Azzal nyugtatom magam, hogy minél előbb megtaláljuk azt az ékszert, annál előbb szabadulok, na nem, mintha nem tehetném meg egyébként, hogy egyszerűen átpasszolom valakinek az ügyet, de ez nem így működik. Ez most többről szól. Sokkal többről, mintha Neki akarnék bizonyítani valamit azzal, hogy megtaláljuk azt a bizsut, ráadásul az én segítségemmel. Talán, meg akarom neki mutatni, hogy mennyire vagyok rátermett vagy, hogy milyen jól végzem a munkámat. Hogy mit veszített azzal, amikor évekkel ezelőtt faképnél hagyott mindenféle magyarázat vagy indok nélkül. De talán leginkább azért nem akarok kihátrálni ebből a helyzetből, mert azzal azt sugallnám, hogy még érdekel, hogy még van bennem bármilyen érzés is iránta a sérelmen kívül, holott nincs. Gyáva, képmutató alaknak tartom, akiben annyi gerinc sem volt, hogy elém álljon és az arcomba mondja, hogy már nem kellek neki, bármit is ígért korábban. Csak ahhoz volt gerince, hogy az apámmal közölje, hogy kihátrál és én épp ezért nem fogom most ezt tenni. Lássa csak, milyen baromi jól megvagyok Nélküle is és mennyire nem számít, amit tett. Ő csak egy meglopott üzletember, akinek a rendőrség segítsége kell és nem több.
Mondjuk a tűrőképességem határát igen csak rutinosan  feszegeti a késéssel, amiről a legjobb szándékkal sem tudnám azt feltételezni, hogy nem szándékos, mégsem adom semmi jelét annak sem, hogy felhúzna vele, csak alaposan végig mérem és emlékeztetem arra, hogy ez most egy olyan pontja a nyomozásnak, ahol még kihátrálhat. Elégedett mosolyt csal az arcomra a tény, hogy ezt egyetlen szóval sem kommentálja, mintha meg sem hallotta volna, amivel alighanem máris válaszolt a megjegyzésemre. -Nem olyan régóta, hogy bosszúságot okozzon vele.- válaszolom nyájasan, kisöpörve közben arcomból egy kósza tincset, amit az erőteljes chicago-i szél fújt oda és a szúrós szemkontaktust csak annyi időre szakítom meg, míg lepillantok a kabátja zsebeire, ahová a kezeit csúsztatta. -Elhozta, amit kértem?- térek rá a lényegre, mintha ezzel is érzékeltetni akarnám, hogy amúgy más nincs, amiről beszélhetnénk, de egyébként sem hiszem, hogy Ő annyira cseverészni akarna és valójában tényleg nincs is miről. Annak a rövid közös múltnak, ami hosszú évekkel ezelőtt ért véget, semmiképp sem szabad kihatással lennie a jelenre és ehhez kell magunkat tartani. Az ékszerért jöttünk meg a tolvajért és pont. -Nem láttam mozgást, mióta itt vagyok, de azért nem árt ébernek lennünk.- hívom fel rá a figyelmét, továbbra is a környéket figyelve olykor-olykor, miközben lezárom az autót és ellenőrzöm a fegyveremet, amit még mindig célszerűbb használni, mint a mágiámat, amíg nem ismerjük az elkövetőt. -Ugye tudja, hogy ez akár csapda is lehet?- sandítok fel rá komoly arccal, egész hosszan kutatva tekintetét, mintha csak azt próbálnám üzenni, hogy innentől rohadtul csak egymásra számíthatunk, de nem tudom, hogy ez elkeserítő-e vagy inkább megnyugtató. Egykor könnyedén rábíztam volna az életemet, de ripityára törte a bizalmamat és ez elég nehézzé teszi ezt a feladatot. -Menjünk.- sóhajtom végül, ha még mindezek ellenére sem visszakozik -elég nagy csalódás lenne, ha azt tenné-, majd elindulok az épületet ajtaja felé, továbbra is figyelve a környékre is.
 

Semmi nem prezentálta jobban a sértettségemet annál, hogy legalább húsz perces késésben voltam a megegyezett találkozóról. Hivatkozhattam volna arra, hogy közbejött egy fontos ügyfél, vagy elhúzódott egy üzleti megbeszélés, de Sarah valószínűleg átlátott volna a szitán. Egyértelmű volt, hogy direkt csináltam, és még csak nem is szégyelltem magam miatta, pedig ha valamire, a pontosságra mindig is ügyeltem. Nem szerettem, ha megvárakoztatnak, ebből kifolyólag én sem játszottam ezt senkivel, egészen mostanáig. Még ha amúgy rá is voltam utalva, pontosabban, a segítségére, amiért cserébe el is készítettem azt a bizonyos mágikus tárgyat, amit kért tőlem. Jelenleg elsőbbséget élvezett, hogy megtaláljam az eltűnt ékszert, mert annak ellenére, hogy Sarah előtt ártalmatlan kis semmiségnek állítottam be, ennél komolyabb jelentőséggel bírt, és lesznek egy páran, akik a nemtetszésüket fogják kifejezni, ha az ékszer nem kerül majd elő. Talán éppen ezért kellett valakinek, vagy valakiknek. Én pedig kénytelen voltam bizalmat fektetni Walker nyomozóba, pedig egyetlen porcikám sem kívánta az újabb találkozást, annak ellenére, hogy büszke voltam magamra, amiért annyira ridegen és tárgyilagosan tudtam Őt kezelni. Pedig nem szűnt meg a sértettségem, a düh pedig egy külön sarkot bérelt a tekintetemben, de most állt elő az a helyzet, hogy meg kellett próbálnom félretenni minden bennem élő érzést, amit még iránta tápláltam, és volt egy jó pár. De az érzelmeim elrejtésében mindig is éllovas voltam, ebből és ebben éltem. A rideg üzleti világban, ahol amúgy sem kamatoztathattam volna azt, ha érzelgős törpét játszom.
