Egy túlságosan hosszú pillanatra lehunytam a szemeimet, amikor a keze érintését éreztem a hátamon. Nem fair. Egyáltalán nem. Mintha villám csapott volna belém, megdermedtem és azon kaptam magam, hogy azért imádkozom, ne múljon el a bizsergető érzés, amelybe még a hajszálaim is beleremegtek. Mióta létezem kerülöm ezt az állapotot.... mert soha nem vezet jóra. Amikor anyám összeszűrte a levet az ellenséggel megfogadtam, hogy nem jöhet el az a nap, amikor ugyanolyan botor leszek, mint ő: az ösztönei és az agyában elinduló biokémiai folyamatok rossz döntések sorozatára késztették, nem volt annyira észnél, hogy megálljt parancsoljon az érzelmeinek és majdnem tönkretette az egész családunkat. Borzalmas nő volt és az vitte a sírba, hogy elárult minket némi vonzalom miatt. Én tettem őt bele abba a lángsírba és ekkora nem csak miatta, hanem Papa miatt is megfogadtam, hogy velem nem történhet ilyen... hiszen az orosz maffia első embere életében egyszer volt annyira ostoba, hogy a szívét valaki más tenyerébe helyezte és ezzel megadta neki a lehetőséget, hogy bármikor elpusztíthassa. És meg is tette, hiába állította apám mindig az ellenkezőjét. És most itt toporogtam a legféltettebb helyem kellős közepén annak a személynek a társaságában, aki a legmesszebbről el kellene kerülnöm és azt kívántam, bár soha ne ismertem volna, ne tudtam volna, ki ő, mit és miért csinál, mik a szándékai.... csak hadd töltsek el vele egy kis időt, mint ahogy azt két normális ember tenné. Olyannyira elemi erővel tört rám a felismerés, hogy szinte hányingerem lett. Minden, ami vagyok megszűnt létezni. Mintha szembe köptem volna magam.
Felé fordultam és összevontam a szemöldökeimet. Nem nézett rám, bámult maga elé. Ő, akit világ életemben magabiztosnak láttam nem tudta, mit tegyen. Ha ez az egész csak az én fejemben létezett volna, akkor már biztosan távol lenne a lakásomtól vagy ismét megpróbálna végezni velem. Ez nem lehet mesteri színjáték... ha igen, akkor minden létező díjat megérdemel, amit a megtévesztésért osztogatnak. Mégsem hihettem neki, mert a szavai tartalmazták a tényszerű igazságot. Sokkal nagyobb dologhoz tartozunk ebben a létezésben, mint saját magunk. - Szerinted még most is minden ugyanolyan, mint eddig volt? - Szólaltam meg végül és az álla alá nyúltam, hogy megemelve a fejét finoman arra kényszerítsem, hogy a szemeimbe nézzem. Menekülnöm kellene, messze szaladnom, ennek ellenére egyre közelebb kerültem hozzá. - Őszinteséget ígértél és te mindig megtartod a szavad. Ahogy én is. - Emlékeztettem. Egyszerre csak néhány szót bírtam kinyögni, a csend során a feszültségtől összeszorultak a fogaim, fájt újra megnyitni az állkapcsom, amikor szólni akartam. - Arra kellene kérjelek, hogy tűnj el innen.... - Szántam magam, jobb napjaimon kinevettem volna a viselkedésemet. A térdem meggyengült, óvatos mozdulattal ereszkedtem lejjebb, az ölébe ülve. Ez volt a legközelebbi lehetőségem. - De csak akkor tudlak elküldeni, ha a szemembe nézel és azt mondod, hogy azért nem öltél meg, mert először nem gondoltad át a terved és rájöttél, hogy ostobaság lenne így elindítani a háborút. - Végigfuttattam a tekintetem az arcán, figyeltem minden rezdülését, hogy észrevehessem rajta, mikor hazudik és mikor mond igazat. - Hogy csak azért vagy itt, mert új tervet eszeltél ki és én vagyok a legkönnyebb célpont.  - Elvégre belementem, hogy találkozzunk, itt legyen, bármikor rajtam üthessen. Én így csinálnám.

