Merèsz húzás volt egy boszorkány családnak a Vatikán szívében élni, de az apám mindig hitt abban, hogy az emberek soha nem veszik észre azt, ami a szemük előtt van és ez így is volt. Miközben vagyonos, rangos emberkènt a felső körökben mozgolódott, otthon tanítást tartott a mágiáról, ami bennünk lakozott, történeteket mesélt más boszorkányokról, akik óriási dolgokra voltak képesek, és olyanokról is, akiket utol ért végül a végzet. Mindig óva intett attól, hogy felelőtlenül viselkedjünk, hogy fèlvállról vegyük az egészet, mert szerinte az ember retteg attól, ami számára ismeretlen és nem tud mással reagálni rá, mint támadással.
A boszorkány lét egyik legnagyobb átka, hogy idővel mindig tovább kell állnod, bármilyen jól is érzed magad valahol. Ha túl sokáig tartózkodsz egy helyen, ahogy telnek az évek szép lassan gyanússá válhatsz, az embereknek feltűnik, hogy nem roskadozol az évek múlásától, hogy az apád nem úgy öregszik, mint mások, így huszonkét éves koromban szedtük a sátorfánkat és Angliába költöztünk. Merőben más volt, mint Róma, mind az időjárás, mind az emberek tekintetében, de egy valami miatt mindenképp emlékezetes időszak volt, mert életemben először szerelmes lettem.
Vannak dolgok, melyeket sosem felejtünk. Ahogy a gyomrod összerándul, valahányszor csak megpillantod Őt, vagy épp azt, amikor elcsattan az első csók, ahogy először érinted a másikat, ahogy tenyered alatt érzed szíve heves dübörgèsèt, vagy amikor először mondod ki, hogy "Szeretlek". Az ilyesmi örökre az emlékeidben él, èlhetsz akárhány évet, de van, ami még erősebben megmarad: az árulás. Amikor feleségül kérnek, majd az utolsó pillanatban kihátrálnak mindenféle magyarázat és indok nélkül, te pedig fogod a ripityára tört szívedet, a sérült büszkeségedet, hogy tovább állj egy olyan helyre, ahol azt reméled, hogy meggyógyulhatsz, hogy tovább léphetsz.
Egy Új világ egészen alkalmasnak tűnt erre, így ha szomorúan is, de nagy reményekkel, bizakodva szálltam hajóra és indultam Amerikába, amit azóta se hagytam el, hiszen idővel ez vált az otthonommá, egykori életem pedig nem lett más, mint egy ősrégi emlék egy olyan lányról, akit az apja állandóan visszafogott és akinek összetörték a szívét.

Különös humorérzéke van az életnek, bár erre mindig akkor döbbenek csak rá, mikor már pofán vert a valóság én pedig lesokkolódva állok és azon töprengek, hogy mi legyen a következő lépésem. Ennél nagyobb pofont viszont, mint ami nem sokkal ezelőtt ért, amikor besétáltam ebbe az ékszerüzletbe és megláttam Őt, még nem nagyon ért és, ha kívülről igyekszem is összeszedettnek tűnik, belül valójában teljesen szétestem. A feladatra koncentrálok, az ügyre, ami bár Hozzá fűződik, hiszen tőle loptak el valamit, mégis igyekszem professzionálisan állni a helyzethez és úgy lépni be az irodájába, mint egy igazi nyomozó, akit csak a rablás körüli részleteket érdekelnek. Mint aki nem jegyzi meg magában, hogy most is épp olyan jóképű, épp olyan átható a tekintete, mint akkor rég vagy, hogy milyen jól áll neki az öltöny, ez a kifinomult üzletember stílus, na meg az eltelt évek. Próbálok úgy tenni, mint akit tényleg csak az ügy érdekel, az eltűnt ékszer, amit minden áron meg kell találnunk, mert Őt ismerve biztos, hogy nagy galibát okozhat még, ha rossz kezekbe kerül, emiatt pedig kénytelenek leszünk együtt dolgozni, bármilyen pocsék érzés is a társaságában lenni.