Mindenki azt állítja, hogy nehéz fába vágtam a fejszémet, hiszen képtelenség ezekkel a gyerekekkel együtt dolgozni. Miért akarnék is ilyen nehéz esetekkel együtt dolgozni? Hiszen hosszabb a priuszuk, mint az én önéletrajzom. De nincs mit tenni, ha én nem fogok, akkor ki? Ki fogja meggátolni, hogy ne lőjék be magukat, vagy rabolják ki a közeli kisboltot? Inkább üljön a zongora mellett, vagy egy szobába az említett hangszerrel. Mert már azzal is elértem, hogy ne az utcán kódorogjon és a rendőrök ne vadásszanak rájuk. Nehéz, mert látom, hogy mennyire elhanyagoltak és mennyire sérültek érzelmileg. Hiszek benne, ha van egy ember az életükbe, aki meghallgatja őket, vagy csak csendben van mellettük, már elértünk valami haladást.
Pontosan így voltam akkor is, mikor Steve kilépett az ajtón és remegő hangon megköszönte a 40 perc csendet, amit biztosítottam és hozzá ért a zongorához. Melegség járta át a lelkemet, hiszen több mint féléve minden héten kétszer bejön, leül a sarokba és hallgatja, hogy játszom, vagy csak bedugja a fülhallgatót és tördeli az ujjait. Megéri a szenvedést, az álmatlan éjszakát, hogy a diákjaim, mit csinálhatnak.
Emlékszem, minden egyes percre. Velem szembe jött Vinnie, a jeges szél belekapott a hajamba, és a kezeim tele voltak a kottákkal és jegyzetekkel, amiket a zenetörténet órára gyűjtöttem, hogy mindenképp valami elhangozzon az órán. De hiába, mind hiába, semmi nem fogja meg őket. Steve kivételével.
Volt valami furcsa a járásában, laza volt, kicsit imbolygott, mintha nem lenne magánál. Mikor közelebb ért, gúnyos mosoly jelent meg az arcán, a szemei vérben forogtak, és nem értettem. Próbáltam mosolyogva elmenni mellette. Mikor már éreztem a szabadság szellőjét megragadta a karomat, ezzel persze elérte, hogy minden kiessen a kezemből. A rémülettől egy hang sem csúszott ki a számon. Megrökönyödve néztem rá, láttam, hogy a drog uralkodik felette.
A kezemet olyan mértékben szorította, hogy hallatszott a csontok törése. Hiába szóltam rá, hogy engedjen el, csak begurult még jobban. Nem tudtam tovább tűrni és próbáltam kiszabadulni a szorításából. De nem sikerült. Elértem azt, hogy valahogy a földre zuhantam, ekkor láttam meg, hogy nem volt üres a másik keze, valami fémes csillanás szúrt szemet és a félelem átvette az uralmat és próbáltam eltakarni a szememet, de nem azt vette célba, a kezem. Üvöltött az erek megdagadtak a nyakába és őrjöngve köpte a szavakat az arcomba, hogy elveszi tőlem azt, ami a legfontosabb és tartsam magam távol Steve-t. Mert nincs, aki terítsen neki az utcán. Hagyjak fel azzal az álmommal, hogy megmentem a környéken lakókat. Már nem hallottam mást, csak azt, ahogy a kézfejemben a csontok eltörnek és a földön vergődve üvöltök. De aztán megunva a fejemet verte a betonba, a hajam eltakarta az arcát, de azt tudom, hogy akkor egy csepp bűnbánat nem volt a szemébe, inkább csak düh.
Ez a múlt, most már kívülről meggyógyultam, több mint két éve történt, visszamentem az iskolába és művészettörténetet tanítok, viszont a zongora már csak álom. Hiszen a kezem állandóan remeg és nem sikerül tisztán játszani.