Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem érintett meg a bátyám betoppanása. Hiába a napok óta tartó mentális felkészülés, egy kívülre hűvös ridegséget mutató, de belül dühtől és bosszúvágytól fortyogó Antonov-nál kevés veszélyesebb állatfaj létezett és ezekben az állapotaiban én is nagy ívben elkerültem őt. Erre hová jutottunk? Elő kellett csalogatnom ahhoz a rosszabbik énjét, hogy végre észrevegyen... persze, még nem tett semmit, meg sem szólalt, csupán állt az ajtóban, de a lélegzetvételéből is képes voltam megjósolni, mi játszódott le benne. Ismertem őt, minden egyes reakcióját, amit válogatott helyzetekre adott, a gondolatait, az érzelmei palettáját: a testvérem volt a másik felem és a legvadabb rémálmaimban sem gondoltam volna, hogy egyszer ki kell tépjem magamból, mert ő úgy döntött, hogy ott rúg belém, ahol tudta, hogy a legjobban fáj nekem. Nem lett volna muszáj, mégis döntött és kettőnk helyett magát helyezte előtérbe. Csodálkozik, hogy sértett voltam és elégtételt kívántam? Azt hitte, nem vagyok képes arra, amire ő? Hogy apánk öröksége nem az én kezembe való? Hát tessék! Volt értelme az alábecsülésemnek?
- Te akarsz kioktatni a jómodorról? - Kérdeztem, miután csak ketten maradtunk. Ragadozóra emlékeztető léptekkel közelített felém, mégsem mozdultam, mikor megállt az asztalom mellett, egyenes gerinccel tekintettem fel rá ültömből. Nem teketóriázott, rögtön a közepébe vágott és feltárta a látogatása számomra eddig is világos okát, mire én megcsóváltam a fejemet, a szavak használata előtt nonverbálisan elutasítva a gyanúsítgatást.
- Nem tudom, miről beszélsz. - Ő sem várhatta el, hogy rögtön éljek a vallomás felkínált lehetőségével és megadjam neki annak elégedettségét, hogy mennyire ügyesen kitalálta, ki állt a merénylet mögött. Persze, hogy rájött! Akartam, hogy összeálljon neki a kép, különben nem lépte volna át a küszöböt. - Hallottam Lev-ről. - Szólaltam meg aztán elhúzva a számat. Lev nekem sohasem ártott, sőt,  mondhatni kedveltem is, érteni pedig száz százalékosan értettem, miért volt a bátyám jobb keze, hiszen lojális, magabiztos és erős volt, aki töretlenül támogatta a testvéremet. - Sajnálom, hogy sikerült valakit annyira felbosszantanod, hogy a legkedvesebb embered élete bánta. - Nem hazudtam, őszintén, szívből bántam, hogy erre vezetett az utunk és hogy egy minket, őt hosszú évek óta szolgáló ember halálát okozta a gőgje... mert nem lett volna szükség, hogy ilyen irányt vegyenek a dolgok, csak saját magának köszönhette, hogy a napi rutinja közé beékelődött a barátja temetésének szervezése. - Nem is töprengtél el azon, hogy az egész a te hibád? - Összevontam a szemöldökeimet és felállva a székemből az asztal felé görnyedt alakjával egy síkba kerültem. Egy szinte megmerevedett pillanatra összekapcsolódott a tekintetünk, ám ahhoz felkészületlen voltam, hogy sokáig farkasszemet nézzek vele; túlságosan könnyen elragadtak volna az érzelmek, amiket irányába tápláltam... elvégre a bátyám! Ezért is szúrt minden egyes alkalommal, ahányszor eszembe jutott tőrt a szívembe az a pár szó, amit a birtokon mondott nekem. - Hogy akarsz vezetni egy birodalmat, ha a hozzád közel állókat sem tudod megvédeni? - Tettem fel a kérdést, amiről tudtam, hogy pont olyan módon fog fájni neki, mint nekem az ő kijelentései. - Arról nem beszélve, hogy hiába kelted bennük azt az illúziót, hogy fontosak számodra, a végén kiderül, hogy csak akkor törődsz velük, ha a te fütyülésed ütemére táncolnak... - Ezzel inkább már magamra utaltam és cinikus, lemondó, elfojtott kacajszerű hang kíséretében léptem el a közeléből.
