom, tökéletesen kész állapotban voltam a pusztításra. A saját és az ő vérének szaga borzolta az érzékeimet, mint egy nyavalyás vérszopó lennék, az elmémre hullott vörös ködön keresztül szemléltem, ahogy alattam vergődött. Mintha egy teljesen más állapotba kerültem volna, észre sem vettem, mekkora nyomással nehezedek a testére, feltett szándékom volt a padlóval egy síkba nyomni és kivasalni; feltört bennem annak az emléknek a foszlánya, mikor néhány perc erejéig nem akartam bántani, csak védeni, gyengéden átsegíteni a sebesülései elviselésén, tartani őt a pillanatban, óvni a rá leselkedő fenyegetésektől, elpusztítani azokat, akik bántják. Pont annyira intenzív volt az az igény, mint a mostani, ami a totális ellentéteként jelent meg bennem... és nem volt átmenet. Hosszabb-rövidebb ideig talán képes voltam tartalmazni a csapongó gondolatokat és a felemésztő szélsőségeket, aztán valami elpattant bennem és úgy csapódtam egyik vagy másik végletbe, mintha egy papírzacskó lennék, amit felkapott a szél és kedvére rángathatja össze-vissza. Azt hittem, tartok már ott az életemben, hogy képes legyek egészben szemlélni a helyzeteket, történéseket és embereket, de a sérüléseimért és ködös szemlélődésemért felelős nő viszonylag egyszerűen áthúzta az elképzeléseimet és kezdtem azt hinni, hogy a buddhista csávóknak igaza van: vannak személyek, akik okkal keresztezik a létezésünket, mert rávilágítanak a hiányosságainkra és vakfoltokat világítanak meg számunkra, amelyekkel nem akartunk foglalkozni. De Leta Montero egy igazi csapás volt, amitől nagyon úgy tűnt, hogy nem tudtam szabadulni, hiába akartam. Irgalmatlanul. Annyira brutálisan, mint a sebek, amiket okoztunk egymásnak.
Hangját hallva enyhült a szorításom, pedig ördögi vigyorából kiindulva egyáltalán nem érdemelt volna jobb bánásmódot. Az egész lénye ambivalens volt, megfejthetetlen és magával ragadó, a szó negatív és pozitív értelmében egyaránt. Intenzívebb hatással volt a sejtjeimre, mint bármely tudatmódosító, saját magam is kiszámíthatatlanná váltam, mintha még magasabb fokozatra kapcsolták volna az egyébként is számottevő szeszélyességemet. Mennyire gyűlölhet engem ez a nő, ha úgy ébredt fel, hogy meglátogat, fegyvert ragadott, majd besétált hozzám és kockáztatva a testi épségét belém kötött és rám támadott? Mit tettem én ennek érdekében? És ő, hogy bennem is robbanásszerű sebességgel indult el a követhetetlen disszonancia?
- De. - Nyeltem egyet. -Túlságosan is. - Hangom alig töltötte be a kettőnk közötti egyébként csekély távolságot és amint megéreztem csípője mocorgását a karjaim feszülése engedni kezdett, behajlítottam a végtagokat és lejjebb ereszkedtem. Ha most szabadjára engedem az indulataimat, ha nem térek észhez, megölöm; addig fogok menni, míg szét nem zúzom és a saját anyja sem fog ráismerni, ám ezzel nem leszek előrébb... ha nagyon akarnék, tudnék rá magyarázatot adni, de ha bárki tudta vagy látta, hogy idejön, felmerülhet annak a gyanúja, hogy én végeztem vele. És ezt jelenleg nem engedhettem meg magamnak, mert a maffia még nem adta ki rá a likvidálási parancsot és a nevemnek feddhetetlennek kellett maradnia... és jelenleg szembe köptem volna a tükörképemet, mert minden egyes felvetésem kifogásként visszahangzott a fejemben.
Így hát megszabadítottam a kezeim béklyójától és egy sóhajtás kíséretében a hátamra gördültem, ami rossz ötletnek bizonyult, az összes sebem fájdalmának élessége görcsbe szorította a gyomromat, a levegő is a tüdőmbe szorult egy végtelennek tűnő másodperc erejéig. A plafon betonjának világossága zavarta a szememet, a vérem visszacsurgott a számba és vártam, vajon mikor pillantom meg a nőt, aki kihasználva a helyzetet megpróbál minél több szenvedés közepette újra és újra átvitt és szó szerinti értelemben is belém rúgni. Mert volt egy olyan érzésem, hogy hiába lengettem meg a fehér zászlót, hidegen fogja hagyni.

A tüdőmben rekedt levegő egyetlen morgásba vegyült sóhajjal szakad ki a testemből, és, mielőtt újabb támadásba lendülnék, a szemébe nézek. Magam sem tudom, hogy miért. Hogy lássam, ahogy rám néz, hogy lássam a felhasadt ajkát, hogy neki ne legyen olyan egyszerű, miután ugyanez a szempár néhány nappal ezelőtt akár a világot is ígérhette volna neki. Fogalmam sincs. De, amikor a tekintetünk találkozik, csak még jobban felhergel. A tétovázás, a visszakozás alig-alig pislákoló szikrája, valami, amibe kapaszkodhattam volna, hogy újra közel csaljam magamhoz, mint a tűz, aminek fénye és melege magához hívja a rovarokat az élet ígéretével, hogy aztán elporladjanak a közelébe érve. Az egész olyan volt, mint egy robbanás, így is éreztem és ezt láttam volna, ha kiszakadhattam volna a testemből, hogy egy harmadik perspektívából szemléljem az eseményeket, és a kettősünket. Ahogy felvillan valami brutális, ahogy először csak látod, de aztán megérzed a lökéshullámot, a perzselést a bőrödön.
Ha eddig Jake azt hitte, hogy ismer, most kurvára rábaszott, ugyanis a legrosszabb, legsötétebb, legelvetemültebb oldalammal és énemmel még csak köszönőviszonyban sincs. És ez, a törött üveggel történt megszúrása, a húsába nyomódó, forduló szilánkok, az öklöm csattanása az arcán még semmi ahhoz, amire képes vagyok. Azt azért én is érzékelem, hogy ez már nem csak játszadozás, nem olyan, mint a hotelben volt, amikor a perc töredékével engedett el. Érzem a dühe vibrálását, az energia cikázását, és nagyon helyesen teszi, hogy nem hagy felülkerekedni, mert az intenzíven fellobbant harag csak zaklatottá, és hülyévé teszi. Nem figyel eléggé ahhoz, hogy lássa a következő, ellene irányuló merényletemet.
