Amerikai Egyesült államok, Nevada Állam, 51-es körzet, napjainkban

- Davis ügynök.. üdvözlöm, erre tessék. - a hangja sietős volt, sürgető. Kezet sem fogott, csak intett, én biccentettem, Ő kígyóként nyalt egyet szája szélén hirtelen. Emberi szemnek lekövethetetlen lett volna a mozdulat, de ahogyan a hajába túrt idegesen, az sem kecsegtetett sok jóval. Feszültté tett, de csak mert pontosan tudtam, mire számíthatok odabent, az ajtó túloldalán. Előttem menetelt végig a hosszú folyosón, minden lépése tompán csapódott fel a halványzöld linóleumról  a helyenként fel-feltöredezett, négyzet alakú, koszos fehér metró csempékre. Minden levegővétele hitetlen volt, eufórikus, szkeptikus, a tenyere izzadt, ütemesen, mintha tikkelne, másodpercenként dörgölte a twill nadrág szekrényszagú textúrájába. Egyszerűen büdös volt, az idegesség bűzét húzta maga után.
- Mikor hozták be? - dörrent rekedtesen mély baritonom a kínosan feszült csendbe, már-már sértette a füleinket. A neoncsöves mennyezeti lámpák halk, légyszerű zümmögése egy hangos, hosszan nyújtott pattanással kérte ki magának, hogy közbe szóltam monoton munkájába. Blackwood hirtelen pillantott fel a kihunyó fénynyaláb helyére összerezzenve, rosszallón.
- A picsába.. a frászt hozza rám ez a hely. Mit is kérdezett? Hogy mikor? Mikor.. mikor.. úgy négy órája találtunk rá a csatornában Las Vegasban a város északi részén lévő Jalisco parkban. Egy csöves jelentette.. ha már ott jártunk, kilakoltattuk.. - kezdett idegbeteg röhögésbe, érezhető volt az egész férfin a téboly. Szimplán megőrült attól, amit látott, egy egyszerű ember nem tudja feldolgozni egy elhullott árnylény tetemének látványát. Nem is kellett volna így történnie, nem szabadott volna átjönnie. Nem kaphatott volna lehetőséget rá.
- Itt vagyunk. Biztos benne? Ez.. undorító. Fekete és ragacsos, mintha kátrányban fetrengett volna. Folyik a száján kifelé, és a végtagjai fényesek, kibaszottul csillognak és kurva büdösek.. Istenem kegyelmezz.. - tapasztotta a kezét a kilincsre, pillanatok leforgása alatt szakadt ki belőle minden szó. Egyre hangosabb lett, mert csak az kiabál, aki fél - szokták mondani. Legbelül szánalommal átitatott döbbenettel gondoltam a szegény férfire: a kormány és a hadsereg is tele van természetfeletti lényekkel, miért nem őket ültetik az 51-es körzetbe? Ez a munka nem embernek való.
- Muszáj látnom. Nem kell bejönnie, itt is megvárhat. - mondtam határozottan, nem tétovázva. Ő sem tette, megkönnyebbült, semmiféle ráhatást nem kellett alkalmaznom ahhoz, hogy kezesbáránnyá változzon, egyértelműen nem akart itt lenni. Vett egy mély levegőt, majd egyszerűen, de annál remegőbb kézzel nyomta le a kilincset, végig az arcomba bámult, állkapcsa megfeszült, miközben betolta az ajtót.
- Maximum tíz perc. A nagyfőnök nem engedélyezett többet. - suttogta kiszáradt szájjal, mindezt teljesen feleslegesen, nem volt egész öt perce, hogy túlestem a személyes pofaviziten, amit úgy egy órás procedúra előzött meg, hogy egyáltalán bejuthassak a területre anélkül, huszonheten igyekeznének kilőni.
- Tíz perc múlva már itt sem leszek. - ígértem meg, majd belépve a hófehérre világított terembe toltam be magam mögött az ajtót, ezzel jelezve, komolyan gondoltam, hogy mentesítem, nincs rá szükség, hogy ide okádjon, vagy elájuljon itt nekem. Az említett szag a látvánnyal együtt csapott meg, perifériából észleltem, amint felvillan a sarokban lévő kamera apró kis visszajelző piros fénye. Nem lepett meg, hogy bekapcsolták, de nem akartam elvinni, sem egyáltalán hozzáérni a tetemhez, ami nem volt más, mint egy nemtelen, emberformára manifesztálódott, elbaszott kísérlet. Két aprócska külsérelmi nyom látszott rajta, amik miatt élet sem pulzált már benne, nem érzékeltem ilyesmit. Egy-egy kis lyuk tátongott az egyik illetve másik halántékán: egy bemeneti- és egy kimeneti seb. Valóban úgy tűnt, mintha az egész egy kátránybaba lett volna, szivárgott kifelé a mocsok a testnyílásain, a végzetes lövés által létrehozott lyukakból is, többek között. A pofájából apró, tűhegyes, koromfekete fogak százai álltak kifelé kuszán, véresen, keze ujjain a karmok alatt porhanyós földdarabok ragadtak be, vegyülve némi vérrel, hajszállal, és fejbőrrel, ha tippelnem kellett volna. Táplálkozás közben érhette a vég.. akkor ezek szerint kell lennie a közelben egy holttestnek is, abban nem is reménykedtem, életben találhatok ott lenn valakit. Meg kellett tudnom viszont, hogy hol jött át és mikor, ahhoz, hogy behatárolhassam, meddig élt, de ha saccolnom kellett volna, néhány perccel tovább, mint az előző példányok. Egy vadász végezhetett vele is, a puskagolyót is meg kellett találnom, őrült fontos lett volna.
Egy ideig néztem a förmedvényt, amit mások arcnak neveztek a fej elülső oldalán, s tudva, mi lesz a következő cselekedetem, elhagytam a helyiséget. Odakint Blackwood a plafonig ugrott ijedtében, rosszallón nézett rám, mormogott is valamit az orra alatt, de nem engedtem szóhoz jutni.
- Vigyen a helyszínre. Pontosan oda, ahol megtalálták. - közöltem anélkül, hagytam volna neki egy fikarcnyi lehetőséget is az ellenkezésre. - Holttestet nem találtak? Úgy értem, emberit. - kérdeztem még, ez fontos információ volt, tudnom kellett, csak simán nemre intette fejét. Vagy csak nem tudta, nem avatták be, arca vonásai azt tükrözték, fogalma sincs, miről beszélek, nem elég nekem egy ilyen förmedvény, még hullákat is akarok? Újra magam elé hajtottam, nem csináltam problémát abból, esetleg be kellene védeni a hátát, volt egy sejtésem, miszerint nem az az árnylény volt a legdurvább, amit idelent rejtegettek. Sokkal, de sokkal hátborzongatóbb dolgok is voltak a mellettünk sorakozó ajtók túloldalán.
Rövid időbe tartott kijutnunk a katonai létesítményből, rendesen irritálta a szemem a verőfényes napsütés, az orromat a száraz, homokos levegő. A pasas szinte végig duruzsolt idegességében, már ötödjére mondott fel és részegedett le felváltva egy jókora adag rumtól elméletben, mire a kocsimhoz értünk. Néha hozzá szóltam, de többnyire csak hallgattam Őt, végül beszállva a telefonom is előkerült, kikerestem a nevét a kontaktok közül, hezitáltam, végül tárcsáztam. Végtére ezen is túl kellett esnem egyszer, ugye? Be kellett ismernem, hogy szükségem van némi segítségre. Három kicsöngés után egy kellemes női hang szólalt meg a vonal túloldalán, nem köszönt, csak belekacagott a mikrofonba.
- Két óra múlva Las Vegasban leszek a Jalisco Parkban, kellene a szakértelmed. Találkozzunk a parkolóban. Ne késs. - nem tudtam osztozni a kárörömén, engem inkább az aggodalom uralt el. Bontottam a vonalat, indítottam a RAM-ot, vastag, áthatolhatatlan porfelhőt verve magunk után az áramos kerítés réseibe.
- Mindig ilyen vehemensen vezet? - kapaszkodott meg Blackwood a majrévasba, de azt hiszem, tetszett neki a habitus, ami megmutatkozott. A rendőrök nem normálisak, sem a jogászaik, a titkosügynökeik.. senki. Itt mindenki bolond.
- Van kedve megkeresni azt a hullát? Kell, hogy legyen ott egy. - tapostam a gázba, nem foglalkozva a közlekedési táblákkal, sem semmivel, a kérdésével sem. Az idővel kezdtem versenyfutásba, pontosan tudtam, ha sietünk, az árnylény megmaradt energiái, amelyekkel átitatta a csatorna falait, amikkel megkapaszkodott.. amikkel átkaparta magát a világunkba, még ott lehetnek. Akár csak a golyó és a tetem.. vagy egy életben maradt, de gyenge áldozat?
- Maga nem is félt attól a szartól ott bent. Tudja, mi az, ugye? Nem először látott ilyesmit. - vette szűkebbre a szemeit, nem lett volna kötelességem válaszolni, nem is akartam, és nem is tettem. Cserébe elmosolyodtam, s mivel egy kereszteződéshez érkeztünk, lassítottam, míg be nem láthattam az egészet, hogy aztán kihajtsak belőle jobbra, dinamikusan gyorsítva a néptelen, délibábos főúton.
- Nem válaszolt a kérdésemre.. van kedve megkeresni azt a hullát, Blackwood? - nyomatékosítottam újra, mire ököllel csapott a félig lehúzott ablaküvegbe feje mellett. Érezhető volt, ahogyan az adrenalin elönti a testét, amitől erőt kap és lelkesedést, a félelem pedig ezzel párhuzamosan húzódott háttérbe, vissza oda, ahová való.
- Bassza meg.. csináljuk.. csináljuk! - csattant fel hangja, csillogtak a szemei. Máris közelebb került ahhoz az emberhez, akire szükségem volt jelen helyzetben, távol szambázott attól a félelemtől és tartástól, ami eluralkodott rajta. Nem hagytam, nem hagyhattam, mert kellett nekünk. Nekünk: Norának és Nekem.