Résnyire nyitottam szemeimet és ennél többre nem is voltam képes az arcomba világító erős fénytől. Hasogatott a fejem, mintha valaki odabent lelkesen ütlegelt volna egy tamtam dobot, amihez nevetségesen jól passzol a mellettem pittyegő gép hangja. Aztán a pittyegés gyorsult, ahogy lassan körbevezettem pillantásom a szobán, vele együtt a dobolás is tempósabb lett, aztán összeállt a kép, hogy valószínűleg a kettő összefügg.
Egy férfi ücsörgött az ágyam melletti széken, de egész eddig olyan mozdulatlan volt, hogy észre se vettem, ám most felemelkedett a székről és az órájára pillantott, majd ellenőrizte a műszereket és engem is alaposan szemügyre vett. Az már leesett, hogy egy kórházban vagyok, de a fickót nem igazán tudtam hova rakni. -Maga az orvosom? - kérdeztem értetlenül, de a hang, amin megszólaltam, egészen idegennek csengett. Úgy zártam össze ajkaim, mintha valami rosszat mondtam volna és akkor először próbálkoztam meg azzal, hogy felidézzem, mégis hogy a fenébe kerültem oda, de nem hogy ez nem jutott eszembe, konkrétan semmi sem. -Tényleg úgy nézek ki, mint egy orvos? - kérdezte aztán, miközben a kütyüket levette rólam és áthelyezte a szomszédos ágyban fekvő betegre, végül kihúzta karomból az infúziót és a folyosó felé pillantott. -A személyzet, már felfigyelt rád, hogy milyen gyorsan gyógyulnak a sebeid, szóval le kell lépnünk, mielőtt baj lesz.- közölte, mire hápogva próbáltam tiltakozni, de idő előtt elhallgattatott a szavaival. -A halandók addig kísérletezgetnének veled, míg bele nem halsz. Hidd el, jobb, ha velem jössz.- folytatta feszülten, majd az ajtóhoz sétált és kinézett rajta. -Fel tudsz állni?- kérdezte, én bólintottam, bár nem voltam egészen biztos benne, hogy tényleg képes vagyok rá. Úgy éreztem, mintha mázsás súlyokat aggattak volna a végtagjaimra, nem beszélve az oldalamról és a hasfalamról, melyek szinte égtek valami  sérüléstől, amit a vastag kötés miatt nem láthattam. De sikerült lábra állni az idegen segítségével és pár percen belül elhagytuk a kórházat. Hogy miért tartottam vele, azt a mai napig nem tudom. Valószínűleg azért, mert még a nevemet sem tudtam volna megmondani és akkor, abban a pillanatban bárkinek örültem volna, ha segít. Később kiderült, hogy a pasas maga is berserker, mint én és akkor figyelt fel rám, amikor az egyik halandó barátját jött a kórházba meglátogatni.

Rejtély volt, hogy mi történt velem, mivel semmi emlékem nem volt a kórház előtti időkről. Nem tudtam megmondani, hogy honnan jöttem, mi a nevem, hány éves vagyok vagy, hogy mi történt velem. Arról sem tudtam, hogy mi is vagyok valójában, csak önjelölt mentoromnak köszönhettem, hogy legalább ez tisztázódott gyorsan.  A sérüléseim, melyek egyébként meglehetősen durvák voltak akkor, mikor kijöttünk a kórházból, két nap múlva már, csak olyanok voltak, mint a régi hegek egy halandó ember testén. Leginkább ez segített abban, hogy megpróbáljam elhinni a meséjét a magamfajtákról és persze a tény, hogy sokkal erősebb, gyorsabb és strapabíróbb voltam, mint az egyszerű emberek.
De az életem, még mindig milliónyi kérdésből állt és fogalmam sem volt, hol keressem a válaszokat. Próbáltam kinyomozni, hogy mi történt azon az estén, a kórház környékében történt esetek után érdeklődtem, de aznap éjjel nem érkezett a rendőrséghez bejelentés, így nem igazán tudtam, hol lehet a kiindulópont és később a kórházból is csak annyit tudtam meg, hogy egyszerűen csak ott voltam a folyosón egyik pillanatról a másikra, ájultan, csurom véresen. Azon gondolkoztam, hogy hogy a fenébe lehet, hogy senkinek sem hiányzom és tökéletesen tudtam azonosulni az évekkel később látott Hancock c. film karakterével, aki ugyanezt a kérdést tette fel magának. Miféle szar ember lehettem, hogy senki nem jött értem a kórházba?

Pár évvel később, már annyira belejöttem a nyomozásba, hogy a rendőrségnek dolgoztam fejvadászként. Mindenkit megtaláltam, akit csak kellett. Bárkit képes voltam előásni, akár a föld alól is, de talán a sors fintora, hogy a saját múltammal kapcsolatban, még mindig sötétben tapogatóztam.
Aztán egy napon megjelent egy fickó. Kiderült, hogy hónapok óta figyel a CIA a kivételes képességeim miatt, ám ez a férfi tisztában volt azzal is, hogy ezt minek köszönhetem, mert ő maga sem volt egyszerű halandó, ráadásul elég rendesen elhúzta a mézes madzagot előttem, amikor azt ajánlotta, hogy segít felkutatni a múltamat, ha cserébe a CIA ügynöke leszek. Tudta jól, hogy mi a gyengepontom, mire vágyom és, hogy mit kell mondania ahhoz, hogy elfogadjam az ajánlatát. Egyértelmű, hogy ezek után, végül hogyan döntöttem, igaz?

Napjainkban

Az ügynökség évek óta próbál egy bérgyilkos nyomára bukkanni, aki olyan jól végzi a dolgát, hogy mi újra és újra tanácstalanul állunk csupán a hátra hagyott holttestek fölött, miközben nem tudunk róla semmit. Még a nemét sem, bár én személy szerint arra tippelnék, hogy egy férfiról lehet szó, aki idegesítően alapos, megfontolt és rafinált. Konkrétan nem volt eddig senki sem ráállítva az ügyre, de egy nap végül a felettesem rám bízta a férfi felkutatását, viszont meglepő módon nem arra kért, hogy likvidáljam, hanem arra, hogy beszervezzem valamilyen módon. Nekem pedig nyakamba kellett venni a világot, hogy megtaláljam, és mivel nem szokásom csalódást okozni, meg is találtam, azonban fenn áll a lehetősége annak, hogy valami jóval többre bukkantam Oslóban, mint azt remélni mertem volna.
Miután kénytelenek voltunk összedolgozni egy támadás miatt, amit végül szerencsésen túléltünk, felmerült bennem a gyanú, hogy Ő talán ismeri egy olyan oldalamat, amit én elfelejtettem, amire nem emlékszem, hogy talán meg tudná mondani, hogy ki voltam azelőtt, ez pedig már önmagában épp elég motiváció lenne arra, hogy tovább keressem, de még ott van az az ital is, amire meghívott. Hiszen, az egyezség úgy szólt, hogy ha újra megtalálom, nem csak, hogy inni fogunk egyet, de még állja is azt az italt, én pedig meglehetősen forró nyomon járok, miközben egészen Chicago-ig visz az utam.