Ujjaim a kabátom zsebébe süllyedtek, éppen ott, ahová a neki készített tárgyat is csúsztattam, mielőtt útnak indultam volna. Gyalog, komótos és lassú léptekkel tettem meg a távolságot, úgy mérve végig az üzleteket és az ominózus épületeket, mintha előtte nem csodáltam volna meg legalább ezerszer Chicago szépségeit, de ez inkább a lánynak szólt, aki viszont nem túl türelmesen, az autója mellett támaszkodva várt. Egy pillanatig el is kaptam tekintetét, miközben arcom legalább annyira kifejezéstelen maradt, mint legutóbb, mikor az üzletemben tett látogatást. Csak az utolsó pár méteren gyorsultak fel lépteim, zsebre vágott kézzel bámulva rá a kocsi túloldalán megállva. - Régóta várakozik, nyomozó? - kérdeztem közömbösen, közben próbálva minél többet leolvasni az arcáról. Annak ellenére, hogy az enyém nem mutatott sokat, másokkal kapcsolatosan jobb szerettem mindenre felkészülni.  

Már nem hiszek a végzetben. Nem mondom, volt idő, amikor szentül hittem, hogy minden épp azért és úgy alakul, ahogyan kell, ahogy a végső eredmény miatt szükséges, de miután keresztül gyalogoltak a szívemen, nehéz volt elhinni, hogy az bármiféle célt szolgált volna. Kivéve, ha nem próbálom meg a lehető legpozitívabban nézni és úgy gondolni, hogy ez is csak erősebbé tett, de akkor a minap nem éreztem volna a szívem zakatolását a torkomban és nem izzadt volna olyan piszkosul a tenyerem, amikor szembe néztem a múltam egy olyan szegletével, ami piszkosul fáj azóta is. Landon árulása, még mindig olyan élénken él bennem, mintha tegnap történt volna, pedig már több évtizedes mese és kicsit sem segített rajta az, hogy a minap megpiszkáltuk a sebet. Még Ő viselkedik úgy, mintha bármi rosszat tettem volna.
Mégis, végzet ide vagy oda, arra igen csekély volt az esély, hogy Ő is épp ebben a városban él most és, hogy a lopott ékszerei ügyében épp engem küldenek ide, de próbálok ésszerű lenni és nem gondolni többet ebbe az egészbe, mint kellene. Talán, ez csak azért alakult így, hogy végre nyugodtan felpofozhassam, mert az bizony nagyon régóta jár neki, a tenyerem pedig még mindig viszket. De profi vagyok. Ő most nem több, mint egy ékszerész, akit megloptak, én pedig a nyomozó, aki megpróbál a tettes nyomára bukkanni és lehetőleg visszaszerezni a holmit, amiről jelenleg csak sejtem, hogy nem egy egyszerű ékszer és talán jobb is, ha nem kerül idegen kézbe. Azzal tudom leginkább megmutatni Neki, mennyire nem sikerült megtörnie, hogy úgy végzem a munkámat, mintha fikarcnyit sem érdekelne, hogy Ő is ott van. Mert, hogy ragaszkodott hozzá, hogy velem együtt dolgozzon az ügyön és mivel nagy eséllyel nem egy egyszerű halandó az elkövető, belementem. De már most megbántam.
Korábban elküldtem neki a címet, ahol célszerű találkozni és, ami egy utcára van attól a raktárépülettől, ahol úgy sejtem, nyomra bukkanhatunk, most pedig amíg várom, hogy megérkezzen, a környéket fürkészem. Látszólag nyugodtan a kocsi oldalának dőlök, de bármennyire is próbálom annak mutatni magam, valójában ideges vagyok. Leginkább Miatta, hogy a közelében kell lennem, mert bármennyire is akarom Őt felpofozni vagy leüvölteni a fejét, bármilyen rideg is próbálok lenni Vele, magamat nem tudom becsapni. A vonzalom egy csírája megmaradt, így a legfontosabb feladatom most az, hogy az csíra is maradjon és arra koncentráljak, hogy mit tett velem, hogy milyen fájdalmat okozott. -Mr. Monaghan.- biccentek, mikor végre megjelenik, tekintetemet pedig akaratlanul is végig vezetem rajta, de amint tudatosul ez bennem, inkább elkapom róla és ellököm magam a kocsitól. -Még nem késő visszavonulót fújni.- csúsztatom kezeimet a bőrdzseki zsebeibe, tekintetemet pedig sötét íriszeibe fúrom és a kikívánkozó szavakat, hogy neki van gyakorlata a visszavonulásban, inkább visszanyelem.