Megcsóváltam a fejemet, mert rájöttem, hogy hiába ígért őszinteséget, sohasem fogok választ kapni a kérdéseimre. Egy kis időre pedig elhittem, hogy tényleg megszabadulhatok ettől a belül feszítő, mardosó gondolatkavalkádtól, hogy segít nekem tisztán látni és minden ott folytatódhat, ahol abbamaradt a kis közjáték előtt, de jelenleg teljesen esélytelennek tűnt az újbóli tiszta lap. Az őrületbe kergetett, mert kilépett abból a kategóriából, amiben eddig tartottam és esze ágában sem volt visszatáncolni oda, sokkal inkább az idegeimen járt gyors ütemű szambát. Muszáj volt meginnom a poharam alján lötyögő italt, hogy rendezzem a gondolataimat és lehetőleg az arcvonásaimat is, mert azt nem szerettem volna, ha látja rajtam, hogy mennyire összezavart. Az első dolog, amit megtanulsz, ha a maffiában nősz fel az, hogy sohasem mutathatod magad gyengének. Még azok előtt sem, akikkel szeretnéd megosztani a sérült pillanataidat.
- Maxwell Lorenzini, a mindig tudatos, okos, türelmes és bölcs vezető! - Röviden elnevetve magam szúrtam fel a villámra egy darab húst, mert bár korántsem izgatott az étel, túlzottan ínycsiklandó volt ahhoz, hogy ott hagyjam a tányéron. Arról nem beszélve, hogy az alkohol elkezdett dolgozni a szervezetemben és szükségem volt valamire, ami felszívja, mielőtt teljesen beütött volna. - És aki a provokációhoz nagyon ért, de ha cselekvésre kerül a sor visszahúzódik a csigaházába és a taktikai lépésekkel takarózik. - Az én vérmérsékletem jóval hevesebb volt az övétől, de mi így voltunk hatékonyak. Gyorsan kigyomláltuk a gazt, nem adtunk második esélyt és megragadtuk a kínálkozó lehetőségeket, hiszen a krízisek kellős közepén éreztük otthonosan magunkat, a problémák viharában bontakoztunk ki igazán. Erre ülök egy asztalnál és próbálok visszafogottan válaszokat kicsikarni valakiből, aki a diplomáciában sokkal otthonosabban mozog nálam. Veszett fejsze nyele. - Arra is van konkrét terved, hogy mikor fogod kihúzni végre a karót a seggedből? - Bosszantott, mert azt láttam rajta, hogy nyeregben érzi magát és ebben a szent pillanatban ez valóban így volt. - És még biztonságban sem érzed magad? Ha jól sejtem, néhány perccel ezelőtt hatalmaztalak fel arra, hogy bármikor átlépd a küszöbömet, pedig ez volt az egyetlen hely, ahol távol tudtam volna tartani magam tőled. - Töprengtem rajta, hogy felfegyverkezem, de a piacon megígértem neki, hogy egyedül leszek és hogy normális emberekként fogunk eltölteni pár órát egymás társaságában. Ezen ígéret mindkettőnk részéről megdőlni látszott, nem tudtam figyelni az ételre sem, csak őt fürkésztem. A szívem hevesebben dobogott a mellkasomban, szívesen kitéptem volna a helyéről, mert szokatlan volt az érzés, eddig még senki miatt nem produkált ennyire intenzív reakciót. Jelenleg könyörögni támadt kedvem, hogy tegye meg ismét, raboljon el, de most fejezze be, amit elkezdett, mert akkor nem kellene szembenéznem azzal, hogy... azt akartam, hogy kimondja, azért nem bántott, mert törődött velem és amikor meglátta, hogy az emberi megvalósították a gyakorlatban az ötletét, visszakozni támadt kedve, mert jelentek számára valamit. Évek, hosszú évek óta vágytam erre... és azt hittem, hogy ez a vágy kiírtódott belőlem, de nem, csupán szunnyadt a nagyobb jó és a családom iránti hűség érdekében. - A hűség... - Bólintottam és felálltam, hogy töltsek magamnak egy újabb italt. - Mégis itt vagy. Ez már feszegeti a hűség határait.  Ha pedig számítanék neked, az felérne egy árulással, nemde bár? - Az egész gondolatmenetem kimerítette az árulás fogalmát. Ahogy az is, hogy odaléptem mellé és neki is töltöttem egy italt, egyszerűen csak azért, hogy fizikailag a közelébe kerüljek, pedig minden légvétel, amit a mellette vettem felért egy ostorcsapással. Távol szerettem volna tőle lenni, de nem tudtam és azóta szenvedés volt a közel-és távollét is, mióta a pincéjében évek óta először nézett újra a szemembe.

