Teljesen egymagad lenni egy világban, ami igazából még nem is létezik, egyet jelent a totális kirekesztettséggel. Mit lehet tenni, ha se a szüleid, se a körülötted élők nem tudják, "mi a gond veled", sőt saját magadtól is megijedsz? A válasz: semmit. Megvárod, míg meghurcolnak a közösség előtt, kiszabják rád a halálos ítéletet, aztán miután lovasszekér után kötöttek és éppen a máglyát rakták össze visszagondolsz arra, hogyan jutottál el idáig. Teljesen átlagos életet éltem, normális gyermekként tettem-vettem a mezőgazdasággal foglalkozó szüleim és a testvéreim mellett az ókori Mezopotámia területén annyira régen, hogy szinte én magam sem hiszem el vagy tudok részletekbe menően visszaemlékezni. Érzelmekre emlékszem. A pszichológusom szerint a traumáink érzelmi lenyomatokban csapódnak le, ezért van, hogy az érzelmek hamarabb átjárnak bennünket, mint a tényleges emlékek. Boldogság, nyugalom és remények uralták az első huszonöt évemet és csupán abban különböztem a korombeliektől, hogy mindig volt egy sejtésem, miszerint más vagyok. Meg mertem volna esküdni rá, hogy kapcsolatban állok a természettel és annak teremtményeivel, néha megmagyarázhatatlan dolgok történtek körülöttem, de az utolsó csepp a pohárban a halál szélén álló férjem meggyógyulása volt: egy vadállat súlyosan megsebesítette és én annyira szerettem volna, hogy meggyógyuljon, hogy csak ez a kívánság uralta a gondolataimat minden másodpercben, amit a halálos ágya mellett töltöttem. A csoda az volt, hogy a kívánalmam meghallgatásra talált és a seb mintha ott sem lett volna... később ez az ember volt, aki megosztotta a népünk vezetőivel, hogy szerinte varázserővel rendelkezem és ilyen képességekkel senkinek sem kellene élnie, mert túl veszélyes. Ha más kort éltünk volna, talán a nagy hatalmak földi helytartója is lehettem volna, azonban ekkor nem jutott más, mint a kínvallatás és a tűz általi megtisztulás.
Hatalmas szerencsémre voltak, akik máshogy gondolták és képtelenek voltak tétlenül nézni a tortúrámat. Létezésem utolsónak szánt sikolyával az erőm mindent és mindenkit elpusztított magam körül, bennem óriási űrt és fájdalmat hagyva; de ők életben maradtak! A jó szándékuk pajzsként szolgált az akaratlan pusztításom ellen és bár szükségem volt némi időre, mialatt lezongorázódott benne, pontosan mi a kialakult helyzet, döntöttem. Az emberek tőlem várták az útmutatást, a mai napig nem vagyok benne biztos, hogy megrémítettem őket vagy csodáltak... ám addig-meddig próbálkoztam, míg ők is kaptak egy szeletet az én ajándékomból. Ami addig a poklot poklát járatta meg velem egyszeriben összekovácsolta a megmaradt közösséget és teljesen új dimenziókat nyitottunk meg. Megfogadtuk, hogy együtt legyőzhetetlenné válunk és egyensúlyt teremtünk a világban. Hosszú és küzdelmes évszázadok vártak ránk, bonyolult vállalkozás volt megérteni mindannyiunknak, hogy a jó mellé szükséges a rossz, a béke csak a háború után megbecsült, az egészség egy idő után elkerülhetetlenül betegségbe fordul át és a démoni gonoszságban is ott leledzik a megváltás
Néha, néhány percre sikerült tartani a célt, amit kitűztünk magunk elé és amiért a mai napig a bolygón szívjuk a levegőt. A testek, nevek, élettörténetek cserélődtek, de belül ugyanazok maradtunk: azzal a kivétellel, hogy folyamatosan formálódtunk. Én és a többiek is, egyesek előre láthatóan, mások kiszámíthatatlanul. Számtalan konfliktuson, megtorláson, kiegyezésen voltunk túl és próbáltuk meg újra és újra az együttműködést, csakhogy mostanra minden eddiginél viszontagságosabb helyzetek, hozzáállások és igények csapták fel a fejüket. Az emberi oldalon államügyészként igyekszem fenntartani a rendet, a noktoriánok között pedig szintén szükség van a kontrollra, ami egyre bajosabbnak bizonyult. Ennyire talán még sohasem volt az... változást érzékeltem a levegőben és ez rég rémített meg ennyire, mint most.