Nevetségesnek és gyengének érzem magam, amiért bevallom, hogy mit gondolok, hogy mit szeretnék, és mégis menekülőre fogom, de onnan tudom, hogy a helyes dolgot teszem, mert szánalmasnak érzem magam. Amikor a megbocsájthatatlan és kegyetlen dolgokat követem el sorra, újra és újra és újra, akkor igazán erőm teljében vagyok, mint, aki képes lenne lerohanni az egész világot, felhasítani és felégetni. Most? Jelentéktelen vagyok, és a szavaim is azok.
És onnan tudom, hogy Jake átbaszott, mert fordított esetben nem azt tenném, amit most ő. Fordított esetben, ha ugyanazt éreznénk mindketten, amit én, akkor két kézzel kapnék utána. Lehet, sőt, biztos, hogy lebasznám, hogy hülyeségeket beszél, hogy én nem félek semmitől, tőle sem, a sötétségétől-, az árnyékától sem, hogy fittyet hányok a veszélyre, úgyhogy kár a gőzért, menjünk vissza az ágyba, igyuk már meg azt a kávét, cariño. Tehát most jönne az a jelenet, amikor meggyőz, hogy nincs mitől tartanom, mert tud vigyázni mindkettőnkre. Csakhogy a valóság ennél zordabb, mert Jake csak áll ott, mint egy megvadult állat, fújtatva és haragosan, és érzem, hogy legszívesebben visszatekerné az idő kerekét és még egyszer beleverné a fejemet a betonba – csak erősebben, hogy szilánkosra hulljak a kezei között, mielőtt elolvadhatnék az ölelésében.
A korábbi gondolatom újra körvonalazódni látszik a fejemben, és, ahogy újabb másodpercek telnek el, és fürkészem az arcát, a mimikáit, a tekintetét, gyökeret is vernek ott is, meg a szívemben is: én is ideges és sértett lennék, ha valami nem a terveim szerint alakult volna. Márpedig, ha csak ki akarta használni a történtek adta lehetőséget, akkor joggal dühös rám, amiért én ezeket a számításokat egyetlen vonallal – újfent – keresztbe húztam. Egy képzeletbeli bökő képében szúr szíven a felismerés. Hogy mire ment ki a játék, hogy mi volt a hatalmas terve, hogy hogyan is gondolta valójában ezt az egészet. Hogy az egész egy kurva szép, kurva nagy kamu volt. Nyilvánvalóan könnyebb valakit irányítani, ha olyan mindent felülíró és reformáló érzések bontakoznak ki a szívében, mint az enyémben. Nevetséges.
És innen már minden a várt forgatókönyv szerint zajlik, és pontosan az történik, amit sejtetett, amit mondott, amit ígért: ott folytatjuk, ahol abbahagytuk, újra idegenekként. Bár nincs tudomása róla, mert sosem kérdez, csak vádaskodik, de kigúnyolja a legnagyobb félelmemet - a magammal-, a kötődéssel vívott harcomat - azzal, hogy megjátszott gesztusnak véli, és nem, hogy egyszerűen csak megkérdőjelez, hanem meghazudtol. Én, naiv kislány, micsoda szerencse, hogy csupán eljátszottam a gondolattal, és nem éltem bele magam!
- Hogy is hihettem el egy másodpercre is, hogy lehetne ez másképp is – a mondat valahol félúton lebeg kettőnk között, a végén egy ki nem mondott kérdőjellel. Tekintetem vádló, fájdalmasan pattognak benne a villogó szikrák. Röviden biccentek, és tudomásul veszem a tényeket. Nem kell kétszer mondania, ismerem a járást is, magamtól is kitalálok.
Olyan fájdalmas, mélységes-mély űr tátong a mellkasomban, hogy legszívesebben ordítanék, hogy az egész város tőlem zengjen, hogy meghallja a világ, és érezze a fájdalmamat. Nem is találom a megfelelő szavakat arra, hogy hogyan is érzem magam, és egyszerűen nem tudom elfelejteni, kiverni a fejemből, olyan mély nyomot hagyott bennem, leterített, betemetett és most nem kapok levegőt. Fel tudom fogni, ami történt, csak éppen nehezemre esik elfogadni és elhinni, de megfogadtam magamnak, hogy nem fogok sírni, érett, felnőtt nő vagyok. Amint kattan a lakásom ajtaja, szívem szerint összetörnék valamit, de csak lemosom magamról az illatát. És, amikor órákkal később, szinte a semmiből újra megcsapja az orromat, mint egy emlékeztetőként a hegyére koppintva, akkor nem tudom tartani magamat, de már ideges is vagyok annyira, hogy újra autóba üljek, kilométereket vezessek, és az erdőben keressek megnyugvást, terápiás jelleggel veszem fel a farkas irháját.

Villámgyorsan járt át az elárultság érzése, ami másokra talán bénítóan hat, nekem viszont megemelkedett a pulzusom és az eddig a nő felé táplált düh könnyedén elbújhatott mögötte, annyira átható és csontropogtató volt; hiszen nem felé irányult, hanem saját magam voltam a célpont. Hallgatnom kellett volna a végig tompa figyelmeztetésként a tudatom hátuljából csilingelő vészcsengőre, amikor arra kért, szidalmazva könyörgött, hogy maradjak észnél, ne veszítsem el a figyelmemet, emlékezzek, kivel van dolgom és ne legyek önhitt, ne gondoljam, hogy kezelni tudom és kordában tartom a helyzetet. De én megint az ösztöneim után mentem, megmagyaráztam magamnak, hogy nincs itt miről beszélni, a nő felé mutatott gesztusaim és gyengédségem csak a terv részei; ennek ellenére - bár igyekeztem visszafogni a mimikámat és kihúzott háttal támaszkodni, hogy ne legyen feltűnő - úgy éreztem, mintha leforráztak volna egy hatalmas hordó, égető vízzel, holott tudtam, vaskos pénzkötegeket, akár az életemet is rátettem volna, hogy ez lesz belőle, hogy ő is csak használ engem, szórakozik és mégis, talán egy röpke pillanatra elhittem az ellenkezőjét és tessék! Mi történt? Hülyét csináltam magamból. Vártam, mikor röhög a képembe, mikor mondja ki hangosan, hogy jólesett neki végignézni az elgyengülésemet és nem hitte volna, hogy ennyire könnyű dolga lesz... elé akartam lépni, megragadni a vállait és megrángatni, hogy kacagni kezdjen, szükségem volt rá, hogy halljam azt az ördögi, pimasz hangot, amit annyiszor hallatott már és kitörölje a halk suttogásokat, a gyönyörbe burkolt sóhajokat és a finom, jókedvű nevetést az emlékezetemből. Mi bajom van egyáltalán? Én voltam az, aki a kontroll illúziójának szent meggyőződésével taszította magát és azt hitte, nem érez semmit, csupán felhasználja, ami lezajlott és bár magam sem tudtam megnevezni, pontosan mi zajlott le bennem nézve őt, ahogy megpróbált kiosonni mellőlem, nagyon nem tetszett. Átbaszott és ami rosszabb, én is átvertem saját magam és rájöttem, híján vagyok a képességeknek, amiket a sajátomnak hittem. Nem voltam hozzá elég okos, elég kemény, elég felkészült.
- Nem kell. - Tehát mi a tanulság? Nincs más lehetőség, mint a jéghideg számítás, ugyanaz, ami eddig tök jól bejött bárkinél, akivel dolgom volt a szervezeten belül vagy kívül. Ha pedig elpattan a húr, pattanjon és ne legyen kegyelem. Ez a nő most eléggé megperzselt ahhoz, hogy soha többé ne lankadjon irányába a figyelmem, folyamatosan monitorozzam majd a szándékait, viselkedését, apró gesztusait és nem azért, amiért az ágyban tettem, hanem épp ellenkezőleg; hogy a közelemben tartva minél precízebb munka során tehessem el láb alól. Ő lesz a jutalomjátékom, amibe az összes energiámat és minden bennem lévő pusztítási vágyat bele fogok tolni. - És nincs szükség a színházra sem, Leta. Ez nem te vagy. - Fejemmel felé böktem, a padlót bámuló arca a vörös posztó helyett most fekete függönyt vont elém, masszív, az ereimben kínzóan lassan csordogáló, gyűlölettől tocsogó tekintettel néztem rá. Komolyan azt hiszi, hogy bedőlök a sajnálkozást sejtető, semmitmondó magyarázatának? Miért van erre szükség? Valóban ennyire szánalmasan idiótának tart, hogy még most sem lép ki a szerepből és megpróbálja eladni magát, hátha folytatom a néhány órával ezelőtti botor viselkedésemet? - Tűnj el innen! - Néztem rá ellentmondást nem tűrően. - De kurva gyorsan, míg szépen mondom! - Akkorát rúgott belém, hogy egy örökkévalóságra megjegyzem, bár igazából köszönettel tartoztam neki... ha marad, ha megvárja velem a reggelt talán tényleg olyan útra lépek, amire nagyon nem lett volna szabad és hinni kezdek neki. Most, hogy a nulladik pillanat után kicsivel leállította ezt az agymenést végre nem kell azon töprengenem, mi igaz és mi nem, hanem tisztán láthatok és semmi más nem marad, amire koncentrálhatok, mint a feladatom.

Ordas nagy hazugság volna azt állítani, hogy egy másodpercre sem haboztam, amikor kinyíltak szemeim, hogy úgy ugrottam volna ki mellőle, mintha csak égő vashoz nyomnám a testemet, mert a valóság az, hogy zsibbasztott a mozdulatlanság, az őrlődés, mert onnan még volt visszaút. Csak a világ legegyszerűbb dolgát kellett volna tennem: becsukni a szememet, és aludni. Maradni. Mert egész életemben csak a szökés járt a fejemben, és csak menekültem, futottam, rohantam, ki tudja, mi elől, mindig mástól, máshova. Először az anyám elől, aztán a falkától, bűnözők után, bűnözők ölelésébe, a rendőrség elől. Olyan régóta menekülök, hogy már azt sem tudom, hogyan kell megállni. Nem tudom elképzelni, hogy milyen következményekkel járna, ha leállnék, és belém égett a gondolat, az érzés – az otthontalanságé -, hogyha megállok, meghalok. Hogy csak akkor fogok megállni, amikor meghalok. És a szoba, az ágy, Jake karjának ölelése, testének meleg érintése, az elmúlt este emlékei valahogy kurvára nem akarnak belepasszolni abba a képbe, amit eddig ismertem, nem összeegyeztethető a nézeteimmel, az utóbbi évtizedekkel, sőt, megkockáztatom, hogy az életemmel nem összeegyeztethető, hogy csak becsukjam a szemem és aludjak, hogy maradjak. Az érzések és gondolatok kavalkádja arra készteti a szívemet, hogy hevesen verje bordáim alkotta ketrecének rácsait, rángassa őket, meg a láncokat, a torkomban lüktet és ez egy kicsit sem hasonlít arra, ahogyan korábban zakatolt. Most olyan, mint egy kibaszott kalapács, ami a vészharangot kongatja a fejemben.
El kell tűnnöm – ez az egyetlen, az utolsó dolog, ami kitölti az elmémet, de, amilyen gyorsan fejbe baszott, már-már léket ütve a koponyámon, annál lassabban és megfontoltabban mozdulok meg, szinte levegőt sem veszek. Pedig valójában rohanni akarok, mert csak ezt ismerem. Ezt, meg a pusztítást.
A fürdő ajtaja nyitva maradt, és úgy is hagyom, hogy a lassan ébredező város, tompa, matt fénye megvilágíthassa az aprócska teret, a cuccaimat a földön, amiket szép, sorban, egymás után öltök magamra, ahogy kell, a bakancs fűzőjét be sem kötöm, csak hanyagul a cipő szárába gyömöszölöm, ahogy a kabát cipzárja is nyitva marad.
És nézem, nézem ezt a nőt a tükörben, aki sokkal ismerősebbnek tűnik, mint az, akit tegnap Jake láthatott. A vonások acélosan feszesek, az idegek rezzenéstelenek, bőröm maszkként feszül gyöngy fehér csontomra, ridegen, és a szemeimben kétes fény villan az életlen fények játékában. Valami megmagyarázhatatlan fájdalom és szomorúság, és a régről ismerős, viharos, kegyetlen gyűlölet – a világ-, és a magam irányába, amiért olyan éltető fényeket is kioltottam, mint, amit Jake szemében és lelkében láttam és éreztem.
Kétkedésem-, gyengeségem tárgya pedig vádlón néz – egyelőre csak a tarkómon, a hátamon érzem, mintha átlátna a falon -, és nem maradhatok örökre a fürdőben. Persze, az egy dolog, hogy a saját szemembe tudok nézni, hiszen olyan sok mocskos, gonosz, erőszakos dolgot láttam-, és tettem már, akár puszta kézzel, hogy nincs új a nap alatt. De Jake szemébe nézni? Az könyörtelenebb érzés, mint azoknak a dolgoknak az utózöngéje, amiket korábban, valaha, bárkivel is tettem.
Nem megyek közelebb, a fürdő ajtaja előtt állok, és úgy nézek rá, mint egy vadállat egy autó reflektorainak kereszttüzében, és már éppen szóra nyílik a szám, hogy azt mondjam, sajnálom, más szavak hagyják el az ajkaimat:
- Nem maradhatok, Jake. Nagyon szeretnék, de nem lehet – lefüggesztett fejemet megingatom, és csak aztán nézek rá újra, összevont szemöldökkel kémlelve vonásait, felidézve szavait, és próbálva elfeledni minden mást. Elmondhatnék mindent, de úgysem értenéd – és nem is teszem. Elmesélhetném, hogy miért lettem ilyenné, hogy miért nem lehet, hogy az egyetlen ember, aki képes nekem korlátokat állítani, az én magam vagyok, és most egy falat kellett húznom magam elé. – Nem akarlak bántani, ezúttal nem, és az én világom nem biztonságos hely – elvégre a férjemet is-, bár csak közvetetten, az én meggondolatlanságom és vadságom miatt ölték meg. – És maradni akarok, tovább, mint holnap reggelig, de nem lehet – nem tehetem ezt, ezúttal nem. Veled nem.