 

Legutóbb akkor néztem Yelena szemeibe, mikor egyszer és mindenkorra kiadtam az útját, olyan vehemens haraggal tessékelve ki az otthonomból, mintha legalább leszúrni próbált volna. Talán szíve szerint azt tette volna, elvégre, ismertem annyira a húgomat, hogy nyilvánvaló legyen, mennyire nem a könnyed elfogadásáról volt híres, emiatt pedig várható is volt, hogy előbb-utóbb kapok Tőle egy üzenetet. Amit végül nem úgy küldött el, ahogy arra számítottam volna, mert bár túl sok volt a számlámon, és napestig sorolhatta volna az elkövetett hibáimat, de az, hogy ilyen mocskosságra adta a fejét, átlépett egy határt. Nyilvánvaló volt, hogy első felvonásnak szánta, az első csörtének kettőnk között, de nem az utolsónak, és akad még ott, ahonnan ez jött, én azonban nem voltam hajlandó csendben, némán várni, hogy kigolyózzon a családunkból. A legborzasztóbb ez volt az egészben, mert miközben szívem szerint megfojtottam volna, nagyon is tisztában voltam az indíttatásokkal, amik a bűnbe űzték, még ha nem is gondoltam volna előtte, hogy egyszer ezeket a harcokat egymással szemben is megvívjuk majd. Nekünk egymás mellett kellett volna állnunk két kibaszott bástyaként, nem pedig büszkeségtől dagadva párbajt vívni, de lényegében elém dobta a kesztyűt. Én pedig olyan aljas szándékkal vettem fel, mint ahogy Ő is tette, immáron egyértelművé téve, hogy nem szent sem isten, sem család.
Nem kértem invitálást, még ha ismertem is a napirendjét, és így tudtam, hogy az érkezésem ideje egybe esik majd egy eligazítással, de némán álltam, rezzenéstelen, már-már kifejezéstelen arccal, míg Ő kiküldte az embereit, csak akkor téve egy lépést még közelebb, mikor már kettesben maradtunk. - Milyen kár - reagáltam ennyivel, bár, nem tudtam elvonatkoztatni attól, hogy ha ezúttal nem a merénylete miatt jöttem volna, és múltkor nem egymás torkát szorongattuk volna - nem szó szerint -, valószínűleg poénnal oldottam volna ezt a furcsa, bizarr légkört. De ez most nem a humorról szólt, és ezt már mindketten tudtuk, főleg miután könnyedén kinyíratta az egyik leghűségesebb bizalmasomat. - Hol marad az apánk féle jómodor? - kérdeztem, még közelebb lépdelve, de szavaimat átitatta a gúny.  Nem kellett bemutatnom Neki az apánkat, de jelenleg egyikünk sem azt készült demonstrálni, hogy mennyire jó nevelést kaptunk. - Bár, ezt már ott elbasztad, hogy a megölettél egyet a sajátjaidból - léptem oda az asztalához, szemben állva meg Vele, úgy hajolva az asztal fölé, hogy tenyereimmel a lapjára támaszkodjak. Elképzelésem sem volt, hogy melyik fantáziájában tűnt jó ötletnek előkészíteni egy merényletet nekem vagy Lev-nek, de ugyanezt az energiát akár a d'Ambrosio-k ellen is fordíthatta volna. Vagy épp Lorenzini ellen, de az már nagyjából kezdett nyilvánvalóvá válni, hogy ellenük miért nem tette.      

