Ennyi év alatt sem jöttem rá, miért vonzza a napot az árnyék, jelen esetben engem ez a sokszor faragatlan káoszmackó... valahol mégis legszebb öröm a káröröm, hogy miattam újra és újra átjutnak azok az ocsmányságok a falon, így kénytelen a nap felé fordítani azt a csinos pofiját. Számító, esetleg gonosz lennék ettől? Nem hinném, hiszen azért, mert Gita rám bízta ezt a hatalmas égitestet, nem én irányítom, már jóval előttem létezett, és utánam is fog, szóval nem szándékosan török borsot Assur fitos nózija alá. Ebben legalábbis. Úgy általában nem szokásom egyébként mások dolgába ütni az orrom, kivéve, ha azt akarják, ami az enyém, régi-új hobbimként kedvenc koraimból egy-egy műtárgyat összegyűjtöttem már, amikhez ragaszkodok, és amiket gyarapítani szeretnék még, szóval el a kezekkel!

A Starlight egy egyszerű ruhamárkának indult, aztán annyira megtetszett az embereknek, hogy nem egy divatbemutatót tartottunk már országszerte, rettegve jelentkeznek újabb és újabb szabászok, tervezők, hogy vajon megfelelnek-e majd, így az évek alatt rám is akasztották a deFrász becenevet... de tetszik! Vegyék csak komolyan, én mindenképp nyerek, ha pedig ügyesek, végül ők is.
Az éttermi befektetés ráadás, 5 csillagos természetesen, ettől függetlenül nem mondanám, hogy csak a felső tízezer kedvenc helye csupán, mehetnek a vékonyabb tárcával rendelkezők is, máskülönben nem támogatnám egy centtel sem, néha pedig természetesen be is nézek, hogy mihez adom a nevem.
Annak a végtelen erőnek hála, amit kaptunk, már megannyi féleképpen válaszolhattam meg azt az egyszerű kérdést, hogy mi leszek, ha nagy leszek. Voltam már jogi körökben, voltam művész, tanítottam, modellkedtem, felsorolni is fárasztó, de újabban kicsit nyugodtabbra vágytam, ahol lehetek a gazdag tulajdonos, akinek már nem igen fáj a feje apró-cseprő dolgok miatt. Ha felajánlást kérnek, szívesen adakozok, mert sosem felejtem el, ki voltam azelőtt, és milyen életet szánt a sors még az után is sokszor, szóval igyekszek nem kifordulni önmagamból, ami néha a mai napig nehéz tud lenni. Mordecai... ő más. Ő annyira megmaradt embernek, hogy néha engem is ő kell visszarántson a földre, mikor rá se tudnék lépni magamtól, de nekem van szükségem arra, hogy idehorgonyozzon, ő pedig tudja ezt.


Amikor megcsörrent a telefonom, kénytelen voltam félbehagyni egy trehányabb pincér leszidását, hiszen rápillantottam a kijelzőre, és az fontosabbnak bizonyult, mint Jake, aki már megint beállított sportcipőben, mikor már háromszor nyomtam a kezébe a dresszkódot... Szóval közöltem vele, mire leteszem a telefont, meg ne lássam rajta, majd elviharzottam a konyháról, az irodába menet pedig fogadtam is a hívást. Kénytelen voltam nevetni, mert nem voltunk az a páros, akik csak úgy nekiálltak csacsogni, tudni véltem, miért is keres, de persze megkérdeztem, ennyire hiányzok-e neki, mire a maga egyszerűségével szimplán közölte, hol és mikor jelenjek meg. Szerinte ez így működik?! Ahjm... Márpedig így, mert azonnal hívtam Bryant, hogy készítse elő a gépet, mert már most úton kellene lennem ahhoz, hogy oda is érjek Mr. parancsolgatóshoz. Ezért még tuti, hogy jól lecseszem! Megkapja Jake helyett az életérzést...