Még álmomban is harcolt velem a saját elmém, nem hagyott teljes mértékben megnyugodni. Mintha felkészült volna a gyengeségem miatti esetleges következmények elszenvedésére. Semmi konkrét nem pörgött le csukott szemhéjaim takarásában, csupán érzékletek, villanások jelentek meg előttem, amely sorra azt hivatottak jelezni, mekkora idióta barom voltam, amiért megpihentem, sőt, jól éreztem magam a nő társaságában. Az elmém biztos volt afelől, hogy míg szendergek Leta a torkomat vágja vagy kést állít a szívembe, de remélte, hogy nem így fog történni, ezért a testemet a bennem dúló ellentét sem késztette mozdulásra, épp úgy öleltem, mint mikor maradásra kértem. Amit miért is tettem? Soha, senkinek nem ajánlottam fel a mellettem éjszakázást; aki elment, az elment, aki pedig maradt, az legkésőbb másnap reggel távozott, erről akkor is gondoskodtam, ha utána én voltam a világ bunkója. Mégis, megérezve a mellettem fekvő mocorgását kihagyott egy ütemet a ketyegőm és bár rögtön felébredtem, ennek nem adtam jelet a motoros funkcióimban. Szemeim csukva maradtak a matrac süllyedése során is, viszont a valóság elkerülhetetlenül vakító fénnyel rúgta rám az ajtót, kárörvendő mosollyal nyugtázta, hogy igaza volt, az egész nem volt más, mint néhány vággyal átitatott kellemes perc, emberi köntösbe burkolt hazugság. Hűvös fuvallat jelezte a vörös kihűlésnek induló helyét, halk mozgása jégcsákányként hatolt a fülembe, lomha, de megállíthatatlannak és határozottnak tűnő léptei visszhangoztak a hallójáratomban, ekkor már a hátamra fordultam és tekintetem a szoba sötétjébe burkolózó plafont bűvölte. Ha minden igaz, a hajnal perceken belül pislákolni kezd, jelenleg mégis örültem, hogy még mindent elnyelhet az éjszaka és ha most távozik, mire felkel a nap már az emléke sem marad meg. Nincs ennél jobb verzió. Így a tiszta, megszokott, egyszerű.
De mégsem bírtam ki, hiába kiabál bennem egy rohadtul hangos hang, hogy hagyjam nem éri meg, csak magammal baszok ki, nem maradtam nyugton, kipattantam az ágyból és gatyát húzva elindultam abba az irányba, amerre a nőt sejtettem. A lámpák felkapcsolása elmaradt, hozzá hasonló nesztelen léptekkel követtem pakolászása hangját, pedig fogalmam sem volt, mit tervezek mondani neki. Háborodjak fel? Miért? Nem ígért semmit. Mondott néhány szép szót? Én is és meg is nyugtattam magam, hogy az összes belőlem előtörő hang csak szükség szülte eszköz. Úgy nézett rám egy-két pillanatig, mintha a világot jelenteném neki? Bárkivel előfordul, szépen nézni én is tudok, talán én is megtettem, amit őt. Akkor mi a bajom? Hogy címeres ökörnek tűnhettem, amiért egyetlen percre is bedőltem neki? Mert bár fogalmam sincs, mihez kezdenék a helyzettel, amely során valóban együtt kávéznánk reggel és valószínűleg én magam húznám keresztül az egészet úgy, ahogy van, látva a sötétben a fürdőben ácsorgó sziluettjét megrándultak az arcizmaim, mintha savanyú cukorba haraptam volna.
- Nos, legalább több kávé marad nekem. - A kanapé háttámlájának dőlve, a karjaimat magam előtt keresztbe fonva, tisztes távolból szólítottam meg, mikor kilépett a fürdőből. Eszem ágában sem volt közelebb menni hozzá, hangom kimért volt, más nem is engedett volna a mellkasomba költöző fojtogató érzés. Az arcát figyeltem és azért imádkoztam, hogy mondjon valamit, ami nem tetszik, viselkedjen úgy, mint azelőtt, hogy bármit történt volna, legyen ugyanaz a számító dög, az a pokolra való ribanc, akinek a fejét a betonoszlopba vertem, mutassa ki ismét a foga fehérjét. Muszáj. Más magyarázat nem lehetséges, minthogy végig hazudott, akkor rátudok, hogy én is csupán a szex miatti pillanatnyi elmezavarban szenvedtem.

Nagyon szeretnék a pillanatba veszni, itt maradni, és nem csak egy kicsit, hanem holnap és az után, és ki sem mozdulni a lakásból, kérdezni és válaszolni, vagy csak a karjai között maradni, és olyan ostobaságokat csinálni, amiket a normális emberek szoktak, de, ahogy tisztul a tekintetem és vele együtt a fejem is, ez az illúzió egyre csak távolabbinak és elérhetetlenebbnek tűnik. Hogyan is lehetne ez a valóság? Annak dacára is, hogy itt van és még én is itt vagyok, mert erre kért, ahogy ujjaim a bőrén futnak végig, ahogy iszom a látványát, mert így akarok emlékezni rá, és nem fájdalomtól eltorzult, véres arccal – persze, tudom, kettőnk veszedelmes, kegyetlen táncából, játékából, viadalából adódóan többet láttam-, és fogom úgy látni, mint így -, én mégis ezt akarom megjegyezni. Ezt akarom felidézni, ha meghallom a nevét, ezt, ha felhozzák a nevét, ha majd pár év múlva – ha még adatik nekem annyi. Az ösztön, a farkas lelkének akarata győz, a racionális, emberi észérvek ellenében, ugyanis a bestia soha nem hagyott cserben, soha nem vezetett tévútra, hiszem, hogy most sem fog, de a fájdalmunk holnap hajnalban közös lesz, ugyanis nem maradhatunk. Erővel kell elszakítanom majd magamat a férfitől, de ahhoz most túl fáradt, és gyenge vagyok, és még túl intenzíven élnek bennem az elmúlt percek, órák forgataga, lesöpörtek a lábamról, kirántották alólam a talajt, és egyenesen az ő karjába lökött a sors mindenért felelős keze.
- A szavadon foglak – dorombolom, ajkam szegletében cinkos mosollyal, orrommal szántok végig arcán, hogy, amikor ajkaim is a bőrét súrolják, finom puszit leheljek a képére. Nem tudom, hogy mi jár a fejében, hogy mit gondol, hogy mit érez, hogy holnapra inkább mégis semmissé tenné az egészet, mert csupán valamitől ittasan cselekedett, vagy még be van állva, elképzelésem sincs arról, hogy mit várjak, és valamiféle belső hangocska azt mondatja velem, a fülembe suttogva, hogy nem is akarom megvárni, hogy kiderüljön. Nem szabadott volna közel engednem, és, bár nem tud rólam semmivel sem többet, mint korábban, még, ha nincs is tudatában, ma este gátakat mosott el, és falakat döntött le. Nem szabad hagynom, hogy megragadja a kínálkozó alkalmat, ezért is tűnik a világ legnagyobb hülyeségének maradni.
Azon fantáziálok, miközben a bőrének cirógatásának megnyugtató intézményében adózok a pillanat csendességének és pillanatnyi, illanó békéjében – mint a nagy háborúkban, a senki földjén, úgy fekszünk az ágyban -, hogy mennyivel egyszerűbb volna, ha legalább az egyikünk nem az lenne, ami. Ha ez tényleg csak az első törés és megtörés volna, és holnap folytathatnánk innen és nem onnan, hogy én benyitottam az ajtón és fegyvert fogtam rá és finoman fogalmazva is szétvertük egymást. Milyen lenne ebben az édes mámorban ébredni és maradni? Vajon emlékeznék még rá, hogy hogyan kell emberként viselkedni? Hogy hogyan kell egyszerű dolgokat és tevékenységeket végezni? Képes lennék rá? Azt hiszem, most még nem. Hát, valaha?
Amikor közel húzódik hozzám, fejemet a mellkasára fektetem, átkarolom, és valami még a nyelvem hegyén van, maradásról, zuhanyzásról, meg fogkeféről, de, mire a gondolat eljutott volna az agyamtól az ajkaimig, már nehéz, zaklatott szendergés ereszkedik az elmémre.
És tévedtem, mert semmivel sem volt könnyebb vagy jobb így, az éj leple alatt, kimászni mellőle, szinte alig mozdulva, nesztelenül végigsuhanva a lakáson. Minden egyes lépéssel, ahogy távolodtam tőle, éreztem, hogy nem csak a bőröm hűl ki, hanem a szívem is azzá a sötét, hideg veremmé vedlik vissza, amilyen volt is őelőtte. De fáj. Rohadt mód, elmondhatatlanul. Ezért nézek túl hosszan a tükörbe: szembe kell néznem saját magammal, a szemeimbe kell néznem, meg kell győznöm magamat arról, hogy lehet, hogy nem ez a jó döntés, de a helyes mindenképpen – még akkor is, ha most épp nem így érzem, és sajog tőle a szívem, vagy talán pont ezért ez a helyes döntés. Meg kell acéloznom magam, de csak az után, hogy magamba olvasztom a fájdalmat, elfogadom, mert, ha elfogadom, akkor a részemmé is válik és képes leszek vele együtt élni.
Nem is az enyémhez hasonló, néma lépteit hallom meg, hanem a közelségét érzem.