Figyeltem őt, egyetlen tizedmásodpercre sem vettem le róla a tekintetemet és én magas sem tudta eldönteni, hogy csupán az ösztöneim dolgoznak veszettül és nem akarják hagyni, hogy ismét rést üssön a pajzson vagy ennyire lebilincselt a látványa. Nagy összeget véletlenül sem tettem volna rá, hogy valaha ilyen szituációba fogunk keveredni: korábban észre sem vett, gyermeki rajongásnak címkézte a felé táplált érzelmeimet, felnőve pedig ahogyan ő is említette, a két ellenségének a rokona - szerep jutott számomra. És talán olyasvalakié, aki néha képes borsot törni az orra alá. De ennyi. Miért kellett volna elhinnem, hogy hirtelen felnyílt a szeme és meglátta benne a nőt, hova tovább, a társaságomért ült le velem egy asztalhoz. Egyik pillanatról a másikra olyan érzelmi hullámvölgyeket éltem meg, ha csak eszembe jutott a létezése, hogy még saját magamat is megleptem, így inkább én is helyet foglaltam és ismét ittam egy kortyot az italomból. Talán eltompít és nem fog szétszakadni a fejem a desszert előtt.
- Rögtön a közepébe? Az eddigi tapasztalataim alapján nem szereted a hosszú előjátékot. - Nem volt semmi "vigyázz, mert el foglak rabolni" üzenet vagy levágott lófejek a küszöbön, egyszer csak egy furgon hátsó ülésén, majd a pincéjében találtam magam, ahol ott volt ő, mindenféle előjel nélkül. Egyáltalán nem számítottam erre. Tőle nem.  - Régóta ismerjük egymást, Max, de az elmúlt években nem láttam belőled mást, mint amit a családom ellenségeként mutattál magadból. - Majdnem megkordult a gyomrom, ezt megelőzendő némi ételt szedtem a tányéromra. A birtokon elköltött vacsorák során szinte kiabálnom kellett, hogy meghallják, hogy szólok, olyan hosszú volt az asztal, szerencsére ezzel jelenleg nem volt probléma, nem sok választott el a velem szemben ülőtől. - Ezért bár talán valahol mélyen volt bennem egy kis kétely, mégis azt hittem, hogyha te kerülsz pole-pozícióba, semmi sem fog megakadályozni abban, hogy nyertesként gyere ki a helyzetből. - Őszinteséget kértem, így ő is azt fog kapni tőlem, még akkor is, ha olyan nehezen formáltam meg a szavakat, mintha ólomból lett volna a nyelvem. - Meg kellett volna ölnöd. - Jelentettem ki teljes természetességgel. - Én ezt tettem volna. - Még szép, ha már ráveszem magam és sikeresen teljesítem egy a konfliktusban kulcsfontosságú ember elrablását. - De így most csak Dim és az apám felfokozott dühét és vélhetőleg a saját embereid rosszallását kaptad jutalmul. Na és persze az én gyűlöletemet és bizalmatlanságomat. - Mert hiába, én reméltem, hogy megvan benne a csibészbecsület és ha arra kerül a sor, nem szórakozik, hanem simán csak végez bármelyikünkkel. - Szóval hogy miért mentem bele a vacsorába? Mert tudni akarom, miért szobroztál ott velem a pincédben, miért néztél úgy rám, mintha számítanék neked és miért vagyok még mindig életben, amikor az első adandó alkalommal golyót kellett volna röpítened a fejembe. - A hangom magamhoz képest halk volt, de komoly. Összezavarodtam, életemben először voltam képtelen eldönteni valamit és álláspontot foglalni valaki kapcsán. Hát persze, hogy Max miatt tört meg a mintázat! Hogy hihetném el, hogy minden, amit tesz arra utal, hogy... érzelmeket táplál az irányomba? Ennyire ostoba egyikünk sem lehet!