Hazudnék, ha azt állítanám, hogy sikerült felocsúdnom abból, ahogy a testemet a betonnak vágta, vagy teljesen magamhoz térnem, mielőtt az arcába kaptam volna és veszedelmes erővel ragadtam meg, emberi körmeimet mélyesztem bőrébe, de nem bírok ellenállni a késztetésnek, hogy puszta kézzel tépjem szét.
Szórakozott huh hangot hallatok, miután fejem az övébe csapódott és a férfi egy fél lépéssel ugyan, de eltávolodott tőlem, levegőhöz juttatva, még maliciózus mosolyra is húzódik ajkam szeglete, ahogy felváltva néz engem és a vérrel borított kezét. Nem meglepetten, hanem sokkal inkább gyűlölettel és megvetéssel. Valahol megértem, minden bizonnyal, fordított esetben, én sem repesnék az örömtől, ha ő jött volna el az én lakásomba, nem is csak fenyegetőzni.
Erősebb, mint egy egyszerű ember, így érthető is, hogy miért tántorodtam meg az imént, és miért nem tudok most sem elugrani vagy kitérni az ütése elől. Éles, zsibbasztó, égő nyomot hagy maga után a keze csattanása a pofámon, beleszédülök, de, mielőtt azon kellene gondolkoznom, hogy mibe kapaszkodjak, ő nyúl értem. Nem azért, hogy magához rántson, vagy a talpon tartson: azért, hogy kirántsa a lábam alól a talajt.
Fogalmam sincs, egészen pontosan honnan csorog az arcomba, a szemembe, a padlóra a vér: a koponyám hátsó feléből, a halántékomon felnyílt sebből, az újonnan felszakadt bőröm alól, a számból? Innen nézve nehéz megmondani. Amikor fel akarok kelni, visszanyom a földre, és, azt hiszem, most bármit megadna, ha újra a mocsárban lehetnénk, és a sáros vízszint alatt tarthatna, amíg meg nem fulladok.
- Miért? Talán nem tetszik? – kérdezem, egyszerre utalva a szituációra-, talán magamra is, fájdalmas vigyorra húzva ajkam szegletét, felvonva egyik szemöldökömet, annak ellenére is, hogy minden megmozdított izom az arcomban csak olyan érzést hagy maga után, mintha tucatnyi tűvel szurkálnának. Félig-meddig alatta fekve nem csak a mozgásterem-, de az erőm és a lehetőségeim is limitálttá váltak, nem beszélve az eddig szerzett sérülésekről. Kezeim a testemnek préselődve, vállam a járólapra szegezve, csípőmet próbálom hirtelen megemelni alatta - ezúttal semmi bujaság, semmi csábító gesztus nincs a mozdulatomban, csak a szökni akarás -, hátha az újabb pofára esés elől reflexszerűen akar megtámaszkodni a fejem mellett, ezzel egyidejűleg elereszteni valamelyest.

Épp csak egy fél másodpercre álltam le, hogy levegőt vegyek, de a testemet elemi erővel töltötte el az üveg oldalamba fúródása nyomán a fájdalom és a felcsattant szám is sajogni kezdett. Tudtam, hogyha leeresztek esélyem sem lesz vele szemben és ő meg fogja ragadni a kínálkozó lehetőséget a támadásra, de látva a betonba csapódás után lebicsaklott fejét megfordult bennem, hogy elvetettem a sulykot. Pedig semmiben sem különbözött azoktól, akik bármikor ártani akartak nekem, sőt, talán ő volt mind közül a legveszedelmesebb! Néhány perccel ezelőtt még csak átlépte a küszöbömet, aztán csak azért, mert nem tetszett neki, amit mondtam jó ötletnek tartotta a felnyársalásomat... veszedelmes, veszélyes, kiszámíthatatlan és megbízhatatlan volt, sok pénzt tettem volna rá, hogy akármelyik minutumban képes lenne megölni, ha nem védekeznék. Egyetlen dolog vigasztalt: egyre inkább sanszosnak tűnt, hogy a személyem hasonló indulatokat vált ki belőle, mint ő énbelőlem és ez volt az eddigi legnagyobb fogás, amit találtam rajta. Magam ellen beszéltem, de aki képes ennyire heves és zsigeri érzelmeket előcsalogatni a másikból, az feltérképezve a területet könnyedén nyerő szituációban találhatja magát... viszont mellette, a közelében, figyelve őt, a viselkedését, hallgatva a szavait pokolian megerőltető volt tudatosnak lenni és hiába igyekeztem tartózkodni, most is magával ragadott a helyzet viharossága, szinte lehetetlennek tűnt a tiszta fejjel történő racionális gondolkodás. Érdemesebb lett volna követni az "okos enged, szamár szenved" bölcseletét, lecsillapodni, megfontoltan reagálni, ám elég volt csak rám pillantania ahhoz, hogy makacsul ellenálljak ezen ötlet ellen, hiszen engedve neki úgy éreztem volna magam, mint akit bedarált, megrágott és kiköpött. És ez a nő nem győzhetett felettem, mert akkor igaza lett volna... egy hozzá hasonló démon nem okozhatja a a vesztemet, még kevésbé arathatott diadalt felettem, mert nem azért tepertem egész életemben, hogy egy pokolfajzat keresztül húzza a számításaimat.
A látásom kissé elhomályosult, mire észbe kaptam már ő is magához tért egy kicsit és a körmei mélyedését éreztem az arcbőrömön. A belőlem feltörő ordítás nem a fájdalom sajátja volt, hanem a dühé, ugyan elkezdtem lefejteni az ujjait az arcomról, mikor vészesen közeledtek a szemgödröm felé, de azt nem tudtam megakadályozni, hogy a feje az enyémen csattanjon. Hátra tántorodtam egy fél lépést, még a mesékben a figurák feje felé rajzolt csillagok is megjelentek előttem és az orromhoz kaptam, mivel realizálódott bennem, hogy a pattanó hang az orrnyergem törését célzott jelezni. A tenyeremet beborította a vérem, villanó szemekkel emeltem a nőre a tekintetemet.
