Behunytam a szemem és hatalmasat nyeltem. próbáltam elszakadni a hatalmas, zavaró zajtól, a torkokból feltörő különböző intenzitású ordításoktól és sikolyoktól és egy pillanatra magamra koncentrálni és arra, miért voltam itt. Segíteni. A hazát szolgálni. Anyám és apám emlékét szolgálni. Mindketten veteránok voltak és mi mással adózhattam volna annak, hogy magukhoz vettek és felneveltek, ha nem a bajtársaikon való segítséggel? Orvosként utaztam ki Irakba, a mostani a második turnusom volt és a tükörképem már az első után megváltozott. Mondták a kiképzőtáborban, hogyha hazaérünk, talán magunkra sem fogunk ismerni... és így is lett, mégis visszatértem, mert hívott a kötelesség, a barátok, a sorstársak, a csapat és ha már túléltem az orvosit, a rezidensi éveimet, az alapkiképzést és az első kiküldetést, a második már gyerekjáték, igaz? És amellett, hogy volt kikért kijönnöm, volt kiért hazamennem is. Az elmúlt két évben a férjemmel szinte melegváltásban éltünk az otthonunkban, de megbeszéltük, hogy ez az utolsó küldetésem... neki pedig a következő lesz az utolsó, aztán mindketten megpihenhetünk. Felújítjuk a kerítést, veszünk egy kutyát, megcsinálok egy kevésbé "véres" szakvizsgát, jöhet a gyerek és megnyugszunk. Csakhogy én túlzottan szerettem a sebészetet és semmi sem adott akkora megnyugvást, mint a harcostársaimnak segíteni megóvni a maradék életminőségüket, ott lenni mellettük, ha felébrednek és látni, hogy újra épkézláb ember válik belőlük. Fizikailag. Hiszen mindannyian olyan mély lelki sebeket hordoztunk a látottak miatt, hogy arra még szavak sem biztos, hogy léteztek. Mi lenne, ha a pszichiátriát választanám új szakiránynak? De miért nekem kell ezen gondolkoznom? Igazságtalanság, hogy ismét én tolom bele a kompromisszumba a nagyobb részt...
Gondolataimból a szakasz egyik őrmesterének mély baritonja szakított ki. Mario hasfala felszakadt egy bombatámadásban és még két sérült érkezett rajta kívül. Hogyan hagyhatnám ezt itt? Képtelenség.

***

Hiú ábránd volt, hogy minden az ideális tervek szerint fog alakulni, hiszen a férjemmel nem voltunk ideális pár. Danny a hazatérésemet követően néhány hónappal egy évre Irakba ment, majd egy kis pihenő után még hat hónapra Aleppoba, mint "koordinátor" és mindketten tudtuk, hogy ezt a kifejezést csak azért aggatták rá a feladatkörére, hogy ne tűnjön hatalmas árulásnak az alkunk felrúgása. Nem hibáztathattam, én is visszamentem volna és a mai napig formálódott bennem a gondolat, hogy visszaszerelek a seregbe, de megígértem neki, hogy nem teszem. Szerettem őt abban a hitben hagyni, hogy miatta döntöttem így, ám sokkal inkább a saját épségemet helyeztem előtérbe: egyik nap az orvosi sátrunkba gránátot dobtak, én pedig majdnem belehaltam a sérüléseimbe, így bölcsebbnek tűnt pihentetni a karrierem ezen részét. A felépülésem után letettem a pszichiátriai szakvizsgát és az egyik szemem sírt,a  másik pedig nevetett. A háborúban szerzett tapasztalataimat kamatoztathattam a pácienseimmel való munka során, hiszen jórészt veteránokkal foglalkoztam, de folyamatos hiányérzet volt bennem. Szerettem volna ismét a tűz közelében járni, hiába tudtam az eszemmel, hogy nem jó ötlet és féltem, hogyha a férjem hazaér, valóban az eltervezett unalmas élet vár ránk. Ezért nem is tudtam rá haragudni, ezért próbáltam elhessegetni a saját poszttraumás tüneteimet és gondolkoztam minduntalan azon, vajon miért nem bírok megülni a fenekemen veszély nélkül. És ezért értettem meg az ambivalenciát, ami az ajtón belépők nagy többségében dúlt: a szenvedélyt és gyűlöletet, a lélektani ott maradás és az elengedés konfliktusát.