-Majd ráérek akkor gondolkodni azon, mi lesz majd egyszer. - pillantásom rá emelve engedtem meg magamnak egy egész apró mosolyt. Nem akartam azon gondolkodni, hogy akkor vajon mit tennék, ha szabadságra mennék.
Minden esetre letelepedtem, s kivételesen hátradűltem, s karom a karfára fektetve figyeltem továbbra is a nőt.
Érdekes kérdést tett fel, s felvetést is. Akkor vajon mi maradna? Akkor mihez is kezdenék? Mit tennék akkor, ha csak az „ember” maradna?  Végiggondoltam az összes lehetőséget, s rá kellett döbbennem, akkor valószínűleg egy apa lennék. Egy varázstudó, aki igyekszik tartani magát, hogy ne forduljon nagyon a sötét út felé, hogy a hatalom megmaradjon vágyakozásnak, ám ezt nem mondhattam a szemébe. Nem kezdhettem ezzel a megismerkedésünk napján, és most sem tehetem, hisz tudatlan volt.
-A személyem kielemzése, nem a maga dolga lenne? - szaladt fel a szemöldököm, s magamról őrá mutattam, végül sóhaj szakadt fel mellkasomból, s ismét az ablak felé tekintettem.
-Önmagam lennék. Ugyan ez az ember. Egy poszt nem változtathatja meg az ember valós személyiségét. Egy rossz ember, magas pozícióban is az marad, csak több a hatalom amivel rendelkezik. Én meg… ha úgy vesszük, igyekszek a jó úton járni, és eleget tenni a kívánalmaknak. Bár ha azt nézzük, hogyha csak az ember maradna, akkor több időm lenne a családomra. - visszatért tekintetem a nőre, aztán kigomboltam zakómat, s kérdővé vált tekintetem.-Határozottnak… makacsnak...feladat orientáltnak...nem fogom azt hazudni, hogy a végletekig kedves vagyok, de ezt mindenkinek magának kell eldöntenie milyennek is lát.  De ezekben az önelemzésekben sosem voltam kiemelkedő. - végig sem akartam gondolni, milyennek láthatnak mások. Nem akartam arra gondolni, hogy esetleg a volt nejem milyennek is látott, vagy épp mi megy végbe a fiamban, mikor meglátja szememben a sötétséget, hogy mennyire csábítaná a lelkem, s húzna a sötét mágia irányába, ám erről egy tudatlannak nem mesélhettem, még akkor sem, hogyha sokkal kényelmesebb lenne egy pohár italt teremteni a kezembe, s annak társaságában felelgetni a kérdéseire.
-Maga mi lenne ha nem ezt csinálná? Mihez kezdene Sophia? -arra gondoltam, felemésztené az aggodalom a férje miatt, és lehet az italba menekülne, vagy mindent elkövetne annak érdekében, hogy az embere inkább odahaza legyen, és ne valahol távol. Ám mivel tisztában voltam vele, ez nem az én dolgom, s megegyeztünk, hogy ha válaszolgatok, később ő is válaszol… így bátorkodtam feltenni kérdéseimet is.

-Bizonyos helyzetekben bosszantó tud lenni. De a magam ura vagyok… többnyire. - meglehet enyhe túlzás volt ez a magam ura dolog, hisz sokszor keresztűn húzták a számításaimat, és bizony nem úgy alakultak, miképpen én magam akartam.
Még sem tettem ellene semmit, hisz valamiféle szinten szerettem a kihívást. Szerettem, hogy akadnak napok, mikor meg kell harcolnom egy pillanatnyi szabadságért, bár mivel a fiam is felnőtt férfi volt már, és odahaza sem várt senki, így bizony teljesen mindegy volt meddig dolgozok, és milyen körülmények között.
Aztán elmeséltem neki az apám dolgát. Nem volt kellemes elmesélni, főleg, hogy csak rész igazságot tudott meg, és azt a részét elhallgattam, hogy megöltem azt az embert. Elhallgattam, és nem is állt szándékomban elmondani neki.
Végül csak felé fordítottam a tekintetem, s felvontam szemöldököm.
Olyan volt ez, mint egy alku… Bólintottam.
-Legyen így! - nem fordultam felé azonnal, csak néztem kifelé az ablakon, majd mikor elkezdett beszélni, odasétáltam a kanapéhoz, letelepedtem rá.
Kíváncsian hallgattam minden egyes szavát, s igyekeztem emberi módon reagálni rá.
Tekintetem nem villant fel, nem lebbentettem poharat a kezembe, ahogy azt megszokásból tettem volna.
Olyan ügyesen átlátta az egészet, hogy már csak ezért is megérte vele beszélgetnem, s annak ellenére gondoltam ezt, hogy eleinte valóban el sem akartam jönni, és valóban azért is húztam az időt, hogy lekéssem a találkozót, ám olyan szerencsém nem volt.