- Bazd meg! - Bukott ki belőlem széttárva a karjaimat, jelezve az indulat mellett bennem tomboló érthetetlenséget, viszont tanulva az előzőből több szusszanásra elegendő időt nem adtam, nem adhattam neki. Ha még nem ugrott el előlem lendületből pofon vágtam, majd a felkarjánál fogva ragadtam meg és akkorát taszítottam rajta a padló irányába, amekkora kitelt tőlem; megdöbbentett, hogy a farkasom elő sem dugta az orrát, nem érezte szükségét, hogy közbeavatkozzon és megsegítsen. Mintha sztrájkolni kezdett volna. Nem értettem, mi történik, bárminemű veszély első jelére érezni kezdem, hogy dübög, kalapál bennem és ki akar szabadulni, hogy a saját módján ő intézhesse a dolgot, de most teljes volt a rádiócsend. Talán... örültem is neki, hogy a vadállat távol maradt és így redukálódott a hatalmas pusztítás esélye.   - Mire jó ez? - Azonnal csökkentettem a kettőnk közötti távolságot, felé térdelve, a vállát járólapnak nyomva nyögtem felé a szavakat. Legszívesebben kihajítottam volna az ajtón, miután feltöröltem vele a padlót, mint egy felmosóronggyal, de a olyan keringőre hívott a támadásával, amiből hiába tudtam, hogy jobb lenne kiszállni, egyszerűen benne akartam maradni.

- Csak úgy ismerlek, mint, ahogy te engem, meg a nem létező kifogásaimat – örökké tudnám ezt játszani vele! Kijavítani és ráébreszteni arra, hogy ő sem jobb, mint én, visszadobni a szart, amit a hajamba akar kenni, és felnyitni a szemeit, hogy rádöbbenjen: ő sem ismer olyan jól, mint hiszi. És, nem mellesleg, szórakoztató látni, hogy egyik pillanatról a másikra olyan magasfeszültségen kezd működni, hogy valósággal szikrázik körülötte a levegő. Hogy tartok-e tőle, hogy én leszek a következő, akibe golyót repít, vagy éppúgy felhasít és miszlikbe tép és aprít, mint azt a szerencsétlen párát a mocsárban? Persze, benne van, de én nem vagyok sem az a darabokra tépett balfasz, sem az a nő, akit egy pillanatra megpillanthatott. Ha újra hasonlót éreznék, én magam szakítanék ki magamból egy nagyobb darabot, csak, hogy észhez térjek.
- Az én szavam, a tiéd ellen? – vonom fel egyik szemöldökömet, és prüszkölve nevetek röviden. – Ugyan, kérlek, mi capitán – még legyintek is szabad kezemmel egy aprót. – Megpróbáltam, de sajnos süket fülekre leltem. Azt gondoltam – cirógatom meg az egyik kézfejét -, hogy beugrok hozzád, és felnőtt emberek módjára megbeszéljük egy pohár ital mellett, hogy jobb lenne, ha elejét vennénk a dolgoknak – ebben egyébként nem sok hazugság volt. Iszogatni és beszélgetni persze nem egy fegyver kíséretében szokás, de, mondjuk azt, hogy az a pisztoly volt az emotional supportom, amibe kapaszkodhatok. Minden esetre a gondolat, ami megfogant a fejemben, már nem ereszt, valósággal a megszállottja lettem szinte abban a rohadt pillanatban, amikor szöget ütött a fejemben, hogy mire megy ki a játék. A legnagyobb balszerencséje Jake-nek, hogy szeretek játszadozni, és imádom a kihívásokat, a meglepetéseket, a váratlan fordulatokat, az életveszélyt, az adrenalint; ezek éltetnek. Még szép, hogy nem hagyom annyiban a dolgot. Az sem elhanyagolható tényező, hogy szeretném megmutatni neki, hogy kár lenéznie és lebecsülnie, mert hiába mondja-, és gondolja ő, és sokan mások, hogy egy puta loca vagyok, ennél azért egy kicsit mégiscsak több. Jobb és rosszabb. Nem fogom neki bizonygatni és nem kérem ki magamnak, engedem, hogy abba a hitbe ringassa magát, hogy egy utolsó, mocskos, eszelős vagyok, aki sem nem gondolkozik, sem nem tervez. Mikor érdekelt, hogy ki-mit gondol rólam? Nem éppen most, éppen az ő kedvéért fogok ezen változtatni. Különben is... arról a piedesztálról lehet nagyot pofára esni, ahol most éppen Jake trónol, és csak remélni merem, hogy én rángathatom le onnan.
- Nem akarom – helyeslően bólintok. – Benned mi változott az elmúlt napokban, amiért te mégis csak-, még, ha nem is pártolod a dolgot, elfogadod? – és a legszebb az egészben az, hogy nem tud átbaszni a mézes-mázas hangjával, nem tudja elterelni a figyelmemet a csupasz mellkasa, a bőre érintése, az ujjai nyomása a combomon, a kékjei, amik most vegytiszta gyűlölettel merednek rám. De a kérdést olyan őszinte érdeklődéssel teszem fel, mintha elhinném és érdekelne a válasz. – Nem gondolom. Az elismerés nem nagy erényed, ez tény – vonom meg a vállamat hanyagul, azt Jake is érezheti, hogy nem a dicséretre vágyok, hanem arra, hogy azt ismerje el, hogy nem mindig volt igaza, hogy csak azért viselkedett úgy, ahogy, mert hallott dolgokat, meg sem próbált egyetlen pillanatig sem együttműködni – a mocsárban történteket leszámítva. Vagy az utamban állt, vagy hagyta volna, hogy szitává lőjenek, mert literálisan értette, amit mondtam neki. Az ilyen, és ehhez rettentően hasonló dolgok miatt gondolom azt, hogy jobb vagyok egyedül, még akkor is, ha a lápvidéken otthagytam volna a fogamat nélküle, valószínűleg.
Aztán a dolgok villámcsapás-szerű sebességgel és erővel vágódnak be a nappali közepébe, éppen oda, ahol mi ülünk, és, mintegy elektromos kisülés okán hatalmas energiák szabadulnak fel. Ujjaim megfeszülnek az üveg nyakán, először csak az arcába akarok lépni a bakancsommal – a szó szoros értelmében -, de aztán fejbe basz a felismerés, hogy talán... komolyan gondolja. Hogy talán nem is jártam annyira messze a valóságtól, amikor feltételezésekbe bocsátkoztam a tervét illetően, velem kapcsolatban. És a gondolat, a szabadságom elvesztése, egy kép, amelyen üres tekintettel nézek bele a tükörbe, a képzeletbeli láncok csörgése, a lakat vagy a bilincs kattanása a fülemben. A szív és a lélek hangja, ahogy felhasad. Egy kalitkába zárt, szép bestia.