Hadakoztam a valóság beköszönése ellen, pedig tudtam, éreztem, a zsigereimben és a csontjaimban, hogy már nincs sok hátra, a szoba hőmérsékletével egyenes arányosságban kopogtatott befelé a józan ész a gondolataim kavargása közé. Józan ész? Vagy ellenállás? Miért szükséges ezen töprengeni egyáltalán? Mi baj van azzal, hogy fekszem, pihenni akarok egy kicsit, mellettem a nővel, aki teljesen megbabonázott és olyan minőségeket kel életre bennem, amelyeket ha eddig éreztem is, sokkal strukturáltabb, egyenesebb, nyilvánvalóbb volt? Kinek fáj, hogy most ölelem, csókolom, le sem veszem róla a kezem, ha holnap úgyis minden visszaáll a régi kerékvágásba? Ki ítélhet el, ha a feladat be lesz végezve? Csupán egy kis időt kértem... akkor pedig minden játékosnak le kell állnia, a meccs szünetel, arról nem beszélve, hogy a stratégiai megtorpanások mindig hasznosak: ezek során a játékos feltöltődik, energiát gyűjt, átrágja magát a következő lépéseken, hogy hatékonyabban folytathassa a küzdelmet. Az én esetemben sincs másról szó. De akkor miért nem a folytatáson agyalok? Miért akarom csak egyszerűen belehajolni a nő nyakába, érezni az illatát, hallgatni a szívverését, figyelni, miképp mocorog a teste a karjaim között, beleveszni a tekintetébe és érezni a teste melegét? Annyira idegen volt a belső bizsergés, amit kiváltott belőlem a társasága, talajvesztettnek éreztem magam az érzés miatt és ha másból nem, ebből kellett világossá válnia, hogy ez rossz, nem helyes, nem megismerendő. Veszélyes. Mint ő.
- Az is biztosan ízleni fog. Ha nem, majd kapsz valami mást. - Minden szavamat megbántam, ami kibukott belőlem, ám az arcomra széles mosoly húzódott kacaját hallva, mert még soha nem hallottam így nevetni és engem is jókedvre derített; bár ismeretségünk viszonylag friss volt, az első találkozásunk óta eltelt napok örökkévalóságnak imponáltak, annyira intenzív volt, hogy az objektív idő megszűnt létezni. Tisztában voltam vele, hogy nem fogunk reggel együtt tükörtojást sütögetni, kávét szürcsölni és újságot olvasgatni, mint a normális emberek egy együtt töltött éjszaka után. Ez nekem nem volt szokásom és nem is terveztem azzá tenni, már az is megdöbbentő volt, hogy maradásra kértem és megdobbant a szívem, amikor bizonytalannak tűnve kérésem megerősítését várta. Jaj! Nagyon nem jó! Ez így nagyon nem lesz jó!
- Most azt akarom, hogy maradj. Gyere ide és maradj csendben. - A köztünk lévő nüansznyi távolságot is lecsökkentve hozzá préseltem magam, elhelyezkedtem, hogyha szeretne, akkor a mellkasomra hajthassa a fejét, én pedig állcsúcsomat az ő feje búbjára támasztva vettem egy mély levegőt. Sejtettem, hogy ezek lesznek az utolsó nyugodt pillanataink együtt, ez ellen egyikünk sem tehetett semmit és talán így volt rendjén. Mégis milyen kifacsart világban lehetne nekünk több közünk egymáshoz? Nem véletlenül kaptam parancsba a likvidálását, ez a nő egy fenyegetés volt, a gonosz maga, akkor is, ha jelenleg a legkedvesebb tündérként simult a karjaimba; mindenkinek lehetnek jobb napjai. És hiába nem tudtam, nem akartam elhinni, hogy lehet ő ilyen, simulékony, törékeny, odaadó, testét cirógatva adtam meg magamnak a kellemes fáradtságnak, sűrűn  pislogva, őt figyelve nyomott el a társaságában az álom.

Még mindig az extatikus élmény hatása alatt állok, a világ színei és fényei élénkebbek, és egészen másként festik meg a férfit is mellettem, teljesen más kontextusba helyezve a lényét. Nem tudom levenni róla sem a szememet, sem a kezemet, miközben azon tűnődök, hogy hogyan lehetséges, hogy megtaláltam a méltó ellenfelet és társat, hogyan is lehet még valaki, aki olyan nagy károkat és fájdalmat tud okozni azzal a kézzel, amivel most finoman simítja testemet? Hogyan lehetséges, hogy az imént vakon megbíztam benne? És nem is ez a legérdekesebb és a legfontosabb kérdés, hanem az, hogy hogyan lehetséges, hogy mindezek ellenére nem fonódtak ujjai a torkomra, és nem a pillanat hevében, hanem, hogy megöljön, miért nem vágta a fejemet a szekrénybe, a kisasztalba? És én? Miért nem végeztem vele, amikor minden lehetőségem meglett volna rá?
A felelet persze végig ott izzott a levegőben, kettőnk között, az érintéseink-, összecsapásaink nyomán, még én sem lehetek vak és süket az ilyen eredendően elrendeltnek tűnő dolgokra. Nem a szex vette el az eszem, mert, ha valaki más lett volna, ha nem érzem ezt a mindent elsöprő és reformáló erőt, ami ledózerolta a gátakat és a várfalak egy részét megrogyasztotta, arra a sorsra jutott volna, mint az olasz férfi a múlt éjszakából. De nem akarom bántani, most nem, mert most a közelében akarok maradni, a lélegzetvételébe, a szívdobbanása visszhangjába kapaszkodni és csavarodni, amíg még tehetem; kihasználom tehát az időt, amit adtam magunknak, amíg még lehet. Nem tudom, hogy mit hoz majd a holnap, de szívem szerint megfagyasztanám magunk körül az időt, hogy egy ideig még ebben a csendes és nagyon idilli pillanatba zárkózhassunk.
Kérésére nyílnak szemeim, összepréselem ajkaimat, miközben ő csókot lehel a homlokomra. Most kell igazán észnél lennem, pedig az iménti események-, és ajka nyomán csak közelebb akarok maradni, nem pedig távolodni, ami az okos és logikus döntés volna, én azonban menten el tudnék aludni a karjaiban, az ölelésében, ha elég ideig nem nyitnám ki a szemeimet. Pedig holnap nehezebb lenne, mert minél több ideig vagyunk ebben az éteri pillanatban, annál nehezebb lesz majd elválni tőle. Szempillantás alatt győzöm meg magam, hogy mennyivel egyszerűbb lesz majd nem a szemébe nézni, nesztelen kibújni az ágyból, és elszökni, mint most, ebben az adott momentumban, hogy ilyen közel van, és a kékjeibe merülök, a hangja tölti ki a teret. Akkor és úgy majd nem lesz olyan nehéz.
A racionális énem nem tud felülkerekedni az ösztönlényen, amelyik a párjával akar lenni, nekem meg a szívem szakad meg már csak a gondolattól is, hogy a hétvége, meg az itt történtek után egy idegen mellett akarna ébredni.
- Csak egy kicsit – felelem, és nem hazudok neki, ugyanis hajnalban, még pirkadat előtt lelépek, de semmi sem lesz olyan, mint előtte. Mint előttem. Mint őelőtte. - Meglátjuk, milyen kávét csinálsz – nevetek halkan, pedig kettőnk közül én biztosan tudom, hogy nem iszok belőle. – Tényleg ezt szeretnéd? Hogy így legyen? – emelem fel fejemet, hogy rá tudjak nézni és a tekintetét fürkészni.

Még mindig homályosan láttam a nemrég tetőző történésektől és a testem remegése ugyan lassan, de biztosan tompán jóleső elégedettséggé változott, abban biztos voltam, hogy egykönnyen nem fogom elfelejteni, mit művelt velem. Talán még soha senki nem volt rám ekkora hatással, pedig megfordult egy-két vállalkozó szellemű nő az ágyamban, egyik sem érte el, hogy szex után figyeljek rá, monitorozzam a reakcióit, úgy hordozzam végig rajtuk a tekintetemet, mintha örökké eszembe akarnám vésni a kielégülés manipulálta vonásait vagy akartam volna, hogy maradjon a közelemben, véletlenül se távolodjon el. Minduntalan Leta-n pihentettem a kezem, cirógattam, ahogy értem, néztem, ahogy ujjaim nyomán libabőrözni kezd, oda-vissza simított a tenyerem, mígnem megállt a csípőjén. Elvigyorodva hallgattam szavait, felesleges lett volna vitába szállni, hogy ki volt nagyobb hatással a másikra, az biztos, hogy bár már nem kalapált a fülemben a szívem és a légzésem is rendeződni kezdett, szüntelen érezni akartam. Mint valami ultragyors drog, belekerült a szervezetembe és nem eresztett, mellette feküdve csak az járt a fejemben, hogy akarom, még, még és még többet. Az elmúlt néhány perc nem volt elég, most váltunk el, de én újra belé akartam bújni, birtokolni, magamhoz láncolni, addig érinteni és csókolni, míg le sem tud majd mosni magáról és kénytelen lesz minden egyes levegővétele során rám emlékezni. Kell ennél komolyabb büntetés egy hozzá hasonló személynek? Megérdemelte volna... hiszen arra kényszerített, hogy most, a szex mámorának kezdődő tovaillanásával sem jutott el teljesen világosan a tudatomig, mit műveltünk és hogy milyen vágyaim, kívánalmaim vannak vele kapcsolatban. Ha eddig kételkedtem volna, már biztos, hogy boszorkány.
- Maradj egy kicsit. - Újabb meggondolatlan szavak csusszantak ki a számon. Úgy simult hozzám, mintha muszáj volna, vállamra fektetve a fejét puha puszit nyomtam a homlokára. Átfontam rajta az egyik karomat, öleltem, beleborzongtam, ahogy forró, csatakos bőre ismét találkozott az enyémmel és a mutatóujjammal megemelve állát ismét ajkaira függtem, hosszan, lassan hívtam táncba a száját és a nyelvét. Ki kellett volna tennem a szűrét. Megkaptam, amit akartam, az élvezet őt is szétkapta, mint kutya a csontot, teljes nyugodalommal mondhattam volna, hogy nyert ügyem van, mivel az ujjaim köré csavartam és nő lévén úgysem fog tudni mit kezdeni a megváltozott status quo-val, azzal csaptam be magam, hogy az ő esetében ennyi nem elég... több kell ahhoz, hogy biztosra menjek, hogy az utolsó agytekervényének legkisebb sejtjének membránja közé is befurakodjak, ergo racionáltam a felé motyogott kérésemet. Mindenki jól jár! Én előrébb furakodok a céljaim felé, ő pedig... szemmel láthatóan élvezte a társaságomat, bár ez rohadtul nem kellene, hogy érdekeljen. - Csak ma éjszakára... - Sóhajtottam elválva tőle. - Holnap folytathatjuk, ahol abbahagytuk. - Combját az enyémre húzva kerestem meg a tekintetét. - Lehetünk ismét idegenek. - Halvány mosolyt villantottam. Mindketten tudtuk, hogy ez lehetetlen és mégis, amint hasadni kezd a hajnal, szükségszerűen visszavedlek azzá, aki voltam, mielőtt a fürdőben túlságosan közel húzódtam hozzá. Nincs más választásom.

+16 A korábbi feszült, dühödt energia mostanra teljesen átalakult: a fürdőben kívánalommá, mire a szobába értünk, heves vággyá, olyanná, aminek nem lehet sem megálljt parancsolni, de még csak ellenállni sem. Közelsége, csókja, teste minden egyes porcikája szédítő mámorba taszít, érintései nyomán a bőröm szinte sisteregve perzsel, és egészen idáig nem is gondoltam volna, hogy ennyire vágyok rá. A korábbi játékos, szemtelen közelítésem, vagy a klubban felajzott – révbe nem ért – áhitatom nem sejtetett ilyen mértékű átlényegülést és beteljesülést. Mert minden elképzelésemet felülmúlja Jake, mindenféle tekintetben, ahogy kezei, ujjai bejárják bőröm minden apró szegletét, miként ajka az enyémmel találkozik, az enyémmel összekapcsolódó tekintete. Illata az orromban robban, duruzsolása, sóhajai kitöltik a hallójárataimat, aminek okán lassítok a diktált tempón. Hagyom, hogy kóstolgasson, ahol ér, és nem vagyok rest viszonozni sem csókjait, alig tudok elszakadni tőle, csupán akkor, amikor levegőért kapok. Nyelvemmel, ajkammal végigszántok a nyakán, amikor egy rövid pillanatra elenged, körmeim a karján kúsznak fölfelé, hogy a vállába kapaszkodjak. Borostás arcának simítom az enyémet, fülébe harapok, hajába túrnak ujjaim. Mindenhol ott vagyok: a levegőben, a bőrén, a hajában, a tüdejében, rajta, vele; és én is elveszek a kontaktok cikázásában, beleveszek a pillanatba, a tekintetem kéjtől párás, a szívem harci dobok ritmusára dübörög, lüktetek körülötte, és, amikor megérzem a sürgető-vágyakozó lökését, nyögéssé formálódó sóhaj szakad fel tüdőmből, engedve neki, a kívánságának, a vágyának.
Feje mellett támaszkodok meg alkaromon, könyökömön, akkor sem tettem volna másképp, ha nem ragad magával. Egyszerre mozdulok vele, néha kör-körös mozdulatot írva csípőmmel, egészen addig, amíg minden energia egyetlen pontra nem összpontosul, és nem tudok megmozdulni, egyszerűen beleolvadok a pillanatba, néma sóhajra nyílt ajkaimat kéri csókra. Egész testemben és lényemben megfeszülök ölelésében, gerincfüzérem mentén csordogál a beteljesülés ígérete, ami nem is marad el. A vehemens, erőteljes lökés, fenekemre markoló ujjai, a nyögése a csókban, mely a koponyám faláról is visszaverődött, átjárva egész testemet. A karjaiban égek, körülötte olvadok, ahogy a vágyának utózöngéjére húz. Testem ívbe feszül, szinte áttöri a szívem a bordakosaramat, a bőrömet, a szextől túlfűtött nyögésem az ajkán landol, hogy aztán finoman ráhelyezzem a súlyomat, miután magához húzott. De nem engedem el, még most sem, mélyen magamba szippantom az illatát, miközben levegőért kapok, ajkam, sóhajom halántékát súrolja. Ujjai cirógatása libabőrt édesget a bőrömre, annak ellenére is, hogy még mindig úgy izzok, akár egy frissen megmunkált fegyver.
Felkönyökölve, megtámaszkodva fürkészem a kéjtől ködös tekintetét, de nem látom már, amikor végig mér, mert én is őt nézem mindenhol. A dolgokat, amiket eddig még nem vettem észre, az apró jeleket, ha van, a tetoválásait, élete térképét a bőrén. Szavait hallva emelem rá tekintetemet, elnézve oldalra mosolyodok el.
- Szóval ez is tetszik – nem kérdés, hanem kijelentés, visszautalva arra, amikor a vérbe alvadtam a nappali padlóján. – Te hoztad ki ezt belőlem – vallom be, mert ez az egész nem egyedül az én döntésem, az én akaratom beteljesülése volt, vágyam kiélése. Mikor arcomhoz ér, és eltűri a csatakos tincset, futólag simulok tenyerébe, lehelek csókot a csuklójára, hogy aztán egészen közel húzódjak hozzá, összegabalyodva az ágyon, és bár tudom, hogy mennem kellene, nehezemre esik. Csak öt perc, addig lehunyom a szememet, ahogy a felkarjára, vállára fekszem, hallgatom a szívverését, ami az előbb csak értem dobogott – éppen, ahogyan az enyém őérte.

Hajszál híján örökké benne tudtam volna maradni ebben a pillanatban, az ő társaságában, abban a fojtogató, mégis mámoros, helyénvalónak és egyszerre a világ legnagyobb baromságának tűnő egyvelegben, amit biztosított számomra. Ha ő maga az ördög és a jelen a kénköves Pokol kínszenvedésének kapuja, még meg is köszöntem volna, hogy így kell eltöltenem a végtelent. Mostanra teljesen kizártam a tudatom mélyen csilingelő vészcsengőt, ami arra óhajtott figyelmeztetni, hogy maradjak észnél, ne veszítsem el a fejem, emlékezzek rá, ki ez a nő, hogy mit tett és mit tehet velem, hogy ki akar nyírni és a legfontosabb: hogy lehetőleg nekem kell megölnöm őt hamarabb. Leszartam, felőlem a torkomat is elvághatta volna a hőn szeretett késeivel, mosolyogva tűrném, homlokomat az övének támasztva lehelném ki magamból az életet, de a tekintetébe fonva az enyémet pontosan tudtam, hogy most, ezekben a percekben semmi félnivalóm nem volt egy esetleges merénylettől. Ő is épp annyira átszellemült, mint én, lassuló mozgása csak olaj volt a bennem tomboló tűzre, mohón faltam testét először átvéve az ő tempóját, majd a csípőjét szorítva újfent gyorsabb mozgásra kényszerítve. Vad, állatias ösztönök vezettek, akartam, hogy észrevegye, senki és semmi máshoz nem tartozhat most, mint hozzám. Az enyém volt, mindenestül és be kellett valljam, hogy én egyaránt az övé. A bűvkörébe vonzott, uralt engem, bármit megtehetett volna velem, pedig ettől féltem a legjobban... hogy eljön majd a pont, amikor felülkerekedik rajtam. Eddig azt hittem, megnyertem a kettőnk között mai napon lezajlott csatát, ám rádöbbentem, hogy korántsem. Kiütéssel győzött.
Rögtön meg is adtam magam neki, főleg, miután meghallottam szavait és elhaló sóhajjal körbeölelt nevemet a szájából. Érezve kéjes szorítását magamon hátra dőltem, a matracra simulva húztam őt is vízszintesbe, véletlenül sem akartam egyetlen minutumot sem elszalasztani élvezetéből, ami engem is belerugdosott a gyönyör állapotába. Szüntelen szorítottam, egy utolsó mozdulat után morranás vegyült a neki adott heves csókba, alsó ajkába szívva markolt mindkét tenyerem a hátsójára, kényszerítve, hadd érezzem az izmai összehúzódását és járjon át tetőtől talpig az elégedettség. Elvesztettem az időérzékemet, nem tudtam volna megmondani, hogy mennyit tengődtünk ebben a másállapotban, szorításom gyengéd cirógatássá vált a gerince mentén, nyakába hajolva eszem ágában sem volt kinyitni a szemeimet; belélegeztem a különféle hormonokkal spékelt, egyébként is kívánatos illatát, ujjaim fel-le zongoráztak rajta és csak azért húzódtam ki belőle, hogy feljebb csúszva az ágyon az oldalamra gördülve magam mellé fektessem.
- Jól áll neked, ha velem vagy. - Szólaltam meg végül némi hallgatás után szinte suttogva, tekintetemet már rajta legeltetve. A füle mögé tűrtem egy verejtéktől áztatott tincset, hogy ne takarja kipirosodott arcát, amit szórakozottan megvilágított az időközben sötétségbe burkolózó város ablakon beszűrődő mesterséges fénye. Valóban gyönyörű volt, úgy is, hogy ütéseimmel kellő erőfeszítéseket tettem az elcsúfítására, sikertelenül... és távol állt tőlem az összebújás szokása, ám jelenleg tényleg csak meg szerettem volna pihenni mellette, mielőtt újfent erőt gyűjtenék a hadakozáshoz. Talán ennyi belefér.

+16 Mosolyom az övé tükörképe, miközben rám nem jellemző gyöngédséggel simítom arcát, a kezem nyomát bőrén, már-már sajnálva, annak ellenére is, hogy akkor, abban a pillanatban úgy éreztem, megérdemli; mint egy libikóka, olyan ez kettőnk között, legyen bármi is a megnevezése ennek az egésznek, ami velünk és körülöttünk történik, ami bennünk zajlik. Amikor elhelyezkedek, lehunyom a szememet egy pillanatra, de nem sokáig, mert egyetlen lélegzetvételéről sem akarok lemaradni, tüdőm levegővel telítődik, mellkasának préselődik az enyém, ahogy karjába feszülök. Újra az az érzés kerít hatalmába, mint korábban már párszor, rövid ismertségünk során, mégpedig, hogy sehol nem lennék most szívesebben, itt kell lennem, itt a helyem, s nem is a tevékenység naturalista mivoltában, nem csak ebben, nem csupán erre gondolok, hanem Jake közelében, a bőre alatt, a farkasa mellett az enyémmel, a csókjai-, harapása nyomaival a testemen, ami mint egy billogként jelzi a külvilág számára, hogy hová is tartozok. Soha ez előtt meg nem tapasztalt érzés kerít hatalmába, amit nem éreztem sem a kovenben, sem a falkában, de még csak a maffia ölelésében sem. Hát, ezt keresi a farkas lelke? Vagy valami nagyon hasonló, ösztönszerű, természetes letisztultságot. Mert ennél jobban nem lehetne körülírni az érzést, ami a szívembe költözik; magától értetődő. Színtiszta, minden gonoszságtól vagy számítástól mentes. Korábban erőt akartam kovácsolni ebből az egészből, de már nem gondolok ilyesmire, ezeket az ideákat a fürdőben hagytam, mi több: teljesen kitisztul az elmém is, hogy a lelkem túlcsordulhasson.
A vallomások csimborasszóját hallva homlokomat az övének támasztom egy pillanatra, és lassítok a tempón, amit diktáltam eddig, szándékosan, de nem azért, mert kínozni akarom a közelségemmel, miközben alig-, vagy egyáltalán nem is moccanok ölében, hanem, mert el akarom húzni, ameddig csak lehet, mert nem akarom a hiánya ürességét érezni. Ha ilyen, amikor gyűlöl, milyen lehet, amikor szeret valakit? A szemeibe nézek, hogy tudja: ezúttal nem bántani akarom. Most nem, mert szinte felolvadok ölelésében.
- Ez kölcsönös, Jake – sóhajtom ajkaira kéjtől karcos hangon, vállába kapaszkodva, bőrének feszülő izmai, jól kivehető és kitapintható tónusain pásztázva. Ujjai ingerlésére, érzékenyen feszülő mellem, puha bőrét karcoló fogai, ajkai nyomán, gyönyörtől nehéz nyögés kúszik fel torkomon, tör utat magának ajkaim résén, és megállok egy pillanatra, hogy érezze mámortól szorító, pulzáló lüktetésemet maga körül. Minden egyes csókom birtokló, és szenvedélyes, nyelvem az övével jár táncot, testem ívbe feszül, miként a mámor robogva szalad végig ereimben, hogy akarásomban, vágyamban teljesedjen ki.

Halvány mosolyt eresztettem felé, miközben elragadóan zöld szemeit bámultam és a hajába túrva engedtem, hogy az általa okozott sérüléseket bejárva végigsimítson az arcomon, a szinte már beforrt karmolásokon, az ökle helyén, a felcsattant számon. Mostanra hunyt ki bennem a kételkedés lángja, elhittem, hogy a gesztusai nem annak szólnak, hogy ismét megkóstoltatná velem a bütykeit és ebben a pillanatban nagyjából bármit elhittem volna neki, ha szavakat kezdene suttogni a fülembe. A maradék józan eszemet is elvesztettem, mikor elhelyezkedve az ölemben teste az aktuális pillanat tükrében a lehető legmegfelelőbb helyre került, teljesen magába fogadott, szorítását érezve a tüdőmben akadt a levegő; tökéletesen illeszkedtünk egymáshoz, mint két különböző kirakós véletlenül egyező egy-egy darabja, ami valami teljes képtelenségbe hajló fúzió lehetőségével kecsegtet és felkelti az ember érdeklődését, mi lenne, ha megpróbálkozná összehozni a hihetetlent? Amint megmozdult a nyakába hajtottam a fejemet, kóstoltam, ahol értem és ugyan belépve a szobába éreztem, hogy még tartalmazza a levegő molekulája az előző nőket, illata néhány pillanat alatt betöltötte a teret. Nem bántam, mert csak és kizárólag őt akartam szagolni, tapintani, látni, hallani, belementem, hogy uralma alá hajtsa az összes létező érzékszervemet.
- Megőrülök tőled. - Érted. Lényegében mindegy, de igaz volt. Bár az értetlenség dühét dominálta a vágy és annak öröme, elégedettsége, hogy a mellékelt ábra szerint nem vagyok egyedül, mellkasomat feszítette a frusztráció és mintha abban reménykedtem volna, hogy ha még és még közelebb vonom őt magamhoz, ez egyszer elillan és minden a helyére kerül. Vagy lehet, hogy egészen egyszerűen az itt és most a nagybetűs hely? Én benne, ő köröttem, vadul, mámorosan, szenvedélyesen. Szívem szerint éjszakába nyúlóan elhúztam volna a kis játékunkat, többet és jobban akartam, hogy lássa, kivel van dolga, hogy átforduljon benne valami, hogy soha többé ne akarjon ellenem jönni, mert akkor annak a veszélye fenyegetné, hogy többé nem kap belőlem... viszont nem bántam, hogy ütemes gyorsasággal mozgott, mert így hamarább, mohóbban, kendőzetlenebbül kaparinthattam meg őt. Viszonoztam mély csókjait, ha el is szakadtam tőle csupán azért, hogy levegőt vegyek, de minden ilyen másodperc időpazarlásnak tűnt. Megbabonázott, a kéj egyre fokozódó, áramütésszerű jelzésekkel sorozott, egyik kezemmel a lábai közét simogattam, másik kezemmel a hátsójába markolva igyekeztem szinte szimbiózisba olvadni vele, míg nyelvemmel mellének csúcsait vettem célba, vágyva, remélve, szomjazva arra, hogy a karjaimban remegjen meg, pusztuljon el, majd éledjen ujjá, gyönyörtől párás tekintettel rám nézve.

+16 Az az egyik leghihetetlenebb dolog ebben az egészben, még számomra is, félretéve az egész esemény, és a történtek, történések abszurditását, hogy nem gondolkozom többé azon, hogy mi lesz, ha, majd, akkor... nem érdekel. Elengedem magam, és fejest ugrok az események-, és az érzelmek vadul hömpölygő, örvénylő hullámaiba, és momentán nem piszkálja az ösztöneimet az sem, hogy mi van, ha a tajtékzó pillanatok egy szívdobbanás múlva semmivé oszlanak, kiderül, hogy nem egyéb volt, csupán egy délibáb, és a koponyám a betonba csapódik majd, hogy száz, meg száz apró szilánkra hulljon szét. Minden megtisztelő figyelmemet a férfinek szentelem, vele mozdulok, ujjbegyeimmel tapintom bőre minden egyes négyzetmilliméterét, körmeimmel szántok libabőrt rá, rám nem jellemző, finom puhasággal csókolom, állkapcsom nem úgy záródik a nyaka lágy szövetén, mint egy vadász csapdája, amit a prédának állított. Mintha két, teljesen más ember lennénk, mint, akik eddig voltunk. Nem felejtem el, hogy kit tartok a lábaim között, hogy ki feszül testemnek, ki kóstolja ajkam-, nyakam, újra és újra, de nem csak a karjaiba simulok bele, hanem az időbe is – ezekbe a pillanatokba. Mintha nem lenne holnap, és nem lenne mi miatt aggódni, min töprengeni, mert a másnap gondolataival majd ráérek akkor foglalkozni, amikor ott leszek. De most itt vagyok, Jake ölelésébe olvadok, farkasom szelíden feszül bordakosaramnak, az övét várja, szólongatja; e gondolatra belemosolygok a csókba.
A szívem hevesen kalapál a nőstényfarkas nyugodt izzása mellett, a vérem úgy robog végig bensőmben, mint egy gyorsvonat, alig bírok magammal, szám kiszáradt, és úgy hajolok ajkaira, mintha oltani tudná a szomjúságomat – de csupán az éhséget csillapítja, csak nem eléggé. Vágyam az övével egyformán lobog, csak húzom, még közelebb és közelebb, mintha attól tartanék, hogy elillanhatna. Hajába fúrom ujjaim, amikor a szinte felkínált, immár csupasz mellkasomra, mellemre hajol, gerincem ívbe feszül előtte, ajkaim résén sóhaj szökik-, röviden visszhangzik a fürdő csendjében. Kezeim kutatón mérik fel, simulnak rá, ingerlik, csak akkor állok le, hogy levegőt vegyek, amikor a nadrágom gombjáért nyúl, és, mire kettőt pislogok, meztelen testem feszül az övének. Ugyanis én sem tétlenkedtem, az apró zárral foglalatoskodott, letoltam csípőjén a nadrágot.
És, bár biztosan nagyon szépek innen, a szoba ablakából nézve a város fényei és sziluettje, csak perifériámból észlelem – de jelentéktelennek is hat -, mert nyakába hajolva szívok a puha bőrére fogaim résén, aztán elkéri ajkamat, szenvedélyesen, tűzzel csókolom útközben, abban a másodpercben, amikor újra szembe kerülünk egymással. Őrültség. Kurvára idióták vagyunk. Ha egy órával ez előtt, tegnap, vagy a hétvégén bárki azt mondja nekem, hogy ez fog történni, biztosan körberöhögtem volna. Olyan, mintha ezek a dolgok már egy másik életben történnének, és, bár a múlt eseményei súlyos jelentőséggel bírnak a jövőre nézve is, és az arra való tekintettel, most egészen az az érzés kering bennem, mintha egy másik térben lennénk, ebben a másodpercben és az egész város atomjaira is hullhatna, az sem érdekelne.
Mellkasom hevesen emelkedik és süllyed, amikor megállunk, elszakadunk egymástól, és találkozik a tekintetünk. Ujjaimmal az öklöm, gyógyulásnak indult nyomát simítom végig, de nem szakítom el a kapcsot jelentő pillantást. Akkor sem, amikor ráereszkedek, amikor forróságom köré olvad, miközben jóleső borzongás fut végig egész testemen, fellélegzek, és csak most pislogok, mikor megmozdul csípőm ölében, előre dőlök, átkarolom vállát, vágytól fűtött csókot kérek és adok, alsó ajkát szívom be, ahogy eltávolodok tőle. Nem ismerjük egymást túl régóta, de furcsa így látni, páncél nélkül, a szextől párás elmével, már-már figyelmetlenül, fókuszálatlanul, vágytól hajtva, miként felveszi az általam diktált ritmust – előre és hátra, le és fel, körbe és körbe -, vagy visszafog, ha elszaladna velem a ló.

Legszívesebben az egész teret betöltő kacaj szakadt volna ki belőlem, amikor realizáltam a helyzet groteszk voltát; a rendezőként funkcionáló legfelső hatalom rohadt gyorsan cserélt díszletet és csavart egyet a logikusnak tűnő forgatókönyvön. Legalábbis én teljesen elvesztettem az események fonalát és egy életem, egy halálom, gurigáztam az események áradatával, mint egy hógolyó, ami időközben lavinává avanzsált; a bennem tomboló vágy, a nő megkaparintásának igénye fülsüketítő basszusként tombolt a belsőmben, akár ölni is képes lettem volna bármilyen akadály miatt, ami az utamba gördült volna. Elemi erővel buzgott a testemben a tudat, hogy a kezeim között tartottam, esze ágában sem volt mozdulni a közelemből, nem azért mozdult, hogy ismét kárt tegyen bennem, nem azért vett levegőt, hogy újfent szidalmakat borítson a nyakamba, hanem ellenkezőleg: ha csak rövid időre is, de megkaparintottam őt, megtörtem az ellenállását és pontosan azt teszi, amit akarok, hogy tegyen. Nem érdekelt, mit mondott vagy hogyan mondta...  az volt a lényeges, hogy a vadállat beleszelídült az érintésembe és az én farkasom is elégedetten pislákolt bennem, mert ugyan még mindig elő sem dugta az orrát, éreztem, hogy a lusta, passzív ellenállása megmelegedést szolgáló kényelembe váltott, elégedett volt, mintha mindig is Leta közelebb engedése lett volna a célja. Természetesen nem elégíthettem ki teljes mértékben a hipotetikus igényeit, a vörössel való egymásba fonódásunk egyszeri, a későbbiekben elkerülendő botlásnak számított, amire a stratégiai célok mellett azért volt szükség, hogy a fojtogató düh, feszültség és egyvelegétől szabadulva végre tisztább fejjel tudjak gondolkodni. Rendben, barátom? Nem adunk hitelt az ideafoszlányoknak, miszerint nem találkoztam még emberrel, aki ekkora hatással volna rám és ennyire különleges reakciókat csalogatott elő belőlem, amelyek a lehető legmesszebb álltak a jótól és megfelelőtől!
Ez nem változtatott a tényen, hogy sehol máshol nem lettem volna nagyobb örömmel, mint a nő ölelésében. Minden egyes érintése magasabbra tornázta a vágyamat és előcsalogatta a fájdalmamat is, hiszen minél közelebb került hozzám, az általa okozott sebek egyre intenzívebben lüktettek. Ám semmi sem akadályozhatott meg a folytatásban, bőre és vére illata, apró csókjai, a nadrágom korcánál kalandozó ujjai erővel töltöttek fel és alig vártam, hogy megszabadítson a ruhadarabtól, mert rohadtul kényelmetlenné vált. Csípőmet a tenyerének feszítve jeleztem, hogy kedvemre van a matatása és én sem maradtam adósa, kipattintva melltartója csatjait azt is a földre dobtam, végigszántva ajkaimmal a szegycsontját és lüktető mellkasi aortája útját először csak megmarkoltam, majd bele is kóstoltam a domborulataiba. Azt sem bántam volna, ha beléjük fulladok, jelenleg teljesen mindegy volt, mi történik néhány óra múlva, minden sebezhető felületet tisztán nyitva hagyva előtte merültem bele a pillanatba és sokkal jobban élveztem, mint kellett volna. Jómagam is a farmere gombja felé vettem az irányt, a másodperc törtrésze alatt gomboltam ki, húztam le a cipzárt és emeltem meg, hogy könnyebben lerángathassam róla az anyagot. Nem teketóriáztam tovább, ismét arra kényszerítettem, hogy lábaival körül öleljen, így kaptam fel és az ilyenkor egyébként megszokott ficánkolás lehetőségének teljes kizárásával indultam el vele a kényelmesebbnek tűnő háló felé. Lépéseim közben is minduntalanul kapcsolódni szerettem volna a testéhez, mély, követelőző, ellentmondást nem tűrő csókkal kötöttem le a figyelmét, ízlelgetve őt, próbálva megérteni, miért vonzott ennyire magához... megmagyarázhatatlan késztetés, sejtszintű szövetség, intuíció, talán nincs is rá indoklás. Csak annyit tudtam, hogy a szobába érve magamat helyeztem ülő pozícióba az ágyon, vele az ölemben szakadtam el a szájától és kerestem meg a tekintetét, hogy egy végtelenbe nyúló pillanat erejéig belenézhessek azokba a zöld szemekbe; és csak azért nem gyűrtem magam alá, mert eszemben volt, hogy a misszionáriusért nincs odáig.

Újra, és újra felteszem magamban a kérdést, amit neki címeztem: miért csinálod ezt velem? Úgy simulok a karjaiba, mintha a világon máshol nem is lenne helyem, holott az imént még az életem kioltásával fenyegetett-, és próbálkozott, egyszerűen nincs rá racionális, ésszerű magyarázatom, hogy mégis miért nem dobtam le magamról a kezeit, miért nem siklottam ki a karjai közül, mintha csak valamiféle likvid anyag volnék, nem is hús-vér lény, miért maradok, amikor egyetlen mondatot sem kellene ejtenem azért, hogy soha többé még csak látnom se kelljen, mi több: a frissen ráaggatott rangtól is megfosszák, mintha nem is lett volna. Elég lenne megjelennem a Parancsnok előtt, hogy lássa, mit művelt velem. Nem kellene tudnia még csak a részleteket sem. Eldönthetné, hogy kinek hisz: Jake-nek, vagy nekem.
De, oh, azon túl, hogy nem szeretem az egyszerűbb megoldásokat, az ilyeneket semmi esetre sem, szeretem magam intézni a mocskos ügyleteket – és nem csak a sajátomat, hanem a maffiáét is -, vágyom az érintését, a csókját, a lüktetését, a lélegzetét a bőrömön. Az adrenalin, a vadászat okozta eufória, az extázis energiái a csontjaimig, a velőmig, a sejtjeimig és idegeimig hatolnak, nagyfeszültségben összpontosulnak, és ezek együttesének egyetlen kiélési módját ismerem és fogadom el: hogy az enyém legyen. Birtokolni akarom, azt akarom, hogy az illatom töltse ki orrát, tüdejét, hogy sóhajomból vegyen levegőt, és olyan mértékben a részévé váljak, hogyha más nem, soha ne tudjon elfeledni; kokainnal, fűvel, alkohollal, nőkkel sem.
Elbaszta. Eszemben sincs visszatáncolni, elhúzódni tőle, lelépni. Akkor sem, ha tudom, hogy azzal többet árthatnék, mintha maradnék, mert egy normális ember most minden bizonnyal azt tette volna, amit ő is javasolt, hovatovább, amit szinte parancsba adott. Ha fordított pszichológia volt, mert tudja, ha eszembe is jutott, így már úgysem teszem meg, ha menekülési útvonalat keresett saját magának, ha valóban ezt akarta, hát, kurvára rosszul gondolta és rossz lóra bízta a szerencséjét. Bár, persze, innen nézve Jake mindenhogy győztesen jön ki ebből a viadalból, de nem érdekel, miközben bőre végigszántásának szentségtelen intézményében találom meg a megnyugvást, a belenyugvást. Lehet, hogy ezt a csatát megnyerte, de biztosíthatom róla és borítékolhatom, hogy ezzel közel sincs vége.
- Még nem találtam ki – felelem sóhajtva, mielőtt megcsókolom, megpecsételve ezzel minden eddig kimondott szavamat, és akár tűnhet úgy is, hogy biztos tervem van és elhiszem, hogy ez az egész az én kezemben van, de őszinte vagyok vele, és talán ez az igazán aggasztó. Ez az a rész, amikor ettől össze kellene szarnia magát. Mert egy sarokba szorított vadállat borzasztóan veszélyes bestiává tud avanzsálni, és ezt Jake is biztosan tudja, és látott is már szorongatott helyzetben megvadult őrültségeket elkövetni – vagy azoktól visszafogva, távol tartani ezektől a merényletektől. Olyan dolgokat, amiket maga az ördög is megirigyelne, amiket valósággal csodálna.
A fekete farmer anyaga magába issza a még most is, az oldalából szivárgó vért, érzem a bőrömön a melegét, ahogy a teste izzását is, és kezd mérhetetlenül zavarni, hogy én még mindig úgy ülök itt előtte, becsomagolva a ruhákba, mintha egy elbaszott ajándék lennék, amit nem bontott ki. Végtére is, ha úgy vesszük, a sors fintora is egy ajándék, ugye, csak a kellemetlen fajta. Arcomon megrándul egy ideg, összevonom szemöldökömet, ahogy szisszenésemmel levegőt lopok tőle ajkai résén. Kissé megszorítom a combommal, villogó tekintettel, és iszonyatosan nagy önuralomra van szükségem, hogy ne csavarodjak bele a korábbi loopba, hogy visszaadjam a bántást, a fájdalmat – de nem többet, éppen annyit csupán -, mert azzal, ha kétszer-háromszor-hatványozottan erősebben vágnék vissza, magammal rántanám. Viszont be kell látnom, hogy ez az állapot is van olyan kielégítő, mint az, amikor belévájtam a törött üveg miriádnyi hegyét.
Úgyhogy a szorításom enged, ugyan kimondatlanul, csupán tettekben megnyilvánulva, már-már bocsánatkérő gesztussal csókolok-, harapdálok végig nyaka ívén, állkapcsát szántom nyelvemmel, miközben hozzásimulok arcához, ahogy eltávolodva tőle felemelem karjaimat. A kabát már nem is emlékszem, mikor, a földön landolt, egyetlen, fekete kupacban. Amikor pedig kioldja a melltartó apró kapcsait, mintha csak felvillanna egy zöld lámpa: kezeim megindulnak a nadrágja dereka felé, utat nyitva saját maguknak kúsznak be a ruhanemű alá.

Kíváncsi voltam, mire ment ki a játék. Vajon a tudata összes szegletében összeállt a kép arról, mit miért mondott vagy őt is csupán megrészegítette az ellentétes érzelmek halmaza, egy pillanatra elvesztette a kontrollt és kiszakadt belőle a huzamosabb ideig tartalmazhatatlan igazság? Hiszen magamon is éreztem, hogy záros határidőn belepukkadok, ha így vagy úgy, de nem adom ki a bennem zubogó, hol robbanásszerű jelleget öltő, máskor csak konstans, alattomos módon lappangó feszültséget, amit csak és kizárólag az ő közelsége váltott ki belőlem. Nem tudtam következetesen, elnyújtottan higgadt, kimért és megfontolt lenni, ha egy helyiségben tartózkodtunk és egyébként is problémáim voltak a fékrendszereimmel, ő pedig mint egy rozsdás, életlen metszőolló kitartó munkával marcangolt szanaszét, hogy végül csak sikerüljön szétpattintania az engem tartó láncokat; próbáltam védekezni, szavakban szublimálni az ösztönös késztetést, csakhogy amint végzett a képzeletbeli nyirbálással, képtelen voltam megálljt parancsolni, cselekednem kellett, támadnom, megütnöm vagy épp olyan közel húznom magamhoz, hogy ajka az enyémet sistergesse és még a lélegzetvételünk is közössé váljon, a legkisebbre redukálva a támadás veszélyét és kielégítve az agressziómmal kéz a kézben járó vágyat.Egy normális ember nem keveredett volna hasonló helyzetbe, esze ágában sem lenne az ádáz ellenségnek beillő, őt a végletekig idegesítő és dühítő személyt úgy érinteni, mintha az élete múlott volna rajta, annyira szomjazni rá, mintha napok óta egy korty víz sem öblítette volna a torkát, felelőtlenül a karjaiban tartani, miközben az agya hátsó szegletében ott csörömpölt a vészjelzés, a saját gyengeségével kapcsolatos ítélkezés és az összes létező fenyegetés, amit a másik magában hordozott. Rádöbbenne, hogy túl messzire ment és visszatáncolna, ennek ellenére én mit tettem? A lényem nagy részét átadtam az érintése melegének és puhaságának, élveztem, hogy az egyébként nagyszájú, kemény, zabolázatlan és acélhideg nőből szenvedélyt csikartam ki, a saját reakcióimat pedig igyekeztem egyfajta tanulmányként, a cél által szentesített eszközként felfogni, amelyek elkerülhetetlenül szükségesek a nő bőre alá történő bemászáshoz. Csak és kizárólag erről szólhatott az egész. Semmi másról. Mégis mi másért élvezném a testemen cikázó ujjait és a tényt, hogy ellenállt az ajánlatomnak és nem élt a beköpésem lehetőségével? Teljesen új filozófiát voltam muszáj követni: hogyha nem megy erővel, csináljuk ésszel. Racionalitás, nemdebár?
- Hát akkor hogy legyen vége? - Szavait hallva mintha végzetes paktumot kötöttünk volna: mindketten tudtuk, hogy ő tartja magát a gyötrésemhez és én sem tágítok az ő elpusztításától, de nem most fog megtörténni, nem ennyire egyszerűen a kiszolgáltatottság kellős közepében vergődve. Ő egy vadász volt, ahogyan én is, szükségünk volt az adrenalinra, a veszélyre, az áldozat becserkészésének mámorító ízére, ennek megnyugodásában játszi könnyedséggel merültem bele a csókba, amivel belém fojtotta a verbalizálni kívánt gondolataimat. Csípőmmel a combjai közé furakodtam és szinte kényszerítettem, hogy körbefogjon a lábaival, kis grimaszt ejtettem az oldalamba fúródó fájdalom hatására. Fittyet hánytam arra, hogy kis idővel ezelőtt sebesüléseket okozott nekem és én is őneki, kellő durvasággal markoltam a hajába, várva, hogy felszisszenjen és én kéjesen elmosolyodhassak, amiért a kezem a beton törte sebet érintette. Ha finomságot várt tőlem, csalódni fog, a zsigeri indíttatást lehetetlen volt szép köntösbe csomagolni, a zajló események egy ismételt kisülés végtermékei voltak, csöpögő érzelmeknek nem lehetett helye bennük, csakis az általa is jelzett kiszámíthatatlanság frusztrációjának. Ez szex, állatias, mélyről jövő kielégülés, ami semmin sem változtat, akkor sem, ha egyetlen sóhajától jobban beindultam, mint az elmúlt két napban az ágyamat megjáró nők bármelyikétől. Fel is emeltem a karjait, hogy kibújtathassam a pólójából, elszakadtam ajkaitól, egyik tenyerem a hátára vándorolt és vállába hajolva felmorranva beleharaptam a kiálló, csontos részbe, szinte jelezve, hogy legalább addig teljes egészében, mindenestül az enyém lesz, míg a felszínes kóstolásom nyoma el nem múlik. Szám végigszaladt a kulcscsontja vonalán, közben pedig - hacsak valamilyen okból kifolyólag nem fúj visszavonulót - a melltartója kioldásán ügyködtem. Ha valamikor, most tényleg rést üthetett volna a pajzsomon.

Nem gondolkodok, amikor kimondom a szavakat, amik ködösen-, de valahogy mégiscsak leírják és összefoglalják, hogy mi zajlik le bennem, hogy mit-miért teszek, vagy miért nem. Nem tudom, hogy ez korábban is bennem volt-e, vagy csak az autóban jött, mint valamiféle villámcsapás, zavaró és összezavaró, pillanatnyi megvilágosodás, vagy éppen most, abban a szentségtelen pillanatban, amikor egymás bőrének nyomtuk a hideg pengéket, éppen az után, hogy úgy tartott a karjaiban, mintha szükségem lenne rá. Mintha neki lenne erre szüksége. Éppúgy, ahogy a vérre is vágyott, az enyémre, mégsem hagyta, hogy túl mélyre lökjem a kés hegyét a saját hasamban. Miért?
Ő most már tudja az én indokomat, noha ő nem számol be hasonlóról, és, őszintén szólva, nem érdekel, hogy tudatában van-e, avagy sem. Ettől a kijelentéstől, vallomástól semmi sem változott, tudom jól, ahogy benne sem, úgy bennem sem. Nem érkezett valamiféle megnyugtató felismerés, ráeszmélés, a ’hát, te is?’ érzés, egy pár, végtelen hosszúságúnak tűnő másodpercig semmi más sem. De attól még hallom a szíve heves kalapálását, ahogy a bordáinak csapódik, a vérét, amint végigrobog a testén, a lélegzetvételeit, amik semmitmondó, nüansznyi semmiségek is lehetnének, vagy éppenséggel a hevesen feltörő düh perzselése minden egyes idegszálában. Azonban ez, a belőle áramló energia, minden, csak nem harag. Nem próbálom harapófogóval-, vagy markomba szorítva kihúzni belőle, hogy miért történik ez, és mit érez, mit gondol. Ostobaságnak tűnhet hagyni egy ilyen grandiózus támadási felületet, átadva az információt, a tényeket, még, ha azok kuszák és szövevényesek, mint egy sötét, éjfekete tó mélyén a hínár, amibe csak beleakadsz, még csak különösebben jó okot sem tudnék mondani, hogy miért tettem. Csak és kész, mert az ösztöneim, a vadállatias akarás ezt diktálta, és én engedtem neki. Hogy ezzel valóban az ő kezébe adtam-e fegyvert, vagy lehetséges megfordítani a dolgokat, azt nehéz megmondani, és nem is akarom előre tudni. Téboly, nem igaz?
Mégis hagyom, hogy közel lépjen hozzám, egészen közel, annyira, hogy meg tudnám számolni az új, sekély mélyedéseket az arcán, amiket valószínűleg én okoztam, a cirmokat kék íriszeiben, de még talán a szempilláit is. Ahhoz képest, hogy pár pillanattal ezelőtt, a vallomásom után tíz másodperccel itt akartam hagyni és le akartam lépni – továbbra sem a Parancsnokhoz rohanni -, nem jutottam túl messzire. Sőt.
- Miért tennék ilyen őrültséget? – kérdezek vissza, immár hangosan is, a mosdókagyló peremén ülve, ahol most már nem igazán volt más választásom, semmint belekapaszkodni a férfibe. Elmosolyodok, ahogy közel hajolok hozzá, de még nem csókolom meg, kezeim feljebb csúsznak az alkarjáról, a felkarjára, a vállára, körmeimmel szántom bőrét. – Nem is vártam még csak hasonlót sem – suttogom, mert az volna a halálos ítélete, ha megbízna bennem, hiszen még én magam sem tudom, hogy mi tévő legyek holnap, egy hét múlva, a következő hónapban, vagy miként lesz vége ennek az évnek. Kár ezen rágódni, én sem ígérek zsákba macskát, sem azt, hogy rendes nő leszek és viselkedek, pláne nem úgy, ahogy ő akarja. Ha számára nem lenne világos mostanra, nagyon sok minden függ attól, hogy ő miképp viseltetik irányomba; mi több: ezen múlik az egész, aminek ő még csak a felszínét sem kapargatja.
Csak egy egészen kicsit távolodok el tőle, mikor ajkamhoz ér az övé, és valósággal rásuttogja a szavakat. Megingatom a fejemet, és megvonom a vállamat, de nem eresztem – sem a vállát, sem a tekintetét.
- És? – kérdezem, de nem úgy, mintha nem érdekelne, mintha mindennek fényében nem akarnék-, nem terveznék harcolni az életemért, mintha beletörődnék. Kérdésem éles, mint a kés pengéje, de a hangom olyan, akár a jégszilánkokra csorgatott méz, még meg is emelem az államat. – Nem retteghetek innentől kezdve, a te-, vagy az én halálom napjáig – attól függően, ugye, hogy melyik következik be előbb. Egyszer valahol valami olyasmit olvastam, hogy az élet az élőké, hogyan is lehetne másképpen igazán élni. – Miért félnék olyasmitől, ami egyszer biztosan bekövetkezik? Félelem nélkül élek, és így is fogok meghalni – nem érdekel, hogy mikor, csak azt tudom olyan biztosan, mint, hogy itt trónolok a mosdókagylón, Jake ölelésében, hogy nem fogom hagyni magam, hogy harcolok a rohadt életemért, az utolsó, elhaló szívdobbanásomig. A többi? Nem számít. Nincs jelentősége.
- Nem – felelem most én, hasonlóan határozottan és ellentmondást nem tűrően, mint ő akkor, amikor arra kértem, merítse meg a testemben a kés hegyét. Én is a fülébe suttogok, és nem eresztem, ha az lehetséges, még közelebb húzom magamhoz, a kabát lecsúszott a vállaimról, karom csupasz bőrét felfedve a póló alatt. Vállába kapaszkodok, átkarolom, a gerincfüzére mentén húzom végig körmeimet, a tarkóján át, egészen a koponyájáig, a hajába túrva. – Nem így akarom, hogy vége legyen – számomra túl egyszerű volna, a farkasom és én, nem vérebek vagyunk, nem kérjük, hogy felszolgálják a prédát, mi vadászni szeretünk, az éltet, az telít erővel. Oldalra biccentett fejemet csak most fordítom felé, amikor kezei a combjaimon pihennek, arcélét simítom, szemöldöke vonalát, mielőtt megcsókolnám.

Akárhogy próbálkoztam, biztos voltam benne, hogy nem fogok rájönni, vajon csak kamuzik és egy újabb elterelő hadműveletnek vagyok szem-és fültanúja vagy a túltelítődése okán tényleges őszinteségi roham tört rá; utóbbival kevésbé tudtam mit kezdeni, mint a hazugsággal. Ahhoz hozzászoktam. Nem csak tőle, hanem egy-két kivételtől eltekintve az összes embertől, akivel találkoztam és akihez közöm volt és esküszöm, hogy szinte kerestem a társaságukat, mert kifejezetten kényelmetlen lett volna olyan személyek között mozognom, akikben megbízhatok. Alig ismertem a bizalom fogalmát, egész életemben a hátam mögé kellett nézegetnem és mégis milyen kifacsart esetben lenne lehetséges pont az ő igaziságában elkezdeni hinni? Mintha a Sátán jelentette volna ki, hogy megtért, többé nem kísért, elhatárolódik az eddig gyakorolt viselkedésétől és teljesen új hozzáállással viseltetik mindenki iránt. Ő egy szörnyeteg. Én is az vagyok, hiszen a vélt vagy valós vallomása után is szüntelen a haszonlesésen töprengtem, arra huzaloztam az agyam, milyen előnyt kovácsolhatok a súlyos szavakból, az ismerős érzelmeket közvetítő beszédből. Könnyebb volt ezt tennem, mint megvizsgálni és elfogadni annak lehetőségét, hogy nem akar átverni... ennek a verziónak beláthatatlan következményei lennének! Mivel lennénk előrébb, ha a másik elé tárnánk a vele kapcsolatos, bennünk tomboló szövevényes, dágványos masszát? Hogyan tovább? Oké, tudjuk, és ennyi? Mi változna? Normálisabban viselkednénk egymással? Megfejtve, hogy kapálózunk az igények, ösztönök, vágyak, düh és frusztráció egyvelegében megjavulna a dinamikánk? Sanszos, hogy nem, akkor mégis miért engedjem magam bele teljes nyitottsággal egy ellenem fordítható felkérésbe? Miért ne csak azt vegyem ki belőle, amire szükségem volt? Ha felkészületlen vagyok, ha egyetlen váratlan, tervbe nem vett lépéssel közelebb engedem magamhoz a nőt, akkor kegyetlenül elpusztít. Ahogy azt megígérte.
Mégis, a közelsége, a bőrének érintése, a sajgó tekintete elfeledtette velem, hogy ki ácsorgott előlem. Nem volt rá magyarázatom, mivel váltotta ki belőlem egyszer a vadállatot, másszor a gyöngédséget és vak voltam arra, hogy húzódott a határ a kettő között, de mivel ismét úgy simult a karomba, mintha muszáj volna, legalább a felét el kellett hinnem annak, amit mondott... mintha a saját reakcióim tükörképét bámultam volna a mozdulataiban, a kalapáló szívverésében, az ereiben buzgó vér sebességében, a felszínes lélegzetvételeiben. Mágnesként vonzott magához, miközben beszélt közelebb hajoltam hozzá, az egyik kezem a fenekére csúszott, hogy megemelve a mosdókagyló peremére ültessem és az arca végre vízszintesbe kerüljön az enyémmel.
- Eszedbe se jusson megbízni bennem. - Halk voltam, szinte az orrom alatt motyogtam, szavaimmal ellentétben véletlenül sem akartam, hogy távolodjon tőlem és az alkaromra kulcsolódó ujjai azt a benyomást keltették, hogy ő sem szívesen lökött volna el magától. - Én sem bízom benned. - Egyik mondatom sem szorult különösképpen magyarázatra, hiszen mindketten tapasztalhattuk, hogy csak és kizárólag a szerencsén múlt az egymásnak deszülésünk módozata: gyilkos indulattal vagy vággyal telve és ugyan az épp uralt percekben ütötték egymást, a váltásuk veszélyesen kiszámíthahatlanul következett be. Arról nem beszélve, ha az ellenkezőjéről kezdtem volna győzködni, makacs ágállás lett volna a jutalmam... fordított pszichológia vagy mi. - Meg foglak ölni, Leta. - Bukott ki belőlem, szám a felső ajkát súrolta. Tessék, őszinte voltam, innentől kezdve nem vádolhatott meg azzal, hogy nem jeleztem neki a szándékomat, hogy hátba szúrtam, átvertem, hazudtam neki, mert beavattam abba, hogy mit tervezek vele... még ha az aktuális kontextusban sokkal inkább hordozták szavaim azt a jelentést, hogyha az előbb igazat szólt és emiatt megjelent benne a késztetés, hogy beengedjen a létezésébe, meg fogja bánni, mert tönkreteszem őt. Ellenállhatatlan volt a késztetés, hogy kínozzam, de nem végzetesen, majd reparáljam a bűneim következményét és újra és újra elölről kezdjem az egészet, mint egy pokolian elnyújtott szenvedést. - Menj el a Parancsnokhoz. - A fülébe suttogva szinte kérleltem, könyörögtem, hogy önként menjen el a közelemből, mert bármennyire próbáltam én észnél maradni, nem akaródzott elengedni és ebben már én is kínlódtam. Ott tartottam, hogy inkább vállalom a bántásáért kapott büntetést, száműzetésbe vonulok és lesz racionális indokom a kivégzésére; olyan, ami mind számomra, mind a maffia emberei, de még az FBI szerint elfogadható lenne. - Még most menj, mielőtt olyat csinálok veled, ami begyógyítja az összes sebed és akkor már semmid sem lesz ellenem... - Ha a dopamintermelődés beindul, a sérülései könnyedebben forrnak össze és perceken belül elveszíti a tönkretevésem lehetőségét, de nem manipuláltam tovább a döntését... ugyan hosszú csókot leheltem a nyakának bőrére, kezeim végül a combjaira csúsztak megpihenni, levéve róla az összes fizikális béklyót. Hadd menjen, ha akar. Szaladjon! A lehető leggyorsabban!

Elképzelésem sincs, hogy miért beszélek neki ezekről a dolgokról, amik bennem játszódnak le, amiknek nem tudok szilárd keretet és körvonalat adni, pedig egész eddigi életemben mindig, mindenben kibaszott biztos és magabiztos voltam. Felnőtt fejjel főleg, ismertem az anyámat, tudtam, hogy mit, miért tesz, hogy én miért teszem, amit parancsol, még, ha minden idegszálammal is inkább szegültem volna ellen neki. Tudtam, hogy mit csinálok, amikor kiderült, hogy Alvaro miféle gazember, és pontosan tudtam, hogy azzal, hogy őt választottam, és megszakítok minden kapcsolatot az Interpollal, egy új, merőben más élet kezdődött számomra, aminek minden kockázatával és hátulütőjével, veszélyével és halálos végkimenetelével tisztában voltam. Amikor pedig úgy döntöttem, hogy a Pakhant szolgálom és nyomozóként ténykedek a városban, és belülről kezdem felzabálni a rendszert, ami tönkre tette az egyetlen, igazi családomat, amit valaha ismertem és szerettem, tudtam mire vállalkozok. Ilyen formán az életem kiszámítható volt egészen mostanáig, minden döntésemet én hoztam meg, uraltam a testemet, az elmémet, a szívemet és a lelkemet. Tényleg ura voltam a helyzetnek, mint, ahogy Jake figyelmét is felhívtam erre pár nappal ezelőtt. Tudtam, hogy mibe megyek bele, mibe keveredek, tökélyre fejlesztettem a kifeszített kötélen való egyensúlyozást, a táncot, amit a katartikus káosszal lejtettem, nap, mint nap, tudtam, hogy milyen végkimenetelei lehetnek az esetleges döntéseknek, amiket meghoztam és tudtam, hogy soha, soha nem fogok biztonságban élni – de nem is akarok, sosem akartam. Szabad akarok lenni, ez a legnagyobb bűnöm, ezért teszek mindent, mint egy kokainista, ezt kergetem, mint egy álombéli lepkét, ami úgy porladhat szét a tenyeremben, mintha hamu és pernye volna, se több, se kevesebb. Egyetlen rossz mozdulat, egyetlen elvétett lépés, és vége.
Erre, baszd meg, megjelenik Jake, és a világ kifordul a négy sarkából. Nem tudom, hogy mit tesz velem, hogy miért teszi, hogy tudatos-e – biztosan az -, vagy sem, hogy miért közeledik, amikor minduntalan ellököm magamtól, hogy miért nem menekül, amíg még teheti. Azért, amiért kést rántott, amikor hozzám bújt. Azért, mert ő nem fog elszaladni, nem fog hátat fordítani, nem fog kiszállni, mint, ahogyan előtte számtalan ember megtette már, és én sem fogok leállni, ha van még valami, amiben biztos vagyok, akkor az ez.
Hogy mindennek dacára miért tépem ki a szívemet – képletesen persze -, helyezem ezüst tálcára és nyújtom át neki, az ónixszá feketedett, szenes, alig pár karátos szervet, amiben már csak nagyon kevés hely maradt, azt sem tudom egészen pontosan megmondani. Egy része hideg számítás, ordas nagy hazugság volna azt állítani, hogy nem az, hogy nem fordul meg a fejemben, hogy ezt-, vagy az ő esetleges vallomását fel tudom majd használni a későbbiekben így, vagy úgy. Nem igazán jeleskedek a Mata Hari féle módszerben, ami az én szememben egyszerűen abból áll, hogy az ujjaim köré csavarom a célpontomat, mert képtelen vagyok a megjátszásra hosszú távon. Remek hazudozó vagyok, hiszen már évek óta fenntartom a tökéletes álcát, de a rendőrségen, az irodában, szó sincs ilyen elsöprő érzelmi hullámverésről, hurrikánról, mint, amit az utóbbi napokban éltem meg. Egy másik része azonban, még, ha meglepő is, a színtiszta igazság. Az a fajta, ami már túlcsordul az ember szívében. Persze, nem várhatom el én sem, hogy higgyen akár egyetlen kiejtett szavamnak is, vagy a mondandóm egészének, mert én sem hiszek neki, fordított esetben én is fenntartásokkal kezelném, szó se róla. Ha valóban arra készül, amire gondolom, ha tényleg fele olyan jó sincs, mint, amilyennek mutatja magát, amilyennek néha még én is láttam, és most megtettem azt, amitől a hotelben felfordult a gyomrom, amitől hányni tudnék, amitől most legszívesebben lekaparnám a saját bőrömet, és kitépném a nyelvemet a helyéről, mert olyan fegyvert adtam a kezébe, amit innentől bármikor kihasználhat. Számomra is a lehető legtávolabb áll ez az egész, alternatív valóság a tiszta és racionális, világos dolgoktól, az egyértelműektől, én sem tudom, hogy mit kezdjek vele, de biztosan összefüggésben áll azzal a mocskos dologgal, hogy bár megtehettem volna, nem öltem meg. Több ízben nem. Ebben a pillanatban, a férfinek átadott, kétélű fegyver hegye hozzám esik közelebb, és, ahogy ő iszonyatosan nagy kockázatot vállalt azzal az előbb, hogy ötletet adott, hogy mit tegyek, mi tévő lehetnék, hogyan és miképp tudnék vele úgy igazán kibaszni, miközben szinte a kisujjamat sem mozdítom, ugyanígy vettem ki belőle a saját részemet is. És, bár tényleg őszinte vagyok, nem tolok be all int, de a vak szerencsére bízom magam ismételten, abban a szilárd hitben bízva, hogy a sors, vagy éppen a szerencse még az én oldalamra is szegődhet. Mint a la chica inteligente-ben, aki hozott is, meg nem is. Veszély ide, vagy oda, így fogom igazán élvezni. Nem tettem fel mindent egyetlen lapra, de majdnem, és ez élettel, energiával tölt.
Akkor bánom egy kicsit igazán, amikor nem küld el, amikor nem dob ki, amikor nem nevet ki, hogy mekkora orbitális faszságokat beszélek. Pedig várok a reakcióra. Tízig számolok, nem tovább. Végül háromnál teszem el a kést, ötnél fordulnék is ki a fürdőből, aztán a lakásból.
És nem húzódok el akkor sem, amikor nagyon közel jön, hagyom, hogy vére az arcomra tapadjon, hagyom, hogy ujjbegyei a kezei gyalázatos nyomaira feküdjenek, hagyom, hogy hüvelykjei az ajkaim ívét rajzolják körbe. Hagyom, de észnél vagyok. Kérdésére megvonom a vállamat, és nemlegesen megingatom a fejemet. Ezt akarom. Az ölelését, a teste melegét, a farkasom a farkasa közelségét, olyan éjszakákat, mint a Paradise-ban, csak lövöldözés nélkül, a whisky meg a csókja ízét a számban; ezt, és még sokkal többet. Mindent, zsigeri szinten.
- Semmit – felelem mégis suttogva, mert semmi olyat nem akarok egyelőre, amire ő gondolhat jogosan a megismerkedésünktől kezdve, minden rohadt percben. Mint mondtam, belemegyek a játékba, de játék-e ez még most is? – Ezt érzem, ezért nem tudok leállni, mert azt sugallod, hogy nem tehetem, akkor is, amikor nem ezt kellene éreznem, amikor egy normális ember nem gondolna veszélyre – de ő és én - mi - a lehető legtávolabb állunk a hétköznapitól.
- Nem kell, csak úgy éreztem, hogy el kell mondanom – alkarjába kapaszkodok. Mert, ha ő megérti egy részét a motivációmnak, a cselekedeteim magját, az okokat és az okozatokat, akkor talán én is megérteném. – Mindegy, faszság – keserédesen mosolyodok el.

Csak azután döbbentem rá, mit is jelent pontosan az ajánlatom, mikor már kimondtam; menekülőutat adtam neki, elengedtem, megnehezítettem a saját dolgomat és miért? A franc se tudja! Amikor ismét nekem támadt már nem vitt rá a lélek, hogy viszonozzam a támadásra történő felhívását, foghattam volna arra, hogy elfáradtam, de... egészen egyszerűen úgy éreztem, hogy szélmalomharcot vívok vele és rosszabb lenne, ha ismételten reagálok az agressziójára, ugyanoda fogunk kilyukadni, ahová az előbb; sebesülten, véresen, kimerülten szidjuk egymást bármiféle értelem nélkül és egy tapodtat sem fogunk előre mozdulni, mert egyikünk se képes megtenni, amit kellene. Mindketten képesek lennénk halálos sérülést okozni a másiknak, megjósolhatatlannak tűnt, melyikünk esne el hamarabb a csatában, mert a nő pofátlanul erős és ügyes volt, könnyedén kicselezhetett volna, hát ha még a benne tomboló farkast is előcsalogatná! Ezért is lett volna meggondolatlan egyszerű közelharcban fellépni ellene és ezért igyekeztem tervet kovácsolni a fejemben. De miért most sikerült volna, ha eddig nem? Másokkal szemben nem volt szükségem stratégiára, zsigerből jött, mit kell cselekednem; megkaptam a feladatot, megkerestem a célszemélyt és intéztem a  többit, veleszületett tehetséggel kúsztam be az emberek agytekervényei közé és találtam meg a gyenge pontjaikat vagy ha egyszerűbb volt a történet, akkor a fizikai erőmet használva pikkpakk elintézettnek nyilvánult az addig problémás szituáció. De most... az agyam felmondta a szolgálatot, mintha kihúztak volna belőle egy szelepet, eresztésnek indult, sem a sunyiság, sem a nyers erő nem bizonyult elégnek a kiút megtalálásához. Mintha falat húztak volna a nő köré és hiába ütöttem válogatott eszközökkel nem eresztett be; ugyanolyan volt, mint én, bizalmatlan, elővigyázatos, támadó, agresszív, domináns, felülkerekedni kívánó, makacs és gőgös. Egyikünk sem volt egyszerű eset és egymásnak feszülve égi háború kezdődött el, mivel egyikünk sem engedett, mindketten be akartuk bizonyítani a másiknak, hogy jobbak vagyunk és az állandó döntetlen faszméregetés a legrosszabb és legbizonytalanabb oldalunkat hozta elő. Vergődtünk, próbálkoztunk, magunk sem tudtuk eldönteni, mi lenne a jó lépés, hogyan tovább; nem jutottunk előre, ám kiszállni elképzelhetetlennek tűnt, nem hagyhattuk, hogy a másik felülkerekedjen rajtunk. A hajamat téptem volna a fölényeskedésétől, hogy azt hitte, mindent jobban tud, hogy folyamatosan a saját rátermettségét és éles eszét, tévedhetetlenségét hangsúlyozta, közben pedig megvetett engem, megalázott, rám támadott és uralni akart... mint egy veszett állat.
Ezért is lepődtem meg, amikor nem élt az ajánlatommal. Hirtelen nem tudtam eldönteni, melyikünk arcára ült ki masszívabban a megrökönyödés, a kést pengéjét markolászva az már a húsomba vágott, elém vetült a kép, amint kirántja az ujjaim közül és diadalittas mosollyal elteszi, hátat fordít és meg sem áll a Parancsnokig. Miért ne tenné? Miért is ne baszna ki velem, ha tálcán kínáltam neki a lehetőséget? Rohadt kellemetlen perceket okozna nekem, ha az utasításom szerint tenne, talán visszazuhannék oda, ahonnan kezdtem, ismét a tápláléklánc alján találnám magam és évek munkája veszne el, viszont... legalább nem kellene vállalnom a kockázatot, miszerint bármikor, bárhol felbukkanhat és nem úgy lenne muszáj töprengenem a tökéletesen kitervelt, senkinek sem feltűnő meggyilkolásának részletein, hogy közben a nyakamban liheg. Mindenkinek vannak határai és az enyémet ez a disztópia bőven túllépte.
- Miről... - Bennem is akadt a szó, nem engedte, hogy válaszoljak a kérdésére. Láttam összezavarodott tekintetét, meggyötört arcát, kétkedést árasztó mimikáját és ha valamikor, most tényleg teljesen elvesztettem a fonalat. Mondandója összeegyeztethetetlen volna az eddigi tapasztalatokkal; folyamatosan pörögtek az agytekervényeim a megfejtésén, ám nem hittem volna, hogy eljön a pillanat, amikor saját magától ad megfejtést a kezembe. Túl könnyű. Gyanúsan könnyű és érthetetlen, holott ha nem beszélt volna is tökéletesen le lehetett volna olvasni rajta a vívódás jeleit. Összevont szemöldökkel, a tüdőmbe ragadt levegővel hallgattam és nem akartam elhinni, ami történt; talán még annál is rosszabb volt, hogy nem tudtam semmit. Rögtön azon kezdtem el gondolkodni, hogy vajon egy Oscar-díjas alakítás kellős közepébe csöppentem vagy az agysérülését elkezdte feldolgozni a szervezete, ezért beszél badarságokat. Szó szerint számot adott a bennem tomboló ellentétekről és ugyan ő kerülte a tekintetemet, én akkor sem vettem volna le róla a tekintetemet, ha tüzes vassal piszkálnának. Kattogtam, monitoroztam, elemeztem, esélyeket latolgattam, az ösztöneim pont most fújtak visszavonulót, az agyam nem engedte, hogy általuk cselekedjek, hogy higgyek nekik. Védekezett, badarságnak tartotta, hogy akár egyetlen szó igaz legyen a performanszból, annak ellenére, hogy tisztán hallotta az egymás után felsorolt állapotokat, érzelmeket, gondolatokat, amelyek tökéletesen összecsengtek a sajátjaimmal. Az izmaim nem a dühtől, hanem a döntésképtelenségtől feszültek meg, meredtem mustráltam, ahogy az általa szorongatott kést visszatette a helyére, nyomatékosítva a mondandója súlyát. Az én tenyerem is szétnyílt, azt hiszem, ezt hívják fegyverletételnek.
Nem hittem neki. Nem hihettem... hiába játszódtak le bennem az elmúlt napok eseményei és szavai nyomás tökéletes rendbe álltak a hipotéziseim, egyik igazolta a másikat, hogyan várhatja el, hogy bízzak benne? Többször az életemre tört, számtalanszor kifejezte, hogy neki nincs fontosabb, mint a saját boldogulása, ezek után mégis melyik idióta ülne fel azoknak a kijelentéseknek, amik ellent mondanak az eddig szajkózottaknak? Az sem volt elég, hogy mintha a saját nevemben beszélt volna, muszáj volt fenntartanom a kétkedés jogát és a lehetőséget, hogy az egész egy csapba, semmi más. Hogyan deríthetném ki? És mit változtatna, ha megvallanám neki, hogy ugyanezt érzem? Nem lenne más, mint egy hatalmas, tiszta támadási felület, pontosan ugyanolyan, amit a kitörésével ő biztosított nekem... vagy éppen egy hatalmas, a hőn áhított várva várt előnyöm. És ki kellett használnom, bele kellett raknom magam. Innentől indult a megerőltető rész, mert ha egyetértek vele és beavatom abba, hogy hasonlóképp vélekedek a párosunkról, az csupán eszközként szolgálhatott a céljaim eléréséhez, ahhoz, hogy közelebb csalogassam magamhoz. Nem volt más lehetőség. Nem lehetett; a parancs és a küldetés mindenek felett áll.
Egy lépéssel szeltem át a kettőnk közötti távolságot és ha nem húzódott el, két kezem közé fogtam az arcát. - Mit akarsz tőlem? - Kérdeztem kényszerítve, hogy rám nézzen. Meg fogom ölni ezt a nőt. Nem most, de meg fogom és emiatt nem dőlhettem be a monológjának, akkor sem, ha igaz volt. De kihasználhattam és fürdőzhettem benne. Egyre közelebb és közelebb hajoltam hozzá, hüvelykujjammal végigsimítottam az ajkain és nyeltem egyet, miközben a zöld szemeit bámultam. - Hogy hihetnék neked?