-Érdekes meglátás. - bólintottam, aztán elvettem az asztalról a kávémat, mibe bele is kortyoltam, s visszaültem rendesen a helyemre. - Tudja… van némi igazság abban amit mond Sophia. Valóban fiatal voltam még… nem volt nagy ráhatásom az egészre. És igen… jó dolog ott lenni, és tudni, hogy mindent kézben tarthatok, amire van ráhatásom. Jó érzés, hogy képes vagyok cselekedni, és egy kicsit sem bánom, hogy nincs annyi szabad időm.
Elcsendesedve megszületett bennem a kérdés, vajon mit is éreznék akkor, hogyha hirtelen rengeteg szabadidővel rendelkeznék. Vajon akkor mit kezdenék magammal?
Nyilván a legtöbb időm a varázslásnak szentelném, és igyekeznék a legnagyobb helyekig beférkőzni, és talán a sötétség is teljesen az uralma alá hajtana, mi végül aztán elvezetne ahhoz, hogy elvegyék az erőm, és egy semmi porszemként, egyszerű tehetetlen halandóként kellene leélnem azt a nyúlfarknyi kicsiny életem.
-Majd egyszer talán szabadságra megyek, és pihenek egy keveset, de… - megvontam a vállam, s enyhén széttártam karjaim. - De az nem most fog eljönni. Rengeteg a projekt. Rengeteg a megbeszélés, a jótékonysági esemény… Ott kell lenni, helyt kell állni, pályázatokat megnyerni… rendet tartani a városban. - elcsendesedtem, s vártam, vajon mivel fog előhozakodni szavaim nyomán.

Nem akartam elmenni, és a hátam közepére sem kívántam azt a beszélgetést, hisz tudtam, újra előkerül majd a múlt, miről egy óvatlan pillanatban ejtettem szót, s ő egyből le is csapott rá, mintha csak valami elcseszett labda lett volna.
A kávét amolyan békejobbnak szántam, s mivel a kérdésem kikerülte, így egyértelművé vállt, annyira nem lesz könnyű beszélgetésünk.
Azt kívántam bár megtehetném, hogy eltűnjek a szeme elől egy pillanat alatt, ám mivel semmit sem tudott a mi létezésünkről, így… nos maradnom kellett.
-Nem erről van szó Kedvesem! - megengedtem magamnak egy mosolyt, majd beljebb mentem. - Van egy nagyon régi épület a városban, amit most bontásra ítéltek, de szeretném ha megmaradna. - megdörgöltem az orrnyergem, s persze valóban szó volt arról is, hogy nem akartam eljönni, ám ez is közrejátszott, szóval hazugság talán olyan nagy mértékben nem hagyta el a számat. - A papírjain dolgoztam, hogy megmenthessük, és közösségi házat csináljunk belőle… amolyan utcagyerek központ… - ráemeltem tekintetem, majd kezemben a saját kávémmal telepedtem le a kanapéra, ám a kérdésemre válasz nem érkezett továbbra sem, így bizony arra gondoltam, veszett fejsze nyele, s nem lovagoltam rajta tovább.
-Az egy óvatlan pillanatban elejtett megjegyzés volt Apámról, és kihasználta. - kicsit megemeltem a kezem, majd visszaejtettem az ölembe. - Talán egy cseppet mérges vagyok miatta.
Őszinte választ adtam, s közben végig arcvonásait figyeltem. Az enyémről talán nem tudott leolvasni semmit sem.
Azt hiszem, nem sűrűn voltam a nyitott könyvek mintaképe, bár az is megfordult a fejemben, hogyha elmondom neki mi is történt, vagy legalábbis egy részét az igazságnak, akkor majd elengedi azt a csontot, és onnantól kezdve kerülhetjük azt a témát.
- De ha akarja… legyen… Szeretné hogy beszéljek róla? - meglehet hülye kérdés volt, hisz melyik dilidoki ne szeretné, hogy elmondjon neki az ember ilyesmit?
Egy sötét titkot, ami talán képes lenne lerántani a múltba, s minden alkalommal, mikor eszembe jut, a harag önti el szívem, és semmit sem bánok. Nem bánom, hogy akkor megcsókolt a sötétség, és karjaiba fogadott.
Szívesen felkeltem volna, de inkább ülve maradtam, s inkább tekintetem révedt az ablak felé.
