A kristály információi kicsit töményebbek, mint az eddigiek, eltart egy ideig, mire kiolvasom az összes anyagot belőle. Így nem is hallom meg a nevemet, csak valahol a vége felé.
- Hmmm? - csak hümmögök, mert még el akarom kapni az utolsó foszlányokat az energiafolyamatból. De érzek egy csípést a derekam környékén, amire reflex-szerűen csapok is, ahogy arrébb ugrok. Kezemben a kristállyal, de már nyitott szemekkel.
- Igazán megvárhattad volna, míg befejezem az olvasást.
A humorizálás azonban bennem szakad, ahogy meglátom Halyl tekintetét.
- Mi a gond? - teszem a kristályt a helyére, amely azonnal abbahagyja a tudás átadását, s ezt sóhajtva veszem tudomásul.
Nem sokkal később már egy újabb sóhaj szakad ki belőlem, amikor kiderül, miért is jött. Hívatnak, mert véget ért a kristálymoly időszakom, amit kifejezetten élveztem, és eszem ágában sem volt a felszínre menni.
Az idők azonban változnak, s ott nagyobb szükség van rám.


Ezek a sziklák nem olyan kíméletesek, mint a kristályok. És még a gravitáció is más. Sőt, a légnyomás sem olyan, mint a víznyomás. A vízszomj leküzdésében már jól haladok. Ellenben a haladással... annyira már nem.
Példának okáért már vagy ötödjére hasalok el, mert sem a lábaim nem tudom megszokni, sem a gravitáció másféle érvényesülését. Sem.
Valaki azonban mókásnak találja. Egy ideig még békaként elterülve próbálok felkelni, aztán csak oldalt fordulok, megtámasztom kezemmel fejem, s úgy nézek rá.
- Megnézzük, a vízben is ilyen lassú vagyok-e? Biztosan utolérlek. Naa-naaa? - a szemöldökvonogatás is megy, majd az arcvágás is, ahogy a válasz is megérkezik.
- Ahhoz előbb el kéne gyalogolnod a vízig.
Összecsücsörítem a szám. Szeretem a mókát, noha a humor egészen máshogy jellemző rám.Láthatóan készülök valamire.
A második hullám el is nyel, ahogy nyer elég energiát, nagyobb víztömeget csapjon a partra, addigra már az a bizonyos uszony a kezemben van, s magammal rántom Halylt a visszavonuló hullámmal együtt.

Tenyerem még simul az arcra, figyelem tekintetét, ahogy az addig őrzött emlékek egy része eltűnik hangom nyomán, elzárva tőle a hozzáférhetőséget számára, meg mások számára is. Nem foglalkoztat a körülöttem zajló háború, melyet a felszíniek vívnak egymással. Nem az én háborúm, de ránk is hatással van. Hirtelen túl sokan és sokat tudtak meg rólunk, a technológiájuk hirtelen ugrott egy nagyot, tudatuk azonban képtelen volt felnőni hozzá.
Márpedig a másik világra még nem készültek fel.
Thomas pedig mindig is kíváncsi volt. Ám a tudás nemcsak hatalom, hanem veszélyes is. S ha valaki tudja, ki milyen nyomon jár a jelek szerint, a korábbi atlantiszi (és minduntalan visszasírt) munkám során az egyike vagyok azoknak, akik a halvány utalásokból is össze tudják rakni, merre is tart éppen az illető a felfedezésben.
Jelentéktelen jellemet vettem fel, hosszasan dolgoztam rajta, míg olyanná nem vált, mely segít beolvadni olyan helyekre, ahová a nagykutyák képtelen betenni a lábukat. “Kisemberként” könnyebben mozgok közöttük. Így tevékenykedem és elmondhatom, hogy egyre sűrűbben eszmélnek az emberek a másik világra, egyre kíváncsibbak. Ezzel nekem egyre több munkát adnak. Egyre távolabbra téve a kristályaimhoz való visszatérést.
Sajnálom Thomas.
És nem sajnálom. A kristályaimat akarom.


Az emberek lenyűgözőnek találják a hadihajók és anyahajók méreteit. Ha tudnák, mennyire kis semmik az otthonomhoz képest!
Ezzel együtt azonban egyre mélyebbre hatolnak az óceánok mélyén. S erre vagyok én, hogy időben elcsípjem a kíváncsiskodókat, s ha kell, közbelépjek.
A kantin azonban most kongott az ürességtől, ahová a tabletnek nevezett holmijukkal vonultam el. Primitív, kezdetleges, a kristályok egészen mások.
Hiányzik a könyvtár...
- Igen uram? - fel akarok pattanni, de az orvosi jelentés szerint erre képtelen vagyok egy “sérülés” okán. A “maradjon” legyintésre úgy teszek, mint aki visszaernyed.
- Amíg épülget, átvezényeljük. A tudása máshol is fontos.
Visszanyelem a “melyik a sok közül?” kérdésemet, csak figyelek a felettesemre, miközben átveszem a mappát. Küldhette volna elektronikusan is, ám a paranoia bennük van.
Kinyitom, s az emberkéket nézem, és a helyszínt.
Tehát tanítani fogok, de valójában azért, mert két tudós palántát kell megfigyelnem. A kutatócsoport vezetőjeként erre alkalmam lesz.
- Értettem, uram.
Nézek a felettesem után, megkapva a két órán belüli távozási parancsot. Csak mi tudjuk, hogy sem én, sem ő, nem vagyunk emberek.