Halványan elmosolyodtam, amikor az invitálásomra hipp-hopp beljebb is került és muszáj volt bevallanom magamnak, hogy sokkal jobban esett a pár másodperc, míg engem bámult, mint amikor a lakáson legeltette a szemét. Tipikus, rögtön fel is térképezte a területet. Én is így tettem volna, szóval követtem is, a nyomában maradtam, nehogy egyetlen lépéséről is lemaradjak. Vacsorában és néhány óráig tartó fegyverszünetben állapodtunk meg, de ez nem jelentette, hogy az ösztöneim kikapcsoltak volna, elvégre ez a férfi nem olyan régen a nyílt utcáról a pincéjébe rángatott az ölebeivel. Bármit kinéztem belőle és épp az volt benne annyira... vonzó. A francba! Csak megérkezett ez a gondolat, a tudatosulása végett pedig legszívesebben arcon csaptam volt magam... nem hagyhattam, hogy túlságosan teret nyerjen, hiszen nem voltam már az a kislány, aki elájul Max Lorenzini-től, arról nem beszélve, hogy az anyámra való hasonlítást végképp kívántam elkerülni. A délután folyamán a bátyám már a fejemhez vágta, hogy akár az áruló anyám nyomdokaiba is léphetnék és ettől nagyobb elrettentésre alig volt szükségem. De mégis...
- Vodkát akkor iszunk, ha azt akarjuk, hogy elszabaduljon a pokol. - Mellé léptem és a szemeibe néztem. - Te még erre nem állsz készen, szóval én is whiskyt kérek. - Felé nyújtottam egy időközben kézhez kaparintott poharat és amint belekerült az ital, az övéhez koccintottam és belekortyoltam. Ugyan meglehetősen jól bírtam az alkoholt, ma este vigyáznom kellett vele. Szükségem volt a józan eszemre. - Mintha meg lennél lepve, hogy képes voltam elszakadni a köldökzsinórtól. Kezdem azt hinni, hogy sohasem figyeltél rám igazán. - Jegyeztem meg kissé talán valahol mélyen megsértődve. Tinédzser szívem megbántva érezte magát akkoriban, mikor a kelleténél kevesebb figyelmet szentelt a legjobb barátja kishúgának és évekig voltam abban a tudatban, hogy sohasem vette észre, hogy időközben megnőttem. Viszont a tekintete, a viselkedéseb most és jobban belegondolva már a pincéje fogságában is egészen másról árulkodott, amitől elindultak a pillangók a gyomromban. Ittam is gyorsan még egy kortyot az italból, hátha meghalnak a füstös whiskytől. - Kétlem, hogy jobban éreznéd magad az Antonov-birtokon. - A megterített étkezőasztal felé sétáltam és hamiskás mosolyra húzódott a szám. Ott most én sem lennék szívesen. A bátyámat ha tehetném, megfojtanám egy kanál vízben, az apám engem fojtana meg, ha rájönne, hogy a Lorenzini-sarjnak nem golyót eresztettem a koponyájába, hanem beszélgetek vele, a többi családtagról, tanácsosról és katonáról pedig inkább nem is akartam tudomást venni. - Nos, itt vagyunk... te, én és a vacsora. Ez az, amit akartál. De pontosan miért is? - Kérdeztem rá végül egyenesen. Míg más esetében mesterien űztem, ha saját magamról volt szó, inkább elkerültem a játszmákat, ezért is kértem tőle a piac közepén azt, amit. - Lehet, hogy tele vagyok meglepetéssel, de te sem panaszkodhatsz. És megállapodtunk... meglepetések ide vagy oda, ma este az őszinteségé a főszerep.

Izgultam, az ujjaimat tördelve toporogtam a padlótól tetőig tartó ablak előtt, ahonnan csodás panoráma nyílt a városra. Sokan mindennek elhordták Chicago-t, a történelme során sokszor tett szert rossz hírre... mintha a város ereiben csörgedezett volna a romlás, minden egyes szívdobbanásával bebizonyította, hogy igenis embernek kell lennie a talpán annak, aki túl akarja itt élni. És a túlélésbe az pont nem fért bele, hogy a lakosainak a pulzusa olyan holmi dolgok miatt emelkedjen meg, mint egy vacsora. Ebbe a lakásba kevesen tehették be a lábukat, Max-et idehívni felért a teljes mezítelenséggel, de nem kockáztathattam meg, hogy bárhol máshol meglássanak minket. Vacsorázni akart? Legyen. Ő és én egyedül, zsoldosok, őrszemek nélkül, Kíváncsi voltam, mit akar mondani. Furcsán viselkedett, már a pincében érződött, hogy valami nem úgy történt, ahogyan az ő eltervezte... és jó ideig biztos voltam benne, hogy csak a képzeletem játszott velem, hiszen meg akartam őrizni magamban a képes és az érzést, miszerint mi ketten jó kapcsolatot ápoltunk és bár a családjaink ellenségesek voltak, egymásnak sohasem ártanánk. Azt hittem, az elrablásom bizonyította, hogy mindez gyermeki képzelgés volt, amiből igazán ideje volt kinőnöm, viszont a tegnapi találkozásunkkal Max hatalmas meglepetést okozott... folytatódott, ami a pincében elkezdődött és amire jelenleg nem találtam magyarázatot. Ahogy megérintette az arcomat és a szemembe nézett ugyanaz az ellentét járt át, mint a pincében: haraggal keveredett megértés és tiltással vegyített vágyakozás, az érzések között pedig cikáztam, akár egy flippergolyó. És talán ő is. Vagy velem szemben is tökélyre fejlesztette a hazudozás és megjátszás képességét, csak én nem voltam hajlandó tudomásul venni és ma este konkrétan beengedem az oroszlánt a barlangba. Hogy lehetek ennyire ostoba, hogy ennyire holmi, szánalmasan szerencsétlen gondolatok töltik be az agytekervényeim nagy részét?
A hajamba túrtam és megszemléltem magam az ablaküvegben. Ideje volt összekaparni magam, elvégre mi történhetne? Ismét elrabol? Egyáltalán hogy jutott eszembe találkozni vele azok után, ami történt? Tessék... ismét a flippergolyó. Megszólalt a csengő, rögtön elindultam a hang irányába. Aztán mégis megtorpantam és vettem egy mély levegőt. Miért váltja ki ezt belőlem? Mindenki, sőt saját magam is két oldalamat ismertem: a jégcsapot, akinek semmi sem szent és  a tüzes sárkányt, aki szemrebbenés nélkül viszi véghez az akaratát, a vörös rúzsát és az egyszerű, de nagyszerű fekete ruháját várakozással telve igazgató nő eddig előlem is titkolt személyiségrészem volt. Végül lenyomtam a kilincset és kitártam az ajtót, magamra varázsolva egy félmosoly-szerűséget. 
- Épp időben. Ez még akár plusz pont is lehet. - Visszafogottan végigmértem és elálltam előle, hogy be tudjon lépni a lakásba. Meg kellett hagyni, kitett magáért. - Kerülj beljebb. Üdv nálam! - Itt még ő sem járt. Ez a lakás volt az én megsérthetetlen szentségem, ide senkinek sem lehetett bejárása az engedélyem nélkül, még a családtagjaimnak sem. Ennek ellenére persze tudtam, hogy akkor és úgy figyelhetnének meg, ahogy akarnának, de reméltem, hogy a délután folyamán nyomatékosítottam most már Dim-ben is, hogy hagyjon békén.  Ezzel az estével mindenki tartozott nekem. - A vacsora épp tálalva lett, de előtte mit szólnál egy italhoz? - A szakácsnő nemrég ment el; a rengeteg pénz számos előnyének egyike, hogy nem nekem kellett összerittyenteni az ételeket. Jelenleg még megpróbáltam türtőztetni magam és normális, emberi lényként viselkedni, hiszen megígértem neki... és amit én megígértem, azt be is tartottam.