-Fiatal voltam még. Fiatalabb mint maga… betörtek hozzánk. Már nem emlékszem pontosan miért is. Talán az otthon tartott pénzt akarta… vagy egyszerűen csak jó ötletnek látszott betörni egy gazdag házba… - egy pillanatra elhallgattam, majd szemöldököm összeszaladt. - Apám rajtakapta a férfit, miközben kiakarta rámolni a széfet. Megpróbálta megállítani, de nem úgy sült el a dolog, ahogy azt ő akarta. Mire hazaértem, már csak apámat találtam a padlón fekve...meglehet, megvárta míg haza érek… - Sophia arcára pillantottam. - A mai napig nem felejtettem el az arcát, a szemében izzó félelmet. A karjaimban halt meg...Azt mondják, idővel könnyebb… idővel, halványul… de tudja mit? Ez nem így van… - megingattam a fejem, aztán letéve a poharat felkeltem, zsebre vágott jobbommal pedig megálltam az ablakban, miközben a város fényeit figyeltem.
Csendben maradtam, s felrémlett előttem a pillanat, mikor elvettem annak a fickónak az életét. Miközben végignéztem, hogyan hagyja el az élet. Életet életért…
-Hogy van a férje Sophia? - ismételtem meg a kérdést, de akkor még nem fordultam felé.

Csendes, egyhangúság üldögélt arcomon, miközben kifelé tekintettem az irodám ablakán. Megdörgöltem orrnyergem, sóhajtottam egyet, aztán visszavonszoltam tekintetem a pályázatra, mit meg akartam nyerni a városnak.
Akartam, hogy az a régi épület megmaradjon, s persze az sem volt utolsó szempont, hogy némi múlbéli emlék is kötött arrafelé.
Nem túl szép emlékek, de emlékek voltak, és az ember fia nem válogathat.
Nem akartam felkelni sem, így csak intettem egyet s hamarosan egy pohár víz ült a kezemben, mibe belekortyolva keltem fel, s tettem félre az aktát, hisz már vagy húsz perce ott kellett volna lennem az irodában.
No félreértés ne essék, nem a sajátomban, hisz ott már reggel óta húzom az igát.
Gondosan elpakoltam mindent egy jól zárható fali széfbe, mihez csak én magam ismertem a kódot, majd felkaptam kabátomat, megigazítottam annak gallérját, majd kiléptem az ajtón.
-Ne várj meg! Zárj be bátran! Otthon is akad dolgod fiam! - anélkül sétáltam el mellette, hogy ráemeltem volna tekintetem, ám az asztala végében megálltam, s még is csak felé fordultam. - Megenyhül majd. Vidd el randevúzni… kezdjétek az alapoktól… hátha… de… - vettem egy nagyobb levegőt, s legyintettem, majd indultam is. - Nem az én dolgom! Menj haza Fiam! - azzal már ott sem voltam.
Kifelé menet elköszöntem mindenkitől, kivel szembe találkoztam, bár sokkal egyszerűbb lett volna varázslattal lekerülni a kocsimhoz, vagy éppen Sophia irodájába, bár kicsit megnehezítette a dolgokat, hogy nem tudott semmiről sem.
Eljátszani az átlagembert pedig olykor sokkal nehezebb volt, mint azt bárki is gondolná.
Persze útközben még megálltam egy két helyen, aláírtam pár papírt, megbeszéltem, mi legyen a hajléktalan szállóval, s abban maradtunk, majd holnap sort kerítünk arra is tüzetesebben.
Szerettem mindenről tudni, ami a városomban történik, még akkor is, hogyha teljes valójában, aligha nevezhetném az én városomnak.
Útközben megálltam egy-egy kávéért is persze...
A parkolóban aztán már pillanatok alatt történt minden. Beindítottam a kocsit, kikanyarodtam, s a forgalomnak hála, már nem csak egy húsz perc késés volt a számlámra írható.
Talán mire odaérek, már nem lesz ott... az irodája előtti parkolóban kicsit összébb húztam magamon a kabátom, majd megindultam befelé.
Meglepetésemre az ajtó engedett, s odabent az őr sem akart elküldeni melegebb éghajlatra, s még kezet is fogtunk, majd megindultam az iroda felé, hol az ajtó egy résnyire nyitva állt.
Megkoppantottam az ajtót, vártam pár pillanatot, majd kabátom gombjait oldva léptem beljebb.
-Az idő beosztása nem mindig tartozik az erősségeim közé… - morogtam megállva a küszöb után, s tekintetem a nőre emeltem. - Megértem, ha úgy döntene, hogy nincs már rám ideje.
Az igazat megvallva, talán egy kicsit reménykedtem benne, hogy elmehetek, és egy alkalmat megúszok. De én voltam a balga, amiért meséltem neki pár dolgot magamról, s ő úgy látta, bizony nekünk kell beszélgetnünk. A két kávéval a kezemben egészen addig álltam ott, míg beljebb nem invitált. Akkor felé nyújtottam az egyik pohárral, miben a kedvence lapult, majd letettem a sajátom, kibújtam kabátomból, s helyet foglaltam a kanapén, kávém újfent kezembe véve.
-Hogy van a Férje Sophia?