Csak meg akartam rúgni először, de a már régről ismert, vérvörös köd, amitől nem látok sem embert, sem istent, abszolút hatalommal bír a testem és az elmém fölött, minden mozdulatomat és gondolatomat reformálja, hogy valami sokkal-sokkal kegyetlenebb cselekedetté élesedjen.
Erővel vájom belé a törött üveget, fordítok rajta egyet, szavaimat megerősítendő, és meg az öklömbe is beleszalad, amikor kiszedi a testéből a szilánkot. Elhaló mordulás tör fel a torkomból, amikor megemel, de hamar el is fúl a hangom a szorítása nyomán, aztán a teste melegét felváltja a koponyám repedésének hideg hangja, ami a gerincfüzéremen fut végig, nyekkenés bukik ki belőlem, a fejem előre bukik, egy szívdobbanás erejéig olyan, mintha ő tartana talpon, olyan érzés lesz rajtam úrrá, mintha nagyon csúnyán berúgtam volna. Le kell hunynom a szemeimet és nagy levegőt venni, mielőtt újra támadásba lendülök: két keze között nyúlok át, és ezúttal nem azért, hogy lekapjam, hanem, hogy megragadjam, körmeim végigszántanak az arcán, ahogy erővel rántom magam felé, hüvelykjeim szemgödre felé kutatnak, és lefejelem, ha tudom, hogy aztán megpróbáljam ellökni magamtól.

- Persze, hogy vak vagyok, hogy is felejthetném el, hogy jobban ismersz, mint saját magamat? - Megforgattam a szemeimet. Ismét elkezdte járni az ismerős táncot az idegeimen, aminek a ritmusára csupán emlékeztető jelektől is düh kezdett szétáramlani a hasam közepéből végig az összes porcikámon. A lehető legtávolabb akartam kerülni annak az esélyétől, hogy valóban belém lásson, főleg most, hogy a legújabb elvárás felém Leta láb alól eltevése volt: most már nem csak az én igényeim számítottak, hanem konkrétan parancsba kaptam, hogy védjem magam, mert ha bármit átlátna, amin én nem szeretném, az nekem túlontúl sokba került volna. Konkrétan a karrierembe, az eddig belefeccölt rengeteg energiámba és áldozatomba és úgy nagyjából az életembe, mivel a létezésem tetemes részét az inkognitóm fenntartása és ápolása tette ki. Így hát mindenképp igyekeznem kellett elejét venni a találgatásainak, mert sajnos volt már rá példa, hogy jó helyen kapisgált; az a baj, hogy a nő egyáltalán nem hülye, látszólag tökéletes logikai érzékkel és intuíciókkal rendelkezett és mivel az elkövetkezendő időben sajnos muszáj volt a közelében lennem, fokozott figyelemmel viseltethettem a felszínen túlra látásának megakadályozására. Ha akként döntöttem volna, hogy rövidre zárom a küldetést és az első adandó pillanatban kizsigerelem, megkímélhettem volna magam a stratégiai lépéseken való rágódástól, de az önérzetem egészen egyszerűen nem hagyta, hogy a könnyebbik utat válasszam... fizikailag képtelen lettem volna kihasználni az akár aktuálisan is kínálkozó lehetőséget muszáj volt éreznem, látnom, megtapasztalnom a testi és mentális széthullását, amit én fogok okozni, a szenvedés szélére sodorni, meghajlítani a gerincét... ha már ő is volt olyan kedves és minden egyes adandó és általa kreált alkalommal ott mart belém, ahol nem szégyellte.
- A kérdés, hogy miért hozzám jöttél és nem a Parancsnokhoz. Megspórolhattad volna mindkettőnknek ezeket az együtt töltött perceket. - Javítottam ki, miközben amint a testem köré helyezte a lábait, a kezeimmel finoman rámarkoltam a két combjára, így tartva a tekintetét, amiben elkezdett lobogni a várva várt tűz. Nos, sikeresek lennének a felpaprikázására tett kísérleteim? - Akár meg is sértődhetnék, hogy te ennyire nem akarod a közös munkát. - Mindketten tudtuk, hogy nem gondolom komolyan, a hátam közepére sem kívántam egyetlen olyan helyzetet sem, amit a vörös oldalán volt szerencsétlenségem megtapasztalni, egy életre elég volt a vele való közösködésből, mégis muszáj lesz erőt vennem magamon. - Ha azt hiszed, hogy én áradoztam rólad a Parancsnoknak és kértelek magam mellé, hát tévedsz. - Nem, nem tévedett volna, pontosan ez történt, ám neki sejtenie sem volt szabad a motivációimat, amelyek miatt egy lenyelhetetlen szikrához hasonlító frusztráció-gombolyaggal a torkomban, de szépen megmunkált, nem túl feltűnően a dicséretére és a közös munka magas színvonalára és élvezetességére utaló szavakkal illettem a kettősünket a felettesünk előtt. Csoda, hogy két napig innom és drogoznom kellett ezen beszélgetés után? Hogy lehetett volna másképpen elviselni a lenyelt békát? Megértve bólogatni egy parancsra, amivel nem értettem egyet és komplett baromságnak tartottam a mai napig a legnehezebb feladatok közé tartozott.
Figyeltem a megmerevedett arcizmait és elégedettség töltötte el a bensőmet, szólásra nyitott ajkai is lemerevedtek, nekem pedig ezzel egyhuzamban húzódott széles vigyorra a szám. A lábának izmai majd' szétpattantak az ujjaim között, villámcsapásszerűen került másállapotba, mint egy felborzolt szőrű vadállat mozdult meg és lendült a keze, a benne tartott üveg csattant az asztal kemény lapján, az üvegszilánkok szanaszét repültek. Ennek a kuplerájnak a rendbe rakásához én egyébként is kevés voltam, viszont most már biztos, hogy takarítót kell hívnom... a gondolat cikázása meg is akadt az agytekervényeim között, amikor szúró fájdalmat éreztem a bordáim alatt. A szemét! Pont oda, ahol a törés érte a mocsárban! A meglepetés erejével rögtönzött támadástól felnyögtem és az oldalamhoz kaptam, kihúztam a bőrszövetet és az ereket, talán még az izmot is átszakító alkoholos üveg maradványát és mire újra ráemeltem volna a vérben forgó szemeimet, az ökle találkozott az arcommal. Felkészületlenül ért a támadás, mert bár biztos voltam benne, hogy felbosszantom a kijelentéseimmel és meg fogja torolni őket valahogy, ekkora intenzitású reakcióval nem számoltam. A védekezés következményeképpen beindult adrenalin engem sem hagyott nyugodni, megérezvén a vérem ízét a számban köd ereszkedett az összes megmaradt józan, hideg és számító ítélőképességemre, a másodperc törtrésze alatt pattantam fel és rántottam őt is magammal a nyakánál fogva. Mindkét kezem rákulcsolódott a kecses testrészre, indulatomban arrébb rúgtam a kanapé kiugró részét és felkentem a nőt a sarokban díszelgő méretes betonoszlopra. Hozzá préselődve rántottam egyet a fején és nem kímélve belevertem a masszív anyagba, annyi eszem épphogy csak maradt, hogy ne zúzzam be a koponyáját, annál ellenére, hogy legszívesebben utolsó lélegzetvételéig folytattam volna a tevékenységet. Az újonnan szerzett sebem lüktetett, onnan és a szám sarkából is kicsordult a vörös folyadék, mindent elsöprő agressziótól remegve vándoroltak át a kezeim a nyakáról a vállaira, az oszlopnak szorítva. Dühtől lihegve, méregbe burkolózva kapcsolódott össze a tekintetem az övével, készen álltam rá, hogy folytassuk, ha már belekezdett, még akkor is, ha megfogadtam, hogy nőt sohasem bántok... és rögtön elszörnyedtem, mekkora hatással volt rám.

Én is érzem ám a feszültséget a levegőben, annak ellenére is, hogy a férfi inkább próbál fölényesen viselkedni, és elnyomni engem, mint egy hamvadó cigarettavéget, megfélemlíteni, lenézni, de mégiscsak van valami sercegő érzés az atmoszférában, ami a bőröm alá kúszik, és nem tudok nem belecsavarodni az érzésbe, és visszafogni magam. Az sem érdekel különösképpen, ha hülyének néz, amiért átbumliztam a fél városon, csak azért, hogy meglátogassam őt. Szerinte mondvacsinált indokkal, szerintem pedig teljesen jogosan. A rövid, együtt töltött idő után valamelyest érteni vélem a motivációját, minden ahhoz az egyetlen személyhez vezethető vissza, aki miatt most legalább úgy gyűlöl, mintha csak egy kést döftem volna a hátába, és, ha tippelnem kellene, nem feltétlenül gondolnám, hogy kifejezetten az apjára tett kérdésem az oka ennek az egésznek, sokkal inkább a tény, hogy nem csak, hogy emlékszem rá, hanem pajzsként használtam ellene. Figyelmeztetés gyanánt. Ezzel sincs semmi baj, a stílusa azonban hagy kivetnivalót maga után. Nyilvánvalóan jobban örültem volna neki, ha ő kínál alkohollal és hellyel, de hát... mit várhattam volna?
- Mindig – felelem úgy, hogy ne vegyen komolyan, akkor sem, ha komolyan gondolom. Szeretem abba a hitbe ringatni, hogy egy érzéketlen szuka vagyok. Ezzel mindkettőnknek könnyebb együtt élni, semmint azzal a lágy puhaságú pillanattal, ami hajnalban kapott el bennünket az Audi hátsó ülésén. A zuhanyzóban-, meg a Paradise-ban csak ki akartam élni a legősibb ösztönök egyikét, semmi másra nem vágytam, csak arra, hogy a magamévá tegyem, amíg kegyelemért nem könyörög ezért, vagy éppen azért, de az autóban, az arany fénypászmák finom ragyogásában, a csendben, a bura alatt, ahova, úgy éreztem, senki sem férkőzhet be, ami egy szempillantás erejéig a csontjaimig és a sejtjeimig hatolt, teljesen más ízt hagyott a számban. Elviselhetetlent. Mára ismeretlent. Ijesztőt. És keserűt, a nyelvem hegyén, mert utáltam és utálom őt is, meg a pillanatnyi gyengeségemet is, amit a felfokozott stresszre, az adrenalinra, a halál közeli élményre fogtam.
- És nem is akarom, hogy létezzen – emelem ki a mondandója lényegi részét. – Ha te ezt kifogásnak látod, vak vagy – vonom meg a vállamat, mielőtt kikapná a kezemből a pisztolyt, ami után még csak nem is kapok, blazírt képpel nézem végig, ahogy kioldja és a lövedékek egytől egyig hullnak kopogva a földre. – Egy üressel mire mentem volna éles helyzetben? – a kérdés költői, választ nem várok rá, még mindig a kanapén elnyúlva figyelem rezzenéstelen tekintettel. Tulajdonképpen csak minden gyorsabban történt volna, ha használnom kellett volna, így legalább megadja nekem az örömöt, hogy a látogatásom minden pillanatát kiélvezzem.
Nagy levegőt veszek és a szemeimet forgatom, úgy ülök fel, hogy vele szemben legyek. Lábaimmal fogom közre, de nem szorítom meg, és ebben a cseppet sem nőies pozícióban könyökölök térdeimre és hajolok hozzá olyan közel, hogy majdnem összeér az orrunk.
- Na, jó, mira, elmondom még egyszer, hogy miért jöttem ide, mert látom, nem vagy a toppon. Még be vagy tépve? – a választ nem várom meg, úgy folytatom. – Nem kerek nekem ez az egész. Én azért jöttem ide, mert kaptam egy telefont a Parancsnoktól, aki egyelőre még a te főnököd is, hogy azt akarja, hogy együtt dolgozzunk. Épp az előbb említetted meg, hogy könnyű szerrel áthúzhatod ezt a pontot a to do listen, és felülbírálhatod. A kérdés az, hogy miért is ne tennéd, amikor annyira gyűlölsz, hogy szíved szerint addig vernél, míg levegőhöz jutok, vagy szét tépnél, vagy nemes egyszerűséggel kirántanád a tüdőmet a torkomon keresztül, esetleg egyetlen golyót repítenél a két szép szemem közé? – a választ csupán sejtem, de úgy teszek, mintha nem így lenne, és komolyan érdeklődően villanó szemekkel teszem fel a kérdést. Én biztosan nem így végeznék valakivel, akit az utolsó sejtemig megvetek és gyűlölök. Én fognám magam meg egy fegyvert – bármit -, és kiiktatnám. Ha ő lennék, és az ő fejével gondolkozok, akkor el tudom képzelni, legalábbis a korábbi beszélgetéseink alapján mindenképp, hogy tényleg a megfelelési kényszer és a maximalizmus buzog benne, nem csekély bizonyítani vágyással. Ő mondta, hogy örömmel megszelídítene és betörne. Vagy megtörne, ugyebár, ezek egymáshoz nagyon közelálló fogalmak. És, ha valóban ez az egyik motivációja, a másik pedig az, hogy nem akar kihátrálni ebből a szituációból, mer túl büszke, és inkább elvisel, addig, amíg meg nem tud törni, az inkább rá vallana. Azt azért Jake is sejti, hogy nem lesz egy sétagalopp, de azért úgy teszek, mintha belemennék a játékba.
- Tudtam, hogy nem tudsz nélkülem élni – felelem, és már épp a nyelvem hegyén táncol a szó, ’legyen’, mert élvezettel törném le a szarvait, és vinném a híres-nevezetes Parancsnok, meg a Papa elé a nagy reménységüket, az ifjú titánt, akit a lelkemért küldtek. Egy hajszál híja van annak, hogy a szó kibukjon ajkaim résén, de megszólal. E helyett azonban gondolkozás nélkül lendül a kezem, és nem a jobb, amire talán számít. A bal. Amiben az üveg van. És csak azért, hogy biztosra menjek, nem a fejére mérem az ütést, hanem a kerek dohányzóasztal peremét célzom meg az üveg sarkával, melynek tartalma a padlóra, a szőnyegre, a nadrágjára, a bakancsomra fröccsen. A tucatnyi, tűhegyes fogat pedig az oldalába vájom, ha nem védi ki, jobbommal a hajába markolok, kényszerítem, hogy rám kelljen néznie, miközben megingatom a fejemet és elnevetem magam. Ha elkapja balomat, akkor a szabad jobb kezemet lendítem, hogy minden természet adta erőmmel beverjek neki egyet.
- Soha - ingatom meg a fejemet.

Kissé megfeszültek az arcizmaim, miközben a lakást pásztázta a tekintetével legalább olyan alapossággal, mintha estére már be szeretett volna költözni vagy éppen a gázvezeték pontos helyét kívánja megállapítani, hogy berobbanthassa az egész épületet. Őt ismerve bármelyik lehetőség realitását el bírtam képzelni, nagyon nem tetszett, hogy úgy érezte, szabad bejárása van hozzám, viszont fényt gyullasztott az agyamban a tudat, hogy ez a nő valószínűleg valakinek a bőre alá mászott, megfenyegetett néhány arcot vagy eltört egy-két bordát ahhoz, hogy megtalálhasson és a mondvacsinált indokkal a társaságomban tölthesse az idejét, amit elméletileg rühellt. És mivel én is elméletileg épp ennyire gyűlöltem, megragadhattam volna a hajánál fogva, hogy kitegyem a küszöbre, a zsigereimben már meg is jelent a késztetés, de egyre jobban érdekelt, mit akart valójában. Visszahozni a pólót, szétnézni, bosszantani, jelezni, hogy a Parancsnok innentől kezdve duóban látna minket szívesen.... mind-mind indokok, amelyekkel egyáltalán nem kellene foglalkoznia, figyelmen kívül hagyhatná és nem illett bele, hogy egy hozzá hasonló nőnek miért annyira fontosak, hogy az utálatának tárgya muszáj legyen farkasszemet nézni vele?
- Még mindig fejtegetni próbálsz? - Kijelentésére, miszerint saját vágyaimat vetítem rá a halvány mosolyom vigyorrá transzformálódott, próbálkozása elképesztően szórakoztatott. Semmit sem tudott mondani, ami helytálló lett volna, annyira szürreális volt a jelenléte, hogy képtelen voltam komolyan venni. Elfelejtette, hogy még mindig ő volt az, aki felkeresett, én belekezdtem a tökéletes felejtési folyamatba, mégpedig azzal a céllal, hogy a józan eszem utolsó szegletéből is kitörlöm a létezését... úgy tűnt, ő ezzel másképp volt, ahelyett, hogy tartotta volna magát a reptéri rövid búcsúhoz, a szüntelen egzecírosztatásom foglalta le jelenleg is. Tényleg nem volt jobb dolga? - A dolgok elébe? Még nem létezik semmiféle dolog, vörös, csak a te kis fejecskédben. Ez csak egy újabb kifogás. - A fegyver csövének vándorlása zavarta a perifériás látásomat, miután elemelte a mellkasomról, majd a saját hasáról is, egy hirtelen mozdulattal kikaptam a kezéből, kioldottam a tárat és felhúztam a szánt, hogy a csőben lévő golyó is a padlóra hulljon, majd a fémszerkezetet oldalra hajítottam, csörömpölve ért földet a lakás valamelyik pontján. - Töltött fegyverrel jössz látogatóba? Nem szép dolog! - Jegyeztem meg a fejemet csóválva. Őt ismerve a következő pillanatban vélhetőleg újabb fegyvert fog előhúzni, ami csak emelte a helyzet humorosságát; fegyverek mögé kellett bújnia ahhoz, hogy érezzem magában és maga körül némi biztonságot? Racionálisan még mindig teljesen felfoghatatlan volt számomra, miért volt itt, egyetlen kanál értelmét sem láttam a kanapémon történő terpeszkedésének. Ha valóban azt élvezi, hogy olyan emberekkel töltheti az idejét, akiket ki akar nyírni, hatalmas baj lehet a toronyban. Abban igaza volt, hogy nagyképűség lett volna azt gondolni, hogy felkeltettem az érdeklődését... halálközeli élményre volt szüksége ahhoz, hogy kettő darab percig ne viselkedjen őrült módjára és amikor segíteni akartam neki is belegyalogolt a felesleges analizálásom hibájába, direkt felbosszantott, nem bírta ki, hogy normális legyen. - Betörhetsz, pofátlankodhatsz, sértegethetsz, ameddig csak akarsz, de ez nem változtat a tényen, hogy te jöttél ide, pedig nem lett volna muszáj.  - Nem mozdultam a közeléből, aminek köszönhetően az orromba kúszott az illata és hirtelen kedvem támadt felszívni egy újabb csík kábítószert, hogy kipucoljam az apró molekulákat a szervezetemből. Nem azért, mert annyira rossz lett volna... épp ellenkezőleg, ahogy teltek a másodpercek egyre jobban pezsdített az ittléte, a vergődése, a teljesen logikátlan magyarázatai, a kioktató hozzáállása és az a hatalmas béka, ami valószínűleg a torkán akadhatott miattam. És ebben a pillanatban döntöttem el: ezzel a nővel véletlenül sem fogok gyorsan végezni. Az ügynökség azt akarja, hogy tegyem el láb alól, mert a vadászok szemet vetettek rá és jobbnak látták, ha más végzi el a piszkos munkát? Rendben. De lassan fogom csinálni és kiélvezem minden egyes másodpercét, mert maga lesz a boldogság megtapasztalni, hogy szétmorzsolódik a közelemben.
- Mi van, ha annyira bejött az együtt töltött idő, hogy nem is akarok a parancs ellen menni? - Tételeztem fel, kíváncsian várva a reakcióját. A Parancsnok ma reggel engem is felhívott az oltári ötletével, ami számomra kedvező volt, egyetlen szó nélkül alakította úgy a történetet, hogy mindenképp kapcsolódnom kelljen a legújabb célpontommal. - Ha már megint nagyon rossz helyen kapisgálsz és nincs szó maximalizmusról vagy megfelelési kényszerről, hanem egyszerűen csak kihasználom a kiskapukat és az együtt dolgozásból végül az lesz, hogy nekem fogsz dolgozni? - Borítékoltam, hogy ezzel ki fogom húzni a gyufát és elég gyorsan meg fogom emelni a vérnyomását, ám ha nagy arcot akart, akkor tessék! Itt van!

Még érzem a lakásban a különböző, ilyen-olyan eredetű, jellegű meg hatású tudatmódosítók, az alkohol, a nő, meg a szex szagát, és mosolyra húzódik ajkam szeglete, amikor először csak a tükörképét pillantom meg az ablaküvegben. Igazán hízelgő, hogy ilyen szélsőséges módszerekhez kell folyamodnia, hogy elfeledhesse a puszta létezésemet is. Nekem is majdnem sikerült megfeledkeznem róla, hogy valaki másba feledkezhessek, de az a pillanatnyi akarás, elkalandozás, az emléke, a haragommal és megvetésemmel alkotott színtiszta, mérgező vegyületet alkotva, és az erővel, amivel a koponyát szilánkosra törtem, majdnem az idegen férfi életébe került. Úgyhogy itt vagyok, rendes nő lévén, hogy nehogy valaki másnak essék bántódása.
- Kell a nem létező faszomnak – vetem oda foghegyről, csak, hogy értse és érezze, hogy amíg nincs közös küldetésünk, ami viszont nagyon hamar be fog következni, addig nem változott semmi: leszarom, hogy mit mond, miért, és mit kellene tennem, mit akar, hogy tegyek, mert nem vagyok sem a kurvája, sem a kutyája. Jelenleg, itt és most még csak nem is a főnököm, és úgy sajnálom, hogy éppen ezért nem tehetek eleget a parancsainak.
- Szólnom kellett volna? – nézek rá egy pillanatra, miközben tekintetemet a lakás egész enteriőrjén hordozom végig, egy-egy elemen megpihentetve fürkésző pillantásomat, nem kifejezetten keresve, csupán kíváncsian. Mint, ahogyan az emberek a múzeumokban vagy a kiállításokon teszik. Esztétikus, de nem az én stílusom, ettől függetlenül biztosan szépen mutatna a falban pár golyó, de lángok martalékában is kifejezetten és kiváltképp tetszene. – Akkor rendet rakhattál volna a tiszteletemre – forgatom a szemeimet, mert nyilvánvalóan annyira örül a jelenlétemnek, mint egy szálkának a szemében. – Jó volt a buli – szippantok a levegőbe. – Csak nem gondolod, hogy elárulom a módszereimet? – kérdezek vissza, aljas vigyorra vonva ajkaimat. Arról értelemszerűen nem kell tudnia, hogy mihez van hozzáférésem, mihez nincs, és mihez férek hozzá egyszerű fenyegetéssel, fenyítéssel és kétes eredetű információkkal, amik a birtokomba kerültek így, vagy úgy, tehát a kapcsolataimat és a kontaktjaimat meg sem említem, még a végén rákapna. Elég, ha azt hiszi, hogy én vagyok a kibaszott Poirot.
Aztán érzéssel, komolyan elnevetem magam következő kérdését hallva.
- Vagy túl sokat gondolsz magadról, vagy kivetíted a saját érzéseidet és gondolataidat rám, de persze arra is nagy esélyt látok, hogy egyszerre mindkettő – ingatom meg a fejemet, még mindig mosolyogva kortyolok a minőségi alkoholba, mit sem törődve azzal, hogy elindult felém. A pilláim sem rebbennek, meg sem mozdulok, csak lusta ragadozó módjára terpeszkedek a kanapén, a világ minden nyugalmával, mintha az enyém lenne ez is, a lakás is, meg úgy nagyjából minden itt. Leplezetlenül és pofátlanul mérem végig, miként keresztülhágja a távolságot, csupán magamban megállapítva, hogy a megzavart edzés okán még mindig bőrének feszülnek izmai. – Éppen ellenkezőleg. A dolgok elébe akartam menni, amit, egyébként te is megtehettél volna – még mindig mosolyogva biccentek, hogy nyomatékosítsam a szavaimat. Annak ellenére, hogy tekintetébe vájom az enyémet, nem húzom el a fegyvert a mellkasától, sőt, ami azt illeti, egy hajszálon függ az élete, ugyanis hirtelen késztetést érzek rá, hogy meghúzzam a ravaszt.
- Por qué? – kérdezek vissza - hiszen honnan is tudhatnám pont én? -, először jobbra biccentve fejemet, aztán elkapva érintése elől, de azért csupa fül vagyok, hogy hallhassam az éles meglátásából eredő válaszát, de az csak még nevetségesebbé teszi őt is, meg az egész elbaszott szituációt is. Nem bírok magammal, és újra nevetnem kell, hátravetve fejemet a karfára, csak most húzom el a mellkasától a fegyvert egy rövid időre a hasamra. – Kibaszott nagy lett az arcod ettől a rangtól meg címtől, pedig semmivel sem vagy több és jobb, mint a hétvégén, csak kaptál egy titulust – fordítom felé arcomat, aztán újra az oldalamra fordulok, hogy egészen közel hajolhassak hozzá.
- Akkor kapd össze magad, fürödj meg, mert bűzlesz és húzz valami méretre szabott, Westwood öltönyt, vagy, amit a magadfajta side kickek szoktak viselni az ilyen meetingeken, bánom is én – egészen halkan dorombolom a köztünk feszülő, leheletnyi térbe. – Mert kurva nagy kamu lenne azt állítani, főleg a szemembe mondani, hogy velem akarsz dolgozni. Ezt még te magad sem hiheted el, Jake – mutatok rá a nyilvánvaló tényre. – És, ha te tehetsz ez ellen, akkor miért is ne tennél? – vonom fel egyik szemöldökömet, feltéve az egymilliárd dolláros kérdést. – Ez volna a logikus, ha már olyan nagyban vagy, hogy parancsokat osztogathatsz, meg bírálhatsz, meg fényesre nyalják a tökeidet meg a seggedet a szervezetben. Mi tart vissza: a maximalizmus, vagy a megfelelési kényszer? – és íme, a másik egymilliárd dolláros kérdés. – Szívesen elkísérlek – teszem hozzá, maliciózus mosolyra rántva ajkam szegletét.

Három nap. Három. Kibaszott. Nap. Ennyi nyugalom és élvezet jutott, igaz, hogy összesen nagyjából egy teljes óra volt meg a körülbelül hetvenkettőből, de az biztos volt, hogy egyetlen percének sem volt a szereplője Leta Montero és ez volt benne a legjobb. Mintha sohasem létezett volna, teljesen másik univerzumba kerültem vagy egészen egyszerűen csak vissza a normális létezésembe, amikor még azt sem sejtettem, hogy ez a nő a bolygó színén leledzik. Édes tudatlanság, miért hagytál el? És miért kellett betoppannia, ismét betörnie a magánszférámba, egyetlen szemvillanás alatt betölteni a teret? Tény, hogy a közeljövőben  muszáj volt eljönnie az újratalálkozásunk agóniájának, de a saját tempómban akartam csinálni, ahogy azt a főnöknek is megmondtam az ügynökségnél. Még nem pihentem ki az első kalandunkat sem, meggondolatlan lett volna belevágni a következőbe, mivel az már keményebb dió lesz... ott tényleg felkészültnek kellett lennem a feladat teljesítéséhez: megszabadulni a vöröstől, méghozzá véglegesen. Erre mi történik? Házhoz jött!
- Azért mondtam, hogy tartsd meg, hogy többet ne kelljen látnom téged. - Az arcomhoz csapódás előtt kaptam el a felém dobott anyagot. A dobásban volt kraft, legalább hasonló érzésekkel viseltetett irányomba, mint ő felé. Megnyugtató. Szavaimmal ellentétben végigfuttattam az alakján a tekintetemet, mintha nem égett volna bele eléggé az agyamba a képe, hiába akartam kivakarni onnan. Az elmúlt napok arra voltak jók, hogy frissítsen a szoftverem, megszabaduljon a felesleges tényezőktől, pont, mint amilyen ő volt, ám milyen radírozás lehetne sikeres, ha záros határidőn belül újraírják a lapot ugyanazzal a szeméttel, mint korábban? - Vicces. - Ledobtam a pólót a földre. - Pont erre jártál? Mégis honnan tudtad meg, hogy merre van az erre? - Kérdőn felvontam a szemöldökömet és a tekintetemmel követtem, ahogy otthonosan mozogva kényelembe helyezte magát és a parti utózöngéjének egyikét kézbe véve a kanapéra dőlt. Pisztollyal jön, dobálózik, agresszív és iszik... a végén azt fogom hinni, hogy felbosszantotta a fennálló helyzet, mivel egy az egyben egy mérges sündisznó benyomását keltette, aki felfújva magát, kinyomott tüskékkel veszélyesnek szeretne látszani, ám nem volt több, mint egy vergődő kis szerencsétlen. Talán mégsem tett annyira rosszat a szervezetemnek a marihuána... eltelt már néhány perc és nem idegesítettem fel magam azon, hogy a privát övezetem kellős közepén fetrengett; ám az igenis frusztrált, ki köpött a címemet illetően. Az oroszok bizonyos témákban hittek az oszd meg és uralkodj elvében, a parancsnokokon és a felsővezetésen kívül kevesen ismertük egymás lakhelyeinek címét és csak indokolt esetben jutott birtokunkban az információ. Vagy ha nagyon kutattunk utána... - Ennyire kétségbeesetten látni szerettél volna? - Megindultam felé, lassú léptekkel csökkentettem a távolságot az én sétáló és az ő fekvő alakja között. Nem tudtam, miből hiszi vagy egyáltalán az volt-e a fejében, hogy majd megijedek, ha beszambázik az ajtómon és fegyvert ránt rám, viszont a félelem volt a legutolsó dolog, amit éreztem. - Ha az ittlétedből indulok ki, nehezemre esik elhinni, hogy annyira bánnád, hogy össze kell ragadnunk. - Leguggoltam elé és a mellkasomat a kinyújtott pisztoly csövéhez nyomtam. Látva gyermeki, gunyoros vigyorát viszonoztam azt, szinte jól is esett, hogy a hideg fém karcolgatta a bőrömet. Tartottam tőle, hogy vissza fog ütni, hogy képtelen voltam komolyan venni és hirtelen feszültségben fog az összes jelenleg még távol maradó gondolatom manifesztálódni; ugyanúgy, ahogy az előző alkalommal. És én nagyon nem szerettem volna hasonló állapotba kerülni. - Tudod, mi a jó az előléptetésben, vörös? - Kérdeztem halkan, belemélyedve a tekintetébe. Vártam, hogy történjen valami, bármi, lássam megcsillanni, izzani a szempárját ha már volt pofája betörni hozzám. - Hogy megvan a jogom felülbírálni a parancsokat. És így sajnos csak az álmaidban fogunk mi ketten egy örökkévalóságra összeragadni. - Szinte suttogtam a szavakat, ujjaimmal az álla felé nyúltam és megemeltem a fejét, hacsak ki nem tépte magát a kezem közül. A bőre finom érintése elém vetítette az emlékeket és az érzések intenzitását, amiket kiváltott belőlem abban a bő egy napban, amit együtt töltöttünk. És talán benne is, ha már kifogásokat keresve meglátogatott... ki tudja, talán ez használható irány lenne. Vagy csak ki kéne tépnem a fegyvert a kezéből és agyonlőni. - Takarodj innen, míg szépen mondom.