Rólunk oroszokról a legtöbb embernek az oldalcsíkos mackós, kézhez ragasztott vodkák üveggel járkáló söpredék jutott eszébe, de azért a mi generációnk már kifinomultabb volt. Mondhatni, újgazdagok. Én pedig tényleg szerettem mindennek megadni a módját, így eszemben sem volt romos raktárépületekben vagy pincékben bujkálni, a családi kúria falai túlzottan vékonyak voltak, a lakásaim még a belső köröm legtöbb embere előtt is zárva voltak, így maradt a csilivili felhőkarcoló a busás összegekért vásárolható irodákkal, amelyek nagyjából bármilyen igényt képes voltak kiszolgálni. Hatalmas volt az enyém területe is, amely különféle paravánokkal volt elszeparálva egymástól: megtalálható volt benne egy méretes tárgyalóasztal  a hozzá tartozó székekkel, több kisebb íróasztal, ha az embereimnek munkaállomásra lett volna szüksége, egy kanapés-foteles-kisasztalos-lazítós rész, konyha és étkező, valamint egy szórakoztató jellegű beugró billiárd asztallal, darts táblával és italpulttal. Ide öröm volt bejárni dolgozni és megbeszéléseken részt venni, mostanában pedig egyre több alkalommal gyűltünk itt össze, hiszen számos olyan helyzet adódott, amit nem lehetett egy telefonhívásban vagy emailben elintézni. Mióta a bátyám hadat üzent nekem, éjt nappallá téve azon töprengtem, mi lehetne az első jelzés az irányába, amiből megérti, hogy ezt most nagyon elcseszte: kellően szervezettnek és ütősnek kellett volna lennie, olyannak, mint egy hirtelen fellépő és épp csak nem halálos szívrohamnak. Dim még megbánja, hogy velem kezdett és könyörögni fog, hogy álljak le. Három nappal ezelőttig még egy rossz pillantást sem vetettem felé, igaz, kerültem is, nem szívesen futottam össze vele sehol és szerencsére mindketten kinőttünk abból a korból, hogy muszáj legyen egy asztalhoz ülni a vasárnapi ebédekkor. Nem tettem más, mint terveztem, minden egyes mozzanatát annak a lövésnek, amit nem konkrétan én és nem az ő mellkasába, de leadtam. Erről még az asztalnál ülők sem tudtak: igyekeztem kinyomozni, hogy a bátyám mennyire kezeli nyíltan az emberei előtt a szakításunk tényét, én mindössze annyit tettem, hogy közöltem a sajátjaimmal, hogy eljött az ideje, miszerint hivatalosan is benyújtsam az igényemet az öröklésre. Abba nem avattam be őket, hogy feltett szándékom volt tönkretenni a bátyámat és ennek csupán annyi oka volt, hogy lenézett engem. Aki ismert, sejteni fogja, hogy minek állok én a hátterében és mi az, amihez nem lesz közöm... ha híre megy annak, hogy benne volt a kezem Dim bizalmasának meggyilkolásában, még az is megijed, aki eddig kételkedett bennem. Persze, a saját embereim épségét nem kockáztathattam, ezért tettem róla, hogy bonyolult legyen a hozzám vezető szálak megfejtése.
Ennek ellenére biztos voltam benne, hogy a testvérem engem fog vádolni. Kellően paranoid és okos férfi, valamint már pusztán illemből is gyanúsítani fog, így három napja vártam, mikor jelenik meg előttem dühtől tajtékozva. Lehet, hogy messzire mentem... de megérdemelte. Csalódott, mérges és bosszúvágyó voltam, akárhányszor eszembe jutott, miket mondott nekem. Bántani akartam. És hiába hittem, hogy felkészültem, a szívem kihagyott egy ütemet, mikor kinyílt az iroda ajtaja és megláttam őt a küszöbön. Mély levegőt vettem és egy mosoly kíséretében körbehordoztam a tekintetem a másik hét emberen. - Máskor folytatjuk. Most menjetek. - A fejemmel az ajtó felé intettem. Felesleges volt máshogy cselekedni és míg a többiek kissé értetlen tekintetek kíséretében elkezdtek kifelé szállingózni, én ülve maradtam az asztalnál, csupán kicsit kitoltam a széket és hátradőlve Dim-re pillantottam. - Te nem voltál meghívva. - Vetettem